by *Mikor a srác betoppan és megnevez egy számára ismeretlent, akkor csak kérdőn felvonja a szemöldökét.* - Hát nem. *Helyesel kicsit sem lelkesen és nem mondhatni, hogy éppen örülne a társaságnak. Pontosabban ennek a fiúénak nem. Mást várt... És rá egész éjjel képes lett volna várni, de így már nem. Talán majd legközelebb, már ha hajlandó lesz neki ismét felbukkanni.* - Igen. *Grimaszol enyhén és annyi a kényelmes foteljának... Na mindegy.* - Ez a szoba a legrejtettebb kívánságodat jeleníti meg. Mármint, ahol lenni szeretnél. *Feleli a srácnak. Hányszor kihasználta már ezt! Rengetegszer és hiába halt meg, ez tovább fog folytatódni. Ez még a legmegnyugatóbb hely a számára itt.* - Nem gond. *Rántja meg a vállát. Úgyis csak az élete nem létező értelmén elmélkedett. Hisz, mi értelme van a bosszúnak élni? Oké, jelenleg úgy érzi, hogy sok, de ha épp ésszel gondolkozik... Ha megölte akkor mit fog csinálni?* - Réka, Sylorina. *Felel a srácnak egy bólintással. Amúgy azon nem aggódik a lány, hogy nem lesz jó élete. Eddig sem volt és azon sem lepődne meg, ha ezután sem lenne... Komolyan, már semmi jót nem vár, de azért még itt van. Lehet, hogy mégis reménykedik? Hmm, érdekes, pedig azt hitte már sikerült kiölnie magából.*
+6
Charlotte Devon
Liliya Antonov
Médium
Christopher Acerlot
Horváth Réka
Amarilla Darwin
10 posters
Titkos padlástér
Vendég- Vendég
*Morten máskor fog megjelenni és elgondolkoztam lányok terén tényleg lehet jó tenne valami de majd meglátjuk. Mi lesz ebben az évben, mert sok minden lesz az egyszer bizots. Csak Ts ne jöjjön be az iskolába, mert az kész agy rém lenne. Ahogy ránézek a lányra elmosolyodook.* - Milyen emlék volt végül is?*Kérdezem meg és leülök a földre a falhoz. Igen valóban kíváncsi vagyok a lányra hiszen szimpatikus nekem, de nem szokott szimpatikus lenni így elsőre senki.* - Egyébként magadhoz való lány, hogy – hogy Sylorinás lett?*Teszem fel a kérdésem és inkább érdeklődök minthogy faggatóznék így is elegem van a faggatózásból. Szóval csak csendesen figyelek, Amúgy is amennyit apával beszélgetek nekem nem tűnik fel a faggatózás.* - Egyébként meg honnan érkeztél?*Érdeklődik, de nem kell sokat gondolkodnom mire rájövök.*
Horváth Réka- .::Diák::.
*A srác kérdésére elgondolkozik, hogy feleljen-e, de végülis csak oda jut, hogy igazából teljesen mindegy, úgysem tudhatja a srác, hogy miről van szó...* - Csak az otthonom. *Feleli tömören, amiből következtethet a másik, hogy pöttyet honvágya van a lánynak. Ez sajnos minden életében megmarad...* - Na és, most mi hol vagyunk? *Néz körbe és mondhatni érdeklődő a hangja. Maga sem tudja mi lelte, valahogy a srác hozhatta ezt a hangulatot magával...* - Mindenkinek megvan a saját kis múltja. *Vigyorog a srácra. Valahogy ezen a kérdésen mindig nevetnie kell. Már miért ne lehetne Sylorinás?! Oké, a sulit kb. úgy kezdte, hogy Erethonos szinten és egy évfolyam lezajlása alatt két házat lejjebb csúszott... Ha a srácnak most elmesélné, hogy mi mindenért is van ott, ahol van, akkor lehet meglepődne a másik.* - Magyarországról. *Mosolyog haloványan és bár egy kicsit ördögien hathat ez a mosoly, de ott rejtőzik benne az a haza szeretet is.* - Na és te? *Kérdez vissza és nyugodt szívvel mondhatja, hogy fogalma sincs róla, hogy ki a másik. Ezt pedig nem szereti.*
Vendég- Vendég
*Hát igen a srác csak furcsállja a lányt hiszen teljesen normálisnak néz ki bár Arian Amandát is normálisnak mondta, de hát az alma nem eset messze a fájától. Szóval így gondolkodik és igen a fiú nem tehet róla először bizalmatalan hiszen elrabolták és kis híjján majdnem megölték.* Értem hát azt hiszem norvégiában amikor kis srác voltam és a nevelő apám játszott a bátyámnak és nekem egy dalt. és az ott a fa ahol ülök.*Mondja a srác és elmosolyodik.* - Szerettem itt ülni, csak nem tudom mostanában ezt nem tehetem meg.. mert nem mehetek haza…*Sóhajt majd igen bele gondol, hogy még mindig nem vergődött az apjával zöld ágra.* - Nem baj már megszoktam.*Mondja mosolyogva és valóban.* - Hallottam már róla bátor vagy, hogy ide utaztál. Minden elismerésem. Norvégia.. Norvégiában lakom laktam.. most itt élek Qarinba pár hónapja.*Mondja a srác és nem tehet róla, hogy nehezen nyílik meg.* - Az órák legalább jobbak Fyronban. Mindenesetre az órákat szeretem.*Mosolyodik el és valóban szereti.*- Van kedvenc órád?*Teszi fel a kérdést és igen kicsit idegenül de próbál barátságosabb lenni.*
Horváth Réka- .::Diák::.
*Hát Rékát meg is ölték, bár ő maga rohant a halálába, de igen... Ehhez ismerni kéne a részleteket, anélkül nem lehet megérteni, de talán még úgy sem. Ahogy telik az idő ő is egyre inkább nem érti önmagát. Ez a Danis ügy neki már nagyon furcsa és nincs is itt a fiú... Mégis mit gondolhatna? Már lassan kezdi azt hinni, hogy összeesküdtek ellen, hogy megölhessék, ő pedig a gyilkosa karjaiba rohant... Másodszorra is. Bár fene tudja, lehet, hogy csak ő gondolja túl a dolgokat, de akkor miért nincs vele a fiú? Oké, le kell nyugodni a lánynak, megint csak közel van egy idegbaj, depresszió kombóhoz. Túl könnyen tudja kiakasztani magát ezzel a témával...* - Értem. *Néz körbe és egész szépnek találja, az arcáról leríhat az elismerés.* - Miért nem? *Kérdez vissza leplezetlen kíváncsisággal. Nem fogja véka alá rejteni, érdekli, hogy a másik miért nem mehet haza. Hisz, ha úgy vesszük most ő sem teheti ezt meg... Csak bólint a következő mondatra és gondolkozni kezd. Lehet, hogy bunkó volt? Az biztos, de eddig mintha nem zavartatta volna magát...* - Kösz, de nem volt nagy elhatározás. *Mosolyog, bár ez inkább a második ideutazására vonatkozik inkább. Amikor először jött ide, na az elhatározás volt...* - Értem. Az azt hiszem picit közelebb van, mint Magyarország. *Kuncog a lány.* - Te miért jöttél ide? *Érdeklődik tovább, valahogy... Megjött a kedve a beszélgetéshez.* - Ja, nem rosszak. *Vigyorog a lány és most már kivillannak a fogai. Nem hatnak fenyegetően, nem is szánta annak, csak még meg kell őket szoknia.* - A faji nyelvek közül a nixe. Meg a Mentálmágia. *Feleli a srácnak egy kis gondolkodás után. A Mentálmágia profin is megy neki, ellenben az elementálmágiával... Azzal valahogy sosem boldogult.* - Neked mi a kedvenc órád? *Kérdez vissza a lány.*
//Fagy//
//Fagy//
Charlotte Devon- .::Diák::.
