by Liliya Antonov Vas. Május 18, 2014 8:13 pm
*Lil elgondolkozva bólogat Yan szavaira - magától is gondolta, hogy ez lesz a válasz, hiszen miért is foglalkozna mással? Annyit a nő is lát, hogy fontos neki a cég és szeret vele foglalkozni. Talán épp ezért nem tette fel sosem ezt a kérdést. Hát mostmár egyértelműen tudja a választ is. Az utolsó mondatra elmosolyodik - maga sem igazán tudja, miért, de mindig is gyerekek között képzelte el magát. Az, hogy taníthassa őket, hogy hatással lehessen a lelki fejlődésükre, hogy láthassa őket felnőni... mindig is úgy érezte, ez az életcélja. Milyen fájdalmas belegondolni, hogy eddig az élet milyen messze sodorta ettől a céltól... Tanító helyett bérgyilkos lett. Ha önszántából történt, ha nem, így volt. S az elmúlt hónapokban ismét szinte minden éjjel felriad az abból a bizonyos korszakból megragadt rémálmok miatt. Épp ezért teszi fel olyan félve a következő kérdést. Mert a történtekre utal, és mert ez most számára olyan, mint egy hatalmas, fekete lyuk, amibe nem mer közelebbről belenézni, mert fél a benne lakó szörnyektől, így hát csak kerülgeti szépen, pedig tudja, hogy minél tovább csinálja ezt, a szörnyek annál vérszomjasabbá válnak odabenn.* - Igen... akár maradhatunk is. De azért, ha majd összegyűjtünk elég pénzt, vehetnénk egy házat Bulgáriában is, a tengerparton. Sőt, igazából nem is kell venni, mert még megvan ott a házam... Bár... lehet, hogy jobb lenne egy nagyobb. Ha majd egyszer már nem csak ketten leszünk. *Mosolyog szerelmére, s szinte fel sem tűnik neki, mennyire egyértelmű utalást tett a gyerek-ügyre. Dehát ez a téma sosem volt tabu... Egyikük sem mondta, hogy nem szeretne a gyereket. Csak az nincs tisztázva, hogy mikor. És hogy mennyit. De ezek amúgy is lényegtelen dolgok. Aztán következik Yan kissé szerencsétlen kérdése, ami, bármennyire is bénán hangzik, Lilnek többet jelent minden másnál. Mert tudja, hogy Yan mennyire nem ért az ilyen dolgok megbeszéléséhez, s most pedig mégis ő kérdezi meg... Ennél jobb bizonyítékot keresve sem találhatna rá, hogy Yan valóban mindig, minden körülmények között mellette fog állni. Így hát nem tudja megállni, hogy mielőtt belekezd, ne mosolyogjon vőlegényére azzal a tekintettel, amit csakis neki tartogat, s aminek jelentését talán csak ők ketten érthetik meg. Ezt követően viszont tekintetét a padlóra szegezi, s a mosolya is eltűnik.* - Nem hiszem, hogy... Fel tudnám ezt dolgozni. Nem arról van szó, ami történt, elvégre Kamen jól van, de... *Sóhajt egyet, s megrázza a fejét.* - Emlékszel, mit mondtam, mikor megkerestél Bulgáriában? Kábé két éve. Azt, hogy én már sosem leszek az, aki voltam. Hogy egy roncs vagyok, aki már semmire sem jó. Mikor idejöttem, annyira tökéletes volt minden, hogy ezt elfelejtettem. Aztán rá kellett jönnöm, hogy...semmi sem változott. Valami tönkrement bennem, amit talán már sosem lehet helyrehozni. Megpróbálhatok úgy viselkedni, mint aki teljesen normális, de... Amit átéltem, amikre kényszerítettek... Nem, nem is kényszerítettek, az a legszörnyűbb, hogy végig megvolt a szabad akarat látszata. Ezért nem tudok megszabadulni a lelkiismeret furdalástól sem. *Csóválja a fejét, továbbra is maga elé meredve.* - És amit akkor tettem... Tudtam, hogy Kamen meg fog halni, tudtam, hogy én is meg fogok halni, és mégis megtettem, mégis hazudtam neked... átvertelek. Kell ennél jobb bizonyíték? Nem tudom, hogy leszek-e még valaha az, aki voltam, Yan... *Pillant vőlegényére, aki tekintetében egyszerre láthat egy rémült kisgyermeket, s egy érett, sokszor s sokfelől megtört felnőtt nőt.* - Sajnálom, hogy rád zúdítom ezt az egészet, de úgy fair, ha tudod. És azt is, hogy nagyon sajnálom mindezt...
