by ~ Na, ebben egyet értünk *bólint, és ő szépen lezárja úgy a témát, hogy ebben nem Kamen fogja megmondani neki, hogy mit csináljon. Aztán ugye szépen neki áll ez-azt fejtegetni, majd mikor épp kifogyott az aktuális mondandójából, akkor ritka, kivételes alkalmak egyike következik: Giselle bekussol néhány pillanatra. Aztán hagyja, hogy Kamen odahúzza magához, és visszacsókol.* - Én is szeretlek *duruzsolja lágyan. Egyébként érzékelte, hogy ennyi filozofálás épp elég volt mára, ezért is kezdett el poénkodni.* ~ Még szép, hogy tetszik! *vigyorodik el, majd Kamen kérdésére halkan felnevet.* ~ Hááát, a születésnapod előtt egy nappal. Legalábbis én így terveztem, és ha neked is jó, akkor már ki is küldhetném a meghívókat. Amúgy a születésnapodon azért nem tartjuk, mert tudom, hogy olyankor mindig inni akarsz, az utána lévő nap meg azért nem jó, mert másnapos vagy. Viszont úgy, hogy egybe tartjuk, akkor van okunk hosszasan ünnepelni. Ráadásul júliusban már jó idő van, de azért nincs is olyan meleg * hadarja el egy szusszal, aztán várja, hogy van-e valami ellenvetés. Egyébként ő imádja Kamen lökött és komoly énjét is, és boldog jobb kedvre derül, amikor a párjának ilyen kérdései vannak. Persze, azért kicsit hiányzik neki a madaras-hülyén bókoló-„lényegre törő” fiú is, de ő ezt az énjét épp annyira imádja, mint a másikat. Szóval igen, Gis jól szórakozik ilyenkor. Aztán végül a lány eljut arra a szintre, hogy a párjára ráférne egy kis pihenés, szóval szépen, önkényesen átrendezi a termet. Aztán persze egyből ágyba parancsolja a párját, mint egy édesanya a gyermekét, és kérdőn meredve figyeli Kamen minden mozdulatát. Amikor elkapják a derekát, akkor halkan felsikkant, és gondolatban már közvetíti is a véleményét.* ~ Hülye, felkelted Andrew-t! *dünnyögi, közben pedig szépen összekulcsolja a kezét a fiú tarkóján, és viszonozza a szenvedélyes csókot.* ~ Még mindig akarsz fogadni, vagy most már elhiszed, hogy igazam volt? *kérdi, és érezhető, hogy elmosolyodik a csók közben.* ~ Csak Darius közbe ne füttyentsen! *mosolyog továbbra is, a régi fogadásra meg Londonra célozva. Egyébként meg a lány is úgy gondolta, hogy Kamen most szépen letesz minden kis piszkos és kevésbé piszkos tervéről, és elmegy szépen aludni, mert ráfér. Amúgy meg a bolgárnak,(akiről tudjuk, hogy magát britnek tartó kis pszichopata) sikerül éreztetnie, hogy mennyire fontos neki a másik. És tényleg nem kellenek Gis-nek szavak, hosszas monológok, vagy szerelmi vallomások, hogy ezt érezze. Neki elég az, hogy itt van mellette élete nagy szerelme, akihez hamarosan feleségül mehet, és reményei szerint együtt fogják leélni az életüket. Szóval, még egy jóéjt csókot nyom a fiú szájára, majd ördögi mosolyt villant a következő kérdésre.* ~ Szeretnéd, mi? *teszi csípőre a kezét, majd könnyed léptekkel odalejt Dariushoz, és hatalmas, könyörgő kiskutya szemekkel addig nyaggatja, míg meg nem engedi, hogy itt maradhasson. Szóval addig fogja nyaggatni a férfit, amíg az meg nem engedi, hogy ott maradhasson. Aztán, ha Darius beleegyezett, akkor szépen fogja magát, visszapattog a fiúkhoz, megigazgatja rajtuk a takarót, most már tényleg egy utolsó puszit nyom Kamen homlokára, majd szépen letelepedik az egyik székre, és ott ücsörög, amíg el nem alszik. Egyébként meg mivel már tapasztalata van a széken alvásból – részben Kamen miatt – ezért remélhetőleg nem fog lezúgni onnan.*
+18
Ragnar Solberg
Giselle Céline Marceau
Amanda Helgesen
Alise Rubenis
Lord Sayon Merlioth
Milan Wouters
Morianna S. Clasqua
Nathaniel Jenkins
Delia
Kamen Grozdan Branimir
Rebecca Taylor
Zentai Márk
Naomi Verhoeven
Patric J. Morgan
Elizabeth Cobb
Lisa Deadwood
Lily Hollow
Fredrik Laine
22 posters
Ispotály
Giselle Céline Marceau- .::Diák::.
Amanda Helgesen- .::Diák::.
*Ahogy körbe nézek leesik, hogy hol vagyok. Nincsen itt senki. Körbe sétálok és rápillantottam az asztalra. Ott volt gyerekkori macim, amit még apától és anyától kaptam. Nem változott semmi. Ahogy megfordultam a nappaliban egy kedves arc mosolygott rám.* - Hol vagyok?*Tettem fel a kérdést és közelebb mentem hozzá, de ő csak megfogta a kezemet. Biztosan csak álmodom annyi szenvedést okoztam mindenkinek, hogy ez biztosan a vég. Csak rápillantok a szemekre.. édesanyámé az. Átölelem, és ő csak viszonozza. Csak elkönnyezek pedig én aztán ritkán szoktam sírni. Letörli a könnycseppeket és egyszerűen az a kérdés jön, hogy hogyan..* - Meghaltam?*Jön az újabb kérdés és körbe pillantok és minden fehérebb.. mintha várna rám valami.* -Te választod meg az utat hova mész..*Szólal meg végül és minden figyelmemet rá szegezem.* - Annyi rosszat tettem.. én nem kellek a világnak..*Mondom és leülünk a kanapéra és végig simít a fejemen és kedvesen mosolyog rám. El is felejtettem ezt a mosolyt.* – Nem szándékkal tetted.. Ne büntesd magad. *Ahogyan beszél annyira más. Akkor is ezt mondaná, amikor itt lenne?* - Itt akarok maradni veled..*Szólalok meg rekedten és ő csak megsimogatja az arcomat.* – Itt is maradhatsz, de vissza is mehetsz…. *Mondja és megfognám a kezét, de lehajtom a fejemet. Eszembe jut Henrik és Ragnar meg a barátnőim is.. még sem maradhatok itt. Csak még egy kicsit…*
Ragnar Solberg- .::Diák::.
*Ahogy kinyitom a szemem, el kell telnie egy fél percnek, mire leesik, hogy hol vagyok, és miért. Hát persze. Az a francos vizsga. Jól elszúrtam, legalábbis a végét... Nem tudom, mi volt vele, valószínűleg kissé megviselt az az egy hónap, amit ott töltöttem. Sóhajtva ülök fel az ispotály egyik ágyában, és fájó halántékomat dörzsölgetve körbepillantok. Amy még mindig nem ébredt fel. Ismét sóhajtok - miért nem lehet egy szép, nyugodt hónapunk végre? Bár a gyógyítók szerint rendbe fog jönni, és mostmár bármikor felébredhet, azért mégis csak aggódok. Én tegnap óta vagyok itt, a gyógyítók ellátták a sérüléseimet, aztán attak valami lórúgásnyi altatót, amitől aludtam... Mennyi az idő? Te jó ég, több, mint tizenöt órát. Az életben nem aludtam még egyszerre ennyit, általában megelégszem a tízzel is, de a maximum az akkor is a tizenkettő. Most meg... Minden esetre, ha nem fájna a fejem, már teljesen jól érezném magam. Ekkor nyílik a hátsó ajtó és egy gyógyító lép ki rajta. Mosolyogva érdeklődik, hogy hogy érzem magam.* - Hát köszönöm, megvagyok. De máskor egy kicsit kevesebb altató is elég lesz, mondjuk ami nem üt ki egy egész elefántcsordát is oké? *Vigyorgok egy fájdalmasat felé, mire csak nevet és a kezembe nyom valami tablettát meg egy jó nagy pohár vizet. Kérdés nélkül lenyelem a gyógyszert majd egy húzásra felhajtom a vizet, és láss csodát, máris jobb. Ahogy ezt a gyógyító is konstatálja, elvonul azzal az utasítással, hogy ma még maradjak nyugton, holnap elmehetek. Csúcs. Na persze, nem fogok én itt egész nap fetrengeni... Bejöhetne már Rik és elszórakoztathatna. Vagy legalább hozhatna valami könyvet. Még a telefonom sincs itt, hogy megcsörgessem! Na mindegy. Óvatosan felállok - azért egy kicsit még mindig szédülök -, majd Amanda ágyához lépek, és leülök egy székre.* - Hello csajszi. Na, hogy vagy ma? Nem szeretnél felébredni? Tudod, baromi unalmas itt egyedül... Ne röhögj, de sikerült kiüttetnem magam a mentálvizsgán... Eléggé szívás volt. És még a jegyet sem tudom. Kíváncsi leszek. *Beszélek hozzá halkan, na nem mintha elvárnám, hogy meg is hallja, hanem mert... olyan nagy a csönd. Túl nagy. Meg talán kicsit kezdek megőrülni. Az elmúlt időszak... Hát, nem volt könnyű. Először ez a dolog Alisel, aztán meg Amy... Komolyan mondom, kezdem úgy érezni, hogy valaki odafönn imád engem szívatni.*
Amanda Helgesen- .::Diák::.
