by - Értem. *Felel rá és gondolkozni kezd. Kicsit bambul maga elé, de játszik továbbra is, a dallam nem szűnik meg. Viszont egy re több mély hang vetül bele, ismét lelassul és teljesen a letargia szintjét súrolja a dallam, majd mikor a fiú megkéri, hogy mást játsszon, a dal félbeszakad.* - Rendben. *Bólint és kicsit gondolkozik, de elkezd játszani. Ismeri, ez az elsők közt volt, amit megtanult.* - Nekem ilyen téren jó a memóriám. *Mosolyog a lány.* - Csak a Birtokon, meg voltam a városban is.* - Ha szeretnéd. *De nem néz fel a zongoráról, ehhez már kell egy kis koncentráció, tényleg régen játszotta már.*
+31
Atanas A. WIlliams
Abigail Aleksev
Delia
Elizabeth Cobb
Rachel Morrow
Colin McCartney
Galen Blaide
Eliana De Lucia
Ragnar Solberg
Amanda Helgesen
Yan Antonov
Liliya Antonov
Loras M. Merlioth
Lord Sayon Merlioth
Alexander Silver
Bianca D. McCarthy
Caleb Helroy
Nathaniel Jenkins
Patric J. Morgan
Lily Hollow
Nicole Brise
Christopher Acerlot
Maureen Caiside
Victoria Jones
Horváth Réka
Kamen Grozdan Branimir
Giselle Céline Marceau
Caliin Preween
Barbara Decker
Fredrik Laine
Lucien du Bois
35 posters
Zeneterem
Lord Sayon Merlioth- .::Diák::.
* Észreveszi a lány hangulatának romlását és nem érti miért kezd az a depressziő szélére kerülni.* - Mi a baj? Mi történt? Miért vagy ilyen szomorú? *Közben hallgatja amit a lány játszik.* - Figyelj Réka, ha bármit is tudok segíteni szólj. hagyjuk a négykezest inkább mondd el mi bánt. Segíteni akarok. * Komolyan segíteni akar neki és bármit megtenne, hogy segítsen rajta.*
Horváth Réka- .::Diák::.
*A kérdezősködésre csak megrázza a fejét. A fiú nem értheti, hogy mi a baja. Túl sok és túl értelmetlen, túl bonyolult dolgok azok, mik most a fejében és az életében kavarognak.* - Csak eszembe jutott pár dolog. *Enged meg magának egy szomorkás mosolyt. Hihetetlen, most már megjátszani sincs ereje az örömöt.* - Ezen Te nem tudsz segíteni. *Igen, ez egy apró célzás, hogy igazából ide valaki más kéne, nem is egy ember.* ~ Huan, Dan, anya, apa... ~ *És szépen sorban felrémlenek neki a képek. Egyre inkább úgy érzi, hogy nem kellett volna lejönni a szobájából, egyáltalán Magyarországról. Lehet, hogy jobban járt volna...* - Sajnálom, de most mennem kell. *Kicsit sietősen feláll a zongorától, felkapja a táskáját és még az ajtóból visszanéz.* - Szia, majd valamikor bepótoljuk a négykezes játékot. *Mosolyog rá, majd sietős léptekkel visszasiet a hálókhoz. Ott belevetődik az ágyába, nem törődve a ruhájával és igyekszik nem túl hangosan zokogni. Sok volt neki ez a nap...*
Lord Sayon Merlioth- .::Diák::.
* Csak segíteni akart és még mindig azt akar. Nem tudja ki lehet akire Rékának most szüksége van. De ő most nincs ott neki, pedig szüksége lenne rá. Úgyhogy segíteni akar neki, mert tudja, hogy tudna segíteni, csak a lány is kellene hozzá* - Szia! * Mondja szomorúan és miután a lány elmegy ő is megindul a hálószoba felé.* ~ Akkor is segítek neki túljutni a dolgokon~ *Majd eldől az ágyon és próbálja végig gondolni hogyan segíthetne.*
Loras M. Merlioth- .::Igazgató: Cameos::.
* Most érkeztem ide az iskolába, Amerikából, ahol előtte tanítottam a gyerekeknek íjászatot. Azonban az igazgató a tanítási módszereim miatt eltanácsolt így hát új munka után keresve ide jutottam. Most pedig itt lakom, és az itteni diákoknak tanítok íjászatot. Hiába is mindig ez volt a kedvenc foglalkozásom, már gyerekkorom óta. Most pedig így este szeretnék egy kicsit körülnézni, úgy látom egy zeneszobába tévedtem. Azzal kezembe veszek egy gitárt és elkezdek játszani.*
Victoria Jones- .::Diák::.
– Nem.. Ezerszer megmondtam, hogy ne! Tegnap elintéztem majd le lesz rendezve. Igen… jó, de.. mindegy hagyjál békén Charlie!*Tettem le a telefont és haladtam egyenesen a zeneterembe. Ez a hét gyorsabban telik, mint a többi, bár be kell, hogy valljam, kicsit nagyon hangulatváltozáson megyek keresztül. Egy.. nem érdekelnek a faji ellentétek. Kettő Dettyvel a vadászat óta kibékültünk, de nem tudom néha a csajszit hova tenni. Rosszabb, mint Michelle hiszen amibe belekezd, abba nem tud leállni. A másik lassan ott tartok bevonulok, egy zárdába nem tudok senkin ki igazodni. Ismétlem, senkin néha azt hiszem, kezdek megkergülni ráadásul még Erikkel is rég találkoztam, mert mostanában a lány hálóban, edzőteremben, zenetermemben töltöm az időt vagy lent a saját kis világomban, amit kaptam Richard bácsikámtól.. bár még mindig nem áll velem szóba, mert szerinte „lázadási korszakomat élek” ami szerintem hülyeség! Lassan bevonulok a zeneterembe dobolni, hiszen imádom ezt a műfajt. Nem is tudom megunni lassan zenéket is elkezdek csinálni. Megállok az ajtóban és meg áll a szívverésem hirtelen. Ki ez az illető? Mindegy is.. érzem, hogy vérfarkas, remélem nem lesz baj.* - Elnézést.. Kérek. Telihold van, ugye tudod?*Teszem fel a kérdést és még nem is gondoltam bele, hogy professzorról van szó. Biztosan zavarban lennék! Egyenlőre csak állok az ajtóban nem lépek közelebb csak nézem ahogy gitározik.*
Loras M. Merlioth- .::Igazgató: Cameos::.
