by *A vérfarkas következő mondatára csak egy vállvonással reagál, aztán folytatja a beszédet, amit hirtelen egy hangos nem kiáltás szakít félbe. Persze az amúgy is elég könnyen felborítható lelki egyensúlyának ez nem tesz különösebben jót, szóval idegesen rámarkol a kezében tartott kardra, és Urielnek az az egyetlen szerencséje, hogy előbb vágódik el, minthogy Arthur keze lendülne. Szóval nem a srác fejét, pusztán a levegőt vágja keresztül a vak lidérc, esetleg néhány nagyon felfelé meredező hajszáltól kell csak búcsút mondania. Emrys sokkal jobban reagál, csak felpattan, és morogni kezd, de aztán amikor látja, hogy nem a gazdája ellen irányult a támadás, vakkant egyet, és visszaülve felpislog Arthurra. A fiú, meghallva a bocsánatkérést, mély levegőt vesz, majd lassan kifújva, megkapaszkodva a fegyvertartóban, lassan leengedve a kardot. Még pár ilyen ki-belégzést elvégez, míg teljesen lenyugszik, de utána már képes ismét Uriellel foglalkozni.* - Semmi baj. Ugye nem sérültél meg? Hajlamos vagyok azonnal védekezni, amikor kiáltást hallok... Valahogy attól mindig elillan a nyugalmam *szusszant, félig-meddig tréfálkozva, félig-meddig pedig aggódóan. Ezek után visszateszi a kardot, majd, ha Uriel még mindig a földön fekszik, arról értesül Emrystől, így feléje nyújtja a karját, hogy felsegítse.* - Egyébként, mi is történt az előbb? Egy kissé lemaradtam *mosolyodik el, majd, ha ezt megbeszélték, egy rövid szünet után végül megindul az ajtó felé, és, nos... A továbbiakért lásd az előző hozzászólás végét, ugyanis ugyanúgy viselkedik mind ő, mind Emrys, a történtektől függetlenül, a különbség csak annyi, hogy Arthuron érezni, hogy egy kicsit még mindig ideges. Hiába, amikor bepánikol, jó darabig nem tudja leküzdeni az érzést. Mert kétségbeejtő, hogy nem látja, mi történik körülötte, amikor valami gond van.*
+23
Roderica D'rayn
Lord Sayon Merlioth
Brin Mothsamery
Catherina C. Williams
Amanda Helgesen
Horváth Réka
James Runnel
Liliya Antonov
Médium
Loras M. Merlioth
Jesmon Helar
Giselle Céline Marceau
Kamen Grozdan Branimir
Conor Merlowan
Zentai Márk
Nyilas Dominik
Christopher Acerlot
Nicole Brise
Teylyn Draed
Lucien du Bois
Gaweł Pawlak
Park Min Lee
Ian
27 posters
Őrtorony
Conor Merlowan- .::Külhoni karakter::.
Vendég- Vendég
*Ahogy elvetődik, átvillan az agyában valami érdekes. Ösztönös volt vajon hogy éppen hasra vágódott? És vajon csak azért tette, hogy időben elérje Victoriát hogy a kis állatnak ne legyen baja? Ahogy lendül a kard, ez a villanás bele hasít, és hálát ad érte, hogy nem máshogy történt. Egy fejjel rövidebben már nem olyan szép a világ. És hasonló sorsra jutni mint a menyasszonya nem kicsit gáz. Bár felfoghatná végre, hogy a vérfarkasok nem élnek még emberi mértéket sem. Csakhogy neki ez legalább annyira természetes állapot, mint amennyire nem az Arthurnak a vakság. Furcsa, hogy pont a kutyától tartott, miközben a gazdája sokkalta veszélyesebb. Nem is mer felkelni, amíg a kezét felé nem nyújtja. Megadóan mint egy békezászlót lóbálja a mogorvává degradálódott Emrys felé, és hallgatja mint lassul Arthur szívverése.* - Köszönöm. *Hálálkodik ahogy fél kézzel és két lábbal tápászkodik, majd szintúgy fél kézzel porolja le magát válaszadás közben amikor megkérdezik tőle mi történt.* - Victoria a vadászgörényem kicselezte a kutyádat, és rád akart mászni. Aggódtam, hogy esetleg baja eshet. Nem tudom mennyire van őrzésre idomítva a kutyád, ezért úgy gondoltam inkább engem harapjon meg mint őt, mert én öt perc alatt meggyógyulok, de Vic nem ilyen szerencsés. *Kifele indul amerre invitálják, és erre az ijedtségre el is kél a friss levegő. Hálás érte most nagyon.* - Volt már hogy emiatt a tűzre való miatt kaptam be egy sérülést, csak mert egy hasonló esetben olyan helyre tévedt, be egy rózsabokorba, amiben egy rémült mókus szorult meg. *Magyarázkodik, majd még mindig grabancánál fogva telepedik egy székbe. Most valahogy nincs kedve elmenni a korlátig. Talán csak a tériszonya miatt, de valószínűleg az előbbi eset is rájátszik valamennyire. Kiveszi hát a zsebéből a görénypórázt, és felcsatolja az idő közben leszedálódott Vicre, aki nagyokat ásítva kucorodik az ölébe, és álmos hunyorgatással pislog hol Emrysre, hol az éppen a kilátás felől érdeklődő Arthurra. Urielnek mázlija van, hogy kifele az agya úgymond jegyzetelt, mert most ülve a korlát bizony adja a nevét, korlátozza a kilátást rendesen.* - Igen. Szép tiszta az idő, és látni három hegycsúcsocskát, ami láncolatként kapaszkodik egybe. Amolyan hármas csúcsként egyetlen hegyen. *Nagyot szusszan, és örül, hogy ennyi izgalom után végre kint lehet a friss levegőn.* - Az égen csak két satnya felhőrongyocska álldogál a hegy felett. A lemenő nap fénye narancsos izzást kent az oldalukra. *Még egy nagy szusszanás, de ez már amolyan beleszagolás a levegőbe.* - De jó ez a sok illat a levegőben! A késői virágok, az akáciák másodszorra virágzanak, és még valamilyen sárga virágú fa, aminek olyan erős közelről az illata, hogy majdnem olyan, mintha valami dög rohadna. Gyerekkoromban csetének neveztük a többiekkel. *Csete. Büdös, és ronda is. És rengeteg volt az iskola körül, ahol laktak. Állítólag elfedi a farkasbűzt. Ki tudja mi benne az igazság, de a sulira tényleg soha nem támadt senki.*
Conor Merlowan- .::Külhoni karakter::.
