*Ahogy felnézek a Sátánra, már látom, hogy semmi esélyem sincs, hogy olyat tettem, amit akárhány évig élek is, sosem leszek képes jóvá tenni. Már csak abban reménykedek, hogy megöl, vagy örök kárhozatra kényszerít. Persze jól tudom, hogy ez túl szép vég lenne számomra - talán még meg is őrülhetnék. Homályos elmém mélyén azonban felsejlik a gondolat: ha meg tudnék őrülni, az már megtörtént volna. Nem, még megvan az ép eszem, ami pontosan tudja, hogy mi fog most következni, s sajnos a szívem is, ami, úgy érzem, darabokra hullik szét. Senki sincsen életben körülöttünk, fél szemmel látom, hogy az ősdémonok a vértócsákban ácsorogva várnak, hallom, ahogy az utolsó hörgések is elnémulnak. Mindenki halott. Mindenki, akit valaha szerettem - egy kivétellel. Ahogy meghallom a választ, fájdalmasan sok időbe telik, míg az értelme eljut a csaknem összeomlott, de még ép tudatomig. Nem szólalok meg, csak nézem, ahogy közeledik felém, s egész valómban szétárad a gyűlölet. Érzem, hogy Lor karja az enyém köré fonódik. Izmaim elernyednek, s fáradt, de még nem megtört tekintettel pillantok rá, azonban el is kapom róla a tekintetem, mert amit látok, megrémiszt. Ugyanis látom, tisztán látom gyönyörű, azúrkék szemeiben azt, amit sosem akartam látni: a beletörődést az elmúlásba. Ő is tudja, pontosan tudja. Mégsem menekül, mégsem zokog, mégsem törik össze, ahogyan én. Nem pánikol, nem könyörög. Ettől pedig csak még jobban fáj, hogy el kell veszítenem őt. Nem, nem gondolhatok ilyenre, nem fogom elveszíteni, az nem lehet. Ki kell találnom valamit. A küzdés, a remény utolsó lángjai ezek bennem, hiszen legbelül már tudom, hogy minden hiábavaló. Így hát, amikor a két démon mellém lép s kiszakítják a kezem az övéből, lendületből egy hatalmas ütéssel jutalmazom az egyiket, aki legalább három métert repül hátrafelé. A másikkal is valami hasonlót tervezek, de gyorsabb nálam: szép ütést kapok egyenesen az orromba, de ez nem érdekel, elmémet elönti a vörös köd, már nem gondolkozok, csak ütöm, ahol érem. Látom, ahogy még egy démon közeledik felém, egy pillantással elrepítem, azonban ekkor már az összes közeledik, de nem, még mindig nem adom fel, nem érdekelnek az engem ért ütések, rúgások, sőt, még a szúrások sem, az sem, hogy egy kard siklik keresztül az oldalamon, nem érzem a fizikai fájdalmat, nem érzek semmit. Nem tudom, hogy mennyi ideig küzdök, de lehet akár fél óra is, mert a végén összeesek a kimerültségtől. Ahogy elvonszolják mellőlem, érzem, ahogy a tenyere végigsiklik a vágásoktól tarkított arcomon. Csak fél szemmel látok, a másikat elvakítja a homlokomról csorgó vér. Szinte teljesen felesleges a mellettem álló két démon jelenléte, hiszen mozdulni is alig bírok, csak térdelek a porban, több tucat sebből vérezve, s forog körülöttem a világ. Lucifert és Lorelinet nézem, de egy darabig szinte semmi sem jut el a tudatomig abból, ami történik. Mintha egy falon át hallanám a szerelmem hangját, mintha függöny mögül figyelném, ahogy... ahogy mosolyogva néz szembe Luciferrel.