*Csak bámuljuk egymást és nem is tudom azt, hogy mit mondhatnék. Anya látványa és ez az egész hely. * - Ha itt maradok, kell, valamitől féljek? Hiányzol.. el szerettem volna ezt mondani, de Szeretlek..*Mondom anyának és bámulom őt és ő csak mosolyog.* - Én is szeretlek, és mindig veled leszünk. Melletted.*Mondja anya és behunyom a szemem és sóhajtok egyet. Itt az idő és tudom azt, hogy vissza kell mennem. Megölelem anyát és hagyom, hogy távozzon, én pedig még magányosan el vagyok a házban, de nem sokáig. Ahogyan szépen lassan kinyitom a szemem egy ismerős hangot hallok. Oda fordítom a fejem és halványan rá mosolygok.* - Ne szerencsétlenkedj, hiszen te jó vagy mentálmágiából.*Próbálok egy kicsit mocorogni, de azt hiszem ez nem fog menni. Tudom sajnos mi történt és azt hiszem egy hajszálon múlt ez az egész.* - Meddig voltam kiütve?*Teszem fel a kérdésem és az arcomhoz teszem a kezem.. Közben eszembe jut a rémkép és Patric.. szóval nem álom volt. A kése eszemben van. Végig nézek magamon, hát nem vagyok szép látvány az egyszer biztos.. Jó pár hét telhetett el és ráadásul nappal van szóval nem tudom egyáltalán mi történt. Sóhajtok és közben anya is eszemben van. Azt végül is nem álmodtam szerintem.* - De fáj a fejem..*Szólalok meg és köhögök egyet. majd a kezemet Rag felé nyújtom.* - Sajnálom, hogy sok ostobaságot csináltam..*Miért mondom ezt? Fogalmam sincsen, csak érzem.. hogy lelkileg más vagyok.*
Ragnar Solberg- .::Diák::.
*Szóval csak dumálok egy sort az eszméletlen Amandához, de végül csöndben maradok. Hiszen... Nem is hallja. Vajon mikor ébred fel? Felébred egyáltalán? Nem, nem, erre nem szeretnék gondolni. Megrázom a fejem, amitől persze megint szédülni kezdek, így halkan felszisszenek. Utálom a gyengélkedést. Ekkor azonban a szemem sarkából kiszúrom, hogy Amy megmozdul, így közelebb csúszok hozzá székestül. A halk szavakra elnevetem magam.* - Na ja, ha láttad volna, mit leműveltem, nem mondanád ezt. *Csóválom meg a fejem, majd a következő kérdésre egy pillanatra elgondolkozok. Rövid fejszámolás után meg is van az eredmény.* - Tíz napig. De... mi történt? Senki sem tudja. Emlékszel rá? *Kérdem szemöldökráncolva. Hiszen valóban, senki nem tud semmit, az összes információ az a rejtélyes üzenet, amit a lányhálóban találtak meg. Aztán összeszedték a félholt Amyt, én pedig másnap tudtam meg, hogy mi történt. Ennyi. Kész rejtély. Azért remélem, emlékszik valamire. Az biztos, hogy el fogok beszélgetni azzal, aki ezt tette vele... Nos, Amanda valóban nem néz ki túl szépen jelen állapotában, de hát mire számított tíz nap eszméletlenség után? Ahogy megszólal, halványan, de kissé fájdalmasan elmosolyodok.* - Persze, hogy fáj, valaki félholtra püfölt alig több, mint egy hete... *Csóválom meg a fejem, majd éppen állnék fel, hogy szóljak egy ápolónak, de ekkor újra megszólal.* - Ne butáskodj... Nincs semmi baj. Csak máskor igyekezz elkerülni, hogy életveszélybe kerülj, oké? *Mosolygok rá, miközben óvatosan megszorítom a felém nyújtott kezet. De nem maradok így sokáig, hanem felállok és a hátsó ajtó felé indulok, ahol is kopogok párat, majd közlöm a gyógyítóval, hogy felébredt a rejtélyes körülmények között megtalált lidércünk. Aztán pedig, amíg a gyógyító összeszedi a bájitalokat, leülök az Amyvel szomszédos ágyra, és némán várom, hogy végezzenek. Ha ez megtörtént, és a gyógyító kiosztva a szokásos "ne járkáljon, maradjon nyugodtan" utasításokat távozik, visszaülök a székre.* - Szóval... hogy érzed magad? *Kérdem kissé aggodalmas tekintettel. Igen, természetesen aggódom, hát mégis mi mást kéne tennem? Örömtáncot járni?*
Amanda Helgesen- .::Diák::.
*Hosszadalmasan ki voltam ütve és a vicsorgásra emlékszem. A másik oldalamra kapom a kezem és egy aprócskát meginogok. Igen.. a pofonra is határozottan emlékszem.. A csillogó gyilkos tekintete aztán rápillantok a combomra és emlékszem az összerogyásra.. Százszor erősebb volt, mint én .. kihasználta a gyengeségemet.. csak fognám be a számat néha.. Ragnar láthatja, ahogy a másik kezemmel kitapogatom a bal combomon ért vágást.. és egy pillanatra behunyom a szemem és nem tudom el felejteni a tekintetet.. És a hangot.. * - Szerencsétlen lökött..*Mondom a srácnak nevetve, de aztán egy pillanatra elhallgatok, amikor kapok egy kérdést felsóhajtok. Behunyom a szemem közben és nehezemre esik felidézni az emlékeket. Mintha ma történt volna..* - Egy srác… csak sétáltam és a vizsga előtt muszáj volt levegőznöm..*Kezdek bele és veszek egy mély levegőt.* _ Azt mondta, hogy bérgyilkos és megkeserítettem az életét.. démon is és vámpír is..*Akadozva kezdek el beszélni, de emlékszem minden egyes szavára. Tisztán és érthetően.. ő nekik valóban rejtély mi történhetett és azt sem tudom, hogy kihozott ide egyáltalán.* - Vissza akartam jönni a suliba, de nem engedett.. Ott hagyott a földön.. jézusom Kaival mi van?*Nézek Ragra az utolsó emlékem róla, hogy a srác kutyája fogta közre, hogy ne mehessen el.* - Azt hiszem, ide jár az iskolába. Legalább is annyit mondott, nem akarja kicsapatni magát.. elég volt egy iskolatársát megölnie..*Nézek ragra és kinyitom a szemem. Eléggé megviselt ez az egész, de nem hiszem azt, hogy egy hamar túl fogok lépni rajta. Ráadásul azt sem tudom, hogy ez a Patric tényleg az iskolába jár, minden szava igaz volt e.. Aztán megszólalok és rápillantok a srácra. Mi lenne, ha nem lenne itt. Szegény Aliseel is szakított, aztán ő is ki van elég rendesen.. Vajon Rik mit szól ehhez az egészhez.. aztán ki jön a gyógyító, amikor Rag oda ment hozzá és lassan jön oda a gyógyszerekkel. Nem tudom azt, hogy mikor fogok ezen túl lépni.. valószínűleg sohasem..* - Valaki nagyon nem szeretné, ha tovább maradnék..*Jegyzem meg kuncogva, de ez most nem a vicces kategóriába tartozik, hiszen majdnem meghaltam..* - Azt hiszem, az életveszélyt hiába kerülöm el mindig ott lesz.. áu..*Nézek a gyógyítóra egy picit fáj a lábam, ahogy mozgatom, de az csak a seb miatt. a vállam is fáj, de az is eléggé mély heg lesz, amit valószínűleg nem fogok el felejteni.* - Különben meg azt hiszem, egy darabig biztosan nem fogok sehova menni. Úgy nézek ki, mint egy vén boszorkány..*Mondom Ragnak és az arcomon is meg marad a seb halványan.. Nekem hiába mondja a gyógyító, hogy maradjak nyugton, mást úgy se tudok tenni. Ha jobb állapotban volnék, már felkelnék az egyszer biztos.* - Nem tudom.. úgy érzem, hogy jól.. de közben.. ki vagyok merülve.. bele fáradtam ebbe az egész harcos dologba.. kiképeztek egy olyanná, ami nem is akartam lenni.. és ha nem lenne ez az egész.. simán megférnék az angyalokkal.. totál hülyének érzem magam és csodálkozom, hogy te nem vagy olyan, mint én és ezért fel is nézek rád. .azt hiszem lassan itt az ideje megváltozni..*Mondom Ragnarnak és és tényleg nem tudom mit érzek belül.. valahogy másnak érzem magam az egyszer tuti..* - Na és te?*kérdezek vissza hiszen ő is itt van az ispotályban.. ennyire kiütni magát a mentálmágia órán hát nagyon vicces..*
Ragnar Solberg- .::Diák::.
*Némán figyelem, ahogy Amanda kitapogatja a sebeit. Biztosan nem lehetett kellemes... Velem is történt már hasonló, nem is egyszer, bár talán ennyire durva csak egyszer volt. Így hát, tisztában vagyok vele, hogy ez még fog egy darabig fájni Amandának. Mind fizikailag, mind lelkileg. Bár azt egyelőre még mindig nem tudom, hogy ki tette ezt vele és miért. De remélhetőleg hamarosan fény derül mindenre. Már ha Amy emlékszik... Rá is kérdezek a dologra, majd örömmel veszem észre, hogy Amy emlékszik a dologra, így hát hagyom is, hogy felidézze az emlékeit. Muszáj rájönnünk, hogy ki volt az, nem maradhat büntetlenül egy ilyen dolog. Mivel látom, hogy Amandának nehezére esik beszélnie a dologról, megfogom a kezét és gyengéden simogatni kezdem. Aztán, ahogy kapok egy kérdést, gyorsan felelek is rá.* - Jól van, nem esett semmi baja. A lányokkal van a cameosban. *Felelek, majd úgy döntök, nem várhat tovább a faggatás, muszáj megtudnom, ki tette ezt és miért.* - Szóval egy diák volt? Hogy nézett ki, Amy? Le tudod írni? A nevét nem mondta meg? *Térek vissza a témára egy rakatnyi kérdéssel.* - Micsoda? *Vonom fel a szemöldököm arra, hogy már megölte egy iskolatársát.* - Te jó ég... *Suttogom magam elé, majd ismét a lányra pillantok.* - El kell mondanod, mi történt pontosan! Csak mondott valamit, hogy miért tette ezt veled... *Folytatom a faggatózást, de nem sokáig, ugyanis úgy döntök, jobb lesz előbb szólni a gyógyítónak, hogy nézze meg a lányt. Szóval, ezt meg is teszem, majd ha távozott, visszaülök a lidérc mellé és ismét megfogom a kezét. A kijelentésre megforgatom a szemem. Nem. Cseppet sem vicces.* - Ha-ha, látom, a fekete humorodat nem vesztetted el. *Húzom el a szám, valahogy nekem még nem igazán tért vissza a régi humorérzékem. A következő szavaira azonban mégis elnevetem magam.* - Igen, épp úgy nézel ki. De ne aggódj... Lesz ez még rosszabb is. *Vigyorgok rá, majd óvatosan még jobban összeborzolom a haját. Aztán elkomolyodva hallgatom végig a következő szavait, amiket a kérdésemre felel. A végén csak bólintok egyet, majd egy puszit nyomok a homlokára.* - Csak akarni kell, Amanda... Minden csak rajtad múlik. Sosem késő változni. A múlttal már nem tehetsz semmit, de a jövő csak a tiéd. *Mosolygok rá a szokásos bátorító-lélekápolgatós mosolyommal, amit direkt ilyen alkalmakra tartogatok. Aztán a kérdésére csak vállat vonok.* - Hát, kicsit még szédülök, de holnap már kiengedlek. Addig meg kénytelen leszel elviselni, mert itt nincs más szórakozási lehetőség. És azt hiszem, még utána is itt lógok majd egy darabig a nyakadon. *Vigyorodok el ismét, majd az ágyra könyökölök.* - Örülhetsz neki, hogy kihagytad a vizsgákat, nem voltak valami könnyűek... Képzeld, Mentálmágián egy időhurokba kerültünk, és magunktól kellett rájönni, hogy hogyan kerüljünk ki onnét. Nagyon szívás volt. *Csóválom meg a fejem fintorogva. Hát igen, erre a vizsgára még sajnos elég sokáig fogok emlékezni.*
Amanda Helgesen- .::Diák::.
