by *Lotte halkan énekelgetve mászik felfelé a torony lépcsőin, kezében egy puha és meleg télikabáttal - ugyanis az a terve, hogy kimegy kicsit az őrtoronyba nézelődni. Annyira szép, csillagos az ég... Aminek persze a hőmérséklet rohamos zuhanása és a szél felerősödése lett a következménye, de ez Lottét nem akadályozza meg abban, hogy a birtok legszelesebb és leghidegebb helyét látogassa ma meg. Persze jól felöltözött, van nála még egy ráadás pulcsi is. A lépcsőmászás azonban fárasztó dolog, nem akart megizzadni kilenc réteg ruhában. Azonban nem ér fel az őrtoronyig - a padlástér bejáratánál valami oknál fogva megtorpan. Maga sem tudja, miért. Azonban most így, állva, felhagyva az énekléssel, mintha hangokat hallana odabentről... Pár másodpercig homlokráncolva fürkészi az ajtót, majd tesz felé egy tétova lépést. Meg merje zavarni a zajos illetőt, bárki is az? Nem valószínű, hogy ismeri, hiszen nagy ez az iskola, de még ha ismeri is, ide azért járnak a diákok, hogy egyedül legyenek... Viszont ha valaki olyan van bent, aki egyedül akart lenni, azonban mégis segítségre van szüksége... Legalább két percig ácsorog itt ilyesféle kételyekkel a gondolataiban, majd vesz egy mély levegőt, és lassan - hogy az illetőnek esetleg legyen ideje elzavarni ameddig be sem lép - benyit. Aztán meglátja Kament, és csaknem elejt mindent, ami a kezében van. Ez szerencsére nem történik meg, és a döbbenet nagy részét is sikerül eltüntetnie az arcáról.* - Kamen, te... Minden rendben? *Kérdi halkan, miközben - ha invitálják, ha nem, ő aztán nem hagyja így itt, az biztos - beljebb lép és becsukja maga mögött az ajtót. A kérdés persze hülyeség, hiszen itt egyértelműen semmi sincs rendben, de a "te meg mit művelsz?" még rosszabbul hangzott volna, szóval... Lotte a válaszra várva leteszi a cuccait egy székre - ez eddig is itt volt? - majd még egy lépéssel közelebb araszol, miközben aggódó tekintete végigpásztázza az üvegcserepekkel borított padlót, a boxzsákot, s végül a fiú véres kezén állapodik meg.*
+6
Charlotte Devon
Liliya Antonov
Médium
Christopher Acerlot
Horváth Réka
Amarilla Darwin
10 posters
Titkos padlástér
Charlotte Devon- .::Diák::.
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*Észre sem veszi, hogy nyílik az ajtó, és tulajdonképpen nem is fogja fel, hogy van valaki más a teremben, egészen addig, amíg a lány meg nem szólal. Akkor hirtelen megtorpan, és a bokszzsák köddé is válik, majd szép lassan elkezdenek eltünedezni az üvegcserepek, miközben Kamen Lottéra mered.* - Nem *nyögi halkan, majd a másik tekintetét követve lepillant a kezére, és idegesen megpróbálja beletörölni a vért a melegítőnadrágjába. Meglehetősen lesápadt, és tekintve, hogy nem mer visszanézni a lányra, eléggé egyértelmű, hogy szégyelli azt, amit az előbb Charlotte megtekinthetett. Még maga előtt is szégyelli. Ahogyan a terem alakul, valahogy összemegy körülöttük a tér, noha bútorok továbbra sem jelennek meg, már azon az egy széken kívül, de immár nem olyan érzés, mintha egy hatalmas csarnokban ácsorognának.* - Nézd én... ez... jobb, ha ezt elfelejted, mert... nagyon... majd... túlteszem magam rajta, csak... *próbál találni egy magyarázatot, miközben továbbra is nagyon igyekszik nem ránézni a lányra. Tudja, hogy ez egy nagyon... kellemetlen szituáció, és a legkevésbé sem akarta ennek kitenni Lottét, nem véletlenül menekült el így, egymagában.* - Mindegy. Látom kifelé készültél, szóval nem is tartóztatlak *int egy zavart torokköszörüléssel a ruhakupac felé, próbálva jelezni, hogy a lány nyugodtan elmehet, ő ezt megoldja, jobb, ha ezt mind a ketten úgy kezelik, mintha meg sem történt volna. Persze sejti, hogy Charlotte nem fogja ennyiben hagyni, de... nos, egy próbát megér.*
Charlotte Devon- .::Diák::.
*Ahogy Kamen észreveszi, és reagál rá, abból Lotte számára azonnal egyértelművé válik a helyzet. Hogy a fiú szégyelli a viselkedését, hogy nem büszke arra, amit tesz, hogy azt kívánja, bár senki se látná. Hogy nem akarja, hogy az ő szenvedése másnak is fájdalmat okozzon. Ezért hát érthető, hogy miért próbálja Lotte felé azt sugallni, hogy jobb lenne, ha elhúzna a fenébe. Na persze, ehhez nem hiába fűzött olyan kevés reményt - Charlotte valóban nem fog menni sehova sem. Ehelyett olyat tesz, amit tulajdonképpen az elmúlt pár hétben egyszer sem tett meg - odasétál Kamenhez, egészen közel, s megfogja a fiú kezét. Mielőtt az bármit is reagálhatna - azt leszámítva, ha esetleg már oda sem engedte lépni a lányt - felemeli mindkét kezét, s suttogva, szemét lecsukva megszólal.* - Naturalis Sanitatem. *Pár másodperc elteltével az összes seb begyógyul, csupán halvány heget hagyva maguk után. Valószínűleg ezt Kamen is épp ilyen könnyen, vagy talán könnyebben meg tudta volna oldani, de itt nem ez a lényeg, és ez valószínűleg annyira egyértelmű, hogy még Kamennek is le fog esni. A műveletet követően azonban Lotte elengedi a fiú kezét és hátralép kettőt, ismét felvéve a "kiinduló távolságot" aminek megszüntetését az ilyen kivételes esetektől eltekintve mindig meghagyja Kamennek.* - Komolyan segít, ha ezt teszed magaddal? *Kérdi, még mindig elég halkan, a fiú arcát fürkészve. Direkt nem kérdez rá, hogy egyáltalán miért művelte ezt, hogy mi a baja, hiszen úgy gondolja, nincs joga efféle intim kérdéseket feltenni. Majd Kamen elmondja, ha szeretné, ő nem fogja faggatni. Na persze tagadni sem érdemes, hogy iszonyatosan rossz érzés számára így látni őt, de ezt sem fogja hangoztatni, sőt, semmiféle külső megnyilvánulással nem fogja ezt a tudtára adni. Az egyetlen, amit közvetíteni szeretne, az az, hogy Kamennek egyáltalán nem kell szégyellnie az ilyen kiborulásait. Ő itt van, és amennyiben szükség van rá, nem is megy sehova.*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*Amikor Lotte odalép hozzá, ismét felpillant, és figyelni kezdi, hogy mire készül a lány. Engedi neki, hogy megfogja a kezét, mert sejti, hogy mi a terve, és hagyja, hogy begyógyítsa a sebeit. Amikor azonban el akar lépni, ezúttal ő nyúl Charlotte kezeiért, és gyengéden a sajátjába zárja őket. Nem húzza közelebb, nincsenek annyira közel egymáshoz, épp csak annyira, hogy kényelmesen meg tudják fogni egymás kezét. És ahogyan ezt teszi, érzi, ahogyan az eddig zabolázatlan, dühöngő, frusztráló, marcangoló érzés csendesedni és múlni kezd.* - Nem *válaszol halkan és gondolkozás nélkül a lánynak. Aztán egy pillanatig vár, és sóhajt.* - Talán egy kicsit, mert eltereli a figyelmemet. De nem annyira, mint... *És itt ismét elhallgat, láthatóan úgy döntve, hogy függőben hagyja ezt a mondatot. Lotténak feltételezhetően megvannak a saját sejtései arról, hogy ennek mi lehetne a folytatása, és Kamen egyelőre egyiket sem kívánja megerősíteni. Van viszont egy nagyon erős sürgetés a tudatalattijától, hogy elmondja a lánynak, amit érez... hogy mindent egyértelművé tegyen neki, hogy elmagyarázza az egészet, hogy miért akadt ki, hogy miért történt ez az egész, hogy nem... ő a hibás, vagy bárki. Végül úgy dönt, hogy egy kis morzsát elhint, hátha majd a lány kérdezni fog utána.* - Már nem igazán emlékszem rá, hogyan birkóztam meg ezzel korábban és egy ideje nem volt ilyen problémám... De biztosan csak átmeneti, mert arra emlékszem, hogy akkor is az volt, és akkor is a bizonytalan időszakban... és, szóval valószínűnek tartom, hogy ez jó jel *magyarázza, eléggé érthetetlenül és összeszedetlenül, de talán ahhoz elég, hogy egyértelművé tegye: akar beszélni róla, csak nem mer. Mert nem fogja magától értetődőnek venni, hogy Charlotte hallani akarja. Szóval megpróbálta egyértelművé tenni, hogy vár a lány kérdéseire, és több mint készségesen megválaszolja őket - már ha egyáltalán vannak.*
Charlotte Devon- .::Diák::.