*A padlástér jelenleg leginkább egy pici, otthonos szobácskára emlékeztet, mégpedig egy igencsak zenekedvelő egyén szobájára, mivel pontosan középen egy hatalmas zongora terpeszkedik, gyönyörű, fényes, éjfekete versenyzongora, mellette pedig egy nagy, puha kanapé. Azonban nem ez a legfurcsább: hanem hogy fényforrásként a szoba megálmodója nem mást, mint színes kis lampionokat képzelt el, amelyek a tetőről lógnak le a bent tartózkodók feje fölé. Így hát a helyiséget halvány, derengő, meleg színekkel teli fény árasztja el, olyan érzést keltve, mintha magába a biztonságba, a melegségbe lépne be, aki úgy dönt, rányitja a zongorázó Lottera az ajtót. Ugyanis a hatalmas zongora előtt nem más ül, mint újdonsült Erethonosunk, Charlotte, és éppen egy hihetetlenül szívbemarkoló szonátát játszik. Tekintetét a billentyűkön szaladgáló fehér ujjaira függeszti, s nem is veszi észre, hogy eközben ütemesen hullanak rájuk az arcáról lecsorgó könnycseppjei. Teljesen elmerült a zenében, ő jelenleg nem itt tartózkodik. A külvilág számára jelenleg nem létezik. Csak egy nagy, színes, puha rengeteg, ahol szemét becsukva és lelkét kitárva szállhat a végtelennel, el, el, a zene gyönyörűséges mélysége felé... Semmire sem gondol. Elege lett a gondolatokból. Elege lett a félelemből, a rettegésből, a bizonytalanságból, a fájdalomból. Nem akar érezni, nem akar gondolkozni. Csak sírni akar, zokogni, megtisztítani magát a keserűségtől, úgy is, hogy tudja, amint vége a dalnak, ismét fejjel előre zuhanhat majd bele. Nincs más választása. Csinálnia kell. Nem menekülhet, nem futhat, neki itt a helye. Ő az egyetlen, aki... megmentheti. És tudja, hogy sikerülni fog, hiszen nem, egyszerűen nem lehet másképp. Mégsem könnyebb ettől. Főleg azért, mert egyelőre nem tehet semmit. Elege van a kis lépésekből, de tudja jól, ha túl gyorsan halad, minden, amit eddig elért, kártyavárként dől össze. Viszont most... Kamen nem szól hozzá, sőt, mintha kerülné, de mégis, rengetegszer, mikor rápillant, észreveszi, hogy őt nézte. Órákon... A folyosón... Az ebédlőben... A szonáta lassan a vége felé közeledik, az utolsó akkord remegve száll a levegőben. Majd Lotte halkan sóhajt, s lehúzza kezeit a billentyűkről, lábait pedig a pedálokról. Eddig üresnek látszó tekintetébe lassan, nagyon lassan kezdenek visszatérni a gondolatok...*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*Egyedül akar lenni. Lényegében ennyit tud, mert gondolkozni akar, anélkül, hogy bárki zargatná, vagy hogy Pat esetleg véletlenül megtalálná - komoly meló volt meglépni előle -, és úgy gondolja, hogy a toronyban van a legnagyobb biztonságban. Persze nem tudja, mekkorát téved, hiszen nem csak hogy Patric éppen a bagolyházban múlatja az időt, de Lotte is éppen ezt választotta a pihenésre. Sajnos - vagy szerencsére, attól függ, kinek a nézőpontját vesszük - igencsak hamar ő maga is rádöbben a tévedésére, amikor is halkan benyit a padlásszobába. Először csak a meleg fények tűnnek fel neki, és hogy mennyire hangulatos a hely és hogy mennyire rohadtul nem illik ő ide, majd meghallja a zongoraszót és végül megpillantja a lányt. A jelenet teljesen elvarázsolja, így odafagy az ajtóba. Nem mer és nem tud megmozdulni, csak áll a félig nyitott ajtóban, és figyeli a lány arcán lecsorgó könnyeken. Nem gondolkozik, semmi tudatosság nincs benne, ahogyan nézi Őt, ahogyan végigfut a tekintete a lány arcán, a nyakán, ahol egy pillanatra megállapodik az oly jól ismert anyajegyen, majd a zongorán futó ujjakra téved, végül pedig a billentyűkre csöppenő könnyeket követve ismét Lotte profilját kezdi nézni, megbabonázva. Hónapok óta valami végre eljut a kegyetlen módra jeges ketrecbe zárt szíve maradványaihoz, és életre kel benne, valami olyan fájdalom, ami egyszerre jó, valami keserű-édes szépség, ami egy valódi érzés, és amitől egy pillanatra eláll a lélegzete, aztán újra megindul, de a mellkasában valami hevesen kalapál, és valahogy a levegővétel is máshogy működik mint eddig... És ebben a pillanatban egyetlen dologra tud gondolni: Ő vissza tudná adni az életemet. Aztán elhal a zene, és Kamen hamar visszazökken, de mégis, látszik rajta a hatás, látszik, hogy nem olyan üres és kifejezéstelen a tekintete, nem látszanak rajta a gondterhelt, ideges ráncok, nem babrál semmit a kezével, és úgy általánosságban nyugodtabbnak tűnik, mint az elmúlt hetekben bármikor. Szóval amikor nagyjából összeszedte magát, óvatosan megköszörüli a torkát, és ha ezzel felhívta magára a figyelmet, akkor halkan meg is szólal.* - Bocsáss meg. Nem akartam így rád törni. *De azért továbbra sem mozdul, mert most valahogy... Valahogy nem érzi a késztetést hogy elmeneküljön. Meg mondjuk pont ma beszéltek róla Patric-kel, hogy nem ártana nem elküldenie Lottét a francba minden alkalommal amikor találkoznak, meg nem elkerülni őt, mert hát azzal jelentősen rontja az esélyeit nála. Na nem mintha akarná, hogy esélyei legyenek nála! Talán csak... nem akar annyira rossz viszonyt vele, mint mindenki mással. Amit persze megint elég önzőnek érez, de... mindegy, ebbe most ne menjünk bele.*
Charlotte Devon- .::Diák::.
*Ahogy befejezi a dalt, szép lassan visszatér a való világba. A zongora, a falak, a lampionok szép lassan, folyamatosan jelennek meg előtte - és visszatérnek gondolatai is. Mint mindig, minden reggel ébredés után, vagy ha csak egy pillanatra is hagyja őket szabad szárnyon, először Kamenre gondol. Halkan sóhajt egyet, majd lehunyja a szemét. Nem akar visszazuhanni a fájdalmas és kemény valóságba. Csak még egy percig... hadd maradjon. Azonban ekkor torokköszörülést hall, s ijedten pillant fel az ajtóba. Nem hallotta, hogy bárki is belépett volna, azonban... Ott mégis Ő áll. Úgy érzi, a szíve akkorát dobban, hogy menten kiugrik a mellkasából. Ez nem történik meg, viszont Lotte igencsak meghökkenve nézhet pár másodpercig. Azonban elég gyorsan összeszedi magát, egy mozdulattal letörli könnyeit és felpattan a zongoraszékről.* - Szia. *Köszönöm mosolyogva, de kissé rekedten. Feltűnik neki a változás, és... nem tudja hova tenni. Mégis valami megmagyarázhatatlanul erős boldogságérzet férkőzik a szívébe, és bár próbálja megfejteni, miért, képtelen rá. Így hát csak továbbra is halványan mosolyogva pislog a fiúra.* - Semmi gond. Nem zavarsz. *Válaszolja gyorsan.* - Öhm... Gyere csak be. Vagyis... Én már úgysem akartam sokáig maradni... Persze ha nem zavarok... *Magyarázza kissé össze-vissza, azonban ahogy kimondja ezeket, azonnal le is szidja magát, amiért ismét bizonyítást nyert a tény, hogy Kamen közelében képtelen értelmes lény módjára kommunikálni. Ezért hát, hogy javítson valamicskét a helyzetén, feltesz egy kérdést.* - Tudsz zongorázni? *Immár némileg nyugodtabb a hangja, és még mindig mosolyog, kissé félve, de látszólag elhatározta, hogy a változást pozitív jelként értelmezve kihasználja a helyzetet és megpróbál értelmesen beszélgetni a fiúval. Hátha még sikerül is. Amúgy egy fekete pamutpulcsit visel és farmernadrágot csizmával. Fázós típus, na. Bár most igencsak kezd melege lenni...*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*Őszintén szólva máskor talán meglenne a véleménye Lotte össze-vissza dadogásáról, de most valahogy... nem tudja érdekelni. Valószínűleg azért sem, mert amikor megszólal, rövid úton kiderül, hogy az ő kommunikációs képességei sem sokkal jobbak jelenleg...* - Persze, mármint... te voltál itt előbb meg hát én nem is... csak úgy véletlenül... Szóval maradj csak *int végül zavartan. Toporog is egy sort, mert hát menne is, meg maradna is, meg közelebb is menne, szóval teljes képzavar. Lotte következő kérdése viszont többé-kevésbé kisegíti a teljes tehetetlenségből, bár még mindig eléggé kínosan érzi magát - nem tud mihez kezdeni ezzel az egész helyzettel -, de azért válaszol.* - Hát, elméletileg... Valamennyit tudnom kell, mert gyerekkoromtól tanultam... meg tavaly az unokatestvéremmel, vagyis... mindegy, az unokatestvérem *rántja meg a vállát zavartan, megakadályozva magát abban, hogy elmesélje, milyen nem-rokoni viszonyban is vannak ők ketten Yannal. Mert az egy hosszú és bonyolult történet, meg amúgy is, mi az égért érdekelné az a lányt, meg egyáltalán ő minek mesélné el, nem is ismerik egymást... Vagy de. Vagy nem. Mindegy is.* - De látom te tudsz. Nagyon... *itt megtorpan, keresve a megfelelő szót az előbbi élményre* ...szép volt *dönt végül egy egyszerű verzió mellett. Érződik, hogy millió mást is tudna mondani a darabról, és arról, ahogyan Lotte eljátszotta, de tart tőle, hogy az egy kissé túl sok lenne, szóval inkább ennél marad. Rettentően kínos ez a beszélgetés, de az biztos, hogy Kam nem fogja könnyebbé tenni... Hiába, neki bőven sok az, hogy a semmiből valamiért most megint érez valamit, és nem tudja, mi ez vagy hogyan birkózzon meg vele, szóval egyelőre lehet örülni, hogy milyen sokat beszél, mert még mindig jobban kezeli mint mondjuk... hát, szóval mint ahogy kezelhetné.*
// FAGY //
// FAGY //
Charlotte Devon- .::Diák::.