*Valóban, Arthur nagyon veszélyes tud lenni. Meglepően veszélyes. Igazából a legtöbben nem néznék ki belőle, főként azért, mert nem lát, és ez néha határozottan az előnyére válik. Aztán ugye eljut az agyáig, hogy Uriel még mindig a földön fekszik, így felsegíti. Emrys egyébként már nem morog, sőt, amikor a gazdája felsegíti a farkast, már csóválja a farkát. Elvégre ő látta, hogy a támadás nem a lidérc ellen irányult, szóval nincs gondja.* - Értem. Nos, ha velünk vagy, jobb ha igyekszel mindent lassan csinálni, ugyanis amikor felgyorsulnak körülöttem az események, hajlamos vagyok hirtelen cselekedni, és olyankor Emrys is ugrik. De persze nem tudhattad *mosolyog barátságosan a másikra*, hogy a kutyám kivárná, mire készül a görényed. Nem támadta volna meg. Tanulság legközelebbre *mondja, egyre inkább megnyugodva. Egyébként a hirtelen cselekvés nem teljesen őszinte, ugyanis nem hirtelen cselekvésekre hajlamos, hanem pánikra. Szóval... Nem célszerű összezavarni.* - Az állatok néha képesek elég nagy bajba keverni a gazdáikat. Persze ha jobban belegondolunk, voltaképpen beleszólunk a természet rendjébe, eleve azzal, hogy kisajátítjuk őket. Persze idővel egyre kevésbé vált lehetővé, hogy teljesen függetlenek maradjanak tőlünk *mondja, miközben kifele haladnak. Emrys egyébként a görény miatt végül úgy dönt, inkább mégsem szagolgatja meg Urielt, csak letelepszik Arthur lábánál, egyből el is fekve. Amikor a farkas elkezdi mesélni, hogyan néz ki a táj, az őrző lehunyja a szemét, és a másik hangját követve igyekszik elképzelni mindent. Az egybefüggő hegyek láncolatát a horizonton, a felhőfoszlányokat, amelyek a csúcsok körül lebegnek, a lemenő nap aranysugarait, ahogyan befesti a tájat...* - Gyönyörű *sóhajt halkan, továbbra is lehunyt szemmel. Aztán kinyitja a szemét - nem mintha ez az érzésen kívül bármi változást hozna a csukott szemmel szemben -, és beleszagol a levegőbe.* - Igen, ezekre emlékszem kintről. Te, gondolom a farkasság miatt érzed ilyen erősen *jegyzi meg. Neki csak a sétái miatt van fogalma arról, hogy milyen illatok terjengenek odalent a birtokon, hiszen nincs olyan jó orra, mint a másiknak. Emrys nyilván nem így van vele, de ő nem tudja átadni a konkrét illatokat érzésre Arthurnak, csak azt érzi a srác rajta keresztül, hogy jobb orral miket szagolhatna ki.* - Szeretem a természetet. Valószínűleg azért van így, mert szeretem a békét is *jegyzi meg, és időközben teljesen elmúlt belőle a pánik érzése. A levegő mintha kezdene kicsit lehűlni, most van olyan igazán kellemes idő kint. Ideje volt már: Arthur nem rajong különösebben a negyven fokos hőségért.*
Vendég- Vendég
*Érdemes megjegyezni, így elraktározza magában hogy jobb a hirtelen mozdulatokat kerülni a lidérc közelében. Ami igaz az igaz, eszelősen ügyesen ketté vághatta volna a fejét, és akkor még bajt sem hoz a sajátjára, mert ő volt a buta azzal ahogy reagált. Hagyhatta volna felmászni Vicket az Örzőre, de féltette a jószágot. Mi tagadás, három éve vele van, és sok munka volt felnevelni. Végy egy szoptatós görényt, és tuti nem alszol két hónapig! Jó recept. Ha nem lett volna olyan gyakorlott és amúgy sem mély alvó, kibukott volna akkor. Megy le a nap, és arcát féli csukott szemmel ő is a szélbe tartja. Jó ez így. És igen, élvezi ezeket az illatokat. Neki nincs viszonyítási alapja, mint a másiknak. Ahogy kiveszi Arthur az agyával festette le magának amit ő mondott, tehát valószínűleg nem születése óta vak a másik. Míg Uriel ugye ilyen felfokozott érzékekkel létezik amióta az eszét tudja. Így meg sem fordul a fejében, hogy milyen lehet olyan tompa orral rendelkezni. Talán mint aki náthás. Vagy még rosszabb.* - Gondolom igen. Bár nem tudom Te hogy érzékelheted. Én sosem rendelkeztem emberi orral. Szerencsére. *Teszi még hozzá halkan. Vic ásítgat az ölében, Emrys is eltette magát, talán nem ártana neki is lemennie. ... De nem akar. Jó itt. És látni szeretné a csillagokat. Itt errefelé nincs annyi fény. És a városkáé sem annyira erős, hogy fényszennyezettségével olyan rondán elnyomhassa a csillagok halovány mondandóját, hogy csupán a göncölök, és a Vénusz látszódjon, mint londonban. Azt nem szerette. És bár már látta a csillagos eget, de két féle módon. Párszor átváltozva és előtte, egyszer pedig a Birtokra kimerészkedve, de ott meg a sétaút lámpái vakítottak-rondítottak bele. Arthur végszava a természetről, és a békéről megadják a lökést. Jelzi is mit szeretne, hogy ne legyen sértődés.* - Ha gondolod, szívesen elmesélem majd milyen volt a csillagos ég itt kint. Én tuti kint maradok még egy darabig. Viszont most ha nem baj, kicsit pihennék itt a székben. *Ezzel kikötözi a kis görényt a karfához hogy el ne szökjön ha elunja magát, majd lehunyja a szemét, hogy úgy várja meg a teljes sötétet. A távolban utolsót lobban a hegy mögé lebukó nap tűzvörös korongja, majd lángba borítva egy csalóka pillanatra maga körül a hegyet befészkeli magát a hegy hamvaiba. Leszáll az este.*
*Később arra riad Uriel, hogy olyan hirtelen nyomta el az álom, hogy biztos lehet benne, lesz miért magyarázkodjon az Örzőnek. Pofátlan volt, mi tagadás nem is kicsit. Nem illendő viselkedés ez egy olyan jól nevelt valakitől, mint ő.*
// Köszi a játékot!
//
*Később arra riad Uriel, hogy olyan hirtelen nyomta el az álom, hogy biztos lehet benne, lesz miért magyarázkodjon az Örzőnek. Pofátlan volt, mi tagadás nem is kicsit. Nem illendő viselkedés ez egy olyan jól nevelt valakitől, mint ő.*
// Köszi a játékot!
//
Conor Merlowan- .::Külhoni karakter::.