*Egy kicsit félt, hogy Kamen talán elhúzódik tőle és közli vele, hogy hagyja őt egyedül, ezért mikor mégsem ez történik, igencsak megkönnyebbül. Sőt, mikor el akarna lépni, Kamen megfogja a kezét - erre már nem tud elfojtani egy halvány mosolyt. Aztán a gyors válaszra ismét mintha valami mosolyfélére rándulna az ajka, de ez már cseppet sem a boldogságtól. Majd ugyebár Kamen folytatja, s félbehagy egy igencsak érdekesnek ígérkező mondatot. Lotte azonban elgyőzi a vágyát, hogy rákérdezzen a folytatásra, bár tudja, hogy valószínűleg jópár órányi céltalan gondolkozást nyert ezzel. Így hát nem szólal meg, csak némán fürkészi a fiú vonásait. Sejti, hogy az folytatni fogja, így hát nem is szól közbe, habár kíváncsisága ismét mást diktálna. Megérzése azonban ezúttal sem csal, Kamen valóban beszélni kezd. Lotte pedig végighallgatja, s utána úgy dönt, hogy bár nem egészen érti, most ezzel Kamen mire akart menni, de ha egy ilyen szöveg után azt várja el, hogy ne tegyen fel egyetlenegy kérdést sem, akkor elmehet a fenébe, mert bármennyire is tapintatos akar lenni, ezt egyszerűen képtelenség szó nélkül hagyni. Persze az is felötlik benne, hogy direkt csinálta, mert beszélni akar róla... De ez igazából teljesen mindegy, nem bírná ki kérdezés nélkül.* - Miért, mi volt... akkor? És mi miatt van ez? *Tesz fel mindjárt két kérdést is, kissé félve és bizonytalanul, mert egyáltalán nem biztos benne, hogy Kamen erről most tényleg beszélni akar-e. Annyira megszokta már az állandó távolságtartást, meg hogy meg kell válogatnia a beszédtémákat, hogy kicsit hihetetlennek tűnik, hogy beszélgethetnek Kamen érzéseiről. Így hát akarva akaratlanul is tart tőle, hogy Kamen túl soknak találja a kérdéseit és egyszerűen itthagyja. Na persze okosabbik énje tisztában van vele, hogy ez nem fog történni, hogy ez egyértelmű jel volt arra, hogy kérdezhet, amit akar, de a másik énje nagyon szorgalmasan próbálja elhallgattatni őt.*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*Egy szinte alig észrevehető megkönnyebbülés árasztja el, amikor a lány rákérdez, hogy mi a probléma. Nem feltűnő, a legkevésbé sem, de azért ha Lotte figyel, láthatja, hogy egyértelműen várta, akarta a kérdést.* - Ugyan ez... elég érthetetlen, igazából, nem is pontosan tudom, hogyan működik és miért van, de az biztos, hogy köze van ahhoz, hogy angyal-démon vagyok. Van egy ilyen... általános megfigyelés, hogy ez a fajta keveredés problémákat okoz az utódoknak... már régóta nem éreztem ezt, mert először nagyon sokáig nem tudtam, hogy nem tiszta vérű démon vagyok, akkoriban nem is volt soha problémám. Aztán kinőtt a szárnyam, és kiderült... az nagyon sok problémát okozott, arról beszéltem az előbb. Nem tudtam... nem tudtam, hogyan álljak hozzá... nem is tudom, nagyon nehéz elmagyarázni az érzést. De valahogy túltettem magam rajta, és elfogadtam az angyali részemet, és rendben is voltam, csak aztán bizonyos okokból megbuktam, majd történt ez az egész... és teljesen átengedtem az irányítást a démonnak, és most megint javulok, vagyis gondolom, mert nem igazán tudnék rá más magyarázatot, és hatalmas káoszt érzek magamban. Nem, egyszerűen nem lehet leírni ezt az érzést, mert semmi tudatos nincs benne, egyszerűen csak érzem, hogy valami nincs rendben belül, hogy nem vagyok rendben, és nem tudom, hogyan kéne megküzdenem ezzel az érzéssel, mert nem emlékszem, hogy legutóbb hogyan sikerült *fejezi be végül a magyarázatot, majd sóhajt egyet, és oldalra pillantva meglát egy kanapét, mire haloványan, de tényleg nagyon haloványan elmosolyodik, és odahúzza a lányt. Leülve aztán - azért tartva bizonyos távolságot, már amennyit így lehet - átkarolja a derekát, és várja, hogy Lotténak van-e bármi mondanivalója ezzel az egésszel kapcsolatban. Bár most sem teljesen biztos benne, hogy sikerült-e normálisan elmagyaráznia a problémát, de amilyen furcsa ez az érzés, és amilyen tehetetlen vele szemben, ez a legjobb, ami sikerült neki.*
Charlotte Devon- .::Diák::.
*Ahogy meglátja azt a bizonyos, elég apró, de egyértelmű jelet a fiún, mely szerint valóban akarta, hogy a kérdés elhangozzék, rajta is a megkönnyebbülés ismerős érzése lesz úrrá, de csak egy pillanatra. A másik pillanatban már a válaszra koncentrál, hiszen minél jobban meg szeretné érteni, mi és miért megy végbe Kamenben. Meg szeretné érteni, mert tudni szeretne mindenről, amit a másik gondol vagy érez, s habár ez a jelen felállásban nem igazán lehetséges, szeretne annyit tudni, amennyit csak tudhat. Még akkor is, ha egyáltalán nem segíthet - ha pedig mégis, annál jobb. Aztán Kamen végez és megjelenik mellettük a kanapé, mire Lotte hagyja magát leültetni, s továbbra is elgondolkozva figyeli a fiút.* - Miért buktál meg? *Kérdi hirtelen, de látszik rajta, hogy mire a mondat végére ér, már rég megbánta a kérdést. Halvány pír önti el az arcát, s elfordítja tekintetét.* - Ne haragudj, én csak... Gondolom, nem szeretnél erről beszélni. *Pillant fel ismét, bocsánatkérő tekintettel. Aztán egy darabig csak az ölében heverő kezeit bámulja, s csupán pár perc múlva szólal meg ismét.* - Elképzelni sem tudom, milyen érzés lehet ez, biztos vagyok benne, hogy borzalmas, de... Azzal nem segítesz, ha saját magadnak ártasz. Lehet, hogy... Lehet, hogy nem az kell, hogy eltereld a figyelmed. Lehet, hogy éppen arra lenne szükséged, hogy átgondold, vagy... vagy beszélj róla. *Magyarázza, a mondat végét már egészen halkan ejtve ki.* - De persze, lehet, hogy nem így van. *Teszi hozzá gyorsan.* - Én csak azt tudom, hogy ez nem segít semmin. *Mutat körbe egy félmozdulattal a szobán, természetesen az önkárosító akcióra célozva. Legszívesebben persze megölelné Kament és a fülébe suttogná, hogy "nem lesz semmi baj", és csak ezek után adná elő a fent említett tanácsait, de... Nem meri. Nem mer semmit sem tenni, ami akár csak véletlenül is "túlzásnak" lenne nevezhető, mert fél, hogy elveszíti azt a kicsit is, ami van. Így hát csak félve-reménykedve figyeli Kamen reakcióját szavaira.*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*A bukással kapcsolatos kérdés után egy pillanatig elgondolkozva mered maga elé, majd megrázza a fejét a lány bocsánatkérésére.* - Semmi baj. A bukásom... nos, azóta már sokat gondolkoztam rajta, és arra jutottam, hogy amikor ténylegesen megtörtént, az már nem azért volt, mert helytelenül cselekedtem. Akkor és ott egy olyan harcnak lett vége, ami nagyon sok ember életébe került. A lényeg... mint azt már említettem, egy banda tagja vagyok, és hát... amit mi csináltunk, az nem volt éppenséggel a leg... szebb és nemesebb dolog. Bandaháborúk, és effélék. És volt egy banda, akikkel kimondottan sok problémánk volt, Jesperék bandája. És egyszer megtámadtak, amikor éppen egyedül voltam Londonban, és Pat a segítségemre sietett, de kis híján megölték... én pedig kiborultam, és végeztem mindegyikükkel. Persze nem ez volt az első alkalom, hogy elvettem valakinek az életét. Akkorra lett azonban túl sok... De ezt az utolsó gyilkosságot nem vagyok képes megbánni *fordítja el a fejét egy halk sóhajtással.