Bejárati csarnok

*Lassan a bejárathoz érkezett. Gigantikus bőröndjeit nehézkesen húzta a földön. Nem értette, hogy miért kellett az apjának egy másik suliba beíratni őt, már megint. Azért megértette őt, a múltkori dolog egy picit durva volt, de ő nem tudhatta, hogy rabolni mennek, nem az ő hibája volt, csak rossz társaságba keveredett. Belépett az ajtón, egy hatalmas bejárati csarnokot látott szeme előtt. Elindult az egyik ajtó felé, hátha kilyukad valahol, semmi kedve nem volt segítséget kérni mástól. Tett két lépést, de aztán szerencsétlenségére felesett a saját lábában.* WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! *Hatalmas puffanással ért földet. A vállán lévő madár a levegőben repkedett. Bőröndjei ott hevertek mellette, és ő maga is. Nem akart felállni, várta, hogy valami elefántcsorda eltapossa őt.*

*A földön feküdve egy férfi hangjára lett figyelmes.* -Mmmmmmm... *Csak ennyit tudott . A hátára fordult, a fiú a kezét nyújtotta. Elfogadta a segítséget. Felkecmergett a földről, leporolta ruháját. Adrian bemutatkozott neki, nagy udvariatlanság lett volna ha ő nem úgy tesz, ezért gyorsan túlesett rajta.* -Hali, én Melantha Goldwin vagyok. *Mosolygott egyet, ami nehezére esett, mert legszívesebben elhúzott volna innen. Fogalma nem volt, hogy melyik házba lett beosztva, gyorsan előkapott zsebéből egy papírfecnit és akadozva elkezdte olvasni.* - Na, szóval a Sssssyyy...llloooo...rina, Sylorina, ebbe a házba vagyok beosztva, aminek zöld és.....Jé te is sylorinás vagy! *Örült neki, hogy találkozott valakivel aki talán tud neki segíteni. Észrevette, hogy Adrian Pruet figyeli.* -A neve Prue, tűzmadár. Ő az én jobb kezem. * Rájött, hogy böröndjei, kistáskái még mindig a földön hevernek, így nekiállt felállítgatni őket.*

-Nincs háziállatod? Sebaj, csak szólj és szerzek neked , vannak ismerőseim. *Mela tényleg sok embert ismert és köztük volt egy ritka állatokkal kereskedő haverja. Tudta, hogy csak udvariasságból kérdezte meg hogy segíthet-e, egy kis gondolkozás után rámutatott az egyik bőröndre.* - Azt a bőröndöt vihetnéd nekem, köszönöm. Persze, mehetünk. *Felvette maradék táskáját és elindult Adrian után.*

Hangosan ásítva vonulok be a bejárati csarnokba, miközben nyújtózkodok, mivel nem sikerült túl korán lefeküdnöm az éjszaka. Ahhoz képest, hogy kezdetben átváltozásomig nem voltam hajlandó hinni ennek a világnak a létezésében. Vagy legalábbis a világ ezen részének a létezésében, mostanra egészen jól elfogadtam a dolgot, és viszonylag még sikerült is beilleszkednem. Mióta idejárok egyenlőre még kiborulnom sem nagyon, így a régi emlékek sem voltak képesek napközben felszínre törni. Persze az éjszakák megint mások, hiszen álmodni mindig ezekkel sikerül, viszont azt már megszoktam, így már fel sem tűnik. Amikor körbenézek nem fogad valami izgalmas látvány. Alig vannak bent páran, köztük példának okáért egyik Sylorinás társam D'aleiko, aki nem éppen legjobb kedvében látható, hiszen távolról is ki lehet szúrni, hogy idegesen mászkál fel s alá, mintha várna valakire. Még mindig nem tudom felfogni, hogy, hogy nem sül meg abban a kabátban, és az öltönyben, de ezt nem is akartam szóvá tenni eddig sem. Most sem nagyon szándékozom. Én jelen esetben kényelmesen elvagyok egy fekete atlétában, és egy sokzsebes sötétszürke térdnadrágban, végül pedig lábamat csak egy fehér zokni, és szintén szürke, fekete, és fehér színű sportcipőmben. Nyakamban szokás szerint ott lóg a dögcédula, és az atlétának köszönhetően bal vállamon is látszódnak a hegek, amiket, egy régi repeszgránát okozott. Nem beszélve mondjuk az összes többi hasonló sérülésről, mely testemet tarkítja, bár azok nagy részét úgy is fedik a ruhák, még most is. Csendesen elvonulok a sylorinás társam mellett, és az egyik kanapén helyet foglalva, felkapom az egyik mai újságot, majd elkezdem azt lapozgatni, hátha találok valami érdekesebb hírt, vagy cikket. Nem mintha túlzottan érdekelnének a nagyvilágban zajló események, de valamivel néha el kell foglalnia magát az embernek, ha már, nem jut eszébe éppen semmi más érdekes.