*Ahogyan a sebeket kitapogatom, mindegyiknek érzem a helyét. Eszemben van, amikor a combomba vágta erősen a kést.. Nem volt kellemes.. Kényszerítéssel a földre kerültem és csak azt kívántam bár felfalt volna vacsorának. Abban a helyzetben. Amikor elkezdi simogatni a kezemet nehezemre, esik mosolyogni, de jól esik az, hogy itt van.* -Örülök, hogy minden rendben van vele…*Sóhajtok és igen tudom azt, hogy a lányokkal jól meg van Kai. Aztán Rag elkezd kérdezősködni és behunyom a szemem ismételten.* - Azt hiszem.. Morgan.. Patric Morgan..*Mondom ki a nevét akadozva és igen ettől függetlenül nem szeretnék találkozni még egyszer a sráccal.* - Szőkés-Barna haj.. És erős volt.. nem néznéd ki belőle, hogy bérgyilkos..*Ahogy kinyitom, a szemem ránézek Ragnarra és sóhajtok. Nem tudom volt e ilyen dolog ami megviselt, még a Thor esete sem rázott meg ennyire..* - Úgy vicsorgott rám mint a vacsorájára.. fel is kínáltam magam, hogy öljön meg.. abban a helyzetben nem tudtam mit csinálni. Még a képességem sem tudtam használni..*Mondom a srácnak és egy könny csordul le az arcomon. Aki ismer, az tudhatja, nem szoktam sírni és a barátaim előtt pláne nem. Mióta az intézetből kijöttünk egyszer sem sírtam és ezt Rag pontosan tudja.. Nem egyszerűen nem bírom elfojtani ezt az érzést.. Aztán nem is tudom még talán Henrik sem látott sírni csak azt, hogy magam alatt vagyok. Ha másoknak ártok, akkor azt csupán csak azért teszem, mert így tudom kiadni magamból. Ezt az érzést pedig jó lenne elrejteni.. mert nem állapot. Ahogyan Rag felteszi a kérdést, vagy legalább is közli velem, hogy mondjam el mi történt. Egyik énem megszólal, hogy nem szeretné.. a másik pedig nyugodtan hisz nincs mitől félni. Azt hiszem, kezdek becsavarodni..* - Arra emlékszem, hogy sétálni indultam Kaival és hirtelen megszólított a srác.. Nem tudtam ki az és én tovább indultam, mert nem érdekelt a mondani valója… azt mondta, hogy ő volt Daquan a Cameosból és, hogy amiért folyton csesztettem így ő keseríti meg az életem. Nem tudtam kivel állok szemben és jóval erősebb volt a srác. Vámpírok ragadozóak, de nem akart elengedni.*Behunyom a szemem és újabb könny jelenik meg.* - Úgy.. beszélt hozzám, mint egy fogolyhoz. Bár itt az voltam. Amíg ő azt nem mondja, elmehetek addig ott maradok.. a többit meg már tudod, csak nem tudom azt ki talált rám.. ő lelépett és aztán se kép se hang.. tehetetlen voltam.. Egy hülye idióta, aki nem tudja, mit csinál..*Mondom a srácnak és ki vagyok? Szerintem ez nem is kérdés..* - A humorom mindig meg van a helyén.. blőő..*Nyújtom ki a nyelvem, de tudom ez nem a legviccesebb alkalom. Valóban.. A vállam sajog és a lábam is.. a gyógyítónak mondom, hogy úgysem fogok sehova menni, mert nem tudok.. és azt, hogy most gyenge vagyok, tényleg érzem.* - Tudom, hogy nem.. és azt hiszem szükségem lesz a segítségre, mert egyedül nem fog menni.*Ez egy segítségkiáltás volt és igen a srác is meglepődhet egy picit Amy nem az a fajta, aki segítséget kér másoktól. A mosolya mindig megnyugtat és az is, hogy itt van. Ragnarnak örülök, hogy itt van velem és csupán azt sajnálom, hogy Philip nincs itt.. de Ragnar az igazi bátyám. Ő az aki itt van velem és most is..* - Legalább testvér módjára együtt szenvedünk az ispotályban..*Kuncogok fel és ha még egy napot, de akkor is jó, hogy itt van. Aztán ugye kérdezem, mi történt vele jól van e milyenek kicsit könnyebben érzem magam és csak kuncogok. Jézusom, de fáj a nevetésem.*- Hé.. azért jó, hogy még is itt vagytok.. Apropó Henrik is visszajött? Dimitrijjel még akartam beszélni, csak nem tudtam.. Majd ha haza megyünk..*Kérdezem Rikkel mi van őt is hiányolom azért.Meg a többieket is. Aztán ugye a vizsgáról beszélgetünk és felvonom a szemöldökömet. Eh… idő hurok.. na kimondottan örülök neki..* - Amarilla úrnő aztán talál ki feladatokat.. komolyan, ez azért durva…*Mondom Ragnarnak és én is fintorodom. Igen nagyon nem tetszik ez az egész idő hurkos dolog.* - Azért örülök, hogy itt vagy.*Mondom neki most már egy kicsit könnyebben, de azt hiszem, nem lennék jó társaság. Ha nem lenne itt senki, Ragnar pedig mindig ott van, ahol kell Henrikkel.. és most már Victoria és Abigail is itt van.* - Ragnar.. *Nézek a könyöklő srácra és eszembe jutott valami.* - Ha fel is hagyok ezzel az egész vadászattal, és rendbe jövök. Mennyi az esélye, hogy egyedül elmenjek bárhová?*Ezek után muszáj feltennem a kérdést, és jól esik, hogy itt vannak tényleg.. de nem hiszem, hogy egyedül fognak hagyni. Hmmm.. Kezdek éhes lenni még a hasam is korog..*
//Fagy este foly köv.//
//Fagy este foly köv.//
Ragnar Solberg- .::Diák::.