* - Talán ez is az oka, hogy nem igazán érzem, hogy megbocsátanának. Mindegy is... a lényeg, hogy nem vagyok jó ember, Lotte. Sokan haltak meg a kezeim által *fejezi be végül. De ezt egyszerű tényként közli, nem olyan gyengén, szomorúan, undorodva, mint általában az ilyen dolgokat szokta. Bár az is igaz, hogy arra nem nagyon volt példa az elmúlt egy-két hétben... Talán tényleg javul a helyzet. Aztán hagy időt a lánynak, hogy feldolgozza, amit elmondott neki, közben hátradől, és a mennyezetet kezdi figyelni, ami időközben szintén megjelent, méghozzá a csillagos ég képével. Aztán végül visszatérnek az eredeti témára, így halkan sóhajt, és ismét a lányt kezdi figyelni, ahogyan az magyaráz. Egy pár pillanatig nem reagál, csak figyeli Lottét, majd bólint.* - Igazad lehet... minden esetre egy próbát megér. De egyszerűen nem tudtam... nem tudtam, mihez kezdjek *szusszant halkan, ismét elkerülve a lány tekintetét, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve előbányássza a mobilját, és ír egy rövid smst Patric-nek, hogy még egyben van.* - És azt is lehetségesnek tartom, hogy a jelenléted segít *fut végig egy halovány mosoly az arcán, és kicsit megmozdul - így nem annyira benyomorgatva továbbra is kiengedett szárnyait a háta mögé -, és a két tenyerébe fogja a lány arcát, majd egy gyengéd puszit ad az ajkaira, miközben a szárnyai védőfalként kettejük köré fonódnak, hozzá-hozzáérve Lottéhoz. Aztán nem távolodik el tőle túlságosan, és a helyzetén nem is változtat, csak kissé bizonytalanul figyeli az arcát, olyan közelségből, hogy csak egy egészen kicsi mozdulatot kellene tennie, hogy ismét összeérhessen az ajkuk.*
// FAGY //
// FAGY //
Charlotte Devon- .::Diák::.
*Mikor Kamen Lotte visszakozása ellenére is belekezd a bukásáról szóló történetbe, a lány le sem veszi róla a szemét, annyira figyel - nem szeretne lemaradni semmiről, semmi információról, semmi fontos dologról. Márpedig mi lenne fontos, ha nem ez? Arcán mégis alig tükröződik érzelem. Talán egy kis sajnálat, mert természetesen sajnálja, hogy ennek így kellett történnie, viszont... Annyira nem meglepő módon nem ítéli el a fiút, egy cseppet sem. Az élet... mindenkit más irányba sodor. Ez ellen nem lehet tenni. De hogy ettől rossz ember lenne? Megmentette egy barátja életét, képes lett volna a saját életét áldozni érte - s bár ezt nem is sikerült, a lelki üdvét mindenképp. Nem szólal meg rögtön, miután Kamen befejezi, csak maga elé pislog egy darabig. Láthatóan nem tudja eldönteni, hogy kimondja-e, amit gondol, végül azonban úgy tűnik, sikerül rávennie magát.* - A múltad... az a múlt. Csak akkor vagy rossz ember, ha engeded, hogy az határozza meg a jövődet is. *Mondja végül, kissé zavartan, de magabiztos hangon, közben végig a mennyezetet bámuló Kamen arcát figyelve. Mikor elmondja, akkor aztán ő is felpillant a csillagokra, s csak akkor fordítja el a tekintetét róluk, mikor visszatér az eredeti témához. A fiú szavaira nem válaszol semmit, hiszen mit is mondhatna? Kifejezhetetlen fájdalmat okoz neki a gondolat, hogy Kamen szenved, nem tudja, mit tegyen, és ő nem segíthet rajta. Gondolataiba merülve követi tekintetével az előkerülő mobilt, de nem kérdez rá, kinek és mit írt - sejti, hogy az sms valamelyik barátjának ment, aki elől szó nélkül meglépett, hogy magányosan pusztíthassa a tükröket. Aztán, mikor Lotte még fel sem fogta az elhangzó mondatot, Kamen érintését érzi arcán, s a szárnya selymes tollait nyakán és hátán, aztán ajkaik is összeérnek, habár csak egy rövidke pillanatra. Lotte, aki ez idő alatt lehunyta szemét, most kinyitja, s ahogy szemhéjai felemelkednek, tekintete azonnal az ezüstszürke óceánba merül. A valan lány arca nyomban vörösebbre vált néhány színárnyalattal, pulzusa pedig a megszokott háromszorosára gyorsul. Ekkor a szavak értelme is eljut az értelmező központjáig, s mélyen Kamen szemébe nézve válaszol.* - Ez megoldható máskor is. *Suttogja, majd nem törődve józan gondolatai erőteljes tiltakozásával, egy egészen kicsikét előre mozdul, és megcsókolja a fiút.*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*Lotte szavait hallva a fejét alig mozdítva a lány felé pillant, tekintetében mély, szinte már megrendítő hálával. Tudja... valahol mélyen tudja, hogy Charlotte nem fogja elutasítani, bármit is tud meg róla, de azért mégis újra meg újra el kell fogadnia, hogy ez tényleg így van, hogy a mellette ülő személy tökéletesen és feltétel nélkül elfogadja, minden hibájával és a teljes múltjával együtt. Nincs benne semmi, ami arra késztethetné, hogy feladja, hogy ott hagyja őt, és ez valami olyan, amit eddig nem nagyon mert elképzelni. Mert a szerelem soha nem ilyen volt: mindig történtek kis dolgok, derültek ki kis titkok, hibák, amik aztán tönkretették az egészet. És noha igazán mélyen csak egyszer volt szerelmes ez előtt, azért voltak már más helyzetek is, amikor mélyebb érzésekbe keveredett, és emlékszik, hogy ott is mindig volt valami egészen kis dolog, ami megakasztotta. De rendben, az távolról sem volt hasonlítható ehhez... de akkor is ott volt Giselle, akinek nem fél többé a nevére gondolni, mert tudja, hogy Lotte nem fogja hagyni, hogy az a szégyen megismétlődhessen. Aztán, egy pillanatnyi távozás után ezen gondolatok közül visszatér, és Lottéhoz fordulva megcsókolja a lányt. Hagyja, hogy a valan elmerüljön a tekintetében, és igyekszik olvasni a másik tekintetében, mármint többet a nyilvánvalón. Nem, azt még ő sem kérdőjelezné meg, hogy Charlotte tökéletesen és teljességgel szerelmes belé, ennyire még ő sem jó a saját maga becsapásában.* - Legyen is *suttogja válaszul a másik szájába, majd nem engedi, hogy a lány hamar elhúzódhasson a csókból, hanem még közelebb csúszva átöleli a derekát, és elmélyíti azt. Aztán megszakítja, megpuszilja a homlokát, és magához húzva Lottét, a hajába fúrja az arcát, és egy elégedett szusszantással jelzi, hogy ez így most jó. Pár perc csend után aztán felemeli a fejét, és megint megszólal.* - Biztos idegesítő lehet, hogy ennyire kiszámíthatatlan vagyok... még engem is zavar. Mármint nem az, amit csináltunk *jön egyből zavarba* -, hanem az, hogy valószínűleg pár órával ezelőtt ezt még nem akartam volna, nem mertem volna, és most meg mégis. És nem, komolyan nem látom benne a logikát... persze nem mintha lenne bennem logika *szusszant fel, kicsit nevetősebb hangon. A nevetéstől azért ez még nagyon távol áll... mégis az egyik ahhoz legközelebbi hang, amit az elmúlt fél évben kiadott.*
Charlotte Devon- .::Diák::.