*Hallva, hogy Kamen is legalább annyira zavarba jött, mint ő, sikerül kissé összeszedni a bátorságát. Elvégre, ez tekinthető jó jelnek, nem? Most tekintsük annak, aztán lesz, ami lesz - legalábbis Lotte így vélekedik.* - Rendben. Akkor... gyere csak be. *Ismétli meg immár szélesebb mosollyal az invitálást, mivel látja, hogy a fiú nem igazán képes eldönteni, merre mozduljon. Legszívesebben ő is közelebb menne, de nem teszi, mivel pontosan tudja, hogy a másiknak most mekkora személyes térre van szüksége. Bár arról inkább ne is beszéljünk, hogy mit tenne Lotte legszívesebben, mert abban nagyon sok fizikai kontaktus, intimitás és egy rakás csöpögősen romantikus duma kapna helyet. Azt meg még nem lehet. Majd egyszer. Komolyan, addigra forgatókönyvet fog írni arról a pár percről - vagy óráról. Egyelőre körülbelül hatszáz változat kering a fejében a pillanatról, mikor Kamen, vagyis Rhean visszakapja az emlékeit...* - Aha, értem. Hát akkor biztosan tudsz valamit. Nem szeretnél játszani? *Bök ismét egy mosollyal az arcán a zongora felé. Az unokatestvér dologra nem kérdez rá, ott még nem tartanak, hogy családi ügyekről társalogjanak. A dicséretre ismét szélesen elmosolyodik, kivillantva szinte már rikítóan fehér, szabályos fogsorát is.* - Köszönöm. *Hiába, a zenei tudása az egyetlen, amire tényleg büszke, és van is miért - szinte az egész életét ennek szentelte, rengeteget gyakorol és imádja csinálni. A zongora és a hegedű a kedvence.* - Igazából sok hangszeren játszom... *Lép egyet kissé tétován a fiú felé, de végül megáll a hangszer mellett és végigsimít annak fényes, fekete felületén.* - De a zongora az egyik kedvencem. Ha gondolod, játszhatok még valamit. Vagy esetleg ismersz valami négykezeset? *Érdeklődik, kissé óvatos pillantást vetve Kamen felé. A stratégiája pedig a következő: ha a darab, amit véletlenül meghallott, tetszett neki, sőt, láthatóan valami mást is elindított benne, lehetséges, hogy egy második is ezt tenné... És akkor még könnyebb lenne az utána következő beszélgetés. Illetve, ha ketten játszanának, az még jobb lenne, de ne várjunk el túl sokat egyszerre, nem igaz? Elvégre a közös zongorázás, vagy bármiféle közös zenélés tulajdonképpen intimebb bármilyen beszélgetésnél. Olyan dolgokat kell figyelnünk a másikban, amit amúgy észre sem vennénk - és olyan dolgokat kell megmutatnunk magunkból, amiket amúgy négy fal mögé zárunk. Éppen ezért van, hogy csak azok tudnak igazán közösen zenélni, akik tökéletes bizalommal képesek egymás felé fordulni, s végre tudják hajtani a társas érintkezések legbonyolultabbikát - egy, közös hullámhosszra helyezni a lelküket. Így hát Lotte egyelőre azzal is megelégedne, ha csak ő mutathatná meg magát. Ha pedig Kamen mégis beleegyezik... Na de ne igyunk előre a medve bőrére.*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*Az invitálást hallva tesz két lépést, de azért igyekszik tartani kettejük között a távolságot, mert... Tart tőle némileg, hogy közelebb menjen. Valahogy úgy érzi, hogy amennyiben most elhamarkodott lépést tenne, azt nagyon megbánná később, mert fogalma sincs, hányadán állnak a lánnyal és... Fél tőle, hogy bármit is tegyen. Hiszen végül is alig ismerik egymást!* - Hát... *morog egyet arra, hogy akar-e zongorázni. Végül is van, amit tud, Skillet meg Avenged Sevenfold számokat főleg, de... Nem biztos benne. Mert a zene, ha szívből adják elő - és talán ez az egyetlen, ami ténylegesen a tehetségének mondható ezen a téren -, nagyon sokat mutat, és az hatalmas bizalom, de most képtelen lenne érzelemmentesen játszani, meg azt amúgy se nagyon szeret, maximum zeneórákon csinálja, amikor sokan látják... Vesződnek is vele a tanárok eleget, hogy vigyen már bele valamit magából. Amikor a lány felé lép, már meg is indul a mozdulat, hogy hátralépjen, megtartva a távolságot kettejük között, de végül sikerül megállnia, bár teljesen leplezni nem tudja a megrezzenést. Azért... tessék értékelni, hogy legyőzte az ösztöneit, oké?* - Avenged Sevenfold számokat... de azok jobbak két zongorán. Meg nem is hiszem, hogy ismered őket *válaszol a négykezeses kérdésre. Végül is azért kezdett el megint foglalkozni a hangszerrel, mert Yan megígérte neki, hogy tanul vele olyan együttesektől covereket, akiket szeret. Na, de a témára visszatérve...* - Ha szeretnéd... végül is játszhatok... ha nem gond, nem klasszikus, utálom az összes klasszikus zenét meg a szépirodalmat, allergiás vagyok a kultúrára... De azért játszhatok, ha akarod *fejezi be végül sután. Hát, lehet, hogy ez nem valami pozitív, de Patric szerint az őszinteség jó - szerinte nem, mindig is hülyeségnek tartotta az őszinteséget, az emberek rendszeresen kiakadnak rajta, meg még beléd is kötnek, úgy hülyeség, ahogy van -, úgyhogy akár már azt is lehet. Zongorázni meg... Hát, nem tudja, hogy az milyen lesz. Azt se tudja, mi a f***ért mondott igen, úgy értem komolyan, abba öli az összes energiáját egész nap, hogy valahogyan kizárjon mindenkit és elrejtse az érzelmeit, erre mit csinál? Felajánlja, hogy leül zongorázni egy random csajnak. Dobolni, vagy akár még gitározni is, de a zongora a legérzelmesebb hangszer, amin ő játszani tud. De nem baaaaj, Kamen, végül is miért is tennél bármikor bármit logikusan? Szóval most csak ácsorog, és várja, hogy Lotte mennyire szeretné őt zongorázni hallani, és ha bármilyen nemű lelkesedést tapasztal, akkor valószínűleg nagyon csalódottan fog rájönni, hogy alaposabban át kellett volna gondolnia... És nem, Kamen, most nem állsz neki arról filozofálni, hogy miért nem működik az agyad Lotte közelében, mert nem fogok még harminc sort írni az összegubancolódott érzelmi világodról.*
Charlotte Devon- .::Diák::.
*A megrezzenést érzékeli, így hát vissza is csúszik egy fél lépésnyit, de még mindig a zongora mellett áll. Nem akar ő sehova sem sietni, illetve hát akar, csak tudja, hogy nem lehet. Tudja, hogy ha Kamen érez is most bármit is, az nagyon összezavaró lehet számára, hiszen még sosem találkoztak, legalábbis ő így tudja. Meg hát, nagyon nehéz időszakon megy keresztül, és hirtelen ön egy idegen, aki ilyen érzelmeket vált ki belőle, ráadásul szerepel az álmaiban... Lehet, hogy az egy kicsit övön aluli ütés volt. Mármint az álmok. De csak így haladhatnak bármerre is.* - Még nem hallottam róluk. Milyen zenét játszanak? *Kérdi összevont szemöldökkel. Fura, mert ő tulajdonképpen bármilyen zenét meghallgat és... Ja, persze. A földi együttesekből még nem ismer túlságosan sokat. Végülis érthető. A klasszikus zenére vonatkozó megjegyzésére felvonja a szemöldökét, de nem reagál semmit. Most minek kezdjen el vitatkozni, ha egyszer Kamen felajánlotta, hogy zongorázik? Így hát, vigyorát nagy nehezen visszafojtva beéri egy egyszerű mosollyal.* - Örülnék neki, ha játszanál valamit. *Válaszolja, majd hátralép a zongorától, és leül a kanapéra, ahol keresztbetéve lábait, kényelembe helyezi magát. Úgy ült, hogy jó rálátása legyen a fiú kezeire, az arcát viszont ne lássa egészen - nem mintha nem szeretné, de valahogy sejti, hogy Kamennek háttal is éppen elég lesz, így legalább némi biztonságérzetet meghagy neki. Ráadásul, ebben a helyzetben van a lehető legtávolabb a zongoraszéktől, szóval... Igen, Charlotte nagyon körültekintő, amit jobb, ha Kamen tud értékelni, mert bizony nagyon nagy erőfeszítéseibe kerül ezekre a dolgokra odafigyelni úgy, hogy legszívesebben a zongoraszékre ülne a fiú mellé, és végig a képébe bámulna... Ehelyett pedig szépen kulturáltan ücsörög a kis szoba másik végében, ráadásul úgy, hogy ha Kamen leül a zongora elé, félig háttal lesz Lottenak.*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*Észreveszi, hogy Lotte visszább lép, és egy pillanatra meglepetten megvillan a szeme. A lány komolyan... igen, úgy tűnik... Nem, nem igazán meri elhinni, hogy van egy élőlény ezen a földön, aki lényegében most ismerte meg, de máris képes felfogni, hogy mire van szüksége, és egy áruló kis hang megint azt súgja a fejében, hogy a lány sokat tudna segíteni rajta. De ismét elüldözi, próbálva legyőzni ezt az érzést, mert nem akar cselekedni miatta, mert hát azt biztosan megbánná... Nem is ismeri Lottét, nem tudja, hogy mibe menne bele, ha megbízna benne, de valamilyen mély megérzés azt súgja neki, hogy nem esne pofára... De nem meri. Mert legutóbb is megbízott az érzéseiben, és akkor igen csúnyán elcseszte, és azt nem akarja még egyszer. Láthatóan egyszer is több volt mint elég.* - Metált, leginkább *válaszol vállat vonva.* - Én nagyon szeretem őket, bár én egyébként is eléggé ilyen típusú zenét hallgatok *teszi még hozzá, mostani önmagához képest elég bőbeszédűen. Aztán ugyebár megkapja a választ, és megállapítja, hogy nem, ezt most már nem fogja megúszni, szóval kissé idegesen rágni kezdi az alsó ajkát - még egy rossz szokás, amit mostanában vett fel -, és kissé mereven leül a zongoraszékre. Azért azt még megállapítja, hogy a lány elég nagy intimitást hagyott neki, és ezért kimondhatatlanul hálás. Valahogy... valahogy mintha Lotte mindig tudná, mire van szüksége, mitől fogja jobban érezni magát, mi az, ami könnyebbé tesz neki bizonyos szituációkat, és ettől valahogy könnyebbé válik, hogy elengedje magát egy kicsit. Szóval vesz egy mély lélegzetet, a billentyűkre helyezi a kezét, és játszani kezd. Eleinte még nincs benne annyi érzés, de aztán egy olyan fél perc alatt belejön, és lassan elkezdenek érzelmek keringeni a levegőben a Hero dallamával keveredve. A zene gyorsuló-lassuló hangjai megtelnek Kamen minden zavarodottságával, gyengeségével és félelmével, és a levegőben perceken keresztül remeg és kapálózik az a fojtogató érzés, amivel a fiú minden egyes reggel meg kell hogy küzdjön. Felkeljek? Van bármi értelme az egésznek? Meg akarok halni, véget akarok vetni ennek az egésznek! De mégis... mi van, ha vár még valami? Nem tudom, nem értem ezt az egészet, csak... segítsen valaki! Nem, biztosan nem kellemes érzés ezt hallgatni, de az a helyzet, hogy itt tartunk most. És még a dalban lévő kétségbeesett zavarodottság az, ami legközelebb van az élni akaráshoz, és az mutatja, hogy még nem adta fel. Végül felcsendül az utolsó hang is, és Kamen kezei lecsúsznak a zongoráról. Egy pillanatig csak maga elé bámul, mozdulatlanul, majd sóhajt egyet, megdörzsöli a szemét - nem, nem sírt, talán már nem is képes rá -, és Lotte felé fordul.* - Ez például az egyik kedvenc Skillet számom volt. Rock *mondja halkan, igyekezve érzelemmentesen megszólalni. Mást nem nagyon tud hozzászólni, csak figyeli a lányt, próbálva meglátni, milyen reakciót váltott ki belőle. Mert még elfordulva is egyértelmű volt a zenéből sok olyan dolog, amit normál esetben titkolna, de... Hát, ő már elkönyvelte magának, hogy a vele szemben ülőre vonatkoztatva minden máshogy van, mint az normális lenne.*
// Hero zongora cover //
// Hero zongora cover //
Charlotte Devon- .::Diák::.