*Örülök a mosolynak, jó végre ébren látni a kis lidércemet. Hiányzott is, meg nagyon aggódtam is érte. Ez gondolom, természetes... Nagyon sokat ücsörögtem itt az ispotályban mellette, Henrikkel meg a lányokkal együtt. Meg persze közben írogatni kellett a leveleket haza, hiszen a többiek is kíváncsiak voltak rá, hogy mi van a lánnyal. Amint kikerülök innét, írok nekik, de lehet, hogy még ma... Majd Rik feladja a levelet. Nem lehet igaz, hogy egész nap itt kell lennem! Bár, ha belegondolok, némileg még jó is, mert nem kell üvöltő AC/DC-re kelnem hajnalban... Ekkor ugyebár a kutyájáról kérdez, mire válaszolok neki, hogy megnyugodhat, nem esett semmi baja. Én is sétáltam vele valamelyik nap, lepasszolták nekem, mert épp esett és nem volt kedve senki másnak kimászni az udvarra.* - Igen, tök jól megvan, de hiányol téged. *Mosolyodok el ismét, majd ugyebár a történtekre terelődik a szó. Elkezdem faggatni, és szerencsére úgy tűnik, elég sok mindenre emlékszik. Például.. a névre.* - Igen. Ismerős a név. *Morgok magam elé. Na az biztos, hogy el fogok beszélgetni ezzel a Patrickel! De annak másmilyen kimenetele lesz... Nem vagyok az erőszak pártolója, szó sincs róla. De ezért biztosan nem maradhat büntetlenül. Valószínűleg szólni kéne az igazgatóknak...* - Ezt el kell mondanod az igazgatóknak, ugye tudod? Nem fordulhat elő ilyen többet. *Csóválom meg a fejem. Muszáj tenni valamit. Legszívesebben most azonnal felállnék, és betörném az orrát annak az állatnak. De még van annyi eszem - meg elég nyugtató a szervezetemben - hogy tudjam, ezzel most nem mennék semmire, egyrészt mert ilyen állapotban simán elintézne, másrészt meg mert annak nem lenne sok értelme, legalábbis nem akadályozná meg abban, hogy legközelebb is elkövesse. Csak szereznék egy ellenséget, azt meg minek? Pláne egy bérgyilkost... Hallgatom Amy szavait, és erre már igazán nem tudok mit mondani. Egyrészt nagyon ideges vagyok, mert ez megtörtént és nem voltam ott, hogy megvédjem, másrészt pedig rá is mérges vagyok, amiért ilyen idióta, hogy képes folyton bajba keveredni. És persze nagyon szívesen eltörnék néhány csontot is azokon a kezeken, amik ezt okozták... Ahogy a könnycsepp lecsordul a lány arcán, odanyúlok és óvatosan letörlöm. Kicsit meglepő, de végül is megértem. Eléggé sok minden történt mostanában, és valószínűleg ez volt az utolsó csepp a pohárban. Én pedig nem tudok mást tenni, mint hogy itt vagyok. Elég béna lelki támasz vagyok benyugtatózva, de mindegy. Ez is több, mint a semmi.* - Már nincs semmi baj. *Vetem be a legközhelyesebb közhelyet, amire csak képes vagyok, majd úgy döntök, hogy inkább hallgatóságnak maradok meg. Szóval hagyom, hogy végigmondja amit akar, majd a végén, ha hagyja, óvatosan átölelem.* - De már vége. És többet ilyen nem lesz... Rendben van? *Folytatom, ha elengedtem. Nem szeretném, hogy megerőltesse magát, na meg azért nekem is fájnak még a végtagjaim. Ezt követően aztán megint poénkodni kezd, mire ismét elmosolyodok.* - Igen, azt látom. *Vigyorgok rá. A következő szavaira azonban ismét elkomolyodok, de végül mégis megjelenik egy mosoly az arcomon.* - Ez nem is kérdés. Bármikor segítünk, én is és Henrik is és bárki a csapatból. Csak szólnod kell. Mi itt vagyunk. *Pillantok rá tekintetemben bátorítással, megértéssel és szeretettel. Hiszen úgy szeretem, mintha a testvérem lenne. Igazából, mintha a fogadott húgom lenne. Aztán pedig ismét humorizálni kezdünk, mire elnevetem magam.* - Na igen. Csak empátiából csináltam... Most lebuktam. *Vigyorgok rá. Hát, legalább nem vagyunk egyedül. Bár én holnaptól is be fogok járkálni Amyt boldogítani, az biztos.* - Igen, hazajött. *Bólintok a kérdésre.* - Ő is most vizsgázott. Amúgy, ne aggódj. Ha meggyógyultál, azonnal hazautazunk, jó? *Mosolygok rá, és igen, teljesen komolyan gondolom. Biztosan hazamegyünk, mindenkinek kell egy kis nyugalom. Meg hát, hiányoznak már a többiek, hiszen év közben elég keveset járhatunk Kirunában. Kevés a szünet. Aztán a vizsgára terelődik a szó.* - Igen, elég durva volt. *Fintorgok egyet.* - Én is örülök, hogy te itt vagy... Már persze nem a gyengélkedőn. *Mosolygok rá. Hát igen, kicsit durva így kimondva, de tény. Alakulhatott volna rosszabbul is.* - És ne izgulj, foglak még egy darabig itt boldogítani. Ha kiengedtek, akkor is. *Kócolom össze ismét a már amúgy is kócos haját. Aztán, a következő kérdésre elnevetem magam.* - Nos... Elég kevés. Egy darabig legalábbis biztosan. Pláne nem ilyen helyekre és pláne nem este. *Vigyorodok el ismét. Na persze, nem ilyen vicces a helyzet. De némely dolgokon már jobb röhögni, mint sírni, mert tök felesleges...* - Ahogy hallom, éhes is vagy. Majd megkérdezzük a gyógyítót, hogy ehetsz-e, de gondolom ez jó jel. *Mosolyodok el. Kezd kissé jobb lenni a kedvem. Most, hogy felébredt, ismét kezdem úgy látni, hogy még rendbe jöhetnek a dolgok... Legalábbis van rá remény. Némi. De ez is több, mint a semmi. Sokkal több.*
Amanda Helgesen- .::Diák::.
*Felidézni a dolgokat nagyon nehéz volt, de most ez tényleg nem hiányzott. Miért kellett ezt csinálni, nem értem.. ez aztán.. Azt hiszem, én nem érdemlem meg azt, hogy ilyenek történjenek. Valahogy ezt nem tudtam soha elképzelni, hogy létezik egy ilyen világ. Aztán még is. Csináltam én rosszat, de ilyet nem.. Ragnar meg nem volt ott, és én hívtam segítséget.. Hívtam volna. Tényleg.. de nem tudtam és tehetetlen voltam.. Megkönnyebbülök Kai hallatán és tényleg örülök, hogy jó kezekben van. aztán ugye jön a faggatás és mondom a nevet rápillantok Ragra.. amikor befejezem a mondani valómat.* - Ne csinálj semmi hülyeséget.. Nem akarom, hogy bajba keveredj.. Ő erősebb és.. *Emlékszem a hasba ütésre, de azt szerintem nem mondom el, mert még inkább kiakadna Rag.. részben hibáztam bevallom, de.. Aztán amikor szóba hozza az igazgatót csak sóhajtok.* - nem hiszem, hogy el szeretném mondani.. *Lehet betojtam vagy a félelem beszél belőlem, pedig eddig soha nem féltem semmitől.. most meg minden elő jött belőlem. Nem tudom, mi kerekedne ki ebből az egészből, de tudom, hogy nem igazán jó. Nem szoktam ilyen lenni, de most az egyszer elbizonytalanodtam.* - Képes lettem volna felajánlani magam vacsorának.. idióta vagyok.. vagy csupán csak tehetetlen voltam.. nem voltam döntés képes.*Rászegezem a tekintetem Ragnarra és amikor a gyógyító elmegy utána mondja nem lesz többet ilyet..* - Megígéred?*Teszem fel a kérdésem kis gyermek módjára.. hát tényleg az vagyok jelen pillanatban, de nem tudok mit tenni. Aztán ugye bár a segítségkérés jön, most tényleg szükségem van mindenkire a csapatból.. ráadásul szeretnék minél több időt tölteni mindenkivel. Annyi mindent szeretnék csinálni, hogy az csak na..* - te és az empátia.. Hmm…*Gondolkodok el és persze csak hülyéskedek ezen, de hát nem kell komolyan venni. Most máson gondolkozok, hogyan legyen a következő lépés. Szeretném megtenni és ez biztos.. Aztán a megkönnyebbülök, hogy ő is itt van és szeretném majd látni is. Ő is fontos nekem mindennél jobban és beszélni is szeretnék vele.. de valószínűleg őrjöngeni fog megint a dolgok miatt. Folyton bajba kerülök, mennyire vagyok csapattag? Teszem fel a kérdést magamban, de ez hogy jött ide.. Ragnar nyílván tarkón vágna, ha ezt hallaná. Ahogyan a vizsgáról beszélünk háát, nem vagyok meglepve, de legalább nem csináltam meg. Nem tudom mi lett volna ott, de hát ki tudhatja? Jól esnek Ragnar szavai és örülök, hogy itt van.* - Tudom, örülök annak, hogy itt vagyok..*Egoistásan hangzik, de viccesen.* - Csak vicceltem, egyébként én is örülök neked és, hogy nem lett bajod.*Mondom mosolyogva az idő hurkosra, de azt, hogy mit fog csinálni Patriccel nem tudom.. valószínűleg nem szeretném tudni, de én figyelmeztettem.* - Hé a hajam..*Mondom a kócolásra bár ezt igazán megszokhatnám tőle. Legszívesebben fel kelnék és oda mennék hozzá, de gyanítom, hogy azonnal kijönnének és oda szíjaznának.* - Szeretem ha itt vagy. *Mondom a srácnak és elnevetem magam. Kezd egy kicsivel jobb kedvem lenni, de nagyon fáradt vagyok és tényleg kimerült.. pedig 10 napig ki voltam ütve..* - Szóval „bébiszitteresdit” játszunk vettem papus..*Mondom kuncogva és viccelődök vele, de egyébként meg ezt halálosan komolyan gondolja és azért kérdeztem rá, mert nyilván lesznek olyan napok ha rendbe is jövök, hogy szeretnék sétálni tehát.. de amúgy tény vicces a helyzet. Az ételre halványan elmosolyodom és jól jön a kaja. Szeretnék is enni és természetesen így is kihagytam néhány heti étkezést szóval, nem gáz.* - Bármi jöhet.. ételben.. Henriknek szólni kéne, hogy fel keltem..*Mondom Ragnak és igen tényleg jó jel, de valószínűleg nem fogok tudni még aludni egy darabig az egyszer biztos. Minden jelenetet megjegyeztem és emlékszem rá, de lehet van olyan dolog is amit elhallgattam ha nem akkor mindent elmondtam, de remélem most már nem lesz semmi gebasz. Ha még is tudom kikre számíthatok, de ebbe az Amarillásos, dologba még mindig nem vagyok biztos, hogy szóljak.. Majd kiderül reggel mi lesz, de addig még úgy is elbeszélgetünk Raggal, meg maximum pihenek egy kicsit és ha Henrik betolja a képét az ispotályba akkor minket elszórakoztat. Nagyon jó lenne már látni őt is akkor is örökké valóságig voltam álomba merülve ez azért számít is valamit remélem, nagyon remélem. .*
Charlotte Devon- .::Diák::.