*A Kamen szeméből sütő hálát látva kissé ismét zavarba jön - talán mert ő, a saját szemszögéből nem látja ezt ennyire nagy dolognak. Neki ez az egész annyira természetes, hogy bele sem gondol, mit jelenthetnek a másiknak az efféle reakció. Nem direkt csinálja, nem gondolkozik rajta, egyszerűen így érez és kész. Ilyenkor viszont kénytelen szembesülni vele, hogy a viselkedése cseppet sem hétköznapi, hanem épp ellenkezőleg: olyan mértékű szeretetről árulkodik, ami igencsak ritkaságnak számít ebben a világban. S bár ez eleve nem volt titok Kamen előtt, az ember természeténél fogva szégyelli, ha valaki kéretlenül a legmélyebb érzéseibe lát - ha akarja, ha nem. Lotte pedig éppenhogy akarja, és mégis... Persze mindemellett örül, hogy Kamen hálát érez emiatt, és nem menekülési kényszert, meg annak is, hogy ennyivel is segíthet rajta. Mikor először mondta el neki, hogy már ismerik egymást... akkor még a legmerészebb álmában sem gondolt volna arra, ami most, itt történik. Ekkor ugyebár Kamen megcsókolja, s ő, mikor tekintetét az ezüstszürke szempárba mélyeszti, arra gondol, vajon remélhet, vajon van-e joga ennél többet remélni? Hisz már ez is több boldogság, mint amennyit a legtöbb ember elérhet ezen a bolygón. Igen, Charlotte jelenleg úgy érzi, boldog. Hihetetlenül, minden más gondot és problémát elsöprően, mégis csöndes-békésen boldog. Aztán megcsókolja Kament, aki még közelebb húzza magához, Lotte pedig egy pillanatig sem tiltakozik. Karjait a fiú nyaka köré fonja, s mikor az fejét a hajába fúrja, nagyon erős késztetést érez rá, hogy megszólaljon, hogy kimondja azt az egy szót, de nem teszi, helyette csak csöndben belélegzi a másik illatát. Mikor aztán a fiú megszólal, Lotte akkor sem engedi el, csak halkan, kissé fájdalmasan felnevet.* - Nem, valóban nincs, de nem baj. Legalább sosem fogok unatkozni... *Mondja, majd hirtelen elhallgat - leesett neki, hogy jövő időben beszélt, ráadásul a "sosem" szóval egybekötve. Tehát úgy gondolja, mostantól örökké együtt lesznek? Ezt lehet, hogy nem kellett volna, Lotte. Úgy tűnik, ez neki is leesett, mivel gyorsan folytatja.* - Nem úgy tűnik, mintha békés és unalmas életet szánt volna nekem a sors. *Mondja, majd ismét csöndben marad. Ha elrontotta a pillanatot, akkor már úgysem tehet ellene semmit, ha meg nem, akkor méginkább jobb, ha hallgat. Minden esetre egyetlen egy porcikája sem kívánja, hogy akár csak fél millimétert is eltávolodjon Kamentől.*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*Észreveszi Lotte megtorpanását, de úgy dönt, hogy inkább nem kommentálja, mert... mert nem akarja megtörni a pillanatot. Az a helyzet, hogy most ő is jól érzi magát, és azt akarja, hogy így is maradjon. Hagyja tehát, hogy a lány gyorsan folytassa a mondatot, korrigálva az előző kis elszólását. Mert őszintén szólva - bár egyelőre annyira nem szeretné beismerni - nem zavarja annyira, és éppen ettől válik zavaróvá. Igen, ez... elég kamenes átgondolása a problémának. De hát ebből valószínűleg fájdalmasan egyértelmű, hogy neki tulajdonképpen az az egyik legnagyobb problémája, hogy nem igazán érti ezt az egészet, és semmi logika nincs a gondolataiban és az érzéseiben.* - Szerintem azzal nem vagy egyedül *sóhajt a következő mondatra.* - Igazából az ismerőseim nagyon nagy része ugyan ezt gondolja, szóval lehetséges, hogy úgy általában az élet nem békés és unalmas... Plusz *von vállat* - ha valakinek mégis az, szerintem ő csinál rosszul valamit. Mert hát én el nem tudok képzelni olyan életvitelt, amiben olyan problémáim lennének, hogy unatkozom, vagy túl régóta nem történt semmi. Ellenpéldának talán Yant és Lilt mondanám, de ők meg annyira megérdemlik, hogy talán nem is baj, hogy végre kijutott nekik némi unalom. *Ezzel úgy dönt, hogy lényegében eleget is beszélt erről a témáról - meg megállapítja egy gyors visszagondolással, hogy esélyes, hogy már megint semmi értelme nem volt annak, amit mondott -, szóval hátradönti a fejét, és megint a mennyezetet kezdi figyelni. Hosszú percekig tehát nem szólal meg, a szoba viszont elkezd változni körülöttük: a padlóra vastag, puha szőnyeg kerül, az alattuk lévő kanapé süppedőssé válik, így tökéletes kényelmet biztosítva kettejüknek - Lotténak azzal a plusszal, amit Kamen selymes tollainak enyhe rezgése nyújt, újra meg újra megsimítva a bőrét, ahogyan a fiú átöleli őt velük -, halk tücsökciripelés hangzik fel, és szépen lassan kialszanak a fények körülöttük, egyedül a csillagok fényét hagyva meg. Olyan érzést ad az egész, mintha egy nyári éjszakában ülnének egy hatalmas mezőn, kettesben, teljesen egyedül a szerelemtől édes levegőtől ölelve.* - Szereted a csillagokat? *kérdezi halkan Kamen, Lotte füléhez hajolva, majd nem bírja ki, és ad egy szeretetteljes puszit a lány nyakán lévő anyajegyre.*
Charlotte Devon- .::Diák::.