* egy lány toppan be hirtelen a terembe, felnézek, közben továbbra is játszom a gitáron., csak felnézek a lányra, majd amikor felteszi a kérdést, hogy tudom e, hogy telihold van. bólintok.* - Igen, tudom, hogy telihold van, bár rám nincs akkora hatással mint a többi vérfarkasra. Ez lehet, hogy egy régebbi beavatkozásnak köszönhető nem tudom. azért nem nagyon próbálnám ki mennyivel vagyok ellenállóbb. Szóval, nyugodtan bejöhetsz. nem foglak bántani. Amúgy Loras Middleton vagyok. Íjászatot tanítok itt az iskolában. Téged, hogy hívnak? * Érdeklődöm meg és már előre nevetek magamban amikor elmondom neki, hogy tanár vagyok. hát igen, nem látszik meg rajtam, hogy az vagyok.*
Victoria Jones- .::Diák::.
*Nem tudom én nekem a vérfarkasok mindig is a gyengéim voltak a vízzel szemben, ha bár Michelle még is csak az egyik legjobb barátnőm, ő kivétel e témán. Csak bámulom Lorast amint gitározik és halványan elmosolyodom, amikor választ kapok a kérdésemre. Viszont kikerekednek a szemeim, amikor mondja, hogy tanít.. Leesik, hogy nem is diák.* - Hoppá.. izé.. elnézést Professzor..*Felelem zavaromban és egyszerűen nem tudom mi üthetett belém.* - Nem az a bajom.. egyébként hozzá szokhattam volna, a vérfarkasokhoz csak valamiért félek tőlük. Egyébként örvendek Victoria Jones.*Mondom neki és a kedvenc hangszeremhez sétálok a dobhoz.* - Íjászat az jó dolog, bár én csak messziről láttam ilyesmit, nem mennék a közelébe ennek a fegyvernek. Béna lennék, egyébként meg nem zavarja, ha becsatlakozom, dobolással?*Kérdezem meg és halványan elmosolyodom rá. Szeretek dobolni és nem unom. Úgyhogy…*
Loras M. Merlioth- .::Igazgató: Cameos::.
* Elmosolyodom, amikor neki áll magyarázkodni.* - Semmi gond. nem tudhattad. Egyébként tegeződjünk továbbra is, jobb szeretek így beszélni a diákjaimmal. utálom ha professzornak szólítanak. Igen, a legtöbb ember fél tőlünk, és nem alaptalanul, de azért nem vagyunk olyan rosszak. * mosolyodok el* Persze, nyugodtan becsatlakozhatsz, vagy ha gondolod mondasz egy szám címet és akkor azt játszuk együtt nagyin sokat ismerek. Mit szólsz? amúgy az íjászat nem olyan nehéz mint gondolod egy kis gyakorlással neked is menne.
//Fagy//
//Fagy//
Victoria Jones- .::Diák::.
- Örülök, hogy nem haragszik. Rendben.. Ha mondja, illetve mondod.*Rázom meg a fejemet és közelebb lépek. Nem tudhatja igazából, hogy félek a farkasoktól, de ezt nagyon kevesen tudják. Odalépek a dobhoz, és amikor mondja, hogy mondhatok, szám címet halványan elmosolyodom.* - Nekem teljesen mindegy mit játszunk. Tudok hallás után dobolni hidd el. Meg régóta játszom, ezen a hangszeren imádok dobolni.. íjászaton kívül foglalkozol még valamivel?*Teszem fel a kérdésem, hiszen érdekel a tanár. Ha már idekeveredtem bár ez volt a célom.. Nem vágyom társaságra, de akkor is nem vagyok bunkó, de nem is leszek az.* - Szóval van valami szám amit szeretsz?*Teszem fel a kérdésem és igen lány létemre kicsit fiús típus vagyok, de ha kell elő jön a hiszti belőlem.*
Loras M. Merlioth- .::Igazgató: Cameos::.
* Végignézem, ahogy a lány oda ül a dobhoz és bólintok amikor kérdezi, hogy van e más is amivel foglalkozom az íjászaton kívül.* - Igen a gitározás. Sokat foglalkozom vele. Bár szerettem volna, de nem mentem el vele versenyre. Amúgy igen, van kedvenc számom. Nagyon imádom ezt a számot. a címe Livin' la vida locca. Szóval ha gondolod ezt eljátszhatnánk. * Aztán elkezdem játszani a gitáron a számot. Közben megkérdezem Victoriától:* - Te mióta dobolsz?*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*Lassan nyílik a zeneterem ajtaja, ahogy Liliya lép be rajta. Régen járt már itt, így mielőtt becsukná maga mögött az ajtót, körbefuttatja tekintetét a helyiségen. Nem változott semmi. Ideje lenne gyakorolnia, így hát megbeszélték Yannal, hogy ma délután együtt eljönnek ide. Lil előbb ért fel, mivel Yannak még volt egy kis dolga, de tudja, hogy nem kell rá sokat várnia, így hát még nem kezd bele semmibe, csak lerakja a vállán hozott hegedűtokot és elkezd kipakolni. Talán még nem felejtett el mindent. Remélhetőleg. Miután előpakolt és behangolta a hangszert, játszik néhány skálát különböző ritmusokkal, majd elégedetten konstatálja, hogy nem olyan vészes a helyzet. Aztán a zongora tetejére teszi a hangszert és az egyik kottás szekrényhez lép, keresni valamit, amit már ismer és csak fel kell elevenítenie. Lehetőleg egy hegedű-zongora darabot. Kivesz egy nagy halom kottát, majd elhelyezkedik törökülésben a szoba közepén és kutakodni kezd. Fekete cicanadrágot visel egy kék, kötött hosszúujjúval és rövid csizmával - bár elég meleg van, de talán éppen ez az oka, hogy visszavettek a fűtésből, és így az épületen belül néhol meg lehet fagyni. Legalábbis Lil meg tud. Amúgy a fegyverhordásról már sikerült leszoknia, pontosabban, már csak egy tőrt hord magánál, de azt tényleg mindig. Haladás, ahhoz képest, hogy nyáron majdnem lelőtt egy szerencsétlen diákot. Azóta viszont szinte semmi sem történt, ami arra adna számára okot, hogy féljen bármitől is. Yannal lehet, a barátaival lehet, biztonságos helyen. Itt van Jesmon, ami Lil számára nem kicsit megnyugtató tényező. Minden nyugodt. Egy valamit kivéve... Lord Sammael eltűnését. Meg azt, hogy Yan azóta annyira...furcsán viselkedik. Lil pedig, talán most először, képtelen kideríteni, hogy miért. Persze, lehet hogy csak az ördögöt festi a falra, képzelődik, hiszen nem történt semmi, ami ezt okozhatná. De nem, még magának sem tud így hazudni. Ismeri már annyira, hogy tudja, történt valami.*
Yan Antonov- .::Diák::.
