by - Nekem is hiányoztál *válaszolom halkan. Óvatosan simogatom a hátát, miután hozzám bújik, a kérdésére halványan elmosolyodok, és megrázom a fejem.* - Nem, most már nem megyek sehova. Itt maradok melletted. A következő mondatot hallva halkan sóhajtok, és még szorosabban magamhoz ölelem a lányt. Igen, tartottam tőle, hogy nem lesz minden rendben, mire visszatérek, sejtettem, hogy sok mindenről le fogok maradni... De úgy érzem, nem most van itt az ideje, hogy mindent megbeszéljünk, amit meg kell, mert ez most a viszontlátás pillanata. A boldogságé. Nem akarom elrontani ezeket a perceket, bőven lesz még időnk rá, hogy beszéljünk azokról a dolgokról, amik a lánnyal történtek, mialatt nem voltam itt.* - Én is *válaszolok suttogva. Azonban a meghitt pillanat hamar megszűnik, ugyanis futó léptek hallatszanak, és két régi "barátom" ront be.* - Ki vagy, és hogyan jutottál be? *támad nekem egyből a démon-vámpír, mire elengedem Elizabeth-et, és dühödten felpattanok.* - Hogy merészelsz kérdőre vonni, féreg?! *mennydörgök rá. A félvér némileg meglepetten és aggódóan néz minket felváltva, ahogyan egymással szemben állunk.* - Nem lehetünk benne teljesen biztosak, hogy valóban Michael vagy... A nixék... *kezdi, de a velem szemben álló rohadék megrázza a fejét.* - Ő az, Kamen. Nincs itt semmi dolgunk *mondja halkan, és le is lépne, de erősen rámarkolok a csuklójára.* - Csak hogy gyorsan tisztázzuk a helyzetet: nem jöhetsz Elizabeth közelébe, nem érintkezhetsz vele, és én sem vagyok kíváncsi rád. Bárki bármit is gondol rólad, én tudom, mi vagy igazából, és nem fogok úgy tenni, mintha hinnék benne, hogy nem az vagy, akinek tűnsz. *Ezzel végzek is, elengedem, és hátat fordítok neki, kitaszítva a látó- és érdeklődési körömből. Majd ismét Lizzie-hez fordulok, figyelmen kívül hagyva az elkerekedett szemekkel engem figyelő Kament, aki láthatóan nem tudja eldönteni, hogy itt maradjon kérdőre venni engem, vagy Morgan után menjen.* - Szedd össze a holmidat, hogy hazamehessünk. *Aztán kihasználom, hogy a félvér még itt van, és rápillantok.* - Faith-ről tudunk valamit? *kérdezem halkan, mire a srác bólint, és informál róla, hogy a lány a szomszéd szobában van, közben pedig láthatóan úgy dönt, hogy inkább a démon-vámpírral megy, így magunkra hagy minket.*
+2
Kamen Grozdan Branimir
Elizabeth Cobb
6 posters
Vendégszobák
Elizabeth Cobb- .::Városi Lakos::.