*Ismét megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy a megszólalása nem törte meg a pillanatot, továbbra is itt ül, Kament átölelve, és úgy tűnik, egyikük sem tervez sehova sem menni. Hirtelen megrohanja az érzés, hogy ez már túl tökéletes - aztán gyorsan leszúrja magát, mert nem ezzel kéne elrontania most a kedvét. Nem mintha jelenleg olyan könnyű lenne azt elrontani. Ameddig Kamen itt van és így viselkedik... Addig nem létezik olyan dolog, amitől Lotte képes lenne leszállni a felhők közül. Úgy érzi, az a feszítő, lüktető érzés, amit két énje - az angyal és a valan - együttélése okoz neki szinte állandóan, most hirtelen enyhülni, szűnni kezd. Mintha Lena, az angyal lassan felállna, kisétálna a sötét sarokból, ahova Lotte ideje nagy részében száműzte, hiszen nem tudott vele mit kezdeni, s barátságosan integetni kezdene felé. Az összeegyeztethetetlen most összeegyeztethetővé válik, Aliena Lanen és Charlotte Devon mosolyogva olvadnak eggyé az ezüstszürke szempár csillogó tükrében.* - Igen. Igaz. Az életnek éppen ez a lényege... Hogy mindig történik benne valami. *Mosolyodik el.* - Lilékkel pedig... Hát, szerintem velük épp elég minden történt az első tizennyolc évükben, mostmár kijár nekik valami olyasféle probléma is, mint a koszos pelenkák meg a fűnyírás... *Neveti el magát halkan, mivel lelki szemei előtt megjelent a kép a Liliya és Yan körül szaladgáló, totyogó gyerekekről, akik olyan sebességgel róják a köröket szüleik körül, hogy azok végül beleszédülnek... Ezek után azonban Lotte sem szólal meg, csak hátradől a kanapén, s fejét Kamen vállára hajtja. Halvány, boldog mosoly jelenik meg ajkain, ahogy a szoba lassacskán átváltozik. Egy pillanatra behunyja szemét, és csak a tücsökciripelésre, Kamen illatára, kettejük szívdobogására és a szárnytollak puha simogatására koncentrál. Aztán ismét felpillant az égre, s úgy érzi, még sosem volt közelebb a csillagokhoz, mint most. A kérdést hallva kissé kiszélesedik a mosolya, majd egyik kezét lassan a fiú szabad kezébe csúsztatja.* - Igen... Tudod, mindegy, mi változik idelenn, mindegy, hol vagy... Ők mindig ugyanolyanok maradnak. Legalábbis látszólag. Aztán ki tudja... Lehet, hogy a legtöbb már ott sincs. *Pillant az égre, aztán tekintete ismét Kamenre vándorol.* - De mégis... Mi más ennyire állandó ezen a világon? *Aztán, valami oknál fogva tekintete ismét az égre vándorol... Talán eszébe jutott egy válaszlehetőség?*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*A Yanról és Lilről szóló képen csak jókedvűen mosolyog egyet, és eléggé egyértelmű, hogy szereti így elképzelni őket, ami valószínűleg annyira nem is meglepő: még az összes jeges páncélján keresztül is - amik egyébként is olvadóban vannak egy ideje - látszott, hogy Yan igenis fontos neki, meg hát nem poénból volt ő a tanú az esküvőn. Ez után lassan elkezd átalakulni a terem, és ők ketten némán figyelik - pontosabban esélyes, hogy Kamen is jobban koncentrál Lottéra, mint a körülöttük lévő világra. A lány szívének egyenletes dobogása, hajának finom illata, a testéből áradó kellemes hő megnyugtatja, és olyan mélyről fakadó boldogsággal tölti el, amilyent szerinte csak azokban az álmaiban érzett, amelyekben egy gyönyörű, gyengéd kacajú fiatal nőt tartott a karjaiban... és talán a legcsodálatosabb gondolat, ami most eszébe juthat, eszébe is jut: az a csodálatos lány most hozzábújik, és teljes szívéből csak rá vágyik, senki más nem kell neki, hanem ő, mindene, hogy boldoggá tegye, hogy vele lehessen... és tudta nélkül osztozik Charlotte azon gondolatában, miszerint soha nem volt még olyan közel a csillagokhoz, mint most. Halványan elmosolyodik a lány válaszára, és bólint.* - Örülök neki, hogy így gondolod. Mindig is imádtam a csillagokat... a nagybátyám szoktatott rá, ő nagyon rajongott értük. Órákat töltöttünk az Ever Street-i panel tetején a csillagokat nézve. Az összeset ismerem, a csillagképek, csillagok neveit, a bolygókat... kevés dolgot szeretek ennyire, aminek semmilyen gyakorlati haszna nincs, de ezek valahogy... nem is tudom. Sokszor arra gondolok, hogy mindenki, akit szeretek vagy valaha szerettem, egyszer ugyanígy felnézett ugyanezekre a csillagokra, és hogy bármilyen távol vannak is most tőlem, ezen az egy dolgon osztozunk. Mind néztük a csillagokat, és ők mindig visszanéztek ránk. *Ezzel elhallgat, félig-meddig azért, mert ráébredt, hogy talán kicsit többet mondott, mint azt eredetileg tervezte, de aztán végül sikeresen megbékél a megosztott információ érzelmi és értelmi tartalmával, szóval nem folytatja vagy próbálja meg elterelni a témát, de azért inkább a csillagokat kezdi figyelni. A költői kérdést hallva azonban Charlotte-ra pillant, és egy hosszú pillanatig figyeli, mielőtt gyengéden elmosolyodik.* - Vannak más dolgok is, amik nem múlnak el *jegyzi meg halkan, majd ismét a felettük ragyogó égitestekre irányítja a figyelmét.*
// FAGY //
// FAGY //
Charlotte Devon- .::Diák::.
*Lassan a csillagokra terelődik a szó, Lotte pedig halvány mosollyal veszi tudomásul, hogy jelenleg úgy néznek ki, mint valami rossz romantikus film szereplői: egy mezőn heverésznek (oké, nem szó szerint) a csillagos ég alatt, és arról beszélgetnek, miért lehet szeretni a fölöttük világító apró pontocskákat. Máskor talán viccesnek találna egy hasonló jelenetet - pláne, ha nem ő szerepelne benne -, de most valahogy... Ez így van rendjén. Ennek így kell lennie, és egyszerűen nem is lehetne máshogy. Kamen utolsó mondatára aztán kiszélesedik a mosolya.* - Igen, ez igaz. Meg olyan... furcsa belegondolni, hogy miközben te nézel egy csillagot, lehet, hogy másvalaki, akit te talán nem is ismersz, épp ugyanazt a csillagot nézi. Lehet, hogy több száz kilométerre tőled, lehet, hogy amúgy semmi közös nincs bennetek, de mindketten ugyanazt a csillagot nézitek... *Gondolkozik hangosan, merengő tekintetét az égre függesztve.* - Aztán persze lehetséges az is, hogy valakivel, akit szeretsz, és messze van tőled, épp egyszerre pillantotok fel ugyanarra a csillagra... és nem is tudjátok, de olyankor igazából nem is vagytok egymástól olyan távol. *Folytatja, immár kissé halkabban, majd pár pillanatig csöndben marad, s nem hallatszik más, mint a tücskök ciripelése.* - A Purgatóriumban nincsenek csillagok. Akkor láttam őket először, mikor megszöktem. Éjszaka volt, és ott világított a rengeteg apró pont az égen, középen a hatalmas, c-alakú Holddal. Emlékszem, nagyon féltem, de akkor... Megálltam, és percekig csak bámultam őket. *Meséli halkan, teljesen belefeledkezve az emlékbe. Minden apró részlet úgy sejlik fel előtte, mintha csak tegnap történt volna: érzi, szíve hogy ostromolta bordáit, érzi a rettegést és a bizonytalanságot, ugyanakkor... Ugyanakkor érzi a nyári erdő illatát, a langyos szél simogatását, és azt a furcsa, békés eltökéltséget a szívében, ami akkor fogta el, mikor először tekintett a csillagokra. Ekkor hirtelen rájön, hogy valószínűleg úgy nézhetett ki, mint aki nem érzi jól magát, mivel üres tekintettel bámult a semmibe, így néhány pislogással gyorsan magához tér. Aztán ugyebár szól még pár szót, s bár elfordítja a tekintetét, mégis érzi, hogy Kamen őt nézi, így hát megkockáztatja, s oldalra pillantva konstatálja, hogy ez tényleg így van. A választ követően pedig Kamen fordítja el a tekintetét, s Lotte nézi továbbra is a fiút. Nem tudja eldönteni, a fiú ugyanarra gondolt-e, mint ő. Mert hát... Igen, vannak dolgok, amik sosem múlnak el. A szeretet... Az igazi, feltételek és kifogáskeresés nélküli, őszinte szeretet igenis örök. Azon nem változtat, hogy épp milyen a két ember kapcsolata, vagy hogy mennyire messze vannak egymástól. Lotte, azaz Lena például nagyon szerette Rhenat, de időközben meghalt egyszer - és nézd csak meg. Most legalább annyira szereti Kament, mint akkor régen.*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
- A csillagok összekötik az embereket, valamilyen olyan furcsa módon, amit eddig még nem sikerült megértenem *bólint Kamen, amikor Lotte befejezi. Nagyon sokat gondolkozott ő már ezen... hiszen az előbb elmondottak igazak, gyerekkorának egy nagyon fontos összetevője volt a csillagokon való töprengés, még akkor is, ha ez az elmúlt hónapokban háttérbe szorult. Már meg sem tudná mondani, hogy mikor nézte így utoljára a csillagokat. Mikor tudott így elmerülni bennük, ennyit gondolkozni rajtuk anélkül, hogy fájdalmas emlékeket okozott volna saját magának. Most azonban, Lottéval az oldalán nem okoz gondot, hogy a csillagokat nézze, el tud merülni bennük, és nem gondolkozik az egykor szép pillanatokon, amik az eltelt idő alatt fájdalmasak lettek, sőt, szinte már kibírhatatlanok. Aztán Charlotte ismét megszólal, ezzel elterelve a figyelmét ezekről a gondolatokról.* - Lélegzetelállító lehetett *mosolyodik el őszintén. El sem tudja képzelni, milyen lehet úgy felnőni, hogy sosem látod a csillagokat... Nem, számára ez teljesen felfoghatatlan.* - Nem tudom elképzelni, hogy a csillagok nélkül éljek. *Ez után azonban ismét hallgat, egészen addig, amíg Lotte ismét meg nem szólal. Amikor a válasza után elfordítja a fejét, tökéletesen tisztában van vele, hogy a másik továbbra is őt nézi, és további pár perc csend után, visszafordul felé.* - Talán mi sem változtunk *ismeri be halkan. Tulajdonképpen amióta "összejöttek", egyszer sem jött ez az egész szóba, de ez persze nem jelenti azt, hogy Kamen nem gondolkozott rajta. Nagyon, nagyon sok időt szán rá minden nap, hogy előrébb jusson vele, és határozottan sikerrel is járt.* - Lotte... Még nem akarok... emlékezni, konkrétan, úgy, ahogyan minden volt, de... mesélhetnél *fejezi be nehézkesen, és noha nem néz a lány szemébe, el sem fordul, szóval látszik rajta, hogy tényleg szeretné ezt, csak hát kicsit tart tőle, hogy valóban szembenézzen vele.*
Charlotte Devon- .::Diák::.
