by Liliya Antonov Szomb. Dec. 21, 2013 9:50 pm
*Bár Lil igazán örül, hogy azokkal ünnepelheti ezt a napot, akiket szeret, mégis megkönnyebbül, mikor végre szétoszlik a tömeg és ismét Yanhoz léphet. Ez már neki is sok egy kicsit. Hamarosan bebizonyosodik, hogy idegessége teljesen alaptalan, a család rögtön úgy fogadja, mintha az, hogy összeházasodtak Yannal, a legnagyobb öröm lenne számukra. Lilt pedig ez elmondhatatlan boldoggá teszi. Így hát nevetve öleli át a nyakába boruló Viktoriyát, majd miután elengedte, mosolyogva megszólal.* - Köszönöm, nagyon kedves vagy. *S bár csak ennyit mond, látszik rajta, hogy valóban nagyon nagyra értékeli ezt az aprócska mondatot. Ő személy szerint Yan családjának összes tagjáért odáig van, már csak azért is, mert tudja, mennyit jelentenek szerelmének, de ezt leszámítva is, igazán kedveli őket. Sajnálja is, hogy nem találkozhatnak többször, de persze megérti ennek az okát. Anyósa szavaira egy kissé el is pirul.* - Azt hiszem, mindannyian élveztük ezt az évet. *Válaszolja mosolyogva, majd viszonozza az öleléseket. Végül ismét Yan mellett áll meg, fél kézzel átölelve őt. Közben azonban nem veszi le a szemét Antonovékról.* - Tudjátok... Annyira örülök, hogy mind itt vagytok. Tényleg, nagyon sokat jelent nekem, és nem csak azért, mert tudom, hogy Yan mennyire szeret titeket. *Mosolyog egy pillanatra az említettre.* - Hanem mert... Nekem már nincsen... nincsen senkim, és most pedig kicsit úgy érzem, mintha ismét egy család része lennék. *Pillant végig a szülőkön és a két gyereken. Alapvetően valószínűleg nem mondana nekik ilyeneket, de most, ebben az igencsak felfokozott érzelmi állapotban nincs az a nyálas szöveg, amit ne lenne képes leadni. Meg valamiért úgy érzi, ki kell fejeznie, hogy mennyire örül annak, ahogy fogadják őt.* - Bocsánat, csak... csak annyira... *Nevet fel halkan, észbe kapva, hogy azért nem biztos, hogy ilyeneket kéne itt beszélnie rögtön a második vagy harmadik találkozásukkor. Folytatni azonban nem tudja, mert valami rejtélyes oknál fogva ismét megjelenik a gombóc a torkában és igencsak meg kell erőltetnie magát, hogy ne kezdjen el sírni, így hát elpirulva bámulni kezdi ruhája alját. Hirtelen eszébe jut az apja, a nagymamája, Eva, és hogy soha többé nem láthatja már őket. Hogy az, ami volt, a gyerekkora, az élete, már soha többé nem tér vissza, viszont kapott helyette egy talán még jobbat. Persze semmi sem helyettesítheti a szívében az apját vagy a legjobb barátnőjét, de mégis, most ismét úgy érzi, hogy valóban részese lehet egy családnak, és ez több, sokkal több, mint amennyiben az apja halála óta reménykedett.*