*Valóban sok mindent kell megbeszélnünk és persze tisztában vagyok azzal, hogy neki is el kell mondania a dolgait. Aztán amikor a boldogságról beszél csak mosolygok és örülök neki. Annyira hiányzott és minden nap szerettem volna megölelni vele lenni és a nyakába ugrani és annyira hiányzott és lehet makacs vagyok. Amikor Patric megjelenik letörlöm a könnyeimet és rápillantok meg Kamenre is ijedten.* - Fejezzétek be légy szíves.. apa…*Néz rá majd Patre aggódva hiszen fontos számára a srác és próbálna lojális lenni mind kettővel, de ez így nehéz lesz.* - Patric..*Mennék utána, de a szavak hallatán sejtettem, hogy ez lesz. Apa eltilt Pattől és nem tudom én ezt előre sejtettem és amit tudok, hogy nem tudok teljesen elszakadni és nem is fogok tőle.* - Ő az aki eddig vigyázott rám Kamennel együtt. Ha ő sincs akkor én se lennék itt. *Lehet kár volt megszólaljak, de amit most láttam azért nem akarom ezt. Aztán sóhajtok egyet és Kamenre pillantok csináljon valamit, de ez furcsa. Nem gondoltam volna, hogy tényleg megteszi. Örülök neki jelenleg ez tény és való és vigyázok rá is ameddig csak lehet.* - Figyelj..*Közben elkezdem pakolni a ruhámat ami nem sok, de azért még is volt egy pár.. vissza szokni hazamenni az otthonomba. Ez lesz a furcsa.* - Van egy dolog amit ő vele kell majd megbeszélj és ragaszkodom hozzá. Légy szíves. Amikor mind hárman ott vagyunk és Kamen is mondta az előbb. Erről tudnod kell. De nem most, most csak veled szeretnék lenni és tényleg úgy érezni, hogy az otthonomban vagyok.*Mondom apának és Faithre megcsillannak a szemeim. Örülök neki, hogyha velünk jön és remélem apa is arra gondol amire én. A Pates dolog meg elég bonyolult lesz.. megoldani a közös edzéseket és a találkákat.. bár, furcsa lesz újra otthonomban lenni és érezni a melegséget és a személyzetet persze a beszélgetések is. Istenem szóval tényleg nem egy álom, hanem a valóság. Egy olyan dolog amiért imádkoztam..*
//Fagy//
//Fagy//
Michael- .::Felvilági::.
*Nem foglalkozok a lányom közbevetéseivel, mert... nem. Mert ő csak egy gyerek, aki nem fogja megérteni, miért teszem, amit teszek, én pedig nem fogok neki magyarázni Szóval csak vetek rá egy pillantást, amiről üvölt a parancs: hallgass el. Aztán a démon-vámpír elviharzik, én pedig figyelni kezdem, ahogyan a lány pakol.* - Akkor azt majd megbeszéljük annak idején. Egyelőre ráér *jelentem ki, majd megérdeklődöm Kamentől, hogy hol találom Faith-t. A szemem sarkából látom Elizabeth reakcióját is, így amint a félvér lelépett, felé fordulok.* - Ezek szerint már találkoztatok... Remélem nem gond, hogy mostantól Faith is velünk fog élni. Megígértem neki, még amikor odalent voltunk, és nem vonhatom vissza az ígéreteimet *magyarázom, majd elhallgatok, és várom, hogy a lányom végezzen. Amikor kilépünk az ajtón, az egy kis sporttáskát cipelő Faith-be ütközünk.* - Michael! *kiált fel, majd hozzám lép, és szorosan átölel. Én csak megveregetem a hátát, majd a folyosó irányába intek.* - Menjünk haza *mosolygok rájuk. A kúriában, mire hazaérünk, egy három főre terített karácsonyi asztal áll, és a személyzet valahonnan még egy sebtében feldíszített karácsonyfát is szerzett nekünk. Nem maradok fent sokáig a lányokkal: a vacsora után szinte rögtön kiutalom Faith szobáját, majd elköszönök tőlük, és elmegyek aludni. Hiába, fáradt vagyok... Ha azt mondom, nem volt egyszerű napom, elég enyhén fogalmazok. Majd holnap megkeresem Jesmont... Ma még az ráér. Úgysincs itt.*
Yan Antonov- .::Diák::.