Kellemesen elücsörgök helyemen, és olvasom az újság számomra olyan hű, de érdekfeszítő híreit, mik között továbbra sem találok semmi érdekeset. Egészen addig kényelmesen elfoglalom magam ezzel, míg egy füst kés nem repül el fejem mellett nemsokkal, és bele nem áll az egyik képbe a falon. Pupilláim hirtelen kitágulnak ahogy elsuhan fejem mellett ez a sötét, és gomolygó fegyver, szívverésem is elkezd gyorsulni, de hamar veszek pár mély lélegzetet, és elkezdem ezzel nyugtatni magamat, rápillantok a falra ahol a festmény helyezkedik el. A kés még látszódik nagyjából a falban, viszont a kép egyre kevésbé, ugyanis szépen fokozatosan marja szét ez az anyag a festményt.
- Majdnem.
Jegyzem meg hangosan, és nem csak gondolatban kimondva, ezzel leginkább magamnak jelezve, hogy majdnem engem talált el ez a valami, ami ilyen szép pusztítást tud véghezvinni. Jobb öklöm persze ökölbe szorul közben, de nem akarok kiborulni, ugyanis annak nem biztos, hogy túl jó vége lenne. Természetesen most nem csak a saját, és mások testi épségét, de még valamilyen aprócska szinten, de még a bútorok, és egyéb berendezési tárgyak épségét is féltem. Bár utóbbit, és másokat csak minimálisan. Igazából semmi kedvem ahhoz, hogy eszembe jussanak azok a régi emlékek, vagy, hogy ismét fellángoljanak bennem azok az elnyomott vágyak, melyek újból a gyilkolásra áhítoznak, a fegyverek közelségére, és az adrenalinra. Így belegondolva lehet, hogy mégis sikerült megőrülnöm kiskoromban. Csak egyenlőre jól leplezem, vagy még tudok uralkodni ezen.