*Teljesen belemerülnek a csillag-témába, s Lotte őszintén szólva nagyon élvezi, hogy végre ilyesmiről beszélgethet a fiúval. Mert hát... elég elvont dolog, de mégsem annyira bonyolult, hogy kényelmetlen vagy megerőltető lenne róla beszélni. Emellett pedig megállapítható az is, hogy - nem túl meglepő módon - tökéletesen megértik egymást. Ekkor a Purgatóriumra terelődik a szó, mire Lotte halkan sóhajt.* - Hát igen. Odalenn... Hó sem volt. És évszakok. Nagoyn furcsa... mindez. Illetve... Annyira mégsem furcsa, mert ismerem őket, mármint Lena ismeri, de... De mégis annyira új. *Magyarázza, majd hirtelen elhallgat.* - Igen, tudom, elég bonyolult. És ez még az egyszerűbb része annak, ha valaki egyszerre... két valaki. *Fintorog egyet, majd csöndben marad, egészen addig, ameddig vissza nem térnek a csillagokhoz. Ekkor Lotte tesz egy kijelentést, ami úgy tűnik, a vártnál jobban megfogta Kament. Ahogy a fiú visszafordul felé, egy pillanatra elkapja a tekintetét, s ekkor már érzi, mi fog következni. Így éppen van elég ideje felkészülni a kérdésre, s már nem érik a teljes sokk élményével a fiú szavai. Hiszen... Még egyszer sem hozta ezt az egészet szóba. Egyszer beszéltek róla, akkor is Lotte miatt. És akkor is itt voltak, habár a szoba máshogy nézett ki... Charlotte egy kissé elfordul Kamentől, s elgondolkozva mered maga elé. Hol kezdje? Mit mondjon el? Annyi az emlék... És egyiknek sincs nagyobb jelentősége a másiknál. Minden apró darab épp ugyanannyira fontos...* - Ugye, annyit tudsz, hogy Londonban voltunk, a pestisjárvány idején... *Kezd végül bele.* - Hát, elég szörnyű volt, minden nap több tucat ember halálát láttuk, legalábbis a járvány legsúlyosabb időszakában... De mégis, szinte minden este odajöttél hozzám, és együtt kiszöktünk a városból. Kirepültünk. Volt egy... egy mező. Mivel nagy volt a hőség, nem sok minden volt rajta, a fű is száraz volt. Mindig oda mentünk, lefeküdtünk a fűbe, és órákon át beszélgettünk, miközben a csillagokat néztük. *Fordul végül Kamen felé, halvány, kissé szomorú mosollyal.* - Ugyanezeket a csillagokat. *Mondja egész halkan, majd miután egy pillanatig a fiú szemébe nézett, ismét elfordul.* - Kicsit olyan volt, mintha így pár órára elmenekülhettünk volna a sok borzalom elől. Enélkül valószínűleg nem bírtam volna ki... ennyi ideig sem. *Az utolsó pár szót kiejtve végül elcsuklik a hangja, s az ajkába harapva elhallgat. Az egész... Az összes emlék, minden pillanat, annyira mély érzelmeket ébreszt benne, akárhányszor eszébe jut akár csak egy is, hogy szinte sosem bírja ki anélkül, hogy elsírná magát - pedig ő alapvetően szinte sosem sír. Ez a rengeteg érzelem pedig nem feltétlenül bánat, vagy fájdalom - nem, ez annál összetettebb. A legmélyebb szeretet, a legerősebb ragaszkodás, a legtisztább hűség, s mellettük a boldog emlékezés, ugyanakkor vele együtt a rettegés, a kínok emléke is. S mindezzel teljesen egyedül kellett megbirkóznia. Most minden esetre nagyon erősen küzd, hogy ne sírja el magát, ennek érdekében pedig olyan erősen koncentrál a lábuk előtti szőnyegdarabra, mintha valaki parancsba adta volna neki, hogy vésse emlékezetébe minden egyes négyzetcentiméterét.*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
- El sem tudom képzelni, hogy ezek a dolgok ne létezzenek körülöttem *szusszant Kamen, némi együttérzéssel a hangjában. Nincsenek évszakok, nincsenek csillagok... nem lehet valami jó hely a Purgatórium. Ez után azonban egy új témára térnek át, amiről igazából már jó ideje beszélniük kellett volna, csak hát a félvérnek most sikerült annyira összeszednie magát, hogy ténylegesen szóba kerülhessen ez az egész. Némán hallgatja hát a lányt, közben emlékfoszlányokat keresgélve a saját elméjében, mert nem lehetséges, egyszerűen nem lehetséges, hogy Charlotte mindenre emlékszik, ő pedig semmire, kell, hogy legyen valami halovány maradványa azoknak az éveknek. Némán figyeli tehát, egy pillanatra sem nézve máshova, mint Lottéra, és amikor annak elcsuklik a hangja, átöleli a derekát, és szorosan magához húzza.* - Shh... Vége. Vége minden fájdalomnak és félelemnek, ami akkor volt, Lotte *mormolja a fülébe, miközben a hátát simogatja.* - Tudom, hogy a tökéletestől még messze van a helyzet, amiben vagyunk, de ez nem lesz örökké így. Megbékélek Rheannal, és megbékélek Kamen múltjával is, és béke és boldogság köszönt majd ránk. *Ez után némán csitítgatja tovább Charlotte-ot, és ha amaz némileg megnyugodott, lazábbra engedi az ölelését, és ismét megszólal.* - És milyenek voltunk? Azt nagyjából tudom az álmokból, hogy te milyen voltál, mert láttalak... Bennem is van valami, ami ugyan olyan, mint akkor? Mármint kinézetre, mint neked ez a kis anyajegy. *Szavaival egy időben megsimítja a lány nyakán található csillag formájú foltot.* - De ha gondolod... arról is beszélhetnél, hogy hogyan tudtad... milyen érzés tudni, hogy valaki más voltál? Milyen érzés emlékezni rá? Nem választod nagyon külön Lottét és... Lenát? *Érezhető a habozás a második név előtt, Kamen még egyszer sem mondta ki, éppen azért, amilyen érzés végigfut rajta: egyszerűen... helyesnek hangzik, és már csak a név emléke is kellemes érzéseket indít meg benne. Persze ezt alapvetően Charlotte nevénél is mindig érzi, de a Lenával együtt érkezik egyfajta... "Miért? Nem is tudom, ki az, miért érzek így?" És hát ezzel egyelőre nem nagyon tud mihez kezdeni.* - Persze nem muszáj, csak ha neked ez kényelmes *teszi még hozzá.*
Charlotte Devon- .::Diák::.