*Képes felfogni? Nos, ő úgy gondolja, ez nem túl nehéz feladat. Hiszen lényegében érti, mi a gond... Bár még sosem találkozott a depresszió semmilyen formájával. Vagy csak nem tudott róla. Most pedig... Mégis tudja - nem is, inkább érzi -, mikor mit kell tennie. Megérti, hogy most mi megy végben a fiúban. Bár ez valószínűleg nem a pszichológiai tudásának köszönhető, hanem annak a ténynek, hogy a szenvedő alany tulajdonképpen a lelki társa. Így már nem is annyira meglepő a dolog, nem igaz? Illetve, Kamen számára talán.* - Aha. Hát, majd meghallgatok tőlük pár számot. Én igazából nem zenei stílus szerint válogatok, szóval ennyiből nem tudom megmondani, hogy tetszeni fog-e. *Von vállat. Na igen, Lotte kifejezetten mindenevő típus zenei téren: ami jó, azt meghallgatja. Ami jó és igényes, hogy pontosak legyünk. Allergiás ugyanis az elektronikus zenére és társaira, meg minden olyan "zenei műre", amiben annyi tehetség sem található mint egy falevélben. Ezt követően ugyebár Lotte helyet foglal, Kamen pedig hála a jó égnek nem visszakozik és a zongora elé ülve játszani kezd. Az elejét még kissé félve hallgatja, izgul, hogy a fiú esetleg mégsem mer megnyílni előtte és végigjátssza jól, de teljesen érzelemmentesen a darabot. Ez azonban nem történik meg. Ehelyett... Olyan dolog meg végbe Lotte szemei előtt, amit ő sem mer elhinni. Teljesen elmerül a zenében, szinte pislogás nélkül figyeli a fiú ujjait - aztán becsukja a szemét. Ehhez nem kell látni. És megérti. Megérti, mi megy végben szerelmében, megérti, miért szenved annyira - és ez elképzelhetetlen fájdalmat okoz neki. Úgy érzi, mintha a lelkét apró darabkákra szaggatnák szét. Észre sem veszi, de jobb kezével annyira erősen markol a kanapéba, hogy körmei nyomot hagynak az anyagon. Bár az arcán nem látszik semmiféle érzelem, lelkében jelenleg olyan vihar tombol, amit nehezére esik csöndben és mozdulatlanul elviselni. És mégis... Ez a fájdalom nem elviselhetetlen. Még csak nem is igazán... rossz. Mert a dalban érződik a kiút reménye, egy aprócska jel, hogy Kamen még nem adta fel, még hajlandó küzdeni. És ez a fájdalomnak valami édes, valami felemelő visszhangot ad. A reményt. A reményt, hogy most még nagyon rossz, de ha majd jó lesz, nagyon, nagyon jó lesz. Így hát mikor Lotte végül kinyitja a szemét, az utolsó akkordra már kinyújtja az ujjait, s még utoljára ellenőrzi, hogy arcvonásai semmi különöset ne áruljanak el. Így hát kissé meghatódott, könnyektől csillogó szemekkel pillant a felé forduló Kamenre. Látszik rajta, hogy megértette, hogy felfogta, és talán egy kicsit az is, hogy mennyire sajnálja. De csak egy darabig. Mikor kinyitja a száját, hogy válaszoljon, már semmi ilyesmi nem érződik rajta.* - Gyönyörűen játszol. *Mondja halkan, halványan mosolyogva. Kamen meg értsen belőle, amit szeretne. Annyi mindent mondana e helyett a két szó helyett... "Nagyon sajnálom. Nem szabad feladnod. Segítek. Én nem foglak cserbenhagyni." De mindezek helyett legszívesebben csak odamenne hozzá, megfogná a kezét, és annyit mondana: Minden rendben lesz, Rhean.* - Kottából tanulod ezeket, vagy csak úgy, hallás után? *Tesz fel egy, a gondolataitól merőben elütő kérdést. Nem szeretné, hogy csend legyen.*
//FAGY//
//FAGY//
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
// OLVAD //
*Némán figyeli a lány tekintetében játszó érzelmeket, és nem tudja eldönteni, hogy zavarja-e az azokban csillogó sajnálat. Általában utálja, ha sajnálják, de… Lotte. Kicsit azért persze bánja, hogy ennyire megnyílt előtte, hiszen végül is továbbra is egy vadidegen, akinek semmi köze nincs hozzá. De még ettől függetlenül sem érzi magát képesnek arra, hogy elmenjen, vagy rövidre zárja a beszélgetést vagy bármi, egész egyszerűen nem.* - Köszönöm *válaszolja halkan a dicséretre. Nem tudja, hogy belemenjen-e mélyebben ebbe a témába, mármint gondolatban, abba, hogy gyönyörűen játszik, és hogy ezt a lány mire értette és miért gondolja így, és… Nem, jobb, ha ezt nem gondolja át.* - Videókból. Tudod, youtube-on egy csomó oktató videó van, azokat néztem és az alapján. Annyira nem vagyok profi, hogy hallás után megtanuljam *von vállat.* - Nem is a zongora a fő erősségem, csak azért megy úgy, ahogy, mert azóta tanítottak mióta megtanultam értelmes mondatokat alkotni *teszi még hozzá. Az, hogy egyébként mennyire is alkot értelmes mondatokat Kamen megint egy másik kérdés, ugyanis a kommunikációja nagyon-nagyon-nagyon gyenge, de hát ez van. Minden esetre ez után megint nem tudja, mit kellene mondania, már ha egyáltalán kellene valamit, úgyhogy zavartan ücsörög a zongoraszéken, és Lottét nézi. Látszik, hogy nagyon erősen gondolkozik rajta, hogy próbál megérteni valamit, és az is, hogy abszolút fogalma sincs róla, miért. Meg akarja ismerni, de nem akarja megismerni. Végül, amennyiben a lány sem szólal meg, egy viszonylag hosszú csend után idegesen szusszant.* - Ki a franc vagy? *kérdezi, valószínűleg meglehetősen váratlanul. Úgysem fog előrébb jutni azzal, hogy csak nézi, és idegesíti, hogy nem képes mihez kezdeni vele. Bár valószínűleg nem ez a legbölcsebb, amit tenni tud, de ez a legtöbb, egyértelműen.*
*Némán figyeli a lány tekintetében játszó érzelmeket, és nem tudja eldönteni, hogy zavarja-e az azokban csillogó sajnálat. Általában utálja, ha sajnálják, de… Lotte. Kicsit azért persze bánja, hogy ennyire megnyílt előtte, hiszen végül is továbbra is egy vadidegen, akinek semmi köze nincs hozzá. De még ettől függetlenül sem érzi magát képesnek arra, hogy elmenjen, vagy rövidre zárja a beszélgetést vagy bármi, egész egyszerűen nem.* - Köszönöm *válaszolja halkan a dicséretre. Nem tudja, hogy belemenjen-e mélyebben ebbe a témába, mármint gondolatban, abba, hogy gyönyörűen játszik, és hogy ezt a lány mire értette és miért gondolja így, és… Nem, jobb, ha ezt nem gondolja át.* - Videókból. Tudod, youtube-on egy csomó oktató videó van, azokat néztem és az alapján. Annyira nem vagyok profi, hogy hallás után megtanuljam *von vállat.* - Nem is a zongora a fő erősségem, csak azért megy úgy, ahogy, mert azóta tanítottak mióta megtanultam értelmes mondatokat alkotni *teszi még hozzá. Az, hogy egyébként mennyire is alkot értelmes mondatokat Kamen megint egy másik kérdés, ugyanis a kommunikációja nagyon-nagyon-nagyon gyenge, de hát ez van. Minden esetre ez után megint nem tudja, mit kellene mondania, már ha egyáltalán kellene valamit, úgyhogy zavartan ücsörög a zongoraszéken, és Lottét nézi. Látszik, hogy nagyon erősen gondolkozik rajta, hogy próbál megérteni valamit, és az is, hogy abszolút fogalma sincs róla, miért. Meg akarja ismerni, de nem akarja megismerni. Végül, amennyiben a lány sem szólal meg, egy viszonylag hosszú csend után idegesen szusszant.* - Ki a franc vagy? *kérdezi, valószínűleg meglehetősen váratlanul. Úgysem fog előrébb jutni azzal, hogy csak nézi, és idegesíti, hogy nem képes mihez kezdeni vele. Bár valószínűleg nem ez a legbölcsebb, amit tenni tud, de ez a legtöbb, egyértelműen.*
Charlotte Devon- .::Diák::.
