by Yan és Liliya újbóli találkozása egy kis bolgár falucskában.
2 posters
Az utak újra összefutnak
Yan Antonov- .::Diák::.
*Hát, itt van. Tény, hogy a gyomra már azóta görcsben áll, hogy kitette a lábát a Fyron birtokának kapuján, de az is, hogy azért az egyetlen emberért volt képes ezt megtenni, akiért akár az életét is feladná. Még mindig. Bármennyire is sikerült úgymond "kigyógyulnia" belőle, az első jelre, amit tőle kapott, azonnal újra előtört belőle minden. Halkan sóhajt, majd kimért léptekkel tovább halad a vékony úton. Nem is olyan régen kapott egy füzetet, amely Liliyától származott. Akármilyen is volt a kézírás, mégis felismerte, és egyébként is, már az első szavakból tudta volna, hogy a szerelme írta. Napokig nem aludt, nem evett, nem csinált semmit, csak létezett. Ez után pedig nekiállt dolgozni azon, hogy megtalálja a lányt, hogy élve vagy halva de előkerítse valahogyan. Végül eszébe jutott a szekrénye mélyére süllyesztett medál. Hogy ideges volt-e, hogy hogy a nyavalyába fogja megszerezni? Nos... Igen. Nagyon. De végül némi segítséggel eljutott hozzá a kis tárgy - magyarul az anyja hajlandó volt elutazni hozzá, és megkeresni, tekintve, hogy ő nem merészelte kitenni a lábát az Akadémiából -, amelyben egy ki papírt talált. Leírhatatlan. Leírhatatlan, hogy mennyire megkönnyebbül, leírhatatlan, hogy hogy örült neki, hogy igen, Liliya még él, és a lapon szereplő számok - koordináták - alapján tudatni akarja vele, hogy hol van. A következő volt a problémás rész: rá kellett szánnia magát, hogy eljöjjön. Igen, mindennél jobban szereti Lilt, igen, ő számára az egész világ, mégis. Akárhányszor csak eszébe jutott, hogy el kell utaznia Bulgária egyik távoli pontjára, kiverte a víz, a gyomra görcsbe szorult, a látása elhomályosult, és lelki szemei előtt filmként lejátszódtak azok a jelenetek, amelyekben Nayden válogatott kínzási módszereket próbálgatott rajta. Nagyon, nagyon nehéz volt. De miután beszélt a Lorddal, aki azt mondta, hogy a férfi úgy tűnik felszívódott, és akinek véleménye szerint egy darabig nem is meri majd előtolni a képét akárhonnét, ahol éppen bujdosik, és az után, hogy még párszor elolvasta a fiatal nő által papírra vetett szavakat, úgy döntött, hogy nem számít, mi történt vele, látnia kell Liliyát. Legalább látnia kell, nem számít, mi lesz mindennek a vége, muszáj találkoznia vele. És minél többször mondta el ezt önmagának, annál inkább meggyőzte magát, és végül sikerült elfogadnia, hogy el kell jönnie Fyronból. Így hát most itt van, és összeszorult torokkal keresi a tengerparti házat, amely a fiatal nő lakhelye lehet. Sötét tekintete végigfut a táblákon, a megfelelő utcanevet és házszámot keresve, amelyet a koordináták alapján szerzett meg. Egyébként ahogyan kinéz, vélhetően elég furcsa jelenség a napsütésben: hosszú, sötétkék farmer, sötétkék ing, köpeny, természetesen lakcipővel. Meg persze néhány hőszabályzó bűbájjal maga körül, különben biztosan nem bírná ki. Persze... Jelenleg ez érdekli a legkevésbé. Akár meg is sülhetne, vagy meg is fagyhatna, nem számít, csak... Csak érjen már oda. Ebben a pillanatban megpillantja a keresett házat, mire a szíve hirtelen nagyot dobban.* ~ Hát megjöttünk. Az utak összefutnak, a csend eltűnik, az idők változnak, és mi újra látjuk egymást ~ *gondolja, mielőtt mélyet sóhajt, kihúzza magát, és határozottnak tűnő léptekkel indul a ház felé. Hát itt vannak. Az ajtóhoz érve nem tétovázik, azonnal becsenget, mert... Nem akarja tovább húzni. Ráadásul ha elkezdene gondolkozni meg mérlegelni, a végén még olyan döntésre jutna, ami mindkettejüknek rossz lenne, úgyhogy talán jobb is, ha nem vár. Innen már nem lehet visszavonulni, most már nem hátrálhat ki a helyzetből. Bár jobban meggondolva... Nem is akar. Épp elégszer hunyászkodott meg és bújt ki a problémák alól ahhoz, hogy most már rendesen akarja intézni a dolgokat. Szóval idegesen, aggódóan csillogó sötét szemekkel és összeszorult torokkal áll, és várja, hogy Liliya ajtót nyisson.