- Én itt egyáltalán nem érzem őket... Na jó, Emrys miatt tudom, hogy milyen illatokat érezhetnék, ha erősebb lenne a szaglásom. Egyébként ezek szerint te már elég régóta vérfarkas lehetsz *pillant érdeklődve a másikra, és ha erre nem kap különösebb választ, akkor elraktározza magának, hogy erről később még meg szeretné kérdezni a háztársát. Aztán ugye a természetről beszél, meg a békéről, és Uriel szavait hallva halkan felkuncog.* - Rendben, magadra hagylak. De azért ne maradj túl sokáig, még takarodó előtt gyere vissza a hálókörletbe *mondja neki, hiszen egyből felébredt benne az őrző. Szóval füttyent egyet Emrysnek, aki azonnal fel is pattan, majd csak-csak megnyalja a farkas kezét, mire Arthur halkan szabadkozik, aztán ő is elköszön, és a szokásos esti sétájára indul. Ilyenkor mindig szokott még járőrözni egyet, mielőtt lefekszik aludni, és már így is kitolódott egy kicsit a dolog, hiszen korábban szokott elindulni. De sebaj, ilyenkor úgyis tisztább a levegő. Lehetséges, hogy egy kisebb sétát megejtenek a birtokon is, elvégre Emrysnek ma nem sok lehetősége volt, hogy kiélje az energiáit, és ilyenkor általában jobb, ha beilleszt még egy kör sétát, mert akkor a kutya is tud aludni éjszaka. Szóval kényelmes léptekkel indul meg lefelé, közben az Uriellel való találkozáson tűnődve. A második emeleti folyosóra érve úgy dönt, hogy beszél pár szót a nagybátyjával is, ha már úgyis itt van, szóval először Raphael szobájába kopog be, majd ha a fegyvertáros ott van, akkor úgy fél órát vele is eltölt, és csak utána indul tovább, esti felfedezőútjára. Egyébként a farkas csak akkor kerül bajba, ha később ér vissza, mint a takarodó, bár vélhetően ez egyszer Arthur csak megdorgálja, és figyelmezteti, hogy legközelebb állítson be órát, vagy ilyesmi, de annyiban hagyja a dolgot. Utána pedig kifaggatja a csillagos égről, ha már egyszer ígéretet kapott rá...*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*Kamen már vagy úgy egy órája szobrosat játszik, és teljesen mozdulatlanul áll az őrtorony korlátjára támaszkodva, és mered maga elé. Sok minden van, amin gondolkozni akar, és voltaképpen ez mind egybeesik azon dolgok kategóriájával, amiken nem szabadna tűnődnie. De sajnos ez sok mindent nem jelent számára, szóval csak áll, és gondolkozik. Nehéz időszakot él éppen, mondhatni teljesen kibújt a bőréből. Sokat változott, és most nem igazán tud mit kezdeni se a maga, se a körülötte lévő világ változásaival. Mindenkitől eltávolodott, akit szeretett, mindenkitől, akire valaha támaszkodott, és amikor rájött, hogy egyedül maradt a szenvedéssel, már késő volt. Már nem fordulhatott ismét a szeretteihez, hogy segítsenek rajta, már eljutott arra a pontra, hogy egyedül kell megbirkóznia azzal, amit magára szabadított. Vélhetően így marad magára az ember... Ha jobban belegondol, a bukással kezdődtek a tényleges problémák. Jó, előtte sem volt rendben minden, de azóta az egész élete, az egész világa felborult. Szeretne semmissé tenni mindent, de tudja, hogy ezt nem lehet. És ha már egyszer ezt nem lehet, nem lenne egyszerűbb feladni, és hagyni az egészet?* ~ "Szerinted hol lennék én, ha feladtam volna?" ~ *villan át az agyán Drew egyik gyakran emlegetett mondata, de még mindig képtelen elsajátítani a gondolatot. Talán kissé gyerekes hozzáállás, de annyira igazságtalanságnak tartja ezt az egészet. Annyira boldog volt úgy, ahogyan az élete volt! Annyival egyszerűbb volt ez előtt! Miért kellett tönkremennie, csak úgy, hirtelen, mintha belé csapott volna a villám? Az egész darabokra tört, és ő most itt áll egy rom közepén, igyekezve megérteni, hogy mi történt körülötte, azon gondolkozva, hogy mégis hogyan kéne újra felépítenie azt, ami eddig volt. Hiszen sok alkotórész már eltűnt, mialatt ő igyekezett legalább önmagát összeszedni. Most, hogy ez végre nagyjából sikerült, ideje volt körbenézni, és rájönni, hogy amije eddig volt, az már nincs, vagy ki tudja, hogy van-e még. Mindenki azt hiszi, hogy ő nem fogja fel, hogy mi van körülötte, hogy nem látja, milyen állapotban van Giselle, pedig igenis érti, látja, csakhogy nincs mersze a lány elé állni. Elvégre hogyan is tehetné meg? Ő a hibás abban, hogy a másik is összetört, nincs semmiféle joga elvárni, hogy a fiatal nő a karjaiba boruljon, és csak úgy megbocsásson neki mindent. Halkan felsóhajt. Visszasírja a fiatalkori évek gondtalanságát, azt az időt, amikor még nem gondolkozott úgy különösebben semmin, és mégis tökéletesen megvolt. Sőt. Ahogyan elkezdett idősödni, egyre biztosabb abban, hogy minden baj forrása az, hogy az emberek gondolkoznak. Talán fel kéne hagynia a dologgal, és akkor rendbe jönne az élete... De sajnos már rászokott, és már nem működne enélkül. Balszerencse balszerencse hátán.*
Giselle Céline Marceau- .::Diák::.