*Igazság szerint eléggé meglepi a tény, hogy Kamen ezek után sem áll fel és hagyja itt a fenébe. Teljesen meg volt róla győződve, hogy ennyi lesz a mai társalgás, hogy ez már sok lesz a fiúnak és inkább visszazárkózik hideg, magányos börtönébe, amit ismét magára zár. De nem. Nem ez történik. Ehelyett csak ül és nézi, illetve válaszol a kérdéseire is.* - Értem. Hát, akkor jó munkát végeztek. Bár úgy érzem, nem élvezted túlzottan azokat az órákat. *Mosolyodik el halványan.* - Pedig van hozzá tehetséged. Hidd el, felismerem az ilyesmit. *Szélesedik ki kissé a mosolya.* - Lehet, hogy csak az volt a baj, hogy olyan darabokat kellett játszanod, amiket nem szerettél... *Teszi hozzá még, kissé elgondolkozva, de ezen túl nem feszegeti az ügyet. Ez után pedig... a csend következik. Charlotte nem képes megtörni a hallgatást, ehelyett némán, mozdulatlanul figyeli a fiút, próbálva kitalálni, mire gondol. Látja, hogy nagyon erősen gondolkozik valamin, valami olyasmin, amit nagyon nehéz megértenie. Így hát... Nem töri meg ezt a gondolatmenetet. Kíváncsi, mi lesz a vége. A várakozás pedig úgy tűnik, meghozza gyümölcsét. A kérdés szinte mellbe vágja Lottet, először csak elkerekedett szemekkel néz a fiúra, képtelen megszólalni. Aztán lehajtja a fejét, hagyva, hogy hajtincsei az arcába hulljanak, és halkan, az elfojtott zokogástól tompán elneveti magát.* - Charlotte. Charlotte Devon vagyok. *Suttogja elfúló hangon, majd hirtelen tenyerébe temeti az arcát, és némán zokogni kezd. A fájdalom, a tehetetlenség elemi erővel söpör rajta végig. Abba akarja hagyni, minden erejével azon van, hogy abbahagyja és normális lény módjára viselkedjen, hogy megkérdezze, mire föl ez a kérdés, hiszen még alig ismerik egymást, de... Képtelen rá. Úgy érzi, ha most megszólalna, elmondana mindent, és azzal... azzal véget vetne mindennek. Így hát minden erejét összeszedve visszafojtja a sírást, és ha ezzel megvolt, lassan leereszti a kezeit, és halkan megszólal.* - Bocsánat. *Törli meg a szemeit, majd végül felpillant, egyenesen Kamenre.* - Nem mondhatom el, ki vagyok. *Jelenti ki végül, még mindig eléggé halkan, de azért hallhatóan, ezúttal a fiú szemébe nézve.*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
- Hát, nem tudom. Sosem éreztem, hogy különösebben tehetséges lennék a zenélésben, bár lehetséges, hogy a hangom miatt gondoltam mindig *magyarázza. Oké, azért az tény, hogy énekelni még mindig nem tud, vagyis tud, de az általában olyan borzalmasan hamis, hogy maximum akkor lehet elviselni, ha üvölt mellette a zene. Hogy e mellett hogy a fenébe játszik három hangszeren, az meg... Hát, ki tudja. Valahogyan biztosan sikerül neki, mert tényleg nem rossz egyikkel sem. Aztán ugyebár csend ereszkedik a teremre, amiben Kamen és Lotte csak egymásra merednek, próbálva kitalálni, mire gondol a másik, igyekezve megérteni egymást és ezt az egész szituációt, míg végül Kam úgy nem dönt, hogy neki ebből elege van. Ahogyan a zokogni kezdő lányt nézi, borzalmasan rossz érzés lesz úrrá rajta, és szíve szerint odamenne, de... nem mer. Nem érzi úgy, hogy kellene vagy szabadna vagy... Nem, fogalma sincs, és gyűlöli, hogy fogalma sincs. Nem szólal meg, amíg az erethonos össze nem szedi magát, meg akarja neki adni az időt, hogy összekaparhassa magát, anélkül, hogy abba még ő belebeszélne, ha már egyszer az ő kérdése miatt került ilyen állapotba. Szóval szépen csendben ül, legyőzve a vágyat hogy odamenjen és átkarolja a lányt, egészen addig, amíg Lotte fel nem pillant és ismét meg nem szólal. Az első szóra csak egy kis fejmozdulatot tesz - Rhean sajátossága -, jelezve, hogy nem számít, és inkább a második mondatra koncentrál.* - De miért nem? Ismerlek. Tudom, hogy ismerlek, és most már az is egyértelmű, hogy tényleg így van, és te tudod, honnan *válaszolja hevesen. Nem olyan hülye, mint amilyennek szereti ha látják. Össze tudja rakni az egyet meg a kettőt, felfogta, hogy itt valami többről van szó, és hogy noha ő csak a sötétben tapogatózva próbálja összerakni a darabokat, Lotte tökéletesen tisztában van mindennel, és így nem érzi fairnek a helyzetet. Válaszokat akar. Mindegy milyeneket, de válaszokat, legalább arra, hogy miért nem kaphatja meg a legfontosabb részeket, amiktől érthetővé válna ez az egész. Ha egy valamit gyűlöl, az a bizonytalanság, márpedig talán életében nem volt még ennyire bizonytalan...*
Charlotte Devon- .::Diák::.
*Nos, attól, hogy valakinek nincs hangja, még tudhat hangszeren játszani, legalábbis olyanon, amihez nem kell hallás - és a zongora pontosan ilyen. Ott vagy jó billentyűt ütsz le, vagy nem. Vonós hangszerekkel viszont más nehezebb, illetve a rézfúvósok is okozhatnak problémát, de... Nem ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy ezen kezdjenek el vitatkozni. Így hát Lotte csak bólint egyet, majd ugyebár csönd ereszkedik a helyiségre, amit egyikük sem tör meg egy jó darabig. Végül Kamen kérdése hangzik el először, minek következtében Lotte kissé kiakad, és beletelik jónéhány percbe, mire összeszedi magát. Nem lepi meg, hogy Kamen nem ment oda hozzá - inkább az lepné meg, ha tudná, hogy mennyire oda akart menni. Jelenleg iszonyatosan magányosnak, kiszolgáltatottnak és elesettnek érzi magát, és fél, nagyon fél, hogy olyat fog mondani, amit később megbán... Azonban lassan mégis sikerül összekaparnia magát, és némileg nyugodtabban szólal meg. A fejmozdulatra kissé összerezzen - hát persze, hogy felismeri -, de nem gondolkozik el rajta különösebben. Főleg azért, mert nincsen rá ideje. Ugyanis amint kiejti a következő mondatot, rögtön egyértelművé válik, hogy ennyivel nem tudhatja le a témát. Ismét lehajtja a fejét, és pár pillanatig szorosan lehunyja a szemét, próbálva rávenni magát, hogy hazudjon. De nem megy. Képtelen rá. Mármint, fizikailag képtelen. Vagy feláll és leugrik a toronyból, vagy elmondja. Így hát lassan beszívja, majd még lassabban kifújja a levegőt, kinyitja a szemét, és felpillant, egyenesen Kamen szemébe.* - Igen. Ismerjük egymást. Elmondom, hogy honnan, de nagyon nagy rá az esély, hogy nem fogsz hinni nekem. Ismerjük egymást. *Mondja, ezúttal hangosabb, magabiztosabb hangon.* - Mégpedig az előző életünkből. *Folytatja, majd tart egy kis hatásszünetet, ami alatt a mondat úgy lóg a levegőben, akár egy hatalmas, súlyos szikla, mely csak egy cérnaszálon függ.* - Angyalok voltunk, te a Mennyben nőttél fel, én pedig a Földön. Londonban találkoztunk, a pestisjárvány idején. *Magyarázza, és mivel a hangja ismét egyre gyengül, tart egy kis szünetet. A következő szavakat mégis csak suttogva képes kiejteni, s nem is néz Kamen szemébe. Azt már nem bírná elviselni.* - Szerelmesek voltunk. *Aztán, pár pillanat csönd után ismét folytatja.* - A járványba haltunk bele, azonban a Mennyben kaptunk még egy esélyt. Visszaküldtek minket... Én a Purgatóriumba kerültem, ott nőttem fel, aztán... Aztán visszatértek az emlékeim. Emlékszem... mindenre. *Pillant fel ismét.* - És visszaadhatom a te emlékeidet is... Rhean. *Tekintetét a fiúéba mélyeszti, miközben szinte ezer százalékig biztos benne, hogy kész, ennyi volt, a fiú ezúttal őrültnek fogja titulálni és itt hagyja a fenébe. Meg is érdemelné. Így hát csak ül mozdulatlanul, tele reményekkel és vágyakkal, elfojtva az ismét kitörni készülő könnyeit.