*Hogy jött össze? Jó kérdés, Nicole fejében legalábbis már nagyon sokszor megfordult. Ránézésre egyáltalán nem illenének össze. Vérfarkas, vámpír, hiperaktív, megfontolt... Hol vannak itt az összefüggések? Sehol. Na és? Ahogy ezt kérdezi magától, Chrisre pillant és halványan elmosolyodik. Na és? Az angyali pislogásra felnevet.* - Csak nehogy túlértékeld magad, farkaska. *Csóválja a fejét még mindig nevetve. Na igen, Christ nem kell féltenie az önértékelési problémáktól. Nos, Nicole sosem hitte azt, hogy bármilyen faj között csak harc lehet. Őt egyszerűen... így nevelték, így tanították, de sosem értette meg igazán, hogy miért van ez. Igen, ölt már vérfarkast, igen, látta, ahogy egy vérfarkas vámpírt öl, de sosem volt képes felfogni, hogy miért. Aztán mégiscsak így rögzült ez nála. Ki tudja, miért vagy hogyan, egyszerűen megtörtént, és csak Chrisnek köszönhetően fordult vissza valamelyest ez az "ösztön". A kutyás kijelentésre Nicole csak vigyorog egyet.* - Nyuuugszik a kutyus. *Gügyög neki, majd elneveti magát. Szép öngól volt. A testvéréről egyszerűen azért nem mesél senkinek és azért nem keresi, mert fél, hogy mi lesz, ha esetleg nem találják meg. Vagy megtalálják, de... holtan. Vagy vámpírként. Vagy vérfarkasként. Nem tudná elviselni a gondolatot. Így legalább - hamis, vagy nem hamis, ki tudja - reményekbe ringathatja magát, ami, valljuk be, sokkal kényelmesebb, mint a fájdalmas igazsággal szembesülni. Aztán Chris családjára terelődik a szó.* - Jó ég... Szóval te vagy a komolyabb? Nem tudom, mire számítsak... *Csóválja a fejét mosolyogva. A családtagok felsorolására bólint. Ő sosem tudta volna elképzelni, hogy milyen lehet egy ilyen nagy családban élni. Elvégre, ő még a legjobb esetben is csak az anyjával, a húgával és az apjával volt. A következő szavakra ismét felnevet.* - Jellemző! Nem csalódtam benned, Christopher... *Ölt rá nyelvet. A megjegyzésre mellkason üti egy "hé!" felkiáltással. Közben azonban lassan felérnek a suliba, és a lány egyenesen a konyha felé veszi az irányt. Amíg felérnek, nem is válaszol a kérdésre, mintha egyszerűen figyelmen kívül hagyná, azonban amikor leteríti a székre a kabátját és a hűtőhöz lép a hozzávalókért, mégis megszólal.* - Talán az, hogy apu mindig főzött a konyhában, és addig mi a húgommal mézeskalácsokat meg szaloncukrot aggattunk a karácsonyfára, ami reggel, ahogy felébredtünk, már mindig bent állt a nappaliban. Aztán mikor végeztünk, segítettünk apunak a sütikre mázat kenni... A húgom mindig mindent összekent, én meg kiabáltam vele, apa meg tiszta ideg lett, hogy még karácsonykor is marjuk egymást... *Ahogy elfordul a hűtőtől, hogy kipakolja a pultra a cuccokat, egy pillanatra láthatja Chris a halvány mosolyt az arcán... s a fájdalmat a szemében.* - De ez már nagyon régen volt. *Teszi még hozzá, miközben ismét elfordul, hogy becsukja a hűtőajtót.*