*Végül Yan is elintézi a maga dolgát, majd elindul a zeneterem felé. Őszintén szólva most biztos benne, hogy nem lesz túl jó, noha már tíz éves kora óta zongorázik, de egyszerűen... Szóval mostanában nincs éppen a toppon, na. Nem túl megnyugtató, hogy volt egy látomása - ébren - arról, hogy a házvezetőjét elrabolják, majd pedig másnapra a férfi nyom nélkül eltűnt. Nem, ez nagyon-nagyon nincs rendjén. Azóta sem bír másra gondolni, csak arra, hogy mégis mi idézhette elő ezt az egészet, és van egy olyan borzalmas megérzése, hogy aznap reggel ő a közeljövőt látta. Kissé megremeg, majd megrázza a fejét, és mogorva arckifejezéssel folytatja az útját. Aki nem ismeri, most inkább kitér előle, ami nem is csoda: tetőtől talpig feketében van, és a vérvörös köpeny sem javít kimondottan az összhatáson, az arcán pedig egyértelműen látszik, hogy senkire nem kíváncsi. Végül a közös társalgóba érve halkan sóhajt, és megpróbál egy kissé lehiggadni. Nem akarja, hogy Lil az eddigieknél többet magyarázzon az állítólagos "képességébe", ami ugyebár nincs neki. Egy halk sóhajjal belátja, hogy pontosan annyira nyugodt, amennyire nyugodttá válni tud, így lassú léptekkel elsétál a zeneterem ajtajáig, és halkan benyit. Tekintete egyből a földön ücsörgő Lilre siklik, és legalább ez képes egy halvány mosolyt csalni az arcára.* - Szia *szólal meg halkan, majd a lány mellé sétál, és leguggolva belepillant a lapokba, aztán nyom egy puszit a jegyese arcára.* - Találtál már valamit? *érdeklődik. Leülni ő nem fog - ugyebár csak akkor iktatja ki a tisztaság az első jelszavú énjét, amikor odakint leül a földre -, szóval egyelőre az előbb megnevezett helyzetben nézi a lány kezében lévő kottákat. Így közelről látszik, hogy a szemei kissé karikásak, valamivel sápadtabb a szokásosnál, és hát azt sem nehéz kitalálni az öltözékéből, hogy nincs éppen túl fényes hangulata...*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*Csak egy másodpercre pillant fel, ahogy meghallja az ajtónyílást, ugyanis éppen egy kotta közepénél tart. Ismerősnek tűnik neki, de nem tudja, honnan... Összeráncolt szemöldökkel dúdolgat magában, jobb keze mutatóujjával követve a kottát. Csak arra az egy másodpercre mosolyodik el, mikro kiszúrja a belépő Yant. Aztán lassan a kotta végére ér és lerakja maga mellé. Már emlékszik rá, hogy játszotta, igaz, csak önszorgalomból, akkor már nem tanult tanárnál. Talán menni fog. Ahogy a szerelme odalép mellé, mosolyogva felpillant rá.* - Szia. *Szólal meg végül a puszi után, lassan sikerül visszatérnie a valóságba...* - Egyelőre csak ezt. Ismered? *Nyújtja át a fiúnak a kottát, amin hegedű és zongoraszólam van. Egy lassú darab, a szerző pedig Veracini. Miközben Yan megnézi a kottát, Lil kihasználja az alkalmat, és alaposabban szemügyre veszi szerelmét. Nem, határozottan nincs jól, ez eltéveszthetetlenül látszik. Halkan sóhajt, majd feláll, és visszarakja a kottákat a szekrénybe. Ezt a beszélgetést nem kéne tovább halogatni. A fiú mögé lépve átöleli, s a válla fölött átnézve figyeli a kottát.* - Minden rendben? *Kérdi halkan, s hangján érződik, hogy ez nem az a pillanat, amikor elfogad egy megnyugtató hazugságot is.* - Tudom, hogy történt valami. *Nem kérdez, hiszen annyira egyértelmű, hogy már költői kérdésnek is beillene.* - Nekem elmondhatod. Tudod jól. *Hiszen ki másnak mondaná el, ha már neki sem? Lilnek még mindig az az álláspontja, hogy határozottan nem tesz jót, ha valaki magába fojt valami olyat, ami idegesíti, elszomorítja vagy dühíti. Vagy akár boldoggá teszi. Az ilyen érzelmeknek szabadság kell és nem elzártság. Yan pedig bárki más előtt magára öltheti a rettenthetetlen álcáját, de Lilnél ez sosem működött. Úgy tűnik, ha más feladatuk nincs is ebben a világban, ez az egy mindig itt lesz: felváltva segíteni egymásnak, amikor a másiknak egyedül már nem sikerül. Így hát Lil csak vár a válaszra, hagyja, hogy Yan lendítse tovább a beszélgetést, még csak meg sem mozdul.*
Yan Antonov- .::Diák::.