* - Megbocsátok neked. *Mondja halkan, majd ezt követően Lucifer felém fordul, s én kényszerítem magam, hogy felfogjam a szavait. Figyelem a kard csillogását, a hangot, ahogy a levegőbe hasít. Látom, ahogy Lorelinet ridegen a földre lökik, s hallom Lucifer hangját, ahogy megadja neki az utolsó szó jogát.* - Ne hagyd, hogy megváltoztassanak, Jesmon. *Mondja halkan, felém fordulva, én pedig mostmár tisztán látom a tekintetében az elhivatottságot, a határozottságot, a gyengéd féltést - és a szerelmet. Mégsem tudok megszólalni, csak rekedt hangon, ami úgy hangzik, mintha több száz méterről szólna, ejtem ki a nevét.* - Lor... *Ekkor pedig látom a penge villanását, ahogy a bőrébe hasít, majd a nő, akit szerettem, holtan terül el a porban.* - Nem! *Ordítom, s valahol a tudatom alatt észreveszem, hogy a körülöttem levő ősdémonok összerezzennek, majd meghátrálnak. Úgy érzem, mintha sosem lettem volna még ilyen erős, mintha még Luciferrel is végezni tudnék. Lassú, határozott léptekkel indulok meg felé, majd alig fél méterre állok meg a Pokol Urától.* - Gyűlöllek, Lucifer. Gyűlöllek téged és a rühes bandádat is. Sosem voltál az uralkodóm, és sosem leszel az. Te vagy a legszánalomraméltóbb teremtmény, akivel valaha is találkoztam. Úgy fogsz elpusztulni, mint egy féreg... és akkor én ott leszek. *Mondom mindezt Lucifer szemébe, annak a lénynek a szemébe, aki engem teremtett, aki a második leghatalmasabb lény ebben az univerzumban. Aztán megfordulok, s lassú léptekkel elindulok a holttest felé. Megállok mellette, s letérdelve két ujjammal lecsukom a szemhéját, majd felemelkedek, s néhány másodpercig némán nézem. Halott. Lucifer ölte meg. Miattam. Aztán, hátra sem nézve folytatom az utamat, egészen míg a főtér közepére nem érek. Bárki közeledik hozzám, amint a három méteres körzetemen belül ér, elviselhetetlen fájdalomtól vergődve esik össze. A főtéren pedig megfordulok, ismét szembe kerülve így Luciferrel. Érzem a körülöttem áramló energiát, érzem, hogy most képes lennék arra, amire még soha senki sem volt képes. Elszökhetek a Sátán elől. Gyűlölettől lángoló tekintetemmel elkapom az övét, majd két kezemet lassan felemelem, minek nyomán a föld hihetetlen erővel kezd remegni alattunk, majd közöttünk egy óriási szakadék keletkezik, hihetetlenül rövid idő alatt. Még mielőtt Lucifer vagy bármelyik démon bármit is tehetne, mindannyiuk fülét éles, sivító hang tölti be, amelynek hangereje már fizikai fájdalmat okoz. Ez a hang egyre erősödik, kizárt, hogy így bármelyik ősdémon is varázsolni tudna, viszont tudom, hogy ez Lucifernél csak pillanatnyi zavart okozhat, így a következő pillanatban leeresztem a kezem. Robbanás erejű lökéshullám söpör végig a falun, ledöntve a még álló házakat, kiszakítva a földből a fákat - majd nyomtalanul eltűnök. Persze mindez alig tíz másodperc alatt játszódott le, vagy még annyi sem. Tudom, hogy maximum tíz százalék esélyem van arra, hogy bevált a dolog. Tudom azt is, hogy ha mégis sikerült, a következő ki tudja, hány évezredben bujkálnom kell majd. Tudom, hogy a sebek, amiket ma szereztem, sosem fognak elmúlni. Tudom, hogy amint eltűnök innen, össze fogok törni, egy ronccsá leszek, aki gyűlöli magát azért, amit tett. S legvégül: tudom, hogy sosem fogom hagyni, hogy megváltoztassanak.*
by 