*Az előbbi beszélgetése Andrew-val, és az, hogy végre rádöbbent, hogy pont az ellenkezőjét csinálja annak, amit vall… nos, sikerült felnyitni a szemét, így belement abba, hogy elmenjen Darius-hoz, ahhoz némi fejtágítás után valamivel jobb közérzettel távozott. Az első útja a társalgóba vezetett vissza, hogy egy pulcsit, no meg lerázza Naomit, hiszen a lány amint felriadt, már pattant is, hogy Giselle után loholjon, de végül csak sikerült visszaaludnia a lidércnek, így Gis most a kutyái társaságában loholt az őrtorony felé, hiszen Andrew azt mondta, hogy itt találhat rá Kamenre. Szóval miután sikeresen megmászta a lépcsőket, benyitott az őrtoronyba, és körbepillantott a teremben, de nem találta sehol se a szerelmét. Halkan sóhajt, és az erkélyhez vezető ajtóhoz lép, és amikor meglátja a párját halvány mosoly ül ki az arcára, és igyekszik elhessegetni a pesszimista gondolatait. Ha már idáig eljött, akkor nem hátrál meg. Óvatosan lenyomja a kilincset, és az állatkái társaságában kisurran az ajtón. A fiatal férfi mögé, és a válla fölött átnyúlva letakarja a másik szemeit.* - Fel fogsz fázni… *suttogja a fülébe, és elengedi a párját. * - Hányszor mondtam neked, hogy rendesen öltözz fel, mert meg fogsz fázni? *tesz fel egy költői kérdést halvány mosollyal az arcán. Határozottan a régi Giselle szólalt meg az előbb. Csak ő képes ilyenekkel traktálni a párját.* - Kérlek, ne menekülj előlem, mert ha még egy napot kell nélküled eltöltenem abba belehalok *suttogja halkan, könyörgő szemekkel, mert ha tényleg úgy van vele, hogy még egy Kamen nélkül eltöltött nap, és ő tényleg megbolondul.* - Beszélnünk kell fiatalember, fontos dolgokról *mondja elszántan lángoló tekintettel, és Perathon úrnőt próbálja parodizálni. Közben pedig igyekszik elnyomni azokat a gondolatokat, hogy a másik elküldi őt a fenébe, azt pedig nagyon nem szeretné, de igyekszik normálisnak tűnni, mert tudja, hogy ha a másik letörtnek látja, akkor soha nem lábalnak ki ebből az állapotból.*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*Mivel nagyon elmerült a gondolataiban, nem veszi észre, hogy Gis mögéje lopózik, így összerezzen, amikor a lány hozzáér, de azonnal felismeri a párja illatát. Szóval amikor a másik elengedi, meglepetten megfordul, és a másikra pillantva megrázza a fejét.* - Visszakerültem volna az időben? *suttogja halkan maga elé, és noha a másik hallhatja mit mond, a szavak egyértelműen nem Gisnek szólnak, hanem önmagának. Meg fogsz fázni... Az a Giselle, akivel az elmúlt hónapokat töltötte, nem mondott volna ilyesmiket, nem így, nem ilyen közvetlenül, egyszerűen... Nem. De a régi... Az, akire szüksége lenne, akit akar, akibe beleszeretett, na, ő ilyen volt, és meg bírna őrülni, hogy nem tudja, mi történt vele. A következő mondatra összeszorul a szíve, és bűntudatosan lehajtja a fejét.* - Sajnálom *motyogja halkan, de azért úgy, hogy a párja hallhassa. Tényleg borzalmasan sajnálja, hogy így alakultak a dolgok, hogy nem tudott többet a másikkal lenni, hogy ez lett a vége, minden sajnál, és szégyelli magát. De persze a múlton nem nagyon tud változtatni, úgyhogy most már ebből kell kihozniuk valamit, nincs mese.* - Igen, tudom *válaszol a második tagmondatra, immár felpillantva.* - Tudom, hogy sok mindenről kellene beszélnünk, csak abban nem vagyok biztos, hogy megérdemlem, hogy egyáltalán foglalkozz velem *teszi hozzá komolyabban, tekintete mélyén valami mélyről fakadó, sötét fájdalommal, ami ködként fedi el a fiatal férfi tekintetében ülő ragyogást. Nem küldené el Gist, arra soha nem lenne képes, de ettől függetlenül egyértelművé akarja tenni, hogy szerinte nem érdemli meg a másikat.*
Giselle Céline Marceau- .::Diák::.
*Tesz hátra felé egy lépést, és Kamen kérdésére halkan felnevet.* - Nem, ha visszakerültünk volna az időben, akkor te mondtad volna azt, hogy „Tudtad, hogy nagyon szép vagy?”, és nem nekem kellene arra figyelmeztetni, hogy beteg leszel *mondja halkan, és ártatlanul mered a párjára.* - Nem kerültünk vissza az időben, de én „visszaértem”. Hála Andrew-nak, mert ő emlékeztetett arra, hogy elég rendesen helyben hagytam magam, és ideje összeszednem magam. Szóval, most te vagy a soros *Áll karba tett kézzel a szerelme előtt, míg a három kutya a két fiatal lábai mellett ugrálnak. Aztán mikor elhallatszik a sajnálom szót csak halványan elmosolyodik, Kamen álla alá nyúl, és megpuszilja az arcát. Amikor az ajkai a másik bőréhez érnek hevesen megdobban a szíve, és nosztalgikus mosoly ül ki az arcára.* - Nem haragszom, mert én sem voltam melletted, mikor szükséged lett volna rám… *suttogja halkan, majd morcosan felszusszant a fiú további szavaira.*- Na idefigyelj Kamen Grozdan Branimir! Ha nem érdekelnél nem másztam volna meg a tornyot, rendben? És én sem érdemellek meg téged, maradjunk ennyiben, mégsem tud érdekelni… Szükségem van Rád, és melleted akarok lenni! Nem fogom hagyni, hogy ennél mélyebbre süllyedjünk! *fakad ki elszántan lángoló tekintettel.*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*Gis megszólalására a helyzettől függetlenül halványan elmosolyodik, és kicsit megrázza a fejét, amolyan "Nem bírlak elhinni" módon. Igen, ez határozottan a régi Giselle, akinek a hiánya volt igazából az, ami eltávolította őket egymástól. A mondandó második felére halkan sóhajt, majd végigméri a lányt, és ismét képtelen legyűrni egy halván mosolyt. Legalább ő a régi. És ha már ő a régi, semmi baj nem lehet, mindennek jól kell alakulnia, mert ez a Giselle volt az, aki őt milliószor kihúzta a csávából, akit megismert és megszeretett, akivel találkozott ott a konyhában, és akivel már régóta készen áll összekötni a sorsát és az életét. Amikor Gis megpuszilja, az ő szíve, is hevesebben kezd verni, a vér meglódul az ereiben, és hirtelen újra élőnek és önmagának érzi magát. Mintha ezzel az apró érintéssel minden a helyére került volna. Arra, hogy a másik nem haragszik, halványan elmosolyodik, és ezúttal ő hint egy apró puszit a lány arcára. Aztán ugye ismerteti a véleményét arról, hogy ő egész pontosan mennyire érdemli meg az angyal szerelmét, és a válaszreakcióra nem is tud mit mondani. Hogy nem érdemli meg? Ez a gyönyörű teremtés? Hiszen nála csakis jobb járni ki neki. De ha a lány ezt akarja... Ha szereti őt, ha még mindig, és vele akar lenni, és fontos neki... Hirtelen átkarolja Giselle derekát, és a fiatal nő vállgödrére hajol. Aztán kicsit felemeli a fejét, és a másik fülébe suttog.* - Szeretlek. Hozzám jössz? *Hát, ezt ennél csak jobban lehetett volna csinálni. De ez egy elég spotán időzítés volt, szóval talán nem hibáztatható a srác. Meg egyébként is, ugye senki nem várt éppen Kamentől hatalmas szózatot arról, hogy mennyire fontos neki a csaj, meg hogy vele akarja leélni az életét és a többi. Azt már elmondta, már csak a technikai része maradt a dolognak.*
Giselle Céline Marceau- .::Diák::.