*Ahogy Kamen magához húzza, hálásan hozzábújik s fejét a fiú mellkasára hajtja. Nem próbálja visszatartani könnyeit, így azok némán peregnek le arcáról Kamen pólójára. Az érintés s a nyugtató szavak hatására azonban lassan összeszedi magát. Légzése, szívverése fokozatosan visszaáll a normális frekvenciára, majd Kamen ezt kiszúrva kissé lazábbra engedi az ölelést, így Lotte is visszahelyezkedik egy kényelmesebb testhelyzetbe - azaz fejét Kamen vállára hajtva hátradől a kanapé puha párnáin. A fiú kérdéseit hallgatva látszólag nem reagál semmit, valójában persze elgondolkozik rajta, mit felelhetne. Mivel már sikerült megnyugodnia, úgy érzi, nem fog neki nehézséget okozni a válaszadás, ami kicsit meglepő, mert általában, ha valami véletlen folytán elmerül az emlékeiben, utána órákon át még megszólalni is képtelen, nemhogy arról az időszakról beszélni. Most viszont nemhogy képes rá, de úgy érzi, meg kell tennie. Bár nem túl feltűnő, Lotte nem igazán intézte el ezt a dolgot saját magában. Nagyon is össze van zavarodva, ez csupán nem túl feltűnő - mivel sosem mutatta, ha bármi lelki problémája volt, de nem azért, mert jó színész, hanem mert nem engedte, hogy az ilyesmik átvegyék felette az uralmat. Nem, Lotte egy tizenéves, félig nő létére erősebb, mint a legtöbb ember - képes rá, hogy megküzdjön szinte bármivel, ami belülről támadja meg, addig is, ameddig nem sikerül feldolgoznia. Most viszont úgy érzi, itt az ideje, hogy ne küzdjön tovább ellene, hanem megpróbálja... elrendezni. Pár perc hallgatás után hirtelen, de halkan szólal meg.* - A szemed. A szemed ugyanilyen volt. *Mosolyodik el, habár ezt a fiú csak a hangjából hallhatja, mert nem látja az arckifejezését.* - Amikor először megláttalak, az ispotályban... Hát, nem tudom, emlékszel-e, hogy reagáltam. De rögtön tudtam, hogy te vagy az. *Teszi még hozzá, majd ismét elgondolkozik.* - Hogy milyen érzés? Nem tudom, ezt... nem igazán lehet megfogalmazni. Nagyon furcsa. Sokszor úgy érzem magam, mintha skizofrén lennék, mert bizonyos pillanatokban annyira különbözök Lenától, és ezért úgy érzem, mintha egy másik személy élne bennem... De vannak olyan percek is, amikor pontosan tudom, hogy ő én vagyok, én pedig ő, és nem egy külön személy... Nagyon nehéz meghatározni. *Sóhajt egyet, kissé szomorkásan.* - De nem lehetetlen. Csak időbe telik. Az ember... Akit Londonban felkerestem, hogy segítsen megtalálni téged... Ő sokat segített. Elmagyarázta, hogy lényünkben ugyanazok vagyunk, csupán abban különbözünk, hogy hogyan nőttünk fel. Mert mindenki ebből a két részből áll: aminek született, és amivé a környezete formálta. *Magyarázza, elgondolkozva meredve maga elé.* - Nehéz dolog. Azt hiszem, még nem igazán sikerült, és ezért gyakran csak... elrejtem Lenát. Ami persze nem megoldás... *Sóhajt ismét.* - De minden nappal javul a helyzet. Ha úgy gondolták volna, hogy nem bírok megbirkózni vele, nem kaptam volna vissza az emlékeket. *Von vállat, majd kissé felemeli a fejét, hogy lássa Kamen arckifejezését, a reakcióját a hallottakra.*
//FAGY//
//FAGY//
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*Kamen hagy időt, hogy Lotte átgondolja a válaszokat, sőt, igazából akkor sem szólalna meg újból, ha a lány végül nem válaszolna. Végül is teljességgel érthető lenne, ha így tenne, mert hát... ki tudja, ő hogyan birkózik meg vele, és őszintén szólva ez alatt a csend alatt Kamenben, ismeretségük alatt először felmerül, hogy talán Charlotte-nak se megy ez annyira jól, mint amennyire tűnik. Hogy lehetséges, hogy ő sem tudja, hogyan kellene hozzáállnia ehhez a problémához. Aztán végül Lotte megszólal, úgyhogy ezeket a gondolatokat félreteszi, és immár száz százalékig a másikra koncentrál. Arra, hogy a szeme volt az, haloványan elmosolyodik. Ez tulajdonképpen nem meglepő... és már meg is van rá a magyarázat, hogy Lotte miért nézi mindig annyit a szemét. Az ispotályban, a lány reakciójára visszautalva elenged egy kis horkantást, ami valószínűleg valami nevetésféle akar lenni. Nos... nem, akkor teljesen biztos volt benne, hogy a csaj nincs eszénél, ami tekintve, hogy hogyan viselkedett, annyira talán nem meglepő. Aztán utána elkomolyodva, némán hallgatja tovább Charlotte-ot, semleges arckifejezéssel: nem nagyon lehet leolvasni róla semmit, és ezt látja a lány is, amikor rá pillant.* - Lehetséges *válaszolja végül kis csend után a legutolsó mondatra. Aztán ismét nem szól semmit - az elhangzottakon tűnődik -, végül pedig halkan sóhajt.* - Nehéz lehet... hogy tudod, kik vagyunk, de egyben meg... De... szóval szerintem úgy fair, ha tudod, hogy nagyon sokat gondolkozom ezen az egészen. Lenán... Rheanon... a pestisjárványon... még utána is olvastam, hogy értsem, hol voltunk, milyen helyzetben voltunk. Haladok az elfogadásával mindannak, amit még hónapokkal ezelőtt ezen a padláson elmondtál nekem, csak hát... nehéz. De úgy látom, hogy te is hasonlóképpen élted és éled meg... és még ha nem is így lett volna, azt hiszem, akkor is megértettél volna. Ezzel az egésszel azt akartam mondani... ne hidd, hogy lerendeztem annyival, hogy még nem és kész. Próbálom megérteni, próbálom elfogadni. Mert azt akarom, hogy működjön. Mert azt akarom, hogy boldog legyél, hogy boldogok legyek... és hogy együtt legyünk boldogok *fejezi be végül, megpuszilva Lotte homlokát. Talán felesleges is mondani, hogy sokat gondolkozik ezeken a dolgokon: a gesztusai is beszélnek helyette.*
Charlotte Devon- .::Diák::.
*Hát igen, nem meglepő, hogy akkor Kamen őrültnek nézte őt, hiszen először is hangosan énekelve berontott az ispotályba - igen, szó szerint berontott, mégpedig ajtóstul -, majd csaknem szívrohamot kapott a fiú láttán, és kis híján elájult. Ő is őrültnek nézne bárkit egy ilyen első találkozás után. Azonban ezt most nem hozza szóba, hiszen nem ez a beszélgetés lényege, ennél sokkal fontosabb témáról kell beszélniük. Miután Lotte végez, felpillant Kamenre, s annak semleges arckifejezése láttán kicsit megijed - talán valami olyasmit mondott, amit nem kellett volna? Vagy túl sokat beszélt? Pár pillanatig kíváncsian pislog a fiúra, majd úgy dönt, egyelőre nem kérdez, ad neki időt, hogy nyugodtan átgondolhassa a hallottakat - mert azért be kell látnia, hogy nem egyszerű a téma, nem lehet csak így, rögtön válaszolni rá. A döntése helyesnek bizonyul, mivel Kamen egy idő után ismét beszélni kezd. Lotte immár úgy helyezkedik, hogy kényelmesen láthassa az arcát, s a fiú is az övét - elvégre most elég fontos a kommunikáció minden formája, beleértve a nonverbálist is. Mikor aztán Kamen befejezi mondandóját, halványan elmosolyodik, s a puszi után meg is szólal.* - Örülök, hogy így gondolod. El sem hinnéd... hogy ez mennyit jelent nekem. Hogy úgy mondod ezt, hogy nem is tudod... Nem ismered az emlékeidet. És azt sem tudhatod, hogy egyáltalán igazam van-e. Nincsen bizonyítékod. De ennek ellenére mégis... *Nem fejezi be a mondatot, de a tekintete mindent elárul. Néhány pillanatig csak nézi a fiút, majd ismét megszólal.* - De ne hidd, hogy elítéllek, amiért nem szeretnéd még visszakapni az emlékeidet. Tökéletesen megértem. *Sóhajt.* - Neked van választásod. Nekem nem volt. Te fel tudsz rá készülni, sőt, el is utasíthatod, mert... Nekem igazából elég annyi, hogy veled lehetek. Én viszont nem választhattam, nekem csak a nyakamba borult ez az egész, és ennyi... Teljesen egyedül, segítség nélkül kellett mindent megértenem és feldolgoznom. Te nem vagy egyedül. De megértem, hogy nem állsz készen egy ekkora feladatra. *Magyarázza, nagyrészt végig Kamen szemébe nézve, hogy az láthassa, tényleg őszinte, valóban nem neheztel rá ezért, és valóban megérti az indokait, az érzéseit.*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
- Igen *válaszol a félbehagyott mondatra. Nem, ott még nem tart, hogy ilyen nagy szavakat hangoztasson... sőt, lehetséges, hogy ilyesmit soha nem is fog már mondani, de... azért mégis éreztetni akarja Lottéval, hogy mély érzésekkel fordul felé. Hogy nem csak nagyon kedveli, vonzónak találja, hanem attól sokkal több, sokkal mélyebb az, ami miatt vele van most. Aztán végighallgatja a lány további szavait is, végig az arcát figyelve, elmerülve Lotte érzéseiben, abban a kis világban, ami most kettejüket körül veszi, ami bennük és körülöttük él. Mert érzi, tudja, hogy nekik van egy külön univerzumuk, ahol nincs semmi más, csak a megértés, a béke, a boldogság, a szeretet, ami kettejük között áramlik, amely mint egy takaró körbeöleli őket, és egyfajta meleg, puha, kényelmes védelmet nyújt a "valódi" világ minden fájdalma és veszélye ellen. * - Nem fogom elutasítani őket *közli először is, egyszerű tényként.* - Eljön majd a nap, amikor képes leszek felkészülten elfogadni azt, aki voltam... de először meg kell birkóznom azzal, aki vagyok. És... most már te sem vagy egyedül. És ha egyetlen egy valamit megígérhetek neked... nem, nem érzem helyesnek, hogy én még bárkinek bármit is megígérjek, azok után, amiket tettem... de mégis. Megesküszöm neked, Charlotte, hogy soha többé nem leszel egyedül. Mostantól a világ végéig én mindig itt leszek neked *ígéri meg halkan, az érzelmeivel küzködve Kamen, majd a tenyerei közé fogja a lány arcát, szárnyai ölelését szorosabbra vonja, és megcsókolja, eleinte gyengéden, óvatosan, majd egyre szenvedélyesebben, elveszve a lányban, elveszve az érzelmeiben.*
Charlotte Devon- .::Diák::.