*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*Amikor a lány kimondja, hogy az előző életükből, összerezzen. Igen, felmerült egy ilyen eshetőség valamelyik órai levelezésben, de az a helyzet, hogy ő igazából soha nem hitt az ilyesmiben. Mindig is úgy gondolta, hogy egy élet és vége. Rendben, hozzá jött az elmúlt pár évben, hogy egy élet és utána túlvilág, de hogy élet, túlvilág és megint élet... Nem, ebben sosem hitt. Egyébként sem éppen a második esélyek embere. De valahogyan, ki tudja, hogyan túlteszi magát az első megdöbbenésen, és koncentrál minden másra is, amit Lotte elmond neki. Angyalok. London. Pestisjárvány. Szerelmesek. Érti, felfogja az elhangzó szavakat, de nem tud velük mihez kezdeni. Az egész annyira... idegen. Mintha kívülről látná, mintha ez nem is vele történne meg, hanem valaki mással, mert ez egyszerűen... Amikor a lány Rheannak szólítja, megdermed, és pislogás nélkül mered Lotte szemébe. Rhean. Rhean. Ismeri a nevet. Hallotta álmában, a leggyönyörűbb hangon, a legtisztább szerelem hangján, de sosem értette, kihez tartozik. És most... Itt ül vele szemben az a nő, akibe talán anélkül, hogy ténylegesen felfogta volna, alig több mint egy hónap alatt beleszeretett, pedig csak egy halovány emlékfoszlány volt minden reggel. Ő az. Ezt már most olyan biztosan tudja, mint hogy a nap minden reggel felkel. De... Hosszú perceking csak ül, és nézi az erethonost. Rhean. Pestisjárvány. London. Az egész annyira abszurd, de mégis annyira hihető... Szerelem. Angyalok. Halál. Megrázza a fejét.* - Rólad álmodok. Amióta találkoztunk. Vagyis nem rólad. A régi-rólad, vagy mi *szólal meg végül, nagyon-nagyon bizonytalan hangon. Mintha nem tartana helyesnek, hogy ezt elmondja. Nem is tartja. Ezt az egész rohadt szituációt nem tartja helyesnek, és nem érti, hogyan és miért kerültek bele. Nem hülye, felfogta, amit Lotte elmondott, de nem tudja, hogy elhiszi-e. Vagy talán nem is ez a baj, talán el is hinné, csak egész egyszerűen most még nem volt képes feldolgozni, hogy ez lehetséges, hogy ez nem csak a képzelete szüleménye, hogy nem fog felébredni pillanatokon belül, és rájönni, hogy ez az egész csak egy rettentően furcsa álom.* - Ehhez... Nekem ehhez... *kezdi el kétszer is, de végül zavartan köhint egyet.* - Idő. Időre van szükségem *nyögi ki végül. Látszik rajta, hogy nem dühös, igazából, sőt, még csak nem is nézi őrültnek Lottét, csak... Nem, ez sok, ez egyszerűen túl sok, és ha most tehetné, elfelejtené ezt az egész estét.* - Lehetne... Tudom, ez hülye kérés, meg szemét meg... olyan, mint én, de lehetne, hogy én most elmegyek, és holnaptól úgy teszünk, mintha ez a beszélgetés nem történt volna meg? Majd ha... Szóval ha még... később... *Ismét megáll, és gondolkozik egy kicsit, hogy hogyan is fejezze ki magát, amitől nem érződik még ennél is nagyobb k****gnek.* - Elmondom majd, mire jutottam, ha jutottam valamire, már ha... Ha akkor is érdekelni fog még *teszi hozzá halkan az utolsó mondatot, és ennél a pontnál megszakítja a szemkontaktust, és lehajtja a fejét. Egyelőre azonban nem mozdul meg, mert valószínűnek tartja, hogy Lotténak van valamilyen jellegű hozzászólása... Meg hát végül is engedélyt kért, hogy így oldhassa meg a problémát. Ami igazából nem problémamegoldás, de... mindegy. Erre most inkább ne térjünk ki.*
// FAGY //
// FAGY //
Charlotte Devon- .::Diák::.
//És a záró körrel olvadunk.//
*Feltűnik neki, hogy Kamen az előző élet hallatán összerezzen, de mivel a szünetben nem szól hozzá semmit, folytatja. Tudja jól, hogy ezt milyen nehéz feldolgozni - neki sem volt könnyű -, és ezért nem vár el túl sokat. Ha jobban belegondol, neki még egyszerűbb is volt, hiszen saját maga által győződhetett meg a dologról, és nem egy "idegen" szájából kellett hallania. Pontosan emlékszik rá, hogy mit gondolt, hogy mit érzett akkor, amikor először jutott eszébe, mit jelenthetnek az álmok... Félt, nem akarta elhinni, de közben mégis elhitte. Aztán a meggyőződése egyre erősödött, és végül... hát tudjuk, hogy mindez hova vezetett. Most pedig itt ül, és maga sem érti, miért, de megtörve a gondosan felépített tervet, kitálal Rheannak. Azaz Kamennek. Nem teljesen mindegy? Ő pedig pontosan azt érzi, mint Lotte néhány évvel ezelőtt. Őszintén szólva a lány arra számít, hogy Kamen kiabálni fog vele, esetleg kineveti, vagy csak simán visszazárkózik rideg álarca mögé, hülyének titulálja és itthagyja a fenébe. Ehhez viszonyítva pedig a fiú reakciója nem is olyan rossz. A fejrázást követő mondatra Lotte kiprésel magából egy halvány mosolyt.* - Tudom. Az... az miattam van. Én csináltam, mikor... először találkoztunk. *Magyarázza meg, kissé remegő, de magabiztos hangon.* - Nekem is álmok formájában tértek vissza az emlékeim, és néhány foszlányt át tudtam juttatni neked... Persze, az egész sokkal több, és ha úgy döntesz, hogy visszafogadod őket... az nem lesz könnyű. *Teszi hozzá lesütve a szemét, a padlót fixírozva. Aztán, mikor Kamen ismét megszólal, kérdőn felpillant. Nem történt volna meg? Azt mégis hogyan? Hiszen ez... ez most mindent megváltoztatott... Oké, Lotte eddig is úgy tett, mintha nem ismernék egymást, miközben tudta, hogy ez mennyire nem igaz, de hogy most mindketten tudják, és mégis... Először gondolatban mereven elutasítja az ötletet, kerekre tágult szemekkel pislog Kamenre, körülbelül úgy, mint aki megpróbálja eldönteni, a másik most komolyan beszél-e. Aztán végiggondolja a dolgot, és rájön, hogy még ez is sokkal, sokkal több, mint a legjobb, amire számított... Elvégre ez azt jelenti, hogy a fiú gondolkozni fog a dolgon. És lehet, hogy hosszú hetekig, vagy akár hónapokig fog tartani, de egyszer talán sikerül elhinnie... Lotte tenni fog érte, hogy sikerüljön elhinnie, ez biztos. Hogy hogyan, azt még ő sem tudja. De tennie kell valamit. Elvégre mégsem lehetséges, hogy Kamen ezek után is ugyanolyan bunkó és távolságtartó legyen vele, nemde? Vagy mégis? Na jó, az a helyzet, hogy jelen pillanatban Lotte ezt képtelen megmondani. Mindezt alig pár másodperc alatt gondolja végig, majd bólint egyet.* - Rendben van. *Majd pár másodpercig ismét némán nézi a lehajtott fejjel ülő Kament, és ismét összeszorul a szíve. Lassan feláll, majd nagyon merész lépésre szánja el magát: odalép Kamenhez, és a fiú elé térdelve kezét lassan, gyengéden a másikéra csúsztatja.* - Én várni fogok. Akármeddig is tartson. *Mondja halkan, amennyiben a fiú hajlandó felnézni, a szemébe nézve, amennyiben nem, a kezeiken tartva tekintetét, majd hirtelen feláll és hátrébb lép.* - Ha gondolod, egyszer zongorázhatnánk valamit együtt, szívesen megtanulnék egy ilyen számot. De nekem az is jó, ha csak te játszol. *Mosolyog a fiúra, akit igencsak megdöbbenthet a tény, hogy Lottéban a sírástól kissé piros szemein kívül az ég világon semmi sem utal az előbb történtekre. A hanghordozása, a testtartása, a tekintete... Minden olyan, mint néhány órával ezelőtt, amikor a zenéről beszélgettek.* - Most viszont mennem kell, késő van. Még találkozunk... Szia. *Köszön el kissé szélesebb mosollyal, majd úgy suhan ki az ajtón, akár egy látomás. Az Erethon hálóig kényelmes léptekkel halad, azonban amint belép az ajtón, rögtön felrohan a hálóba, ahol az ágyára vetve magát magára húzza a takarót, és Nicole nem kis rémületére vagy két órán keresztül egy szót sem szól, csak mozdulatlanul fekve, némán zokog. Hogy az örömtől vagy a bánattól-e... azt maga sem tudná megmondani.*