*Yan az elmúlt negyed órában némán, mozdulatlanul ült az ágyuk maradványai között, szinte pislogás nélkül meredve a kalózmedálra, újra meg újra végignézve azokat a jeleneteket, amiket ő már előre látott, átélve azokat az érzéseket, amik Liliyát átjárták, azt a mentális és fizikai fájdalmat, mindent... Körülötte a szoba darabokban van, láthatóan elszabadított egy teljes hurrikánt, az ajtó pedig megrepedt pár helyen, ugyanis a fiatal férfi vagy tíz percet töltött azzal, hogy üvöltve ostromolta két öklével, próbálva kijutni valahogyan. Amikor azonban megérezte, hogy Lazarov leszúrta Lilt, minden elmúlt, minden érzés, minden őrjöngés, így hát csak leült, és várja, hogy valaki odajöjjön, hogy valaki elmondjon neki mindent, ami történt. Hogy Liliya belépjen az ajtón, és elmondja, hogy Kamen... Megremeg, és tovább bámulja a medált. Nem, egyszerűen nem lehet, hogy... Legyűri az érzéseit. Még nem tud biztosan semmit, hiába suttogja az áruló hangocska a fejében, hogy eddig minden jóslata helyes volt. Lehetséges, hogy Kam csak nagyon durván megsérült, de Darius biztosan meg tudja menteni, mert hát zseniális gyógyító, és az nem lehetséges, hogy Kam ténylegesen meghaljon. Mert sokan halhatnak meg, bárki meghalhat, de hogy Kamen? Nem. Az egész egyszerűen lehetetlen. Amikor kinyílik az ajtó elgyötörten felpillant, majd feláll, Lilhez lép, és szorosan átöleli. Hosszú percekig nem hajlandó megmozdulni vagy megszólalni, majd elhúzódik a feleségétől, és könyörgően a szemébe néz.* - Kam? *kérdezi halk, remegő hangon.*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*Tekintete végigfut a szobán, s agya be is fogadja a teljes rombolás képét, azonban feldolgozni már képtelen. Csak áll egyhelyben, s az egyetlen, amit lát, az az ágy maradványai közt ülő Yan. Azt hitte, már soha többé nem láthatja. Néhány végtelenül hosszú másodpercig meg volt róla győződve, hogy soha többé nem ölelheti át - most pedig ismét felé tart, s ahogy magához öleli, Lil némán zokogni kezd. Arcát férje vállába fúrja, s így áll, némán rázkódva a mérhetetlen fájdalomtól. Úgy érzi, már soha többé nem lesz képes innen elmozdulni, inkább majd örökké itt áll, Yan karjaiban, siratva Kament, az egyik legjobb embert, akit valaha ismert, s aki érte adta az életét. Azonban a valóság kegyetlen ökle ismét átüti az oly kellemes elszigeteltséget nyújtó falat, s ahogy Yan elengedi, Lil legyűri maguktól talán már soha el nem apadó könnyeit, s némán megrázza fejét, ami sok mindent jelenthet, de tekintetében benne van minden, amit egyelőre képtelen kimondani.* - Annyira... sajnálom. *Suttogja akadozva.* - Az... az én hibám... minden... az enyém... *Csuklik el a hangja, majd minden átmenet nélkül összecsuklik s térdre borul a romokkal teleszórt padlón. Szőke tincsei függönyként hullanak arca elé, melyet tenyerébe temet, hogy tompítsa a kétségbeesett zokogást, mely ismét elsodorni látszik őt. Nem érdekli, hogy egy romhalmaz közepén térdepel, nem érdekli, hogy csak most tért vissza a halálból s az ispotályban lenne a helye... Csakis azt érzi, hogy képtelen Yanra nézni, képtelen elmondani neki, hogy Kamen miatta, csakis miatta halt meg, az ő hibája az egész, ő okozta mindenkinek ezt a fájdalmat, most csakúgy mint korábban. Azt reméli, megnyílik alatta a föld s ő békésen elsüllyedhet, vagy mindegy is, mi történik, csak ne kelljen látnia Yan fájdalmát, csak ne kelljen látnia még egy embert, akinek összetörött a szíve - miatta.*
Yan Antonov- .::Diák::.