*A fiú reakciójára csúnyán néz, amolyan „Nem hiszem el, hogy így nézel rám.” módon. És ha Giselle újra a régi, akkor már Kamennek se ártana normálissá válni. Mostantól pedig ez a lökött nőszemély gondoskodni fog arról, hogy Kament is elindítsa a helyes úton, mert most már tényleg kijár nekik a boldogság. Aztán a puszira csak szélesen elmosolyodik, és ragyogó szemekkel tekint a párjára.* - Hiányoztál *suttogja halkan, és odafent az égen a felhők elúsznak a nap elől, így a ragyogó égitest néhány percre beragyogja a szigetet. Az angyal halványan elmosolyodik, amikor megérzi a napsugarak lágy simogatását, és úgy véli, hogy Neki van a keze a dologban. Majd mikor Kamen magához rárántja meglepetten felkiált, majd kitör belőle a nevetés, és belesimul a másik karjaiba. Annyira boldog, hogy visszakapta a másikat, hogy neki aztán tökéletesen megfelelne, ha most azonnal megállna körülöttük az idő. Csakhogy Kamennek sikerül meglepnie valamivel. Amikor megkérik a kezét, a szíve majd’ kiugrik a helyéről, könnyek szöknek a szemébe. Összekötné vele az életét? Neki már komolyan megfordult ez a fejében, de sose hitte volna, hogy a párja egyszer rászánja magát erre a döntésre. Hosszú percekig csak áll, hiszen nem tud megszólalni, de végül erőt vesz magán, és halkan megszólal.* - Attól tartok… Le kell bontani a falat, mert én még egyszer át nem cipekedek, az biztos *mosolyog halványan a bolgár félvérre.* - Igen, hozzád megyek feleségül, Kamen Grozdan Branimir *lehel csókot a másik ajkaira, majd játékosan elmosolyodik, meg fogja a kezét, és húzza befelé magával.* - Most viszont bejössz velem, mert én amúgy is beteg vagyok, és nem szeretném, hogy te is az legyél *mondja komolyan, majd füttyent egyet a kutyáknak, és el kezdi taglalni a párjának, hogy most már három jószágot kell megtűrnie.* ~ Köszönöm Andrew. Nem tudom mikor, nem tudom hogy, de egyszer meghálálom neked… *Végre élőnek érzi magát, és az emberfiúnak igaza volt azzal kapcsolatban, hogy igenis van miért élni.*
Jesmon Helar- .::Igazgató: Cameos::.
*Senki sem olyan eszement, hogy ilyen szeles, fagyos időben az Őrtoronyban akarja elütni a felesleges szabadidejét - az iskola különös, saját bejáratú ősdémonát kivéve. Fekete kabátban, szokásos egyenes tartásával áll a korlát mellett, akár egy szobor. Úgy döntött, ideje a sok munka közt egy kis friss levegőt is szívnia, így hát a lakosztályához legközelebb eső helyet, az Őrtornyot választotta e célból. Nem igazán zavarja a hideg és a csípős szél. A távolba révedő tekintettel szemléli a hol által megvilágított birtok erdőit. Mire gondolhat most? Talán semmire. Talán ő maga sem tudja. Lehet, hogy éppen az új démon tanárnővel való találkozását idézi fel az emlékeiben - amit aggasztóan sokszor megtett már - vagy csupán próbálja elűzni az akarva-akaratlanul felvillanó emlékképeit a Pokolról és Luciferről. Bármi megeshet. Jelenleg még ahhoz is túl fáradt, hogy a saját gondolatait követni tudja. A Pokolban történtek, Sammael betegsége és az újra kezdődő tanórák kicsit betettek neki. Éjjel-nappal dolgozik, az ilyen rövid pihenőket leszámítva. Igen, túlhajszolja magát, igen, tud róla, és nem, nem érdekli. Csak ne kelljen odafigyelnie - a saját gondolataira. Túlságosan zavarosak, és nem érzi magát késznek rá, hogy szembenézzen velük. Pedig előbb vagy utóbb muszáj lesz, tudja jól. De nem most. Még nem. Lepillant fehér kézfejére, amivel a korlátot markolja. Eddig nem is tűnt fel neki, mekkora erővel szorítja. Nem emlékszik, min járt az agya pár másodperccel ezelőtt, de ez alapján lenne pár tippe. Minden esetre elereszti, mielőtt el találná törni. Egy halk sóhajjal csóválja meg a fejét, majd immár zsebretett kézzel folytatja kedvenc szórakozását: a távolba meredést.*
Loras M. Merlioth- .::Igazgató: Cameos::.
* Most tért vissza nemrég egy, kicsit hosszabb távollét után amely a telihold miatt volt neki beütemezve és visszafele jövet úgy gondolta még egy kicsit felmegy az őrtoronyba nézelődni. Még úgysem járt ott. ~ Hülye dokik, ha nem injekcióztatok tele folyton akkor most, nem kéne napokra elmennem olyankor amikor farkas vagyok. De legalább itt már nem találtok meg engem.~ * Ezen gondolkodik miközben az Őrtoronyba vezető csigalépcsőn lépdel fölfelé, amikor ismerős illat jut el hozzá.* ~ Legalább Jesmon itt van és nem leszek egyedül.~ *Gondolja amikor megérzi az illatot és futva teszi meg a maradék pár lépcsőfoknyi távot. Amikor fölér megáll vesz egy nagy levegőt, kifújja, majd odasétál Jesmon mellé.* - Szia! Rég láttalak már, hogy vagy? Mióta ácsingózol itt? * Teszi föl neki hadarva a kérdéseket és hát nem is csoda, hogy örül Jesmonnak, hisz sokat köszönhet neki.*
Jesmon Helar- .::Igazgató: Cameos::.
*Már jó fél órája áll így, szinte mozdulatlanul, amikor lépteket, majd ismerős hangot hall maga mögött. Halvány mosollyal fordul meg.* - Üdv, Loras. *Köszönti a vérfarkas nőt.* - Kicsit fáradtan. Sajnálom, hogy nem tudtunk beszélni, sok a munka, most, hogy Sammael... hát tudod. *Igen, mindenki tudja, nem kell emlegetni. Lényeg a lényeg, Jesmon feladatai megkétszereződtek az egyik igazgató kiesésével.* - Egy ideje. Kell a pihenés, és a friss levegő. *Válaszol az utolsó kérdésre is.* - Hát te? Futottál? *Kérdez vissza, miközben háttal a korlátnak dől. Nem tudni, hogy csak simán nem fázik, vagy valami hőburok-bűbájt használ. Nála sosem lehet tudni. Minden esetre... elég hideg van.* - Hogy telnek a napjaid? Tetszik a hely? *Tesz fel újabb két kérdést. Hiába hanyagolta a nőt mostanában, azért még érdekli a sorsa természetesen. Csupán kevés az ideje. De ha valami rendkívüli történne vele, arról úgyis az elsők között értesülne. Minden esetre örül, hogy találkoztak, legalább van kivel beszélgetnie. Nem árt, ha kicsit elterelik a figyelmét a munkáról... meg minden másról is. Közben megfigyeli, hogy Loras sokkal jobban néz ki, mint amikor rátalált - úgy tűnik, a közérzete is jobb lett. Aztán ki tudja. Lehet, hogy rosszul látja, lehet, hogy nem. De mint mindig, most is jó érzéssel tölti el a tudat, hogy egy újabb lényt mentett meg a szenvedéstől.*
Loras M. Merlioth- .::Igazgató: Cameos::.