*Igazából Lotténak sosem volt fontos, hogy minden érzést szavakba foglalva hallhasson. Szerinte van a kommunikációnak egy másik, bensőségesebb formája, amin keresztül közölni lehet az ilyen dolgokat. S ha a másik fél képes ezen az úton is megérteni a mondanivalóját... akkor ő beéri ezzel is. Szerinte csupán az a fontos, hogy az információ eljusson a másik félhez - az, hogy hogyan, teljesen lényegtelen. Most pedig tökéletesen tisztán láthatja Kamen szemében, amit a másik nem mond ki, s ez ismét hihetetlen boldogsággal tölti el. Aztán Kamennek mégis sikerül olyat mondania, amivel a tekintetén át közölt szavakat is túlszárnyalja, ami nem csekélység. Lotte képtelen megszólalni, úgy függ a fiú ajkain, mintha a másik éppen az élet értelmét közölné vele - s végül is, bár ez csak egy hasonlat akart lenni, azt teszi. Mert mi más lehet az élete értelme, ha nem ő? Hiszen miatta él, amióta csak betette a lábát a londoni kórházba s meglátta őt az egyik beteg ágyánál... Együtt haltak meg, s együtt születtek újjá, aztán Lotte miatta szökött meg a Purgatóriumból, s jött ide. Mi másért is élne? Kamen nélkül az egész létezés üres és semmitmondó lenne... Lehet egyáltalán létezni a másik felünk nélkül? A fiú utolsó szavai vékony, ezüst fátyolként vonják be Charlotte lelkét, úgy terülnek rá, mint a reszkető emberre borított selyemtakaró. S ahogy megtalálják helyüket Lotte gondolataiban, a lány úgy érzi, azonnal begyógyítják az összes sebét, az összes kételyekkel teli félelmét, megszüntetik a rettegést s a fájdalmat. Úgy érzi, most ismét egész. Kamen is tanúja lehet az érzelmek ezen áradatának - habár Lotte nem szólal meg, csak mélyen a másik szemébe néz. Mikor aztán Kamen szárnyaival átöleli s arcát két tenyere közé fogja, Lotte átöleli a vállát s ha lehet, még közelebb csúszik hozzá a kanapén, hogy aztán szinte eggyé váljanak az egyre szenvedélyesebb csókban. Eszében sincs megszakítani a pillanatot, sőt, ha lehet, még szorosabban öleli magához a fiút. Úgy érzi, a szárnyak valamiféle különleges pajzsot, védőfalat vonnak köréjük, hogy itt csakis ők ketten léteznek, a világ csak egy hazugság, egyedül ez a pillanat az, ami igaz, minden más átverés csupán. Tulajdonképpen nem is gondol semmire, érzései teljesen átveszik fölötte az uralmat - akkor sem tudná abbahagyni, ha akarná. Nos, legalábbis jópár percig még biztosan nem, aztán majd kénytelen lesz visszatérni a rideg valóságba.*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*Bármennyire is szeretne Kamen örökre így maradni Lottéval, előbb-utóbb kifogynak a levegőből, így elhúzódik tőle, de ahogyan a kezeit a derekára csúsztatja, gyengéden végigsimítva a testét, továbbra is körülötte tartja a szárnyait. Egy pillanatig csak figyeli, majd halkan sóhajt.* - Én most nem leszek hajlandó visszamenni abba a mogorva hálóba a pincébe... Nem akarsz itt aludni velem? *kérdezi. De mielőtt bárki bármit félreértene, ő itt most ténylegesen alvásról beszél, bár - amennyiben persze ez Lotténak nem probléma - fehérneműben, de egyébként az intimitásban így is nagyon nagyot léptek előre, nem kell ennél többet. Elrontaná azt a gyengéd romantikát, ami körül veszi őket. Ha tehát a lány beleegyezik, Kamen felhúzza a kanapéról, ami egy hatalmas franciaággyá alakul, puha párnákkal és vastag takarókkal. Minden más marad, bár ahogyan bekászálódnak az ágyba, valahonnan halk zene hallatszik: lassú, romantikus Muse számok ringatják álomba a szerelmes párt, megőrizve még erre az egy éjjelre azt a csodálatos békét, csendet és szerető egyedüllétet, aminek a varázsa az elmúlt órákban körülölelte őket, legalább amíg holnap ismét fel nem kel a nap, amíg ki nem kell lépni azon az órán és visszatérni a hétköznapokba, mindabba, amitől a másik karja menekülést kínál számukra, vissza a problémák és a nehézségek közé, vissza a múltba, a jelenbe és a jövőbe, kiszakadva ebből az időtlen állapotból, ahol semmi nem létezik, se én, se te, csak a mi és csak a szerelem.*
Amarilla Darwin- .::Igazgató: Sylorina::.
*Nem is tudom, most mit csináljak.. Felmegyek a titkos padlástérre… egyből megjelenik előttem rögtön a banda meg egy jelenet. Nem engednek minket kviddicsezni. Nathaniel közölte éppen, hogy lányoknak tilos aztán éppen Sebastian segít nekem. Leülök és elmerengek az emlékeken… aztán egy másik iskolába mentünk és ott egy újabb banda, akit megismertem és furcsa.. Rebecca után Ausztriába… Vivivel teljesen jól el voltunk és körbe pillantva a régi énemet látom. Aztán megjelenik egy rémes kép: A tóparton állok és egy „halottat” dobok a tóba. Amikor majdnem halálfaló lettem a Roxfortban gyakorlatilag az is voltam és a jel is meg van a kezemen, de már nagyon régi. Ránézek a jobb csuklómra az már tetoválás. Minden minden régi emlékek jönnek elő Jesmon beszélgetése után és úgy érzem visszatértem a régi énembe. Mi lesz ezek után nem tudom, de Thomassal is beszélnem kéne. Ahogy zajlanak az események a három seprű után egy fogadó jön.. Körbe pillantok mi is ez aztán eszembe jutott volt néhány kalandom.. de nem voltam egy jó ember én sem ez bizonyítja. ruhákat látok mindenütt majd körbe nézve rájövök mi ez. Régi emlékek…. Csak lépkedek és közben Thomasra gondolok valami miatt. Nem szép dolgokat lát ha ide valaki belép és ezek csak az én gondolataim.*