*Van... van a gyengeségnek egy pillanata. Az az, ami miatt mozdulatlanul hagyja, hogy Lil teljesen kicsússzon a kezei közül, a földre esve, és az az, ami miatt egy pillanatig képtelen odatérdelni mellé. Azonban végül sikerül egyszerűen csak térdre esnie a fiatal nő mellett, és szorosan magához húzza, miközben a saját könnyei is peregni kezdenek az arcán.* - Nem tehetsz róla... Ő... döntött így *suttogja remegő hangon, majd úgy dönt, hogy inkább elhallgat, mert nem akarja, hogy Liliya hallja a gyászát, tudja, hogy épp elég az, amin most keresztül megy. Ezzel együtt pedig nem hagyja, hogy a fájdalom teljesen elvegye az eszét, mert egy mélyen racionális partja próbálja átvenni az irányítást, hogy legalább Lil rendben legyen.* - Fel kell mennünk az ispotályba. Gyere *mondja halkan, majd felsegíti a lányt, és támogatva őt, lassú léptekkel indul meg. Ő maga is ellátásra szorul, hiszen eltört a keze, meg több helyen is megsebezte magát. Azonban ahogyan haladnak, és Yan véletlenül lepillant a karjára, megtorpan. Ha Liliya felpillant, láthatja, hogy a férfi arcának minden millimétere apró vágásokkal és sebekkel, ahogyan a teste minden porcikája is. Még szerencse, hogy már csak pár méterre vannak az ispotálytól, ugyanis ez az a pillanat, amikor Yan elveszíti minden kontrollját: megremeg, és összeesik, reszketve meredve a sebeire, könnyezve, véglegesen felfogva a tényt, hogy Kamen nincs többé, és a halálára nincs is ékesebb bizonyíték, mint az elmúlt fedőbűbáj. Kamen, az örökké erős, örökké magabiztos, örökké létező Kamen nincs többé. Meghalt. És nem fog visszajönni, nem fog belépni az ajtón és rávigyorogni, nem fogja piszkálni a szókincse, a túl hosszú haja, a morcos arckifejezése és a szörnyű étkezési szokásai miatt, nem fog ott ülni mellette ebédnél, sötét megjegyzéseket téve a körülöttük lévő emberekre, egyszerűen nem lesz, nem létezik, megszűnt mindaz, ami ő volt, az unokatestvére, a legjobb barátja, a testvére, Kamen...*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*Hiába minden önvád, hiába undorodik magától, mégis, ahogy Yan átöleli, úgy érzi, talán mégsincs minden veszve, talán mégsem hullik minden darabokra, hiszen van, aki összefogja őt, aki nem engedi, hogy szétessen... Hallja a szavakat, s az értelmüket is felfogja, de az összes, ami el is jut a tudatáig, az annyi, hogy Yan nem gyűlöli őt - ami valószínűleg nem kéne, hogy meglepő legyen, de hogyan lehetséges, hogy Yan még mindig szereti, miközben ő ennyire gyűlöli önmagát? Ebbe az egy gondolatba végül képes belekapaszkodni s a felszínen tartani magát, habár a könnyeit nem tudja visszatartani. Hagyja hát, hogy Yan felhúzza s elinduljon vele az ispotály felé. Nem néz semerre, csak hagyja magát vezetni, közben pedig szép lassan, fokozatosan engedi be a gondolatokat elméjébe... Így aztán hamarosan ismét képes józan ésszel, legalább részben szembenézni mindazzal, amivel történt. Ameddig teljesen képes lesz erre... Hát, az még nem ma lesz. Ekkor azonban Yan megtorpan, s ahogy Lil tekintete a fiúra siklik, úgy érzi, menten kifut a lába alól a talaj. Olyan erősen harapj az ajkába, hogy ne sikítson fel, hogy kiserken a vére. Most látja mindazt, amit Nayden okozott a fiatal férfinek, most szemtanúja lehet Yan összes szenvedésének, amiért szintén önmagát okolja... S ekkor, valami kisebbfajta csoda folytán ismét megfordulnak a szerepek: Lil térdel le Yan elé s öleli szorosan magához, érezve könnyei sós s vére fémes ízét a szájában. Jó darabig így marad, míg végül ismét meg tud mozdulni. Akkor felkel, s amennyiben Yan erre nem képes, egyedül teszi meg azt a két lépést az ispotályig, hogy aztán segítséget kérjen. Természetesen egy pillanatig sem lesz hajlandó elengedni Yant, így ha el akarják látni őket, valószínűleg össze kell tolniuk majd két ágyat. Lil jelenleg semmi másra nem hajlandó s nem is képes koncentrálni Yanon kívül... Még a sarokban levő ágyon jelentős mennyiségű altatóval kiütött Lottét sem veszi észre. Neki valószínűleg jobb, hogyha az elkövetkezendő egy-két napot teljes öntudatlanságban tölti el. Lilnek is jót tenne, de ő nem lesz rá hajlandó... Ő nincs egyedül. Neki van valaki, akivel együtt majd nehezen és hosszan, de feldolgozhatják mindezt. Együtt. Mert ameddig ez a szó érvényét nem veszti, mindig lesz valami, ami összetartja a világukat, bármilyen szörnyűség is próbálná szétzilálni azt.*
|
|
|