- Igen, tudom. *mondja egy sóhaj kíséretében.* - Amúgy semmi gond én is kissé el voltam foglalva bár én még kevésbé annyira mint te. * Arra meg, hogy kell a pihenés csak nagyot bólint, hát igen, azok után amiket eddig hallott elég, tudja, hogy sok dolga van Jesmonnak* - Hát azért pihenni is kell néha. Amúgy köszönöm kérdésed én jól vagyok most értem vissza nem rég. Amúgy nem futottam sokat, csak az utolsó pár darab lépcsőfokon át amikor már tudtam, hogy itt fönt vagy. * mondja mosolyogva* - Szép, hely és itt nem nehéz elvonulni, ha az ember nem akarja, hogy bárkivel is találkozzon, ami tudod, hogy néha napján nekem nagyon fontos. * Majd odalép Jesmon mellé és lenéz a mélybe, majd körülnéz. Aztán visszafordul Jesmonhoz és egy nagy mély sóhajt ereszt el. Szeretne valamit elmondani Jesmonnak de még nem tudja, hogy fogalmazza meg, hogy semmiképp ne értse félre. Meghát a zsebében is ott lapul valami ami átadásra vár. Ugyan annak a szövegnek a keretében.*
Jesmon Helar- .::Igazgató: Cameos::.
- Igen, tudom. *Néz a nőre. Úgy tűnik, egészen jól érzi itt magát. Legalábbis Jesmon nem érez semmi különöset - és ő elég jól megérzi, ha valami nincsen rendben.* - Hogy megy a tanítás? *Tesz fel egy újabb kérdést. Elég érdeklődő ma, az tény, talán csak azért van, mert a szociális kontaktusainak a száma jelentősen lecsökkent (pedig már nemigen volt hova, legalábbis úgy tűnt). Ami körülbelül azt jelenti, hogy az igazgatókkal meg a tanárokkal beszél pár szót néha, azt is csak a munkáról. Utoljára Rebeccával beszélgetett értelmesen. Meg hát, a kíváncsisága is közrejátszik.* - És minden rendben volt? *Kérdez vissza, amikor a nő megemlíti, hogy most ért vissza. A következő szavakra csak némán bólint. Tudja, hogy mire gondol. Megérti. Dehát, azt is tudja, hogy a Fyron bárkinek menedéket nyújthat: annak, aki magányra vágyik éppúgy, mint annak, aki kifejezetten a társaságot kedveli. Így hát, Loras is mindig megtalálhatja a helyet, ahol jól érzi magát. Jelen esetben, ha Jesmon nem lenne itt, ez valóban megfelelne a célra. Fél szemmel figyeli a mellé lépő vérfarkast, miközben ismét a tájat kezdi pásztázni, ezúttal a másik oldalra kémlelve, hiszen háttal áll az eddigi iránynak. A sóhajra azonban ismét teljesen ráirányítja a tekintetét.* - El szeretnél valamit mondani? *Kérdezi megszokott mély, bizalmat sugárzó hangján. Mondhatnám, hogy kedvesen, de... hát, az ő hangnemeit nemigen lehet megkülönböztetni, csak ha ő kifejezetten úgy akarja, vagy teljesen elveszti maga fölött az irányítást.*
Loras M. Merlioth- .::Igazgató: Cameos::.
- Köszönöm, jól megy. Sokkal jobban mint az előző iskolámban. Meg itt nem kell eltitkolnom azt se, hogy mi vagyok. A legtöbben amint rám néznek tudják, hogy mi vagyok. Bár mivel eléggé fiatal vagyok volt már, hogy diáknak néztek. * nevet fel ahogy visszaemlékezik rá. Arra a kérdésre meg, hogy minden rendben volt e továbbra is mosolyogva ennyit mond* - Hát egy-két állattal kevesebb lett az erdőben, de ettől függetlenül igen, minden rendben volt. * Amikor pedig rákérdez Jesmon, hogy szeretne e valamit elmondani még egy sóhajt ereszt el* - Igen szeretnék elmondani valamit... csak nem tudom, hogyan kell az ilyen helyzeteket kezelni. Én szeretném.... *nagyon hosszú szünetet tart majd utána folytatja.* - megköszönni mindazt amit értem tettél, nagyon sokat köszönhetek neked. * Majd előveszi a zsebéből a kis becsomagolt ajándékát, ami nem más mint egy olyan tőr amit ő maga készített el. Bőr tokja van amibe bele van égetve Jesmon neve. A kés pengéjébe pedig ez a mondat van karcolva: " A harc nem old meg mindent" A markolatba pedig egy régi szöveget vésett bele, amit egy fába vésve látott az erdőben.* -Remélem tetszeni fog ez a köszönet mellé jár. * Majd miután oda adta neki amilyen gyorsan csak tud elfordul, nem akarja, hogy Jesmon lássa, hogy elpirult.*
Jesmon Helar- .::Igazgató: Cameos::.
*A szavaira ismét elmosolyodik. Igen, itt valóban nem kell. Sok más vérfarkas él itt, főleg diákok. Habár valamivel könnyebb nekik, mint Lorasnak mégiscsak fajtársak.* - Ennek örülök. Találkoztál már más vérfarkassal? *Te jó ég, ez lassan olyan lesz, mint egy interjú. Interjú a... vérfarkassak. Ha-ha, Jesmon, kezd előtörni a jól elrejtett humorod, ahogy látom.* - Igen, ez a legtöbb tanárral előfordul. Szinte mindenki elég fiatal. *Fűzi hozzá csak úgy mellékesen. Persze ezt nem arra érti, hogy ki hány éves, mert az teljesen más, hanem a kinézetre. Hiszen egy démon például eleve nem fog kinézni öregebbnek 25-30 évesnél, ami nem túl idős a diákokhoz képest. Na jó, Jesmont nyilván nem keverik össze egy diákkal. A megnyugtató szavakra ismét csak bólint. Kezd lassan felébredni a csípős esti széltől. Amikor a nő kijelenti, hogy szeretne valamit elmondani, érdeklődően félig felé fordul, biztató tekintettel. A hosszú szünetben kezd kissé elgondolkozni rajta, hogy vajon mi lehet az, amit ennyire nehéz elmondani, de még mielőtt félreérthetné a szituációt, szerencsére jön a folytatás. Jesmon először nem tudja, mit mondjon. Igen, nagyon sok emberen és más lényen segített már, de nagyon kevesen köszönik meg. A legtöbben nem tudják, hogy ő volt az, aztán van, aki azt hiszi, rosszat akar neki és csak jóval később jön rá az igazságra, de van olyan is, akinek azonnal törli az emlékeit. Így hát... nincs hozzászokva, na, pedig mostanában feltűnően sokan teszik ezt meg. Minden esetre nem látszik rajta sem a meghatottság, sem a zavar, csak egy halvány mosoly.* - Nagyon köszönöm. *Mondja halkan, s azért minden igyekezete ellenére érezni a hangján, hogy nagyra értékeli a gesztust. Hiába nem ezért csinálja... mégis jólesik. Eközben átveszi az ajándékot, és úgy tesz, mintha nem venné észre Loras zavarát.* - Gyönyörű. Nem is tudtam, hogy te ilyet is tudsz. *Vizsgálgatja a fegyvert minden oldalról.* - Igazi mestermunka. *Teszi még hozzá, végigfuttatva a pengét az ujjain, vigyázva, hogy ne vágja meg magát.*
Loras M. Merlioth- .::Igazgató: Cameos::.