- Nem tudom, hadd nézzem *nyújtja a kezét a kottáért, majd ha megkapja feláll, és halkan dúdolni kezdi a zongora dallamát. Valahonnan ismerős neki a darab, bár valószínűleg kevés olyan kottát lehetne találni abban a szekrényben, amit Yan nem ismer. Szóval halkan dúdolja, közben az ujjaival néha imitálva a billentyűnyomásokat. Aztán amikor a lány hátulról átöleli, abbahagyja a dúdolást, a másik kérdésére pedig felsóhajt. Pár éve még azt válaszolta volna, hogy persze, hogy ne lenne, miért kérdez ilyeneket, de most csak egy fél pillanatra fordul meg a fejében a gondolat, és már el is veti. Sejtette, hogy a fiatal nő előbb-utóbb rá fog kérdezni, csak abban reménykedett, hogy inkább utóbb. Meg egyébként is, Liliya túlságosan jól ismeri őt ahhoz, hogy megpróbáljon hazudni neki, úgysem tudná átverni. Szóval sóhajt, majd leengedi a kottát, és megfordul. Karjait a lány dereka köré fonja, és gondterhelten figyeli a szép arcot.* - Szerintem mind a ketten tökéletesen tisztában vagyunk a válasszal erre a kérdésre *mondja halkan, majd a lány szavait hallva egy gyenge mosoly ül ki az arcára.* - Tudom, Kicsim. Csak... Nem is tudom, valahogy... Szóval... *Itt ismét gondterhelten felsóhajt, mint aki nem tudja, hogyan fejezhetné ki magát.* - Már megint hülyeségeket... *Érezhető szünet.* - ... álmodok. És volt egy nagyobb hülyeség, aminek egész véletlenül volt köze valamihez, ami történt, és emiatt vagyok egy kissé zaklatott... Persze tudom, hogy nem valóság, ami megjelenik az álmaimban, de attól még kissé zavaró, és kizökkent a mindennapokból *magyarázza. Továbbra is elég egyértelmű, hogy nem hajlandó elfogadni, hogy ezeknek a dolgoknak bármi közük lenne a jósláshoz, pedig az a helyzet, hogy egyre nehezebb tagadni. Végül is a legutóbbi eset már szabályos vízió volt, ami... Nos, vagy azt jelenti, hogy megőrült, vagy azt, hogy... De nem, annál még az is valószínűbb, hogy végleg elveszítette az eszét.*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*Szinte érzi a pár másodperces szünetben, hogy szerelme fejében megfordult a gondolat, hogy hazudjon neki. De tudja, hogy nem fog. Vagy legalábbis reméli. Persze, ha megtenné, akkor mi történne? Semmi. Egy darabig még próbálkozna, hogy megtudja, aztán valószínűleg ráhagyná, vagy legalábbis hagyna neki egy kis időt, hogy magától vallja be. De amikor belekezd, már tudja, hogy nem kell így lennie. Mikor megfordul, Lil a szemébe néz és figyelmesen hallgatja a szavait. Aztán, az utolsó mondatot hallva csóválni kezdi a fejét. Kezét Yan kezére téve megfogja azt és a zongoraszékhez hátrálva leül, s megvárja, amíg jegyese is követi.* - Mit álmodtál, Yan? *Kérdi, még mindig a szemébe nézve s fogva a kezét. Azonabn mielőtt az válaszolhatna, folytatja.* - Figyelj... hogyha tényleg köze volt valamihez, ami történt... akkor az nem lehet véletlen. Ezt te is tudod, csak.... nem akarod elismerni. *Mondja gondterhelt tekintettel, a szemöldökét ráncolva.* - Hogyha ez annyira ritka dolog lenne, még megérteném a tiltakozásodat, de gondolj bele! Nemrég derült ki, hogy lidérc vagy. Mi lehet még ennél is furcsább? *Mosolyodik el, megszorítva a kezét.* - Attól, hogy letagadod, még létezni fog. Úgy csinálsz, mintha ez egy rossz dolog lenne. Szóval... mi volt az? *Sóhajt fel ismét, majd elhallgat, várva a kérdésére a választ és gondolkozva a továbbiakon. Mit mondhatna, hogy meggyőzze? Valószínűleg semmit. De meg kell próbálnia. És amúgy is, mit álmodhatott meg? Lehetséges, hogy valami teljesen hétköznapi dolgot, vagy... Nem, az azért mégiscsak sok lenne. Érdekes, hogy akárhányszor előkerül a látó-téma, Lil mindig felidegesíti magát, most azonban teljesen nyugodt. Egyelőre.*
Yan Antonov- .::Diák::.