*Feltűnik neki, hogy Kamen az előző élet hallatán összerezzen, de mivel a szünetben nem szól hozzá semmit, folytatja. Tudja jól, hogy ezt milyen nehéz feldolgozni - neki sem volt könnyű -, és ezért nem vár el túl sokat. Ha jobban belegondol, neki még egyszerűbb is volt, hiszen saját maga által győződhetett meg a dologról, és nem egy "idegen" szájából kellett hallania. Pontosan emlékszik rá, hogy mit gondolt, hogy mit érzett akkor, amikor először jutott eszébe, mit jelenthetnek az álmok... Félt, nem akarta elhinni, de közben mégis elhitte. Aztán a meggyőződése egyre erősödött, és végül... hát tudjuk, hogy mindez hova vezetett. Most pedig itt ül, és maga sem érti, miért, de megtörve a gondosan felépített tervet, kitálal Rheannak. Azaz Kamennek. Nem teljesen mindegy? Ő pedig pontosan azt érzi, mint Lotte néhány évvel ezelőtt. Őszintén szólva a lány arra számít, hogy Kamen kiabálni fog vele, esetleg kineveti, vagy csak simán visszazárkózik rideg álarca mögé, hülyének titulálja és itthagyja a fenébe. Ehhez viszonyítva pedig a fiú reakciója nem is olyan rossz. A fejrázást követő mondatra Lotte kiprésel magából egy halvány mosolyt.* - Tudom. Az... az miattam van. Én csináltam, mikor... először találkoztunk. *Magyarázza meg, kissé remegő, de magabiztos hangon.* - Nekem is álmok formájában tértek vissza az emlékeim, és néhány foszlányt át tudtam juttatni neked... Persze, az egész sokkal több, és ha úgy döntesz, hogy visszafogadod őket... az nem lesz könnyű. *Teszi hozzá lesütve a szemét, a padlót fixírozva. Aztán, mikor Kamen ismét megszólal, kérdőn felpillant. Nem történt volna meg? Azt mégis hogyan? Hiszen ez... ez most mindent megváltoztatott... Oké, Lotte eddig is úgy tett, mintha nem ismernék egymást, miközben tudta, hogy ez mennyire nem igaz, de hogy most mindketten tudják, és mégis... Először gondolatban mereven elutasítja az ötletet, kerekre tágult szemekkel pislog Kamenre, körülbelül úgy, mint aki megpróbálja eldönteni, a másik most komolyan beszél-e. Aztán végiggondolja a dolgot, és rájön, hogy még ez is sokkal, sokkal több, mint a legjobb, amire számított... Elvégre ez azt jelenti, hogy a fiú gondolkozni fog a dolgon. És lehet, hogy hosszú hetekig, vagy akár hónapokig fog tartani, de egyszer talán sikerül elhinnie... Lotte tenni fog érte, hogy sikerüljön elhinnie, ez biztos. Hogy hogyan, azt még ő sem tudja. De tennie kell valamit. Elvégre mégsem lehetséges, hogy Kamen ezek után is ugyanolyan bunkó és távolságtartó legyen vele, nemde? Vagy mégis? Na jó, az a helyzet, hogy jelen pillanatban Lotte ezt képtelen megmondani. Mindezt alig pár másodperc alatt gondolja végig, majd bólint egyet.* - Rendben van. *Majd pár másodpercig ismét némán nézi a lehajtott fejjel ülő Kament, és ismét összeszorul a szíve. Lassan feláll, majd nagyon merész lépésre szánja el magát: odalép Kamenhez, és a fiú elé térdelve kezét lassan, gyengéden a másikéra csúsztatja.* - Én várni fogok. Akármeddig is tartson. *Mondja halkan, amennyiben a fiú hajlandó felnézni, a szemébe nézve, amennyiben nem, a kezeiken tartva tekintetét, majd hirtelen feláll és hátrébb lép.* - Ha gondolod, egyszer zongorázhatnánk valamit együtt, szívesen megtanulnék egy ilyen számot. De nekem az is jó, ha csak te játszol. *Mosolyog a fiúra, akit igencsak megdöbbenthet a tény, hogy Lottéban a sírástól kissé piros szemein kívül az ég világon semmi sem utal az előbb történtekre. A hanghordozása, a testtartása, a tekintete... Minden olyan, mint néhány órával ezelőtt, amikor a zenéről beszélgettek.* - Most viszont mennem kell, késő van. Még találkozunk... Szia. *Köszön el kissé szélesebb mosollyal, majd úgy suhan ki az ajtón, akár egy látomás. Az Erethon hálóig kényelmes léptekkel halad, azonban amint belép az ajtón, rögtön felrohan a hálóba, ahol az ágyára vetve magát magára húzza a takarót, és Nicole nem kis rémületére vagy két órán keresztül egy szót sem szól, csak mozdulatlanul fekve, némán zokog. Hogy az örömtől vagy a bánattól-e... azt maga sem tudná megmondani.*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
- Sejthettem volna *motyogja az első mondatot hallva. A folytatásra aztán összevonja a szemöldökét.* - Akkor meg tudod, hol tartok most, nem? Gondolom te sem elsőre... *Abbahagyja. Feleslegesnek tartja végigmondani, hiszen a lánynak elvileg pontosan tudnia kéne, miről beszél. Meg amúgy is egyértelmű. Aztán ugye felvet egy, még szerinte is nagyon bunkó kérdést, de egyszerűen érzi, hogy képtelen lesz ezt máshogyan megoldani. Ha nem mehetne Lotte közelébe anélkül, hogy erről lenne szó közöttük, akkor nagyon nehéz lesz, már pedig meg akarja ismerni, most, így, úgy, hogy ő Kamen Grozdan Branimir a lány pedig Charlotte Devon. Ez az egész helyzet bonyolult és sok így egyszerre. Amikor Lotte rábólint a kérésre, egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőle, amiről észre sem vette, hogy kikívánkozik. A következő pillanat viszont annyira meglepi, hogy nem is tud hirtelen mit reagálni, csak meglepetten felnéz a lányra, még a kezét sem húzza el. Aztán a pillanatnak vége, de tisztában van vele, hogy ez az egész délután még jó darabig ott fog majd terpeszkedni a gondolatai között. Rettentő sok mindent végig kell gondolnia, annyit, hogy nem is tudja, hogy fog hozzákezdeni. Aztán a következő percekből megint ledöbben, és ismét nem képes felfogni, hogy most mi az ég van, szóval csak egy sziát tud kinyögni, és Lotte már kint is van az ajtón. Kamen hosszú percekig csak ül, és mered utána, igyekezve legalább egy kis részletet feldolgozni ebből az egészből. Eközben a szoba lassan változni kezd, a lampionok eltűnnek, helyükre lebegő, kék lánggal égő gyertyák kerülnek, és az egész hely elveszíti a pihe-puha, otthonos, narancssárga csodavilág kinézetét. Minden anyag fekete lesz, és végül nem is marad a szobában semmi, csak a gyertyák, a zongora és Kamen. Aki aztán megfordul, a billentyűkre helyezi a kezét, és játszani kezd. Valószínűleg innen megy majd be holnap az első órára...*
Abigail C. Rainheart- .::Diák::.
*Patric véleményéhez már nem fűz hozzá több dolgot, bár lehetséges, hogy ha a helyzet nem ez lenne, megtenné. Így viszont... Nos, nem szeretné halogatni a kellemesebb részét. Így hát csak vállat von, majd pedig tudjuk, hogy mi kezd el történni. Abigail pedig kimondhatatlanul élvezi a helyzetet. Talán maga sem tudná elmagyarázni, hogy miért, hiszen volt már olyan jó pasikkal, mint Patric, sőt, lehetséges, hogy még jobbakkal is... Már ha a kinézetet nézzük. Nocsak, lehetséges, hogy ezúttal nem csak a külsejét találta vonzónak? Érdekes feltételezés, de ez Abbynek még csak eszébe sem jut. Hogy ő érdekesnek találja egy ember jellemét? Na ne. Az viszont megállapítható, hogy a vonzalom (egyelőre) csakis fizikai. Abigail már szinte se lát, se hall, annyira belelendül a dologba, amikor hirtelen megszólal a srác mobilja. Nos, ez a lányt nem igazán zavarná meg, azonban úgy tűnik, Patric nem így van a dologgal, mert eltolja magától az igencsak csalódott Abigailt. Azonban a csalódottsága elég hamar eloszlik, mikor Pat kijelenti, hogy keresniük kéne valami alkalmasabb helyszínt. Igen, ez már egyértelműen azt jelenti, hogy nincs úszva az este. Abbynek eszébe sem jut vitatkozni, gyorsan megigazítja a haját meg a ruháját, és felpattanva a padról a fiú mellé lép, természetesen erre a rövid időre sem maradva nyugton - ahogy ugyanis Patric kiszórta a port, Abby elé lép, és benyúlva a pólója alá a szemébe néz. Ilyen testhelyzetben érkeznek meg hát a szobába, ami igencsak a helyzethez illően várja őket. Azaz a szoba közepén egy franciaággyal, ami az egyetlen berendezést alkotja. A világítás sem túlzottan erős, leginkább kellemes félhomály uralkodik a helyiségen. Abby nem is vár tovább, amennyiben a fiú együttműködik, lerángatja róla a pólóját, majd hagyja, hogy a másik is leszedje róla tetszőleges ruhadarabjait. Mindeközben persze tovább folytatja a csókok osztogatását a fiú legkülönbözőbb testrészeire, miközben a többi ruhadarabjától is megszabadítja, közben direkt meg véletlenül végigkarmolva néhányszor a bőrén.*
[Utána...]
*Abigail az oldalán fekve, teljesen meztelenül fekszik félig-meddig a takaró alatt, Patric felé fordulva, és továbbra is rajta tartva tekintetét. Arcán valami elégedett, álmodozó mosoly bujkál, szeme pedig úgy csillog, akár egy ragadozó madáré a sikeres vadászat után. Ujjaival a fiú mellkasán játszva szórakozottan figyeli háztársát.* - Azt hiszem, ez még jobb volt, mint amire számítottam. *Szólal meg hirtelen, továbbra sem változtatva arckifejezésén.*
[Utána...]
*Abigail az oldalán fekve, teljesen meztelenül fekszik félig-meddig a takaró alatt, Patric felé fordulva, és továbbra is rajta tartva tekintetét. Arcán valami elégedett, álmodozó mosoly bujkál, szeme pedig úgy csillog, akár egy ragadozó madáré a sikeres vadászat után. Ujjaival a fiú mellkasán játszva szórakozottan figyeli háztársát.* - Azt hiszem, ez még jobb volt, mint amire számítottam. *Szólal meg hirtelen, továbbra sem változtatva arckifejezésén.*
Patric J. Morgan- .::Külhoni karakter::.