- A diákok között láttam már vérfarkast, de beszélni nem beszéltem még eggyel sem. * bár még nem érzi magát elég felkészültnek ahhoz, hogy egy másik vérfarkassal beszéljen. Annak még nem jött el az ideje. Aztán elfordulva hallgatja, ahogy Jesmon megdícséri a tőrt. Majd egy nagy levegőt vesz és vissza fordul.* - Nem emlékszem kitől tanultam meg ilyet készíteni, de nem is ez a lényeg. Valami olyat akartam készíteni amiről, eszedbe jutok, meg aztán... valami olyat akartam, ami jelképként is szolgál. Engem te védtél meg és remélem, hogy egy alkalommal téged ment meg ez a tőr. Bár nem kívánom, hogy bajba keveredj egyáltalán, mert... valamilyen módon sokat jelentesz nekem és kérlek ne érts félre... csak tudod ezek az érzések amik bennem vannak nagyon újak még és nem tudom kezelni őket... remélem megérted, miért vagyok ennyire zavarba. Még soha nem köszönhettem meg senkinek semmit. Te vagy az első akinek megköszöntem valamit... Tényleg köszönöm. * azzal lehajtja fejét és egy könnycsepp gördül le az arcán és amikor megérzi visszafordul és az eget kezdi el nézni.
Jesmon Helar- .::Igazgató: Cameos::.
- Hát, tedd meg. Nem fogja leharapni a fejed. *Néz rá bátorító pillantással. Hát igen, megint szóvicc. Jesmon... ma elemedben vagy. Viccen kívül, teljesen komolyan gondolja, bár tudja, hogy Loras még nemigen találkozott már vérfarkassal, így tudja, hogy nem lehet könnyű. De túl kell esni rajta, egyszer biztosan. Az ajándék átadása után türelmesen megvárja, amíg a nő visszafordul felé, addig szépen elnézegeti a tőrt. Aztán visszacsúsztatja a tokjába, és ismét Lorasra pillant. Ezúttal már nem tudja elrejteni a tekintetében megcsillanó meghatottságot. Így... ilyet még egyszer sem mondtak neki. Ő tulajdonképpen mindig is igyekezett távoltartani magát másoktól. Persze, egyszer-kétszer nem jött össze. Kétszer. Egyik sem sült el túl jól. De ez más, ez most nem szerelem. Valami más. Ez biztonságosabb. Hát remek, sikerült Jesmont, a nagy és erős ősdémont zavarba ejteni. Nos, bár ő nem a fizikai kontaktusok embere, nagyon ritkán érint meg másokat, ki tudja, miért... most mégis úgy érzi, hogy itt lenne az ideje, így kicsit közelebb lép a nőhöz és a vállára teszi a kezét. Kezdetnek nem rossz.* - Nem tartozol semmivel. Nem érdemelted meg, hogy úgy bánjanak veled, ahogy. Sokkal jobbat érdemelsz. Én csak azt tettem, ami helyes... amit helyesnek tartok. *Mondja halkan, s ha a nő időközben megfordul, leereszti a kezét és a szemébe néz.* - Én köszönöm. Nem tudod, mennyit jelent ezt hallani. *Ki hitte volna... Talán Jesmonnak mégiscsak van szüksége némi visszajelzésre, megerősítésre? Nem, ezt nem így mondanám. Inkább a hála az, ami jól esik neki. Bár nem azért teszi, hogy bármit, akár csak ezt kapja cserébe, csak most érzi, hogy mennyire jó mégis megtapasztalni. Valami ilyesmit érzett akkor is, amikor Liliyával találkozott először a Fyronban.*
Loras M. Merlioth- .::Igazgató: Cameos::.
* Igyekszik megnyugodni, de kissé nehezen megy most, de sikerül azért lenyugodnia. Továbbra is az eget nézve kissé nehezen de megszólal.* - Tudod, én apámként gondolok rád, mert megtanítottál újra mindenre, megtanítottál, hogy éljek úgy, hogy elfogadjam azt aki és ami vagyok. Gondoskodtál rólam, tanítottál és segítettél rajtam a bajban. * egy sóhaj* - Én.... apámként szeretlek téged. * Majd miután ezt kimondta újra sírva fakadt.* - Bocsáss meg. *suttogta majd elrohant, mert nem bírta tovább kezelni a számára teljesen ismeretlen érzést. a Szeretetet.*
Jesmon Helar- .::Igazgató: Cameos::.
*A nő szavait hallgatva mostmár tényleg eljut arra a pontra, hogy egyszerűen semmit sem tud szólni. Ha erőszakkal kényszerítenék rá, akkor sem tudna egy árva szót sem kinyögni. Csak nézi, nézi a vérfarkast, s mikor az elszalad, mintha tenne egy tétova mozdulatot, hogy megállítsa, de végül csak tehetetlenül bámul utána. Egy darabig az ajtóra mered, ahol eltűnt, majd megfordul és a korlátra támaszkodva felpillant a csillagokra. Olyasvalamit érez, amit még soha, egyszer sem érzett. Meghatottság? Elérzékenyülés? Szeretet? De hisz ezeket már mind tapasztalta. Nem, ez valami más. Talán... talán a család halovány árnyékát vélte felfedezni a szívében. Hiszen az neki sosem volt. Volt már szerelmes, hitte már azt, hogy szerelmes, tisztelt már sok mindenkit és őt is tisztelték. De nem, nem, ez más, teljesen más. A fejében hihetetlen sebességgel kavarognak az érzések és a gondolatok. Lehet, hogy Rebeccának mégis igaza volt. Hogy nem csak az a céljuk, hogy féregként tengessék életüket ezen a hitvány helyen. Talán mégis jobbá tehetik. Hiszen ha őt, Lucifer teremtményét, azok után, amit a világ talán egyik legtisztább szívű angyalával hagyott megtörténni, még életében bárki így szeretheti... Nem, nem szerelemből, annak nincsen ennyire konkrét oka. Hálából. Azért, aki, és azért, amit tett. Hogyha ilyen megtörténhet, akkor valóban lennie kell egy felsőbb akaratnak, aki ezt így rendelte el. Talán mégis van némi haszna ezen a Földön. Feltekint a csillagokra, s halványan, valami mély, talán tudat alatti boldogsággal rájuk mosolyog, mielőtt megfordulna, s visszaindulna a szobájába, hogy ismét folytassa a munkáját.*
Médium- .:Nem Játékos Karakter:.