Nem sokáig bírom folytatni a nyugodt olvasást, ugyanis még egy kés repül el mellettem, de ez már az újságomat is súrolja, így az is elkezd szétfoszlani. Pupilláim ismét kitágulnak ahogy elsuhan mellettem a fegyver, és ismételten elkezd gyorsulni a szívverésem. Ösztönösen, szinte észre sem veszem, hogy eldobom a kezemben lévő újságot, közben a többi diák már futásnak is ered, és kimenekül a helységből, mialatt mellém még egy kés érkezik, ez viszont már a kanapéban áll meg, így az is elkezd szertefoszlani. Hamar feltápászkodok helyemről, de már nem nagyon sikerül lenyugtatni magamat, és valamiért nem is különösebben akarom már. Pupilláim is hirtelen összeszűkülnek, szívverésem pedig lelassul pár pillanatra, mintha csak megállna, aztán újból felveszi a dübörgő ritmust, miközben az adrenalint fokozatosan pumpálja végig ereimben. Pár pillanat erejéig, mintha megállna a világ, közben tekintetem D'aleikora összpontosul, és szinte hangtalan léptekkel vonulok oda mögé, szemeim továbbra is rá összpontosítanak, pupilláim még mindig összeszűkülve, arcomon viszont egy nem túl bizalomgerjesztő félmosoly ül ki, miközben hátrébb húzom jobb kezemet, és egy egyenes, és erős ütést mérek a tarkójára, amitől jobb esetben is repülni fog még pár métert, hála állatias oldalamtól kapott erőmnek. Talán ez az egyetlen valóban hasznos oldala, hogy megharaptak. Miután elcsattan az ütés, ami nem kis hanggal jár, a félmosoly tovább húzódik arcomon, és úgy tekintek az éjjeli lepkeként tovaszálló szmokingos röpképtelen pingvinre, miközben pár egyszerű mondatot intézek hozzá.
- Ez fincsi lesz.
Azzal már indulok is meg ismételten felé, futólépésben, mielőtt még feltápászkodhatna, hogy még rá is rúghassak egyet, minek hála majd szépen csúszni fog a földön mint egy jégkorong, és a falról visszapattanva mint a focilabda a kapufáról, továbbra is jó pingvinként viselkedhessen, a maga földhözragadt módján.

Miután sikeresen elérte sylorinás társam, hogy elmém kissé elboruljon múltamnak hála, és mögé lépve el "száll"lásoltam pár méterrel arrébb, hogy tudathassam vele, nem nagyon kellett volna ilyen kellemesen engem céloznia azokkal a kis füstfoszlányokkal. Persze miután utána sietek, hogy arrébb rúghassam, kigáncsol sajnálatos módon, és felém kerekedve még egy kést repít felém, mely nadrágomból mar ki egy darabot.
- Bántani?
Kérdezek vissza, miközben felemelem lábaimat, és kezeimre dőlök, majd elrugaszkodva velük a padlóról, talpra szökkenek.
- Ugyan. Ezekkel a füstcafatokkal akarsz bántani, ahelyett, hogy rendesen visszaütnél?
Teszek fél még egy kérdést, továbbra is kissé őrülten vigyorogva, majd ismételten képen törlöm a srácot, majd egyik lábamat kissé hátrébb helyezve, kezeimet még magam mellett leengedve tartva megmozgatom a fejemet, mire a nyakam hangosabban roppan kettőt. Majd csak ezek után emelem fel magam elé a kezeimet, ballal pedig intek neki, hogy jöjjön.
- Inkább csinálj úgy mint valami férfi kezdemény, és ne csak a szmogoddal merj támadni.
Furcsa módon még hangom is kezd egyre boldogabbá válni, de amint befejeztem mondandómat elindulok a srác felé, gondosan ügyelve persze arra, hogy, ha megint felém küldene pár késecskét, akkor elkerüljem őket. Ha viszont megint prédikálni kezd, nem foglalkozok vele, és mielőtt befejezhetné, illedelmes módon, közvetlen közelről meghajolok, hogy koccolhassam homlokát.