*Engedi, hogy a lány magával húzza, és leül mellé a zongoraszékre. Az első kérdésre sóhajt, és már mondaná, hogy igazán nem fontos, de Lil folytatja. Arra, hogy nem akarja elismerni, csak elhúzza a száját, és elfordítja a fejét. Valahol mélyen tökéletesen tisztában van vele, hogy a másiknak igaza van, de ez egyszerűen annyira szokatlan és érthetetlen számára, hogy nem igazán tud még vele mit kezdeni, noha már több mint egy éve jelentkeznek ezek a vízióféle valamik.* - Nem sok minden, de épp ez a bajom, Lil! *fakad ki végül.* - Olyan dolgok derülnek ki rólam, amiket korábban sosem tudtam, és nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez látnám a jövőt, mert képtelenség! Yan Sergej Branimir soha életében nem látta a jövőt, sokszor még a jelent sem, és én még mindig ugyan az az ember vagyok, aki akkor voltam *magyarázza, ezúttal kissé idegessé válva. Ebből már elég egyértelmű, mitől fél: nem akarja végleg elveszíteni, aki volt, mert tart tőle, hogy akkor már nem is lesz önmaga, mintha kicsit ezekkel a változásokkal meghazudtolná azt, aki volt, és ez nagyon zavarja. Elvégre szinte elveszíti saját magát, és hát ezt eléggé nehéz elfogadni. Aztán amikor Liliya ismét megkérdezi, hogy mit látott, halkan sóhajt, és idegesen az alsó ajkát kezdi rágcsálni. Nagyon jól tudja, hogy ez mennyire fontos lehet, ha igaznak fogadjuk el a tényt, hogy ő jós, mégis, ő nem hisz ebben, és így nem is számít fontosnak. De ha elmondja Lilnek, a lány igenis fontosnak fogja gondolni, és abból ki tudja mi lehetne.* - Semmi fontos *rázza meg végül a fejét. Persze sejti, hogy a jegyese nem fogja ennyiben hagyni, de azért egy próbát megér.*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*Csendben hallgatja a fiú kifakadását, nem szól közbe, egyrészt, mert még ő sem tudja biztosan, hogy mit kéne erre mondania, másrészt, mert hallani akar mindent, és ha Yan nem mondja el akkor, amikor hajlandó rá, lehet, hogy sosem tudja már meg. Aztán amikor Yan eljut odáig, hogy úgy érzi, elveszíti a régi önmagát, halkan felsóhajt.* - Yan... Hidd el, tudom, hogy ez milyen érzés, de... Te mindig ugyan az a fiú leszel, akibe beleszerettem. Visszafordíthatatlanul. *Mosolyodik el halványan.* - És ezt nem változtathatja meg semmi. Semmi, ami történt vagy történni fog. Sem az, hogy nem Branimir vagy, sem az, hogy ha kiderül, hogy látó vagy. Semmi, érted? *Miközben ezt mondja, egyik kezét felemeli, és végigsimít vele Yan arcán.* - Mindannyian változunk. Te is, én is. Mindenki. Ez ellen nem tehetünk semmit. De attól még ugyan azok maradunk.. valamennyire. Persze teljesen ugyan azok már nem lehetünk, de... nem az számít, hogy mi a neved, vagy hogy látó vagy-e vagy sem. Hanem ami belül van. Te még mindig ugyan az vagy. Imádod a természetet, az állatokat, a könyveket, a zenét. Egy légynek sem tudnál ártani, és te vagy a legjobb ember, akit valaha ismertem. *Ereszti le halvány mosollyal a kezét.* - Hidd el, ezen nem ilyen dolgok fognak változtatni. Ezt pedig tapasztalatból mondom. Emlékszel arra a délutánra a tengerparton? Akkor azt hittem, végleg elvesztettem önmagamat, és te megmutattad, hogy ez nem igaz. *Mire befejezi, már ismét fogja a fiatal férfi mindkét kezét. Nem folytatja, úgy érzi, már mindent elmondott. Teljesen meg tudja érteni, hogy mit érez Yan, de ha ezzel sem győzi meg... akkor már igazán nem tud mit tenni. Bármit megtenne, hogy a szerelme teljesen boldog legyen, és ezért, amikor tudja, hogy nem tehet semmit, az olyan érzés számára, mintha teljesen felesleges lenne az ő léte, mintha csak arra lenne joga, hogy végignézze a másik halálát. Bár jól tudja, hogy közel sem ennyire drasztikus a helyzet, ezen már nem tud változtatni. Mindig is ilyen volt, és ez nem változott meg. A válaszra kissé idegesen fúj egyet.* - Ne hazudj. Tudom, hogy az, különben nem viselkednél így. *Vet rá egy szúrós tekintetet, azonban a szemrehányás mögött még mindig látszik az aggodalom.*
Yan Antonov- .::Diák::.
*Halványan elmosolyodik Lil válaszára, és érződik a tartásán is, hogy enged egy kicsit. Nos, megnyugtató, hogy legalább a szerelme biztos benne, amikor ő teljesen elveszettnek érzi magát... Amikor a lány megérinti az arcát, gyengéden a kezéért nyúl, és megcsókolja a csuklója belső oldalát. Ez után némán hallgatja Lilt, és gyengéd tekintetén látszik, hogy nagyon sokat jelentenek neki a lány szavai. Elég nagy szüksége volt rá, hogy ezeket most hallja. Korábban talán még ő sem tudatosította, hogy ezért igyekszik annyira ellenkezni a ténnyel, hogy ő jós lehet, szóval építő hatással van rá a beszélgetés, bárhonnan nézzük is. Aztán amikor a másik végez, egy halvány mosoly fut végig az arcán, majd közelebb hajol hozzá, és egy gyengéd csókban próbálja elmondani, mennyire értékeli, amit a másik mondott, hogy mennyit jelent neki a jegyese, és hogy mennyire hálás neki. Aztán elhúzódik, és sóhajt.