*A kastély földszintjének jelenleg igen kihalt folyosóján egy fekete miniszoknyát és magassarkút viselő, savanyú ábrázatú, barna hajú lány kopog végig. Látszik rajta, hogy tisztában van vele, mennyire jól néz ki, de azzal is, hogy mennyire unalmas ez az élet. Azonban, mielőtt a lépcsőkhöz ér, szemöldökráncolva torpan meg. Mi ez a ricsaj? A kérdés nem véletlen, hiszen az emeletről hangos énekszó és trappolás hallatszik le. A lány magában morog valamit holmi neveletlen taplókról, miközben tovább lép, hogy elinduljon az első emelet felé. Az énekszó azonban egyre csak hangosodik, már a szöveget is ki lehet venni...* - I used to think maybe you love me, now baby I'm suuuuureeee... *Ezt hallva a morcos ábrázatú lány már nyitná a száját, hogy jól lecsessze az énekelgetőt, azonban ekkor mintha egy tornádó süvített volna el mellette, úgy rohan - vagy inkább táncol - le a hang forrása a lépcsőn, csaknem felborítva a magassarkútól igencsak ingatag lányt, aki azonban szerencsésen megkapaszkodik a korlátban, majd máris fordulna a jelenség után, hogy valami szép kis átkot szórjon rá, azonban úgy tűnik, túl lassú volt - az énekszó eltűnt a következő kanyarban.* - I'm walking on sunshine, woohoooo.... And don't it feel good?! *Visít bele a kastély békés csöndjébe két pörgés és fenékrázás között nem más, mint Charlotte. Egyáltalán nem törődik azzal, hogy majdnem felrúgott egy sylorinást, csöppet sem zavarja. Ugyanis a fülében levő zenelejátszóból üvölt a zene, ő pedig nem hall és nem is lát semmit, csak táncol és énekel, mintha megőrült volna. Ő így vezeti le a feszültséget. Amúgy egy virágos, bő rövidnadrágot visel és egy fehér toppot, haja pedig csak úgy lebeg körülötte, ahogy önfeledten betáncolja az egész folyosót. Az ispotály előtt azonban hirtelen lefékez, s arcán egy hatalmas vigyorral beront az ajtón.* - I used to think maybe you love me, now I know that it's true! *Robban be az ajtón egy darab Charlotte, majd miután ugyanolyan lendülettel becsapta maga mögött, folytatja a dalt.* - And I don't want to spend my all life just to waiting for yooouuuuu *És énekel még tovább, egészen, ameddig végig nem ér, akkor pedig végre megáll, vigyorogva fújtat egy sort, kitépi a füléből a fülest, majd körbenéz a helyiségben... és ekkor megpillant egy ágyon ülő fiút, aki... Te jó ég... Kamen! Nos, Charlotte most körülbelül úgy nézhet ki, mint aki látta, amint egy úthenger átmegy egy csapat kiskacsán. Upsz. Szép bemutatkozás.* - Izé... Sz..szia. *Habog el végül egy köszönést.* - Ööö... Bocsi, csak... Oké, most valószínűleg azt hiszed, megőrültem. *Pislog párat, s csak úgy mellékesen: teljes mértékig el van vörösödve. Hát valahogy nem így képzelte a viszontlátást. És még Morianna sincs itt.*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*Kamen, aki ma hajnalban érkezett Kirával és Patric-kel együtt, kényszerű ígéretének eleget téve úgy döntött, meglátogatja Dariust, és beszámol a tudásáról, meg ha a gyógyító megfelelő mennyiségű nyaggatást vet be, akkor talán még a nyaralásról is beszél. Tegnap már egész jó kedve volt a kocsiban, az Oroszlánkirály zenéit énekeltette a többiekkel, sőt, még ő is beszállt. Mára viszont megint visszatért a mostanában megszokott hangulatához, szóval bunkó, és utálja a világot. Na mindegy, ha más nem, az angyal fogná magát és lejönne érte a Sylorinába, úgyhogy nagyon jól tudta, hogy muszáj lesz feljönnie. Arra persze nem számított, hogy a gyógyító nem lesz bent, úgyhogy elég rosszkedvűen fedezte fel a tényt, hogy Darius éppen valahol máshol teszi a dolgát. Ő viszont, mivel jobb elfoglaltsága úgy sincs, arra jutott, hogy végül is akár itt is megvárhatja, addig legalább átnézi a jegyzeteit, szóval úgy egy órával ez előtt lehuppant az egyik ágyra, és elmerült a saját, némileg kaotikus kézírással telekörmölt lapjainak elemzésébe. Már távolról meghallja az üvöltő lányhangot, de csak egy mogorva horkantás erejéig foglalkozik vele, majd igyekszik kizárni. Ez egészen addig megy is, amíg egyszer csak ki nem vágódik az ajtó. Akkor felvont szemöldökkel felpillant, és megszólalna, de megpillantja a fülhallgatót, úgyhogy sóhajt egyet, és folytatja az olvasást. Amikor aztán végre vége az előadásnak, és a lány megszólal, ismét hajlandó felnézni. Amikor az ezüstszürke tekintet találkozik a sötétbarnával, egy pillanatra valami nagyon furcsa érzés fut végig a fiún, de gyorsan el is hessegeti, és elfintorodik.* - Valószínűleg azért, mert őrült is vagy. Feltételezem nem zavar különösebben, hogy egy ispotályban vagy. Minden esetre ha nem akartál mást mint valami elmegyógyszert, akkor nyugodtan távozhatsz *mondja a lánynak közönyösen. Reméli, hogy nem kell sokáig foglalkoznia vele, ugyanis azóta, hogy... szóval, azóta nem gyógyított még, és nem is teljesen biztos benne, hogy képes lenne rá. Jópofizni meg végképp nem akar, nem szereti az idegeneket, mert mindig meglepődnek, hogy ő mekkora egy... khm. Szóval nem jó fej. Szóval miután az előbbiek elhangzottak, ismét visszatér a tananyagához, és a maga részéről lezártnak tekinti a beszélgetést, amennyiben Charlotte megint meg nem szólal.*
Charlotte Devon- .::Diák::.
*Nos, az a nagy helyzet, hogy Charlotte, bár azt észrevette, hogy az ágyakon senki sem fekszik - akkor nem csinált volna ekkora hangzavart, azért ennyi esze még maradt -, az ágyon ücsörgő Kamen nem tűnt fel neki. Így hát zavartalanul befejezi a kis magánprodukcióját, amit általában akkor ad elő, ha ideges, unatkozik, szomorú, vagy vidám. Magyarán, így vezeti le az érzelmi okokból származó feszültséget. Nyilván ha tele lenne az iskola, nem így tette volna ezt meg, számára is létezik egy határ. Azonban a dal véget ér, és Charlotte boldogan kezdene kutatni újdonsült barátnője után, aki helyett azonban csak egy mogorva fiút lát meg az ágyon. És ekkor szépen lassan leesik neki. A fiú felemeli ezüstszürke (!!!) szemeit, és ekkor, mintha eltűnne a lába alól a talaj, úgy érzi, csak zuhan és zuhan és zuhan... Egy pillanatig azt hiszi, el fog ájulni, mert minden elsötétül körülötte, azonban sikerül kitapogatnia az egyik ágy fémrácsát, így nem történik baj. Végül a fiú mogorva szavai térítik magához. Vesz néhány mély levegőt, aztán közelebb sétál, és az mp4-et a zsebébe tuszkolva, a legnagyobb természetességgel ül le a fiúval szemközti ágyra.* - Igazából Morianna miatt jöttem, nem láttad esetleg? *Kérdi, épp mielőtt lehuppanna, azonban ez nem akadályozza őt meg a helyfoglalásban.* - És figyelj... Mindenki máshogy vezeti le a feszültséget. Ahogy nézem, neked is megvannak a módszereid. *Pillant végig Kamenen, egy halvány mosollyal az arcán. Hát így néz ki. Ő az. Ő az! Legszívesebben felsikítana az örömtől, vagy elsírná magát, de egyiket sem teszi. Higgadtnak kell maradnia. Bár ötlete továbbra sincs, hogy hogyan hozhatná fel a témát. Lehetséges, hogy a drasztikusabb módszerhez kell majd folyamodnia?... Nem, az még várhat. Túl kockázatos.* - Charlotte vagyok. *Mutatkozik be végül, eligazítva szanaszét álló hajzuhatagát. Már cseppet sem tűnik őrültnek, és cseppet sem tűnik úgy, mintha be akarná fejezni a beszélgetést.* - Nemrég érkeztem. Te... gyógyító vagy?
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*Amikor meglátja, hogy a lány megkapaszkodik az egyik ágyban, egy pillanatra elgondolkozik rajta, hogy felálljon és segítsen neki, de aztán végül jobban lesz, szóval úgy dönt, hogy oké, akkor nem fog felugrálni. Majd max ha a segítségét kérik. Mivel ez nem történik meg, egész egyszerűen csak kifejti a véleményét a csajról, és vissza is térne az olvasmányához, ha a másik nem folytatná a társalgást.* - Nem, nem láttam, hála istennek. De itt leszek mégegy darabig, úgyhogy majd szólok neki, hogy kerested *mondja, ezzel messze felülmúlva a tőle megszokott kedvesség szintjét. Húha, Kamen, vigyázz, a végén még jó fej leszel valakivel! Aztán, amikor meglátja, hogy a lány leül, megenged magának egy igencsak türelmetlen sóhajt, amolyan "úr isten, mi a fenének ültél le, hagyjál engem békén" típusú arckifejezéssel. A következő mondatra csak szusszant.* - Éppen tanulok, nem feszültséget vezetek le *válaszol a lánynak, majd rövid csend után kissé ingerülten ismét megszólal.* - Mi az istenen mosolyogsz annyira? *kérdezi mogorván. Nem teljesen bírja felfogni, mi az ég tetszik ennyire szerencsétlen csajnak. Nem elég feltűnő, hogy ő egy magánakvaló, bunkó k****g? Hát, végül is, neki nem fáj, ha még sértegeti egy sort, előbb-utóbb meg majd csak békén hagyja... Kevés ember van, aki megpróbált vele kommunikálni, és utána nem vérig sértődötten távozott.* - Kamen *válaszolja érdektelenül, szinte már reflexből viszonozva a bemutatkozást. Közben megállapítja, hogy a csaj új, aztán pedig azt, hogy őt ez ugyebár a legkevésbé sem érdekli, úgyhogy megint megpróbál visszatérni a jegyzeteihez. De nem, Lotte nem fogja be, úgyhogy ismét sóhajt, és az ölébe ereszti a papírokat.* - Növendék. És éppen az emberi láb csontozatának a részeit tanulom latinul, amiből a főgyógyító ki akar kérdezni a mai nap folyamán, és igen, ezek a jegyzeteim, és nem, annyira nem régóta, nagyjából tavaly ilyenkor kezdtem el tanulni. Egyéb kérdés? *Mi is lenne velünk, ha Kam nem hozná a hozzá illő felettébb barátságos stílust? Nos, talán kezelni tudnánk egy kellemes hangulatú beszélgetést. Deeee, sebaj, Kamen most bunkó akar lenni, úgyhogy bunkó lesz, jobb, ha Lotte ebbe beletörődik. Az előtte ülő fiú látszatra a legkevésbé sem hasonlít a lány egykori szerelmére, bár tény, hogy amikor Rheant nagyon felhúzták, ő is képes volt hasonlóan viselkedni, néha órákon keresztül is, szóval végül is...*
// FAGY //
// FAGY //
Charlotte Devon- .::Diák::.