// fagy //

Költői kérdésemre is válaszol a srác, hogy igen, bántani nem akar. Miközben felé indulok még egy kés repül el mellettem, de könnyedén elkerülve, hogy még véletlenül se érhessen hozzám a füst, tovább haladok felé, a srác hirtelen megjegyzi, hogy koszos lett miattam az öltönye. Micsoda egy zsúrpatkány. Minek képzeli magát a srác? Egy kib***ott titkos ügynöknek, akinek a szmokingja is ugyan olyan szép, és vasalt marad a bunyó végére, mint amilyen a felvételekor volt. Na mindegy. Láthatóan ez nem volt valami szimpatikus neki, hogy picit poros lett, miután felmostam vele a padló egy kis részletének darabkáját, mintát gyártva ezzel, hogy, a végén akár az egész csarnok így nézhetne akár ki. Hirtelen hasonló, mint amiből a kések voltak, vagy éppenséggel pont ugyan olyan füstfelhőt kezd el eregetni a srác, amivel sikerül körbezárnia, míg annyi helyem marad, hogy éppen, csak tudok mozogni. Nem éppen a legkellemesebb helyzet, de valahogy most nem különösebben izgat. Korábbi tapasztalatokból kiindulva nem járnék túl jól, ha belemennék a füstbe, főleg, ha huzamosabb ideig ott is maradnék, hiszen ennyire gyorsan azért nem regenerálódok. Nemsokkal a füst megjelenése után, és miután körbezárt, hirtelen ütéseket kapok más, és más irányokból. Szóval a gyerek viszont tökéletesen eltud lenni abban a füstben. Ahogy sorra szenvedem el az ütéseket, az adrenalin mennyisége csak nő a szervezetemben, és egy nem éppen bizalomgerjesztő nevetést kezdek el hallatni, mintha csak élvezném a dolgot. Persze a fájdalom része továbbra sem kellemes, de valahogy ezen a ponton nem tud érdekelni, és, már-már tényleg élvezem, mintha csak ebben az állapotomban nem csak a gyilkolási vágyam nőtt volna meg, de még kissé mazochistává is váltam volna. Miközben "ellenfelem" ütlegel, csak a hangokra kezdek el koncentrálni, és folytatom a nevetést, ahogy egyre pontosabban, és pontosabban tudom behatárolni már csak hang alapján is, hogy merrefelé van.
- Tudod. A legnagyobb gond, hogy, ha felébreszted a régi emlékeimet.
Kezdek el hirtelen beszélni neki abbahagyva a nevetést, továbbra sem foglalkozva az ütésekkel.
- És eléred, hogy felszabaduljon ez az énem...
Mielőtt befejezném teljesen a mondatot, hirtelen ütök egyet jobbommal, és egy mosollyal konstatálom, hogy egy halk roppanás kíséretében eltaláltam valami keményebbet, ami a tapintásból érezve, nagyjából a srác orra lehetett. Persze én sem úszom meg ennyivel, hiszen a füst hamar elkezdi marni a kezemet, amit utána egyből vissza is rántok a biztonságosabb területre, mielőtt teljesen szétmarná ez a füst.
- Akkor az fájni fog.
Fejezem be végül a mondatot továbbra is mosolyogva. Tekintetemet közben a sérült kezemre emelem, és figyelem, ahogy szépen lassan, de elkezd gyógyulni.
- Továbbra is ilyen gyáva módszerekhez akarsz folyamodni, vagy végre kiállsz ellenem mint férfi a férfival?
Kérdezem meg tőle, hátha képes lesz eltüntetni a füstrengeteget, és végre hajlandó lesz úgy küzdeni ellenem, mint egy igazi férfi, és nem csak gyáván megbújva saját maga által generált füstjében.

//Fagy//

Sorra kapom az ütéseket, minek közepette egy fantasztikus nevetést hallatok, majd egy rövid monológot tartva, orrba vágom a másikat, és hamar ott tartunk hogy arról magyarázok neki, hogy gyáva. Erre persze nem az ebben az elmeállapotom számított reakciót kapom, mert azt reméltem, hogy, eltünteti a füstöt, és hajlandó kiállni ellenem. E helyett pedig azt kaptam, hogy hirtelen a füst eltűnik körülem, és azt láthatom, ahogy az udvar felé gomolyog.
- Gyáva féreg!
Kiáltok utána, és már indulnék is utána, de valahogy sikerül megállítanom lépteimet, mintha csak saját hangomat hallanám, hogy állj. Ahogy csökken szervezetemben az adrenalin szintem, úgy kezdek egyre nyugodtabbá válni, és úgy tér vissza józan eszem, úgy sikerül újból kontrollálnom saját magamat, mielőtt a végén tényleg megölnék még valakit.