*Hideg van, határozottan hideg van ahhoz, hogy valaki képes legyen megmászni az őrtorony lépcsőit, de a Médium mégis van akkora állat, hogy kimásszon az erkélyre. De nem a táj szépsége vonzotta ki, hanem sikerült odaégetnie a kaját a kis lakhelyén, és olyan büdös lett, hogy kénytelen volt kimászni a friss levegőre, hogy depizhessen. És miért ilyen letört? Ő ennek több oka is van, amit úgyis felsoroltat, szóval lássuk, mi nyomja a pici szívét. Először is az, hogy a 7590.-ik születésnapját teljesen egyedül töltötte, több ezer éves magány kínozza,és még mindig kesereg a szerettei elvesztésén. A legfrissebb ok pedig az, hogy a Mason-fiú még mindig nem szerezte meg azt az órát, amit ő akart. Szóval, lényegében ezek a fő bajai, de van még neki kis millió, szóval nem kell aggódni érte, mindig van min rágódnia. Szóval a lényeg: a szokásos öltözetében kimászott a kis búvóhelyéről, amíg az kiszellőzik, most pedig a fagyos korláton ücsörög. A csípős szél bele-belekap a köpenyébe, és az arca is vörös már a kint töltött időtől. Ó, igen nagyjából öt órája ül így, odameredve a hideg vashoz, és csak bámul maga elé. Nem is látja maga előtt a hóval borított fenyvest, a lent szórakozó diákokat, csak néz maga elé, de nem lát semmit. A gondolatai nagyon messzire kalandoztak, abba az időbe tértek vissza, amikor még fiatal volt, és gondtalan. Szóval a Médium igencsak levert állapotban van, de nem kell vele különösebben foglalkozni, mert egy-két nap, és ugyanolyan szkeptikus állat lesz, mint volt.*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*Bizony, Liliya is kidugta végre az orrát az Erethon hálókörletéből. Az utóbbi héten körülbelül csak az órákra járt ki, meg egyszer-kétszer hócsatázott az udvaron, de amúgy leginkább az egyik függőágyban heverészett és olvasott, vagy Yannal, Nicoleal, esetleg a többi Erethonossal beszélgetett. Aztán tegnap talált egy csokor virágot az ágyán, és sajnos rá kellett döbbennie, hogy van valaki, akit eléggé elhanyagolt mostanság. Még a szülinapján is! Így hát, egyrészt a bűntudattól, másrészt a kíváncsiságtól vezérelve ma ebéd után az volt az első dolga, hogy felöltözött, és elindult megkeresni a Médiumot. A szobájában kezdte, de ott egyedül valami meghatározhatatlan szag fogadta, így nem is kutakodott ott sokáig, leesett neki, hogy itt még egy sárkány sem bírna megmaradni. Így hát tovább indult, bejárta a Birtok egy részét, majd eszébe jutott valami más: a Médium valószínűleg most éppen eléggé depis hangulatában található, és ha ilyen, akkor mindig a leglehetetlenebb helyeket közelíti meg. Így jutott hát arra az elhatározásra Liliya, hogy megmássza az Őrtoronyba vezető fagyos lépcsőfokokat. Fekete kesztyűbe bújtatott kezével jó erősen markolva a korlátot araszol fölfelé, ugyanis nem szeretne több száz lépcsőfokot lebucskázni. Lassan halad, de végül épségben felér. Kifújva a levegőt párafelhőcske jelenik meg az orra előtt, ezen át keresi a magányos sárkánykát. Nem is kell sokáig keresnie, hiszen ott áll, neki háttal. Óvatosan megindul felé, de, ahogy az előre látható volt, végül bemutat egy szép seggest, éppen a Médium mellett.* - Áucs. *Hallatszik a fájdalmas nyögdécselés, közvetlenül a puffanás után, majd Liliya négykézlábra ereszkedik és felhúzza magát a korlát mellett, aztán úgy szólal meg, mintha mi sem történt volna.* - Szia. Mi ez a levert hangulat? *Kérdi kissé fájdalmasan mosolyogva, miközben próbál teljesen felegyenesedni.*
Médium- .:Nem Játékos Karakter:.
*A depressziózása közben nemigen hangolódik rá a diákok sorsára, így lehetséges az, hogy egyáltalán nem számított arra, hogy Liliya beteszi a lábát a kis birodalmába. Ha tudta volna… Akkor huszonnyolc millió védőbűbájjal elzárja a lakrészét, amíg távol van. Kérem szépen, ott kompromittáló dolgok is akadhatnak! Azt meg nem akarja mások tudtára adni, hogy miket rejteget, szóval még jó is, hogy nem tudja, hogy Lil volt ott. Így hát csupán akkor zökken ki a kis lelki világából, mikor lépteket hall. Attól még, hogy depis néhanapján ránéz Lilre, hogy egybe van-e, így lehetséges az, hogy valamelyest számított rá, csak hát nem tudta pontosan mikor jön. Szóval picit oldalra fordítja a fejét, és épp sikerül elcsípnie Lil fenékre esését, aminek láttán a Médium halkan felnevet.* - Szervusz Liliom. Nem mellékeltem a tegnapi üzenethez, hogy vigyázz ma, mert könnyen eleshetsz? *kérdi keserű mosollyal az arcán, e nem, ő aztán nem fog lemászni arról a rohadt korlátról, hogy felsegítse a lányt. A végén még azt hinnék, hogy van szíve, ha így cselekedne. E helyett tehát csak röhög a másikon, majd a kérdésre megrándítja a vállát.* - Fáj az élet. Neked nem szokott? *kérdez vissza, és vörös szemeivel az egyik fenyőt kezdi vizslatni, aztán két perces csend utána sunyin elvigyorodik.* - Rájöttem, hogy neked nem fájhat az élet, meg az alsó feledet elég csúnyán beütötted *jegyzi meg gúnyosan. Igen, a Médium újra formában, bár szokatlan módon ahelyett, hogy tovább fűzné ezt a csodás gondolatmenetet inkább elhallgat, és ha Lil nem szól hozzá, akkor egy darabig újra a fenyőt figyeli. Miért a fenyőt? Nos, mert olyan, mintha látna ott egy mókust, de nem biztos, hogy mókus, mert az is lehet, hogy valami más, és igen, tényleg nincs jobb dolga, mint ezt nézni.*