*Nos, Patric nyilvánvalóan teljességgel együttműködő, ahogyan ő is, nem túl meglepő módon elég durván megfosztja Abbyt a ruháitól, leginkább arra törve, hogy minél hamarabb az ágyig érjenek. A legkevésbé sem fogja vissza magát. Már régóta szüksége lett volna egy ilyen jellegű estére, és hát Abigail nem hagyja hidegen, ahogyan az valószínűleg most már a lány számára is könnyedén látható. Úgyhogy igencsak sürgetően tereli a lányt a fekvőalkalmatosság felé...*
[Utána]
*Pat kényelmesen fekszik a hátán, a plafon irányába bámulva, amit a félhomályban persze nem tud kivenni, egy halvány, elégedett mosollyal élvezve a másik apró érintéseit.* - Egyet kell értenem *ásít egyet a démon-vámpír.* - Bár már a kezdettől sejtettem, hogy ha egyszer eljutunk idáig, azt nagyon élvezni fogom *teszi még hozzá egy vigyorral, meg egy Abbyre vetett oldalpillantással. Ez után pár percig ismét csendben van, majd a fejét a lány irányába dönti.* - Remélem, bár nem kételkedem különösebben, szóval remélem hogy számodra is ugyanarról volt szó ma este, mint számomra: egy jó alkalomról, amit kár lett volna kihagyni. *Szeretné tisztázni, hogy mi hogyan van közöttük, mert... hát, őszintén szólva a legkevésbé sincsen szüksége semmilyen elvárásra, senki irányából, szóval egyértelművé szeretné tenni, hogy attól függetlenül, ami most történt, ők továbbra is csak háztársak. Bár...* - Ettől függetlenül azért szívesen megismételném időnként *teszi még hozzá, ismét a plafon felé fordulva.*
[Utána]
*Pat kényelmesen fekszik a hátán, a plafon irányába bámulva, amit a félhomályban persze nem tud kivenni, egy halvány, elégedett mosollyal élvezve a másik apró érintéseit.* - Egyet kell értenem *ásít egyet a démon-vámpír.* - Bár már a kezdettől sejtettem, hogy ha egyszer eljutunk idáig, azt nagyon élvezni fogom *teszi még hozzá egy vigyorral, meg egy Abbyre vetett oldalpillantással. Ez után pár percig ismét csendben van, majd a fejét a lány irányába dönti.* - Remélem, bár nem kételkedem különösebben, szóval remélem hogy számodra is ugyanarról volt szó ma este, mint számomra: egy jó alkalomról, amit kár lett volna kihagyni. *Szeretné tisztázni, hogy mi hogyan van közöttük, mert... hát, őszintén szólva a legkevésbé sincsen szüksége semmilyen elvárásra, senki irányából, szóval egyértelművé szeretné tenni, hogy attól függetlenül, ami most történt, ők továbbra is csak háztársak. Bár...* - Ettől függetlenül azért szívesen megismételném időnként *teszi még hozzá, ismét a plafon felé fordulva.*
Abigail C. Rainheart- .::Diák::.
*Nos, igen, Abigail előtt immár semmiféle kétség nem áll fenn afelől, hogy Patric is hasonlóan vonzódik hozzá. Ez egyrészt elégedettséggel, másrészt némi büszkeséggel tölti el. Azonban most nem filozofálgat ilyesmiken, ehelyett igyekszik minél előbb eljutni az ágyig és megszabadulni mindkettejük ruháitól. Mikor pedig végre eljutnak odáig, szerintem mindenki számára igen egyértelmű, mi történik ott.*
[Utána]
*A fiú kijelentésére egyetértően bólint egyet.* - Hasonló a helyzet. És köszönöm a bizalmat. *Vigyorodik el, majd továbbra is csak lustán szórakozik ujjaival a fiú mellkasán, egészen addig, ameddig az meg nem szólal ismét.* - Persze. Úgy nézek én ki, mint aki párakapcsolatra vágyik? * Nevet fel halkan, bár most cseppet sem gúnyosan. Csupán a gondolatát is viccesnek találja, hogy ő valaha egy komoly párkapcsolat részese legyen. Persze, szereti kihasználni a férfiakat, de Patric nem igazán tartozik a kihasználható kategóriába. Viszont a jelenlegi helyzet mindkettejüknek igen előnyös, úgyhogy...* - Tökéletesen egyetértek. Miért ne tennénk? *Vonja meg a vállát.* - Csak aztán semmi szerelmeslevél meg kínos, többértelmű pillantások. *Vigyorodik el.* - Szerintem nem kell ezt túlbonyolítani. Ha bárki rájön, ez van, engem nem zavar. Ha komplikálni akarnak, úgyis fognak. *Magyarázza, majd ásít egyet.* - Minden esetre talán mégsem lesz olyan iszonyat unalmas ez a hely. *Mosolyodik el ismét, majd ezek után csöndben marad, hacsak a fiú nem mond valamit. Aztán egy darabig még így marad, folytatva előbbi tevékenységét, majd egyszer csak felül és lehúzza magáról a takarót.* - Nem tudom, te hogy vagy vele, de én alszok holnap délig. *Vigyorog ismét a fiúra, majd felállva öltözködni kezd - mégiscsak el kell jutni a hálókörletig.* - Szóval... Jössz, vagy itt tervezel éjszakázni? *Kérdi, majd ha választ kapott, folytatja az öltözést, és végül, egyedül vagy Patrickel, de visszaindul a hálókörletbe. Ha a fiúval tart, még folytatja a társalgást, de csak olyan dolgokról, amikről általában szoktak beszélgetni, ezzel is bizonyítva, hogy ez az egész nem több, mint egy "barátság extrákkal".*
[Utána]
*A fiú kijelentésére egyetértően bólint egyet.* - Hasonló a helyzet. És köszönöm a bizalmat. *Vigyorodik el, majd továbbra is csak lustán szórakozik ujjaival a fiú mellkasán, egészen addig, ameddig az meg nem szólal ismét.* - Persze. Úgy nézek én ki, mint aki párakapcsolatra vágyik? * Nevet fel halkan, bár most cseppet sem gúnyosan. Csupán a gondolatát is viccesnek találja, hogy ő valaha egy komoly párkapcsolat részese legyen. Persze, szereti kihasználni a férfiakat, de Patric nem igazán tartozik a kihasználható kategóriába. Viszont a jelenlegi helyzet mindkettejüknek igen előnyös, úgyhogy...* - Tökéletesen egyetértek. Miért ne tennénk? *Vonja meg a vállát.* - Csak aztán semmi szerelmeslevél meg kínos, többértelmű pillantások. *Vigyorodik el.* - Szerintem nem kell ezt túlbonyolítani. Ha bárki rájön, ez van, engem nem zavar. Ha komplikálni akarnak, úgyis fognak. *Magyarázza, majd ásít egyet.* - Minden esetre talán mégsem lesz olyan iszonyat unalmas ez a hely. *Mosolyodik el ismét, majd ezek után csöndben marad, hacsak a fiú nem mond valamit. Aztán egy darabig még így marad, folytatva előbbi tevékenységét, majd egyszer csak felül és lehúzza magáról a takarót.* - Nem tudom, te hogy vagy vele, de én alszok holnap délig. *Vigyorog ismét a fiúra, majd felállva öltözködni kezd - mégiscsak el kell jutni a hálókörletig.* - Szóval... Jössz, vagy itt tervezel éjszakázni? *Kérdi, majd ha választ kapott, folytatja az öltözést, és végül, egyedül vagy Patrickel, de visszaindul a hálókörletbe. Ha a fiúval tart, még folytatja a társalgást, de csak olyan dolgokról, amikről általában szoktak beszélgetni, ezzel is bizonyítva, hogy ez az egész nem több, mint egy "barátság extrákkal".*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*A titkos padlástér most egy hatalmas terem formáját vette fel, ami lényegében teljesen üres, egy bokszzsákon, a falon lévő törött tükrökön és a véres, több helyen megvágott kezű, kitárt, csapzott szárnyú és vizes hajú Kamenen kívül. Rossz nap. Határozottan. Úgy két órával ezelőtt egyszer csak kiborult a zuhany alatt - pedig már egész jól volt -, és miután agyonáztatta a szárnyait, üvöltött egy sort Patric-kel, lelépett. Szerencsétlen démon-vámpír pedig természetesen hiába kereste, tekintve, hogy a padlástér nem jutott eszébe, szóval valószínűleg jelenleg azon eszi magát, hogy vajon mi van vele, jól van-e, satöbbi... csak az a gond, hogy a félvért ez a legkevésbé sem érdekli. Ő csak azzal van elfoglalva, hogy addig üsse a vele szemben lógó zsákot - az után, hogy szétverte az összes tükröt, amit talált -, amíg már nem érzi a kezét. Valószínűleg ő maga sem tudná megmondani, hogy mi a baja, de valószínűleg Pat találta el sikeresen... angyal-démon. Ez problémákkal jár, és ezzel valahol tudat alatt Kamen is tisztában van. Persze ez nem segít sokat azon a tényen, hogy egyszerűen... ki van akadva. Gyűlöli ezt az érzést, nem először találkozik vele, és nem tud mihez kezdeni vele, de tudja, hogy dühös, borzalmasan dühös és elkeseredett, és nem tud mit csinálni a fájdalmával. Nem is igazán tudja, hogy hogyan volt képes ezzel megbirkózni korábban, egyáltalán nem emlékszik rá. Jelenleg azonban nem foglalkozik ilyen gondolatokkal: szinte nem is fogja fel, hogy bármilyen más világ, érzés vagy gondolat létezik azon kívül, ahogyan vérző ökle újra meg újra belecsapódik a zsákba, ez teljesen lefoglalja, bár segíteni valószínűleg nem segít sokat...*