* - Ettől függetlenül sem vagyok elragadtatva attól, hogy lehetséges, hogy látom a jövőt. Úgy értem... Ez elég nagy felelősség *húzza el a száját. Nem, nem tetszik neki a dolog, de mintha egy fokkal elfogadóbban fordulna a téma felé. Ami már nagy eredmény. Persze továbbra sem igazán szeretné elfogadni, hogy ez a helyzet, de azért egy kicsivel közelebb került, és ez egyértelműen Liliya érdeme. Ez után ugyebár megpróbálja hárítani, hogy mit is álmodott pontosan, de a lány nézéséből egyértelművé válik, hogy esélye sincs megúszni. A szúrós tekintetet látva automatikusan kissé behúzza a nyakát, és szusszant egyet.* - Túl fogod reagálni. Ez nem egy jóslat, szóval légy szíves ne kezeld úgy *köti ki előre, majd sóhajt, és kicsit helyezkedve pár ujját a zongora billentyűire helyezi, és elmélázva nyomkodni kezdi őket. Persze nem lesz belőle semmi dallam, csak nem akar most Lilre nézni.* - Aznap reggel, amikor a Lordot elrabolták... Vagyis... Szóval aznap, amikor eltűnt, egyfajta... Hát, ha látóként kezelsz, akkor vízióm, ha nem, akkor hallucinációm volt, és én továbbra is valószínűbbnek tartom, hogy utóbbiról van szó. Tehát volt egy ilyen... Látomásom, vagy mim, amiben a Lordot éppen... Nos, valamilyen férfi éppen befalazta. De mint mondtam, ez nem a jövő, és nyilván van az eseményeknek másmilyen magyarázata is, ennek pedig nincs semmilyen jelentősége *teszi még hozzá gyorsan, miközben kicsit nagyobb erővel nyomja le az egyik billentyűt, mint az indokolt lenne. Látszik rajta, hogy azért ő is ideges miatta, de nem igazán tudja, mihez kezdjen a helyzettel.*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*Nos, a kezdés biztató, és úgy tűnik, Yan közben sem nagyon akar tiltakozni. Már amennyire Lil meg tudja ítélni a jelenlegi helyzetében. Ugyanis inkább arra koncentrál, hogy mit fog mondani, és nem arra, hogy Yan éppen mire gondol. Hiába, éppen elég nehéz összeszedni a saját gondolatait is. Végül azonban sikerül összefoglalnia mindent, amit el akart mondani, így megnyugodva hallgat el. Kissé tart a reakciótól, legalábbis először, de amikor megcsókolják, boldogan viszonozza. Úgy érzi, tudott segíteni, és ez megnyugtatja. Hiszen semmi másra nem vágyik jobban, minthogy segíthessen. Minden esetre hajlamos elfelejteni, hogy általában azzal segít a legtöbbet, ha elmondja, amit gondol, amit érez. Úgy tűnik, ez most is bevált.* - Ez igaz. *Bólint arra, amikor Yan felhozza a felelősséget.* - De gondolj bele, hány emberen segíthetsz vele. Szerintem megérné. *Mosolyodik el ismét.* - És én tudom, hogy te képes lennél megoldani ezt is. *Teszi még hozzá, majd ezúttal ő csókolja meg a szerelmét. Aztán ugyebár rákérdez az álomra, és elégedetten veszi tudomásul, hogy ezúttal nem fog kitérő választ kapni, Yan tudomásul vette, hogy azt úgysem fogadná el. A túlreagálásra csak a szemét forgatja. Amúgy valószínűleg tényleg, de majd megpróbálja magát visszafogni. A zongoraütögetés csak egy picit idegesíti, így nem szól érte, ő egyelőre örül, hogy kap valami választ. Azonban hamarosan már nem is figyel rá oda, csak akkor veszi észre, hogy befejezte, amikor az utolsó hang csengése is elnémul. Elkerekedett szemekkel pislog a fiúra, egyszerűen képtelen felfogni, hogy Yan erről még senkinek sem szólt. Hiszen... ha ezt az igazgatók tudnák, talán már...* - Úr Isten... *Suttogja maga elé, aztán lassan rázni kezdi a fejét.* - Ezt nem hiszem el. Yan, azonnal szólnod kell Jesmonnak vagy valakinek! *Pattan fel a fiú mellől, de ezt talán még ő maga sem vette észre.* - Ez nagyon komoly dolog, nem lehet csak úgy... elintézni annyival, hogy nem hiszed el! *Fakad ki, majd elkezd fel-alá járkálni a zongora mellett. Végül, egy idő után kissé megnyugszik, és visszaül.* - Szólnod kell nekik! Akkor is, ha ez valóban csak egy álom volt. Kérlek! *Szinte már könyörgő hangsúlyba váltott át, ugyanis sejti, hogy nem lesz könnyű meggyőzni, annak pedig beláthatatlan következményei lehetnek.* - Hogyan éreznéd magad, ha kiderülne, hogy igazad volt, de... későn találtak rá? *Kérdi még mindig könyörgő tekintettel. Nem... ha ebből veszekedés lesz, akkor sem fogja hagyni, hogy ne tudják meg az igazgatók.*
Yan Antonov- .::Diák::.
*Lil első szavaira halkan sóhajt, majd az utána lévő mondatra elmosolyodik, majd viszonozza a csókot. Ki tudja. Végül is tényleg elég sok mindennel képes volt megbirkózni, ezzel is sikerülne. De akkor is... Aztán utána nagy nehezen elkezdi magyarázni, hogy mégis mi is volt ez az álom - ami nem is álom volt, hanem látomás, elvégre egyértelműen ébren volt -, és amikor Lil felpattan, idegesen szusszant egyet. Némán hallgatja a lányt, amíg el nem hangzik az a szó, hogy kérlek, mire idegesen felpattan.* - Liliya, nem vagyok látó! Ennek az egésznek semmi értelme, a Lord nyilván jól van, és valamilyen egyéb probléma miatt nem képes jelezni, hogy mi történt vele. Megmondtam, hogy túl fogod reagálni, és túl is reagáltad. Nem vagyok hajlandó fölöslegesen kiküldeni a tanárainkat a barlangokba, ahol nem is tudjuk, hol keressük egy hülye hallucináció miatt! *A hangja egyre emelkedik, ami eléggé meglepő lehet, ugyanis Yan nem szokott kiabálni, még akkor sem, ha dühös valakire, általában egész egyszerűen csak bezárkózik, magára ölti régi gyilkos, hideg álarcát, és a gúnnyal védekezik. Most azonban szinte kiabál, ideges, és fél. Fél, hogy esetleg mégis a lánynak van igaza, fél, hogy valóság lehet, amit látott. Persze ő hallotta azt a férfit beszélni, tudja, hogy akármeddig élhetne a sziklák fogságában... Már ha ott lenne. De nincs ott, mert az egyszerűen nem lehet! Idegesen elsétál az ablakig, és megtámaszkodik a párkányon. A következő szavakra úgy megmarkolja a párkányt, hogy belefehéredik a keze.