*Na igen, az leesett neki, hogy Kamen nem éppen egy kedves, aranyos lélek, de ez cseppet sem tántorítja el semmitől sem. Furcsa lenne, ha néhány bunkó megjegyzést követően feladná. Egyelőre a terv első részén fáradozik, miszerint ismerje meg az új Rheant. Nem, nem fogja feladni.* - Rendben, köszi. *Bólint a fiú szavaira, azonban folytatja útját az ágy felé, amire le is ül, nem törődve a menjafrancba-arckifejezéssel sem. Bár kissé elbizonytalanította ez a fogadtatás, felkészült mindenre, így hát nem jön zavarba. Végül is... Valószínűleg ő nem ilyen... Mármint alapból nem. Valószínűleg történhetett valami. Valami, ami ilyenné tette. Mert az kizárt, hogy az ő alapvető természete ez lenne.* - Nem is arra céloztam. *Dönti kissé oldalra a fejét, továbbra is kitartóan vizsgálgatva a vele szemben ülőt. Oké, talán nem kéne ennyire feltűnően bámulni, Charlotte. Még a végén azt hiszi, rá akarsz mozdulni. Miért, ez talán nem igaz? Na jó, hagyjuk, koncentráljunk inkább a tervre. És tessék, itt is van a túlzott örömködés végeredménye!* - Öhm, hogy mi? Elnézést, attól, hogy te ilyen búvalbélelt vagy, nekem még lehet jó a kedvem. *Ráncolja össze a szemöldökét, vetve néhány "bocs, hogy élek" tekintetet Kamen felé. Mindegy, akkor sem fogja itthagyni.* - Ha az a terved, hogy ezzel a dumával koptatsz le, csak úgy szólok, hogy nem fog menni. *Mondja mintegy mellékesen, megvonva mellé a vállát. Aztán megkapja a nevet, amit már amúgy is ismert, a már-már megszokott stílusba ágyazva. Viszont a kérdésére a vártnál kissé bővebb választ kap, bár a mondatok hosszával a bunkóság mértéke is egyre nő, de sebaj.* - Áh, értem. Engem mindig érdekelt a gyógyítás, de aztán valahogy mégsem ezt a pályát választottam. *Fűzi hozzá, óvatosan kanyarodva a téma felé.* - Viszont néha olyan érzésem van, mintha már csináltam volna... *Folytatja, óvatos pillantást vetve Kamen felé. Most majd kiderül, neki vajon volt-e bármiféle visszatérő emléke. Az kicsit megkönnyítené a helyzetet.* - Te éreztél már úgy valaki iránt, mintha egy előző életben már találkoztatok volna? *Kérdi, miközben maga mellett piszkálja a takarót. Oké, ezt nem így tervezte. Charlotte, meg kéne tanulnod moderálnod magad! Most el leszel könyvelve őrült, hülye libának.*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
*Arra, hogy az ő rosszkedvétől Lotténak még lehet jó kedve, csak horkant egyet. Hiába, mostanában viszonylag ritkán mosolyognak az emberek a közelében - vajon miért -, úgyhogy eléggé elszokott tőle. A "bocs hogy élek" tekintetet már közelebbi ismerősként fogadja, így megereszt egy gúnyos-keserű mosolyt, és elfordítja a fejét. Persze, nagyon jól tudja, hogy csakis az ő hibája, hogy ilyenek vele az emberek, hiszen ezt provokálja ki belőlük, és szándékosan csinálja, de... Talán már ő maga sem teljesen tudja, hogy mit is akar.* - Fenébe *morog a lány következő szavaira.* - Azt is elárulod, hogy mégis miért érdekellek ennyire? Feltételezem új vagy, szóval még nem tudod, de az utóbbi időben én vagyok az antiszociális csapat feje, úgyhogy nem érdemes velem próbálkozni *közli a lánnyal kerek-perec. Nem akarja megismerni, egész egyszerűen nem. Nem akar senkihez kötődni, épp elég, hogy Yant, a bandát meg Andrew-t nem képes elég messze űzni magától, nem akar új embereket maga köré. Úgyis csak megint rájönne, hogy ő senkivel nem képes hosszú időre meglenni, hogy újra és újra csalódik a kapcsolataiban, hogy újra és újra nem képes olyannak megismerni az embereket, amilyenek. Ahogyan ezen gondolkozik, kiül egy fájdalmas fintor az arcára, amit noha félig-meddig eltakar a mostanra viszonylag hosszú haj, de azért kivehető az arckifejezése. Amikor a lány ismét megszólal, kizökken ebből az állapotból, ismét magára öltve egy kifejezéstelen, üres maszkot, darálni kezdi a meglehetősen bunkó szövegét a gyógyításról.* - Engem régen annyira nem. Aztán volt egy korszakom, most meg Darius nem hajlandó elengedni, mert azt mondja, jobb, ha gyógyító leszek, mintha bérgyilkos. Persze nem értünk egyet *szusszant, hideg tekintettel. Persze Lotte nem ismeri annyira, legalábbis azt, aki most itt ül vele szemben, nem ismeri a múltját és az életét, de ha tudná, ha egész pontosan tudná, milyen helyzetekben milyen döntéseket hozott a másik, akkor számára is egyértelmű lenne, hogy Kamenból soha nem lehetne bérgyilkos. Bármit is hisz most még önmaga is, ő nem ilyen ember. Nem lenne rá képes. A következő szavakat érdektelenül fogadja, az utolsó kérdésre meg szusszant egyet.* - Nem, és nem vagyok pszichológus, szóval máshoz menj a hallucinációiddal *válaszolja, és reménykedik, hogy ezzel sikerült végre vérig sérteni a lányt, szóval ismét a papírjaival kezd foglalkozni.*
Charlotte Devon- .::Diák::.
*Nos, Charlotte egyre inkább úgy véli, hogy Kamen viselkedését nem a jelleme, sokkal inkább valami külső tényező okozhatja, s ez kissé lelombozza a kedvét. Mi történhetett? mi lehetett az, ami ennyire megviselte? Rhean csak akkor viselkedett így, ha nagyon felidegesítették... Nem, nem, ez nem jó jel, nagyon nem jó. Ráadásul a helyzetét is nagyon megnehezíti. Valószínűleg szükség lesz a B-tervre. Aztán reménykedhet, hogy nem történik meg, amitől annyira tart, ami miatt a mestere is óvta a kivitelezésétől.* - Nem érdemes? Azt még meglátjuk. *Mosolyodik el ismét, mostmár kissé szomorkásabban. Talán rájött, hogy hiába vannak egymás mellett... Mégis sok ezernyi fényév választja el őket egymástól. Aztán a gyógyítás felé terelődik a téma, s Charlotte arca a "bérgyilkos" szóra kissé megrándul. Bérgyilkos. Szóval... bérgyilkos. Egyre rosszabb a helyzet. Legszívesebben sírva kivonulna a teremből a szavak hallatán, de nem azért mert megsértődött... Hanem mert annyira fáj neki, hogy bármi történt is a fiúval, ő nem lehetett mellette, nem védhette meg. És most sem tehet semmit, csak ülhet az első sorban és figyelheti, hogyan megy tönkre... Vagy mégsem? Hiszen tennie kell valamit, muszáj, ezt nem hagyhatja annyiban.* - Pedig az előbbi valahogy szimpatikus választásnak tűnik. *Mondja halkan, immár nem igazán erőlködve a mosolygással. A következő kérdését azért felteszi, bár lehet, hogy nem kellett volna. A válaszra először csak sóhajt egyet, majd miután pár másodpercig nézegette a papírjai közt turkáló Kament, halkan, szinte suttogva szólal meg.* - Retinentia. *S ahogy kiejti ezt az egy szót, amit talán Kamen meg sem hall rendesen, egy pillanatra mintha hirtelen egy hullám söpörne végig a szobán, mintha halvány szellő lebegtetné meg a két fiatal hajtincseit. Ez azonban szinte észrevehetetlen, csak arra elég, hogy Charlotte nyugtázza magában a varázslat sikerességét. Ezt követően, ha minden jól megy, Kamen számára heteken belül érdekes fordulatot vesz az élet... Ugyanis álmodni fog, mégpedig az előző életéről. A folyamat, akárcsak Charlottenál lassú lesz, és valószínűleg nem fog eljutni odáig, mint a lány, mert ez a varázsige nagyon gyenge. Csupán álmok képében fog megjelenni, s azok is homályosak, semmitmondóak lesznek. Nagy részükre nem is fog reggel emlékezni. Viszont, talán, ha a szerencse Charlotte mellé áll, Kamen fel fogja őt ismerni az álmokból. Talán. Egyelőre viszont nincs jobb ötlete.*
Kamen Grozdan Branimir- .::Diák::.
