by Fredrik Laine Vas. Márc. 11, 2012 8:26 pm
*Ugye beszél, azt mondja, ami épp eszébe jut., és amikor Elias megöleli akkor egy pillanatra ledermed. Nem szokásuk egymást ölelgetni, és ezért mindig meglepi. Természetesen kis fáziskéséssel viszonozza a gesztust, de valószínűleg Elias már megszokta, hogy ilyen szempontból a bátyja agyáig nagyon lassan jutnak el a dolgok.* - Tudom, de akkor is bánt, hogy milyen idiótán viselkedtem. Motyog ő is, de úgy látszik ez egy ilyen nap lesz. Depis és békülős. Elias csipkelődésére jóízűen felnevet. Az elmúlt években az ikertestvére talán nem is hallotta így nevetni a srácot.* - Nem. Rájöttem, hogy hülye voltam, és részben én is hibás voltam a dolgokban. Azt hiszem túl kell tennem magam a dolgokon. De borzalmasan nehéz egy ilyen világnézeten változtatni.* Mondja halkan, de nagyon is komolyan gondolja. Egyébként előre sejti, hogy bajok lesznek a változással, de nem halogathatja tovább, és a szüleik halálán is itt az ideje, hogy túltegye magát.* - Gondoltam. Meg is kaptad volna a magadét, ha nem olvasod el. Egy órán keresztül kómás gépeltem! *Csipkelődik Fred, majd ugye komolyabb témára terelődik a szó. Lehajtott fejjel, némán hallgatja Elias mondandóját.* - Öcsi, ha nem megyek oda akkor nem terelem el Anya figyelmét, és… *A mondat félbe marad, Fredrik hangja megremeg, majd pár pillanat múlva megint normális hangnemben beszél.* - Nekem is azt kellett volna tennem, amit te tettél. Hallgatnom kellett volna rátok… Azt pedig ne szégyelld, hogy a háznál maradtál, hiszen az volt a legjobb, amit tettél. El, te mindig is optimistább voltál, mint én. Érthető, hogy nem voltál képes olyan sokáig siratni őket. Tudom, gondoltam, hogy te sem vagy túl rajta teljesen, de mégis előrébb vagy, mint én. *Mondja komoran, aztán befogja, hogy az öccse végigmondja azt amit szeretne.* - Én is tudom, de nehéz elfogadni. Akárhányszor rájuk gondolok mindig az a kép villan be előttem, mint amikor visszamentünk az otthonunkba néhány holmiért, és olyan kihalt volt. Rideg, mintha nem is mi éltünk volna ott. Borzalmas érzés volt. *Néhány könnycsepp gördül végig az arcán, majd felemeli a fejét, és Eliasra pillant. * - Persze hogy tudom. Nekem is már csak te vagy Elias. Szeretlek öcsi, épp ezért olyan szar érzés, hogy megbántottalak. *Dünnyögi halkan, majd amikor közlik vele, hogy ne próbáljon meg öngyilkos lenni csak felpillant.* - Az sok-sok évvel ezelőtt volt. Úgy 12-14 éves koromban. Hidd el, azóta kinőttem az öngyilkossági hajlamaimat, ha pedig nem nőttem volna ki magamból… Akkor Lasse, vagy Laina verte volna ki belőlem. *Rándítja meg a vállát, mert a finn srácok tényleg szétverték volna, ha erről értesültek volna.* - Hidd el, többé meg se fog fordulni a fejemben. Rájöttem, hogy mégis milyen lenne neked, ha én sem lennék már melletted, és különben is megjött az eszem. *Néz az öccsére, majd letörli a könnyeit, és halványan elmosolyodik.* - Nem fogsz hidd el. Pechedre túl szívós lettem, ahhoz hogy könnyedén eltegyenek láb alól. *Átkarolja az öccse vállát, és azt suttogja a fülébe, hogy ne bőgjön már annyira, mert az is elég ha őmaga bőg.* - Inkább azt áruld el mit akartál játszani mielőtt depizni kezdtünk. Ha jó számot játszol, és van hozzá kedvem akkor akár énekelhetem is a szöveget. *Böki oldalba a másik srácot, és próbálja megnevettetni a másikat.* - Azt egyébként meséltem, hogy tegnap kikészítettem Lassét? A samponjába bugyirózsaszín festéket öntöttem, úgyhogy majdnem agyonvert, mikor észrevette a turpisságot. Persze elárultam neki, hogy simán le tudja mosni. Na akkor aztán egy cseppet lenyugodott, aztán miután ismét fekete lett a csodás hajkoronája szipogva-duzzogva elvonult a szoba másik sarkába. *Mesél a lidérc, de ezt igazából most csak úgy kitalálta. Amúgy megtörtént az eset csak ezt Lasse első napján játszotta el.*