* - Hát szólj *válaszolja halkan, idegesen, hidegen. A saját démonjaival küzd, miközben nagyon jól tudja, hogy talán valaki más is szenved, egy fagyos barlangban, egyedül, kétségbeesetten, étlen-szomjan már egy hete, fény nélkül, a segítség leghalványabb jelét is nélkülözve. Borzalmas a gondolat, és benne is ott motoszkál, hogy mi van, ha mégis, de fél attól, hogy valóban igaz lehetett, amit látott, hogy megtörténhetett, és ha tényleg megtörtént, akkor ő egy teljes héttel meghosszabbította a Lord szenvedését...*
// FAGY //
// FAGY //
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
//OLVAD//
*Úgy tűnik, ez tényleg nem lesz egyszerű menet - Liliya már az első ideges reakcióból is rájön. De nem hagyja félbe, egyrészt, mert ideges, másrészt, mert meg akarja győzni Yant, hogy mi a helyes, hogy mit kell tennie. Nem lesz egyszerű. És azt még nem is tudja, hogy Yan ébren látta ezt a víziót. Elvégre, nem kérdezett rá. Aztán a végére ér, és szinte könyörögni kezd szerelmének, hogy szóljon valamelyik igazgatónak a látomásról, mire legnagyobb megdöbbenésére Yan kiabálni kezd. Még talán sosem kiabált vele. Meg amúgy... senkivel. Azonban az ijedelme nem tart sokáig, gyorsan összeszedi magát. Tudja jól, hogy Yan nem rá mérges, nem rá haragszik. Sokkal inkább... fél. Talán saját magától. Lil egy pillanatra erős kísértést érez, hogy visszakiabáljon, de nem teszi meg, csak vesz néhány mély levegőt, és nem szól semmit, legalábbis egyelőre nem. Nem is vette észre, hogy mikor állt fel ismét, de megint a zongora túloldalán áll, mozdulatlanul, szemét a fiatal férfire szegezve. Jól tudja, hogy szenved, de azt is tudja, hogy ezt nem lenne szabad afölé rendelnie, hogy talán megmenthetné valaki életét. Megmenthetné, ha képes lenne félretenni a saját kétségeit. Egy darabig nem szól semmit, meg sem mozdul, majd végül halkan szerelme mögé lépdel és kezét a másikéra csúsztatja. Érzi a megfeszülő ujjakat a hideg párkányon, érzi a Yanból áradó félelmet és kétségeket.* - Nekem hazudhatsz... de ne hazudj saját magadnak. *Suttogja, de mégis biztos benne,hogy a másik minden szavát tisztán hallja. Nem fogja hagyni, hogy ez a dolog kettejük közt maradjon, egyrészt mert szereti Yant, és tudja, hogy ha utólag derülne ki, hogy igaza volt, az beláthatatlan következményekkel járna. Tudja, hogy most szenved, az igazság ellen küzd, amit minden eddiginél nehezebb elfogadnia, de azt is tudja, hogy képes rá. Ha egyedül nem is... akkor majd ő segít.* - Te is tudod, hogy nincs más lehetőség. Te is tudod, hogy nem őrültél meg. *Egy, vagy két éve biztosan elsírta volna magát, most azonban magabiztos hangon szólal meg, hiszen tudja, hogy ez az egyetlen lehetősége hatni Yan gondolataira.*
*Úgy tűnik, ez tényleg nem lesz egyszerű menet - Liliya már az első ideges reakcióból is rájön. De nem hagyja félbe, egyrészt, mert ideges, másrészt, mert meg akarja győzni Yant, hogy mi a helyes, hogy mit kell tennie. Nem lesz egyszerű. És azt még nem is tudja, hogy Yan ébren látta ezt a víziót. Elvégre, nem kérdezett rá. Aztán a végére ér, és szinte könyörögni kezd szerelmének, hogy szóljon valamelyik igazgatónak a látomásról, mire legnagyobb megdöbbenésére Yan kiabálni kezd. Még talán sosem kiabált vele. Meg amúgy... senkivel. Azonban az ijedelme nem tart sokáig, gyorsan összeszedi magát. Tudja jól, hogy Yan nem rá mérges, nem rá haragszik. Sokkal inkább... fél. Talán saját magától. Lil egy pillanatra erős kísértést érez, hogy visszakiabáljon, de nem teszi meg, csak vesz néhány mély levegőt, és nem szól semmit, legalábbis egyelőre nem. Nem is vette észre, hogy mikor állt fel ismét, de megint a zongora túloldalán áll, mozdulatlanul, szemét a fiatal férfire szegezve. Jól tudja, hogy szenved, de azt is tudja, hogy ezt nem lenne szabad afölé rendelnie, hogy talán megmenthetné valaki életét. Megmenthetné, ha képes lenne félretenni a saját kétségeit. Egy darabig nem szól semmit, meg sem mozdul, majd végül halkan szerelme mögé lépdel és kezét a másikéra csúsztatja. Érzi a megfeszülő ujjakat a hideg párkányon, érzi a Yanból áradó félelmet és kétségeket.* - Nekem hazudhatsz... de ne hazudj saját magadnak. *Suttogja, de mégis biztos benne,hogy a másik minden szavát tisztán hallja. Nem fogja hagyni, hogy ez a dolog kettejük közt maradjon, egyrészt mert szereti Yant, és tudja, hogy ha utólag derülne ki, hogy igaza volt, az beláthatatlan következményekkel járna. Tudja, hogy most szenved, az igazság ellen küzd, amit minden eddiginél nehezebb elfogadnia, de azt is tudja, hogy képes rá. Ha egyedül nem is... akkor majd ő segít.* - Te is tudod, hogy nincs más lehetőség. Te is tudod, hogy nem őrültél meg. *Egy, vagy két éve biztosan elsírta volna magát, most azonban magabiztos hangon szólal meg, hiszen tudja, hogy ez az egyetlen lehetősége hatni Yan gondolataira.*
Yan Antonov- .::Diák::.