- Jobb, ha elhiszed nekem *válaszolja hidegen. Egyébként látja a lány hangulatában beálló változásokat, és egyfajta keserű elégedettséggel fogadja őket, természetesen félreértve az egyre inkább elhalványuló mosolyt. Úgy gondolja, a csajnak szépen lassan kezd elege lenni belőle, ahogyan mindenki másnak is. A pályaválasztási tanácsadásra megint csak horkant egyet.* - Őszintén szólva nem különösebben érdekel egy random idegen véleménye *felel közömbösen. Fogalma sincs, mi zajlik le a másikban, talán akkor se érdekelné, ha tudná. Valamikor egyszer csak elég lett, feladta a próbálkozást, hogy legalább megközelítőleg normális legyen és most... Hát, most ez van. Hallja, hogy Lotte motyog valamit, de mivel nem érti, ezért nem is különösebben foglalkozik vele, ráadásul az enyhe szellőt sem veszi észre, mert éppen a lábfejcsont latin nevét próbálja memorizálni, ami egész egyszerűen nem akar a fejébe menni.* - Meta... metatarsals *motyogja, majd sóhajt egyet, és megrázza a fejét, aztán még egyszer utoljára az ispotály ajtaja felé, majd az órájára pillant.* - Na jó, nekem elegem volt. Ha gondolod, tőlem maradhatsz még várni Moriannára, de valószínűnek tartom, hogy egy darabig még nem jönnek vissza. Én minden esetre megyek *mondja, felkapva a jegyzeteit, majd felállva, és kinyújtózva. Aztán a kijárat felé indul, de az ajtóban egy pillanatra visszafordul, és egy fél pillanatig a lányra mered. Végül kicsit megrázza a fejét.* - Jó éjt *morogja halkan, aztán kisiet az ajtón, a Sylorina körlet felé véve az irányt. Van két pillanat, amit nem teljesen tud megérteni, ez, és az, amikor először nézett a lány szemébe. Volt valami abban a tekintetben...* ~ Mire gondolsz, Kamen?! ~ *szidja le magát.* ~ Nem szívtál még eleget a nőkkel?! ~ *Ezzel nekilát, hogy kiverje a fejéből Lottét, és inkább az emberi láb csontjainak latin elnevezéseire koncentráljon, vagy mondjuk arra, hogy vajon ki is vezetheti azt a tervet, ami Mike kiszabadításáról szól. Végül pár órával később sikerül is - noha ő ezt nem tudja, de pusztán ideiglenesen - kivernie a lányt a fejéből, és egészen más dolgokkal elfoglalnia magát... Hogy az álmokhoz mit fog szólni, az pedig egyelőre a jövő zenéje.*
Jesmon Helar- .::Igazgató: Cameos::.
*Amint megfelelően biztos távolba értek, Jesmon is hátra fordul, hogy szemtanúja lehessen, amint porig ég az épület, benne azokkal az emberekkel, akik meg akarták ölni Rebeccát. Halk sóhaj hagyja el ajkait, amint a lángok lassan kialszanak - természetesen mágikus lángok voltak, ezért ennyire gyors a folyamat. Nem akarta porig égetni egész Expoliandumot. Így hát alig egy perc alatt lejátszódik az egész, s amikor a lángok elültek, Jesmon megindul ölében szerelmével az Akadémia felé. Úgy dönt, az utat a kapuig teleportálva teszi meg, onnantól azonban sétál, bár igen sietős léptekkel. Hiába, az altató hatását még ő is érzi, nemigen tud rohangászni. Egész úton nem szól egy szót sem, sőt, akkor sem, mikor az ispotályba érve faggatni kezdik őket, hogy mi történt. Így hát ha Becca nem magyarázkodik, információ nélkül maradnak. Annyit azért elárul, hogy a nő tőrszúrást szenvedett, ő meg erős altatót kapott, így a nő sebeit bekötözik, ő pedig kap egy bájitalt, amit szépen fel is hajt. Ezek után mondván, hogy pihenjenek, magukra hagyják őket. Az ősdémon egy darabig az ágy szélén ülve némán mered maga elé, majd halkan megszólal.* - Jól vagy? *Kérdi, aggódó tekintetét Beccára emelve.* - Remekül harcoltál. Tényleg profi vagy. *Mosolyodik el, de csak halványan s rövid ideig. Látszólag nagyon bántja valami, csak egyelőre nem tudja, hogyan foglalja szavakba. Bár elég egyértelmű. Majdnem megölték Rebeccát. Mégis hogyan kéne éreznie?* - Sajnálom, ami történt. Nem figyeltem eléggé... Én... Nem is tudom, hogyan tehették ezt meg. Altatót csempésztek a kávémba. *Rázza a fejét, üres tekintettel meredve maga elé. Úgy néz ki, ez az egész Michael és Lizzy dolog, meg mindennek a tetejébe érkezett elrablás nagyon betett neki, és sikerült elérnie a mélypontját.*
Rebecca Taylor- .::Igazgató: Erethon::.
*Becca a legkevésbé sem kíván magyarázkodni, sőt, egyáltalán nem szólal meg, csak hagyja, hogy kezeljék, végighallgatja a gyógyító intelmeit, aztán ülve kényelmesen elhelyezkedik az ágyon, a derekát megtámasztva egy párnával, ügyelve rá, hogy a lába nagyjából kellemes helyzetben legyen, és ne okozzon neki több fájdalmat, mint az feltétlenül elkerülhetetlen.* - Persze *válaszol elmosolyodva Jesmon kérdésére.* - Rosszabbat is túléltem már. *A következő mondatra is csak mosolyog, bár némileg meglepetten, mert őszintén szólva nem teljesen érti, hogy Jesmon ezt most miért jegyezte meg. Minden esetre észrevette, hogy a férfinek valami baja van, úgyhogy egy halk sóhajjal beletörődik, hogy már megint nekiállhat összerakni az ősdémonját.* - Úgy történhetett meg, hogy alvás helyett folyamatosan gondolkodsz és dolgozol. Eleve sokat segített volna, ha nincs szükséged arra a kávéra. A következő egy hétben nálad alszom, és gondoskodom róla, hogy meglegyen a napi nyolc óra pihenésed. Tudom, hogy segíteni akarsz, de azzal nem lesz előrébb senki, hogy olyan rossz állapotba kerülsz, hogy egy szekta tagjai elrabolnak egy altatós kávé szintű trükkel *magyarázza. Aztán egy pillanatra elhallgat, és gondterhelten sóhajt.* - Ráadásul fogalmad sincs, mennyire megrémültem, amikor megkaptam az üzenetüket, talán soha életemben nem féltem még ennyire, Jesmon. Sejtettem, hogy a múltam előbb-utóbb visszatér, hogy kísértsen, de hogy éppen... *Itt megint elhallgat, majd keserűen felnevet.* - Szerintem felhagyhatsz az aggódással, hogy el fognak rabolni miattad és inkább azon kezdj el problémázni, hogy téged ejtenek túszul *jegyzi meg. Hát, valóban eléggé ironikus a helyzet... Egyébként Rebecca mindent meg fog tenni, hogy a férfi jobban érezze magát, bár van egy olyan probléma, hogy ő sincs kimondottan a toppon, és valószínűleg nem sokáig fogja tolerálni, ha az ősdémon hülyeségeken szenved... Azért az ő türelmének is vannak határai.*
Jesmon Helar- .::Igazgató: Cameos::.
*A válaszra Jesmon halványan mosolyogva bólint egyet, majd ugyebár megjegyzi, mennyire jól harcolt Becca. Valóban így gondolja, nincs ezen mit csodálkozni. Bár őt magát is kicsit meglepi a tény, hogy ezen meglepődött. Számíthatott volna rá. De mégis... Kevés aurort látott ennyire kreatívan és hibátlanul harcolni. És hát... Be kell vallani, annyit aggódott mostanság Beccáért, hogy eszébe sem jutott, hogy esetleg saját magát is meg tudná védeni. Hát kiderült, hogy mégis. Lehetséges, hogy még Jesmon nélkül is megúszta volna, bár valami nagyobb sebbel, az biztos. A magyarázatra immár felpillant, némi érdeklődéssel a tekintetében. A végén azonban ismét csak sóhajt egyet.* - Tudom, tudom. És igazad van. Szégyellem is magam miatta. Veszélybe sodortalak. *Mert saját magát nem, á, tényleg. Jó, előbb-utóbb valószínűleg kiszabadult volna, ha Becca nem is jön. Csak hát akkor ő sem így nézne ki... Kicsit kevésbé lenne egy darabban. A következő szavakat némán végighallgatja, majd a nevetést hallva kissé eltorzul az arckifejezése, mire lehajtja a fejét.* - Igen. Kissé ironikus. *Mondja keserűen.* - Nem, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy hagyhattam ezt. *Fakad ki végül, immár felpillantva, fáradt, megtört tekintettel nézve szerelmére. Azonban nem sokáig marad így, végül sóhajt egyet, és átül a másik mellé, cipő nélküli lábát feltéve az ágyra, s fél kézzel átkarolva, majd magához húzva Beccát.* - Nagyon sajnálom. *Suttogja, megcsókolva a nő homlokát. Majd, ha a másik nem szól, ő sem teszi meg, ha meg igen, némán hallgatja. Minden esetre ha csönd is van, ezúttal nem sokáig hagyja, pár perc után megszólal.* - Ez többé nem fog előfordulni. Meghaltak. Mind. Már nem kell félned. *Mondja halkan, majd kis szünet után még hozzáteszi.* - Én pedig ígérem, hogy nem hagyom magam elrabolni többé. És pihenni is fogok... Ma este kezdheted az ellenőrzést. *Mosolyodik el végre, bár ezt a nő valószínűleg csak a hangján hallhatja, hacsak nem nézett fel.*
Rebecca Taylor- .::Igazgató: Erethon::.
