by Kedves naplóm.
Eddig nem írtam semmit. Lehet, hogy csak az érzelmeim túlcsordulása miatt, de az is lehet, hogy egyszerűen csak túl lusta voltam hozzá.
Először is, csak a tájékozódás kedvéért leírom hol vagyok. Az egyik torony feljáró lépsőjén ülök. Senki sincs a közelben. Néma csend van.
Ma van a születésnapom. Az első olyan születésnapom, amit egy olyan helyen tölthetek, amit az otthonomnak nevezhetek. Persze azóta, mióta minden megváltozott. Furcsa érzés most itt lenni, és írni. Az elmúlt években nem hittem volna, hogy találok egy helyet, ahol ne érzem majd magam kívülállónak, ahol elfogadnak és segítenek nekem és ami biztonságot ad, nem csak pár napra, esetleg hónapra, de akár évekre is. És ahol nem utolsó sorban végre barátokra leltem.
Nagyon sok "lénnyel" találkoztam már, mióta itt vagyok. Sok különböző személyiséggel. A maga módján mindenki kedves volt, és mindenki értékes. Legalább is akikkel eddig találkoztam.
Ma valahogy mégsem futottam össze senkivel. Ebben lehet közre játszik az a tény, hogy egész nap az erdőben bóklásztam, részben azért, hogy feltöltsem a vérkészleteim. Lehet ezért van bennem ez a furcsa érzés. Valahogyan azt akarom, hogy köszöntsenek fel, hogy leüljünk és beszélgessünk, és jól érezzük magunkat, ha már ma van a születésnapom. Azt szeretném, ha törődnének velem. Lehet kezdek kicsit önző lenni, azért, mert már biztonságban érzem magam, de az érzéseimnek mégsem tudok nemet mondani. Ha már megtapasztaltuk, hogy milyen egyedül lenni, hontalanul bolyongani, és elfogadni azt, amivé lettünk, az, hogy ismét egy közösség tagjai leszünk szinte megrészegít. Én így érzem. Egyre inkább vágyom arra, hogy ne legyek egyedül. Valahogyan olyan, mintha vissza akarnám kapni a családomat. Azokat az időket. Vagy még inkább bepótolni az elvesztett időt. De ők nincsenek itt. Azt sem tudom mi van velük. Nem kerestem őket. De ilyenkor mindig eszembe jutnak. Hogyan is felejthetném el a kedves, mosolygós arcukat. Ahogyan egy tortával sétálnak felém, és a bátyám összeborzolja a hajam. Mindig vigyázott rám. Talán jobban is hiányzik, mint apa. Elfújtam a gyertyákat. De akkor mindig sötét lett. A lámpa fénye hamar megtörte ezt a pillanatnyi állapotot. Most is elfújom a gyertyákat, amit magamhoz vettem, de a sötétséget, ami utána marad, hogyan oszlassam el, ha nincs itt senki?
Eddig nem írtam semmit. Lehet, hogy csak az érzelmeim túlcsordulása miatt, de az is lehet, hogy egyszerűen csak túl lusta voltam hozzá.
Először is, csak a tájékozódás kedvéért leírom hol vagyok. Az egyik torony feljáró lépsőjén ülök. Senki sincs a közelben. Néma csend van.
Ma van a születésnapom. Az első olyan születésnapom, amit egy olyan helyen tölthetek, amit az otthonomnak nevezhetek. Persze azóta, mióta minden megváltozott. Furcsa érzés most itt lenni, és írni. Az elmúlt években nem hittem volna, hogy találok egy helyet, ahol ne érzem majd magam kívülállónak, ahol elfogadnak és segítenek nekem és ami biztonságot ad, nem csak pár napra, esetleg hónapra, de akár évekre is. És ahol nem utolsó sorban végre barátokra leltem.
Nagyon sok "lénnyel" találkoztam már, mióta itt vagyok. Sok különböző személyiséggel. A maga módján mindenki kedves volt, és mindenki értékes. Legalább is akikkel eddig találkoztam.
Ma valahogy mégsem futottam össze senkivel. Ebben lehet közre játszik az a tény, hogy egész nap az erdőben bóklásztam, részben azért, hogy feltöltsem a vérkészleteim. Lehet ezért van bennem ez a furcsa érzés. Valahogyan azt akarom, hogy köszöntsenek fel, hogy leüljünk és beszélgessünk, és jól érezzük magunkat, ha már ma van a születésnapom. Azt szeretném, ha törődnének velem. Lehet kezdek kicsit önző lenni, azért, mert már biztonságban érzem magam, de az érzéseimnek mégsem tudok nemet mondani. Ha már megtapasztaltuk, hogy milyen egyedül lenni, hontalanul bolyongani, és elfogadni azt, amivé lettünk, az, hogy ismét egy közösség tagjai leszünk szinte megrészegít. Én így érzem. Egyre inkább vágyom arra, hogy ne legyek egyedül. Valahogyan olyan, mintha vissza akarnám kapni a családomat. Azokat az időket. Vagy még inkább bepótolni az elvesztett időt. De ők nincsenek itt. Azt sem tudom mi van velük. Nem kerestem őket. De ilyenkor mindig eszembe jutnak. Hogyan is felejthetném el a kedves, mosolygós arcukat. Ahogyan egy tortával sétálnak felém, és a bátyám összeborzolja a hajam. Mindig vigyázott rám. Talán jobban is hiányzik, mint apa. Elfújtam a gyertyákat. De akkor mindig sötét lett. A lámpa fénye hamar megtörte ezt a pillanatnyi állapotot. Most is elfújom a gyertyákat, amit magamhoz vettem, de a sötétséget, ami utána marad, hogyan oszlassam el, ha nincs itt senki?