*Amikor Lil megérinti a kezét, hirtelen enged a szorítása, és mindig egyenes tartása is meggörnyed egy kissé, mintha valamilyen több kilós súlyt tettek volna a vállaira. És valahol valószínűleg tényleg így van. Nem megszokott számára, hogy felelősséggel tartozik bárki irányába is, hogy életet és halált tarthat a kezében. Fél attól, hogy ezek a képességek valóban képességek, hogy az időről időre felbukkanó látomások valóban igazak, tényleg a jövőt mutatják, hogy nem véletlenül ilyen jók a megérzései... Nem, ezt egyszerűen nem bírja elfogadni, és nem is biztos benne, hogy igaza lenne, ha "elfogadná", hogy ez a valóság. Elvégre tényleg lehet, hogy csak elveszítette a józan eszét...* - Már nem tudom, mi a hazugság *suttogja válaszul Liliya szavaira. A következő szavakat halva keserűen felhorkant.* - Nem, nem tudom. A legkevésbé sem vagyok benne biztos, hogy nem vagyok őrült, Lil, és... *Itt egy pillanatra megakad, aztán megfordul, és felfedi a szemei mélyén ülő rettegést.* - Félek. Borzalmasan félek. És ha mindez igaz... Már nem tudom, mit gondoljak. Ha nem vagyok látó, akkor nem értem, miért történik velem mindez, ha pedig látó vagyok... Akkor minden, amit valaha gondoltam magamról, az életről, a jövőről, minden más fénybe kerül. Nem tudom, mi lenne a helyes, úgy érzem magam, mint aki kezdi teljesen elveszíteni az eszét, tartok tőle, hogy mindaz, amit látok, tényleg valós, hogy egy csomó figyelmeztetést hagytam figyelmen kívül, megállíthattam volna dolgokat, megváltoztathattam volna dolgokat, és... Nem tudom. Nem tudom, mit higgyek és nem tudom, mit kellene tennem. *Ezúttal már a legkevésbé sem kiabál, sőt, kimondottan halkan beszél, több helyen kényszerítve magát, hogy folytassa. Minden szava igaz. De az is tény, hogy ahhoz képest, ahogyan még nem is olyan régen viszonyult ehhez az egész jós vagyok dologhoz, kimondottan jól halad az elfogadás útján... Hogy ez kinek köszönhető, azt talán nem is kell magyarázni, de hát minek köszönhető minden az életében? A lány már így is nagyon sokat tett érte, és ennél a pontnál valószínűleg senki más nem is tudna segíteni rajta.*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*Bár ezt a fajta fájdalmat még a medál varázsereje által sem érezheti, mégis összeszorul a szíve a meggörnyedt Yan láttán. Szívesen átvenne abból a bizonyos teherből bármennyit, de tudja jól, hogy ez lehetetlen. Az egyetlen, amit most tehet, az az, hogy itt van és támogatást nyújt, ahol csak tud. És ez is több, mint a semmi. A válaszra nem reagál semmit, csupán kezét a másikéba csúsztatja és kissé megszorítja. Nem dönthet helyette. Yannak saját magának kell megtalálnia a helyes utat, és ezt lassan Lil is megérti. Megérti, hogy nem lehet a saját gondolatait, érzéseit, igazságait másra erőltetni. Jobb, ha maga jön rá, mi a helyes. Lil csupán útjelzőként szolgálhat, megmutathatja, hogy a tagadáson kívül más lehetőség is van. Ahogy Yan folytatja és megfordul, Lil szíve összeszorul a látványtól. Hagyja, hogy befejezze, s csak ezután mozdul meg: közelebb lép hozzá és szorosan átöleli.* - Minden rendben lesz. *Mondja halkan. Már nem próbálja meggyőzni. Meg akarja győzni, de már mindent elmondott amit lehet. Csak ismételni tudná önmagát, és most nincs szíve ahhoz, hogy még egyszer szerelme fejéhez vágja azokat a dolgokat. Így hát csak áll egy darabig, szorosan hozzábújva, majd megszólal.* - Bárhogy döntesz, én mindig itt leszek. Még ha... ha tényleg megőrülsz, akkor is. *Neveti el magát halkan, de nem sok vidámsággal.* - Tudom, hogy ha valaki, akkor te képes vagy rá, hogy helyesen dönts és aztán végig csináld azt, ami következik. Bármi is legyen az. *Folytatja, ismét komolyan.* - És nem kell egyedül csinálnod. *Teszi még hozzá. Igen, tény, hogy soha, semmilyen körülmények között nem hagyná el őt, ezt már párszor eljátszotta, és nem jött be. Szívesebben halna meg, minthogy el kelljen válniuk. Persze, ez így biztosan baromi romantikusan meg fellengzősen hangzik, de ő valóban így is gondolja. És ezen már semmi sem fog változtatni.*
Yan Antonov- .::Diák::.
*Igazság szerint Liliya már azzal levesz a Yan vállára nehezedő teherből valamennyit, hogy itt van neki, hogy megmutatja, hogy nincs egyedül, hogy van kire támaszkodnia, ha esetleg úgy érezné, hogy már nem tud tovább haladni, hogy amikor elveszíti a megfelelő irányt, valaki megfogja a kezét, és húzni kezdi afelé, ami jó, ami helyes. Amikor a lány hozzábújik, megtörten a dereka köré fonja a karjait, és a hajába temeti az arcát. Örül neki, hogy a lány nem ismétli meg önmagát, mert nem biztos benne, hogy képes lenne megint végighallgatni, és nem viharzana el, márpedig semmit sem akar kevésbé, mint hogy valami vita legyen közöttük.* - Köszönöm, hogy vagy nekem *suttogja, miután Lil végigmondta a magáét, majd egy kicsit elhúzódik, és egy gyengéd csókot nyom a lány homlokára. Ez után a zongorára néz, és megcsóválja a fejét.* - Tudom, hogy ez úgy fog tűnni, mintha kerülni akarnám a témát, de... Szükségem van egy kis időre. Szóval mi lenne, ha eljátszanánk azt a darabot, amit találtál? *kérdezi egy gyenge mosollyal, és nagyon reméli, hogy a lány enged. Meg fogja hozni a helyes döntést, ez biztos, de szüksége van egy kis időre, ami alatt feldolgozhatja ezt az egészet, és ahhoz az első, ami segítségére lehet, az a zene, aztán egy álmatlan éjszaka, ami biztosan meg is lesz. Szóval reménykedik, hogy Lil elfogadja a kérését, és nem erőlteti tovább a témát, meg hát valószínűnek tartja, hogy a lány ismeri annyira, hogy tudja, tényleg nem fog tudni most dönteni, tényleg kell neki némi idő, mielőtt határoz valamelyik verzió mellett.*
Similar topics