*Amikor Jesmon kiejti a száján, hogy "Veszélybe sodortalak.", valami határozottan elpattan. Azért a nő javára legyen mondva, hogy igen nagy önfegyelemről tanúskodik, hogy nem pofozza meg az ősdémont, ahogyan azt egy pillanatig igen komolyan fontolóra veszi. Ehelyett egész egyszerűen csak a homlokához emeli a tenyerét, majd masszírozni kezdi a halántékát.* - Ehhez most nincs türelmem. Hálás lennék, ha nagyon gyorsan leszoknál arról, hogy folyamatosan azon hisztizel, hogy én így meg úgy veszélybe kerülök, hát hurrá. Mint azt láttad, tökéletesen képes vagyok rá, hogy megvédjem magam, úgyhogy örülnék, ha figyelnél a saját biztonságodra is, nem csak az enyémre. Negyven éven át bujkáltam ezek elől az emberek elől, beletörődhetnél, hogy tudok vigyázni magamra *osztja ki elég alaposan a férfit. Nem, most egyszerűen nincs kedve kedvesen és aranyosan végigbeszélni a szerelmével, hogy ő okos kislány, jó kislány, Jesmon meg csak szépen ne hibáztassa magát... Hát könyörgöm!* - Úgy, hogy idióta vagy. És sokat segítene, ha ahelyett, hogy azon szenvedsz, hogy hogyan történhetett meg, inkább biztosra mész, hogy többé ne történhessen meg *válaszolja, némileg higgadtabban Jesmon kifakadására. Azért annyira nem simul hozzá a férfihez, mint szokott, sőt, egy kicsit inkább elhúzódik egyértelműen nem sikerült még megpuhítani. Nem is azért van kiakadva, mert az ősdémon hagyta magát elraboltatni - bár van egy olyan érzése, hogy Jesmon sikeresen azt hiszi majd, hogy neki ez a problémája -, hanem mert még azok után, hogy ő került veszélybe, akkor is az a legnagyobb gondja, hogy ó jaj hát mi lesz Beccával? Hát semmi. Megvédi magát amikor bajban van és kész. Nem kisgyerek már, akit agyon kell védelmezni. Általában nem szokta ennyire zavarni Jesmon védelmező hajlama, de most, ebben az idegállapotban, ráadásul úgy, hogy lényegében együtt szöktek meg, és a férfi épp úgy rohadt nagy bajban lett volna nélküle, nem igazán tudja értékelni.* - Nem félek tőlük. Már kinőttem a félelemből, ha nem tettem volna, még mindig álnéven bujkálnék valahol Közép-Európában *húzza ki magát sértetten, Jesmon utolsó szavait meg egész egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Jó lenne, ha férfi egy kicsit felfogná, hogy a hozzáállása menyire sértő tud lenni Rebecca büszkeségének, ami, hát annyira azért nem kicsi, hiszen mindig is elégedett volt vele, hogy ő egy önálló nő, aki tökéletesen jól elvan magában is, és nem azért van együtt egy férfivel, mert védelmet, pénzt meg lakhatást akar tőle, hanem azért, hogy érzelmileg legyen kihez fordulnia, hogy legyen egy társa.*
Jesmon Helar- .::Igazgató: Cameos::.
*Nem igazán érti, hogy miért sikerült ennyire felidegesíteni Rebeccát. Hiszen ő bocsánatot kért, elmondta, hogy sajnálja, már mindent megpróbált... És mégis, egyre idegesebb. Most a magába zuhant testtartást felváltja az érdeklődve figyelő előredőlés. Jesmon ismét le van maradva, milyen meglepő. Minden esetre tovább követi az a tervet, mert miért is ne, végülis eddig tök jól bevált, nem? A kiosztásra ő is sóhajt egyet, majd széttárja a karját.* - Dehát Rebecca, tudom, hogy meg tudod védeni magad, hiszen láttam. Én csak... Csak nem szeretném, hogy bajod essen, érted? Ezt meg tudtam volna akadályozni, és éppen ez a bajom. *Fejezi be, majd egy pillanatra a tenyerébe temeti az arcát. Nem érti ezt az egészet. Nem ért ő már semmit, csak békét szeretne, meg egy kis alvást. Na, idáig is eljutottunk, kész csoda. A leszúrásra ismét csak lehajtja a fejét, így bólint.* - Értem. Mindent megteszek. *Mondja halkan. Igazából egy külső szemlélő meg sem tudná mondani, melyikük a több ezer éves ősdémon, komolyan. Kicsit sem egyértelmű a jelenlegi párbeszédből, pláne, hogy Jesmon jelenleg jobban hasonlít egy kivert kutyára, mint egy nagy hatalmú ősdémonra. Aztán pedig odaül ugyebár a nő mellé, de még mindig érzi, hogy valami nem teljesen oké. Hát, továbbra sincs semmi tippje, így csak tovább beszél. Lehet, hogy be kéne fognia? Aztán, a nő szavait hallgatva hirtelen leesik neki. Hát persze. Hát persze, hogy ez a baj. Hiszen ő itt folyamatosan óvni akarja mindentől, miközben képes arra, hogy önmagát is megvédje. Képzett auror, aki rengeteg mindent látott már, és rengeteg veszélyt túlélt. Egyedül. Nem egy gyámoltalan kislány, márpedig Jesmon Helar, te bizony úgy kezelted. Ahogy ez szép lassan leesik neki, először is roppant büszke lesz magára, hogy így összerakta az információkat (végül is csak ötször olyan lassú a felfogása, mint egy meztelencsigának), aztán pedig elkezd rajta agyalni, mivel tehetné jóvá.* - Igen, igazad van. És amint láttam, nem is volt mitől félned. Simán felülkerekedtél rajtuk... A saját maguk által állított csapdájukban. *Kezd bele, de azért csak óvatosan, figyelve rá, hogy mikor kap ismét egy szúrós tekintetet.* - Nem szabadna veled így viselkednem. Meg tudod védeni magadat, én pedig úgy kezeltelek, mint egy kisgyereket... Pedig nélküled nem jutottam volna ki onnan. Köszönöm. *Pillant le, igyekezve a nő szemébe nézni, bár ez csak akkor lehetséges, ha az felpillant.* - És ezentúl megpróbálok nem állandóan miattad aggódni, hanem... Odafigyelni magamra is. *Sóhajt egyet, de azért a mondat végén ott bujkál valami mosolyféle a szája sarkában...*
Rebecca Taylor- .::Igazgató: Erethon::.
*Jesmon szavaira csak idegesen szusszant és vet egy igencsak csúnya pillantást a férfire. Nem, tényleg nem érti. Ahogyan elnézi a leginkább kivert kutyára hasonlító ősdémont, egy pillanatra majdnem elfelejti a mérgét, de aztán emlékezteti magát, hogy most azt akarja elérni, hogy a kedvese végre felfogja, hogy neki egész pontosan mi is a problémája a hozzáállásával, úgyhogy inkább nem is néz rá, mielőtt még megsajnálja. Aztán ugyebár sértetten válaszol a férfinek, és amikor Jesmon újból megszólal, már érzi a változást, így megkockáztat egy oldalpillantást. Aztán a következő magyarázatra kapásból megváltozik az egész testtartása, és egy széles vigyor ül ki az arcára.* - Uram ég, már komolyan kezdtem azt hinni, hogy soha nem fog eljutni az agyadon, mi a problémám... Komolyan mondom, remekül leromboltad az eredeti elképzelésemet arról, hogy hogyan foglak én valaha utolérni a párszáz évemmel *kuncog, majd sóhajt egyet, és ad egy puszit a férfi arcára.* - Jól van, megbocsátok. De csak azért, mert olyan rettentő aranyos vagy, hogy az előbb is alig bírtam mérges maradni rád *von vállat, majd ad még egy gyengéd csókot Jesmon ajkaira.* - Szeretlek ám, csak... nagyon elfáradtam ma. Ilyenkor nincs annyi türelmem, mint normálisan *teszi még hozzá. Aztán az ősdémon következő szavait hallva egy sóhajjal a férfihez bújik, immár nem húzódva el az érintésétől.* - Az jó lesz. Talán azzal, hogy magadra vigyázol, sok aggódást megspórolsz mind a kettőnknek, mert ha téged nem tudnak elkapni, akkor nem rohanok utánad és keverem magam bajba azzal, hogy téged próbállak megmenteni, miközben betegre aggódom magam, hogy mit csináltak veled *teszi még hozzá. Hát, az nem is kérdés, hogy nagyon sikerült ráijeszteni, de most azért megnyugodott, hiszen mind a ketten különösebb sérülés nélkül itt vannak és élnek, és most már tényleg rohadt álmos, úgyhogy ásít egyet, és felpislog a férfire.* - Ugye szerinted sem feltétlenül muszáj itt éjszakáznom? A lábam ugyanígy vízszintesben lesz a saját ágyamon is.
Jesmon Helar- .::Igazgató: Cameos::.
*A hatalmas mosolyt látva végre megkönnyebbül, hogy ezúttal jó úton halad, így kissé bátrabban folytatja a magyarázkodást. Igen, valóban ideje volt már felfogni, mert előbb utóbb teljesen Becca agyára ment volna a baromságaival. A nő szavaira végül nem bírja, halkan elneveti magát, egyrészt a megkönnyebbüléstől, amiért megtalálta a helyes megoldást a megbékítésére, másrészt, mert tényleg elég humoros, amit mond.* - Mint mondtam, az évek nem jelentenek sok mindent. Pláne, ha az ember teljesen egyedül tölti őket el. *Mosolyog rá, és nem, ezúttal nem hisztizni akar vagy ilyesmi, csak tényeket közöl.* - Lehet, hogy sokat tanultam a világegyetemről és az emberiségről, de amint látod, van, amiről fogalmam sincs. *Teszi hozzá, és ismét nem bírja ki nevetés nélkül. Ez a továbbiakban sem változik, mivel Becca kijelenti, hogy még most is alig tudott rá haragudni.* - Micsoda mázlim van. *Mondja, majd boldogan viszonozza a csókot.* -Semmi gond. Megérdemeltem. *Mosolyog rá, aztán ugyebár tovább beszél, és örömmel veszi tudomásul, hogy ezúttal Becca nem húzódik el tőle, sőt. A reakcióra aztán ismét elmosolyodik, bár ezúttal csak halványan.* - Igen. Nekem pedig nem kell aggódni, hogy mi lesz, ha engem elrabolnak és utánam jössz, ezzel kockáztatva az életed. Mindenki jól jár. *Szélesedik ki a mosolya. Lehet, hogy aludnia kéne. A nő kérdését hallva úgy dönt, ez valóban így van, mind a kettejükre ráférne egy kiadós alvás. Így hát lemászik az ágyról, összeszedi a cipőit, majd anélkül, hogy szólna bárkinek is, ölbe veszi Beccát és elindul kifelé az ispotályból. Ha időközben megjelenik a gyógyító, közli vele, hogy majd ő vigyáz a betegre, nem kell aggódni, s megindul a nő szobája felé. Ha odaért, leteszi őt az ágyra, s fölé hajolva hosszan megcsókolja.* - Szeretnéd, hogy itt maradjak? *Kérdi a csók után, s ha Rebecca igennel válaszol, csak néhány percre tűnik el, hogy lezuhanyozzon és átöltözzön. Akkor aztán visszatér, és óvatosan bebújik szerelme mellé az ágyba, majd amennyiben az még nem alszik, átöleli és ad még neki egy jóéjt csókot, ez után azonban szinte biztos, hogy másodperceken belül ő maga is mély, remélhetőleg álomtalan álomba merül...*
|
|
|