*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*A tengerpartra néző teraszon áll, tekintete szokás szerint a messzeségbe mélyed. Kezeit összekulcsolja a fehér, térdig érő szoknyája előtt, de amúgy teljesen egyenesen áll, akár egy szobor. Egy igazán gyönyörű szobor. Aranyszőke haja olyan természetesen és lágyan omlik a vállára, mintha most érkezett volna az angyalok közül. Pedig mennyire nem így van! Messze, messze nem így. A világoskék ujjatlan pólója és a fehér szoknyája mégis úgy simul gyönyörű testére, hogy csillogó zöld szemével együtt az ember már-már valóban elhiszi, hogy egy angyal szállt le a Földre. Igen, szép, szebb, mint valaha, a női kor legszebb korába lépett be. Tizenkilenc éves. És mégis annyi mindent átélt már, ami nem egy fiatal lánynak, és főleg nem neki való. Még egy hangyát sem tiport el soha, és most arra kényszerült, hogy emberek százait tiporja el, különben rajta gázoltak volna keresztül. Vér tapad a kezéhez, több, mint egy átlagos sorozatgyilkoséhoz - az övéhez, ami azelőtt még az ütést sem ismerte! Gyilkolni kényszerült, s bár a jó ügyért tette, mégsem tudja ezt senki sem. Ahogy azt sem, hogy hány ember köszönheti neki a halálát. Hősként kéne ünnepelniük, amiért megmentette a világot, de ő örül, hogy nem teszik. Hogyan felejthetné el akkor azt a több száz arcot, amit már senki sem láthat többé - miatta? A lelke viharba került, és onnét egyféleképpen juthatott ki: ha vitorlást épít, amiben emberi életek a hajó törzse, az eldobált elvei a vitorla, a kormányrúd pedig a fájdalom. Sajnos, ebbe a hajóba nem fért többé el a régi élete. Az emlékei. Egyetlen ember képét cipelte makacsul, aki a legvadabb hullámok közt is iránytűje volt. És most, ezen a lakatlan, sivár szigeten, összetört hajóval és szétszaggatott vitorlával, ennek az embernek a képét is a hullámok közé kell vetnie. Nincs vihar - ahogyan semmi más sincs. Nincsen már semmi, csak az ő ripityára tört lelke, és ide, erre a pokolbéli helyre nem cipelhet magával senkit. Ki már nem tud jutni, mert, bár a tenger nyugodt, ő többé nem gázol bele. Itt biztonságban van. Már csak egy feladat vár rá - megszabadulni az utolsó dologtól, ami a szárazföldhöz köti. Éppen ezért vette rá magát, hogy normálisan étkezzen, hogy sportoljon, hogy tisztességesen nézzen ki. Mint akivel nincsen semmi baj, mint aki teljesen egészséges. Mert így majd Yan meglátja, és nyugodt lelkiismerettel feledheti el. De nem szabad meglátnia a szigetet. Csak egy baj van: Liliya sosem tudott neki hazudni. De az idők változnak, nemde? Az utóbbi időben elég sokat hazudott - hát miért ne sikerülne éppen most? És akkor ittmaradhat, egy tucat emlékkel, ezen a sivár, kietlen helyen, egyedül, örökké. Meghallja a csengőt, s tekintetében egy pillanatra rémület jelenik meg, majd lehunyja egy pillanatra. Hosszú szempillái árnyékot vetnek hófehér arcára. S mikor kinyitja, a szemei újra csillognak, majdnem úgy, mint régen. Csak most a csillogás mögött sivatag van - semmi más. Lassú léptekkel átvág a házon, és ajtót nyit. Meglátja. Ott áll előtte. Most erősnek kellene maradnia, de a tekintetét túl későn kapja el, tisztán látszódhat benne az elkeseredés, a vágy, a remény, és valami mély szomorúsággal vegyes lemondás.* - Yan. *Emeli fel ismét csillogó tekintetét, s a fiúra mosolyog.* - Jó újra látni. Gyere be. *Áll félre az ajtóból, s ha a fiú belépett, a terasz felé indul.* - Ülj csak le. Kérsz kávét, vagy teát? *S ha a fiú leül és válaszol, kihasználva az alkalmat, a szükségesnél kicsit gyorsabban tűnik el a konyhaajtó mögött. Amúgy a ház pici, minden fából készült. Az előszoba a nappaliba nyílik, onnan pedig be lehet jutni a konyhába, és egy kis hálószobába, amiből egy fürdőszoba nyílik. Yan pedig, ha nem ellenkezett, a teraszon ül, egy szintén fából készült széken - amíg Liliya próbálja elfojtani a konyhában állva az egész testét elfogó remegést, és reménykedik benne, hogy Yan nem találja furcsának, hogy ennyi ideig tart elkészíteni egy teát... vagy kávét.*
Yan Antonov- .::Diák::.
*Végtelen pillanatnak tűnik, ahogyan nyílik az ajtó, ahogyan tekintete ismét megpillantja az oly' sok álomban őt kísértő arcot, az arcot, amelyet megannyi rajzon megörökített, a rajzon, ami sokszor eléje libbent, miközben leült a zongorához, az arcot, amelynek hiánya mindennél rosszabb volt. Az arcot, amiről odalent Nayden börtönében azt hitte, sosem látja majd többé. De az arccal együtt meglátja a szemeket is, és meglátja azokat az érzelmeket, amelyeknek sosem szabadott volna helyet foglalniuk maguknak ott. A vágy, a remény, igen, az jó helyen van. De az elkeseredettségnek, a szomorúságnak soha, soha nem szabadott volna beférkőznie abba a ragyogó tükörbe. És a legrosszabb az egészben, hogy bármennyire idealista is volt régen Yan, bármennyire hitte, hogy minden ellen lehet tenni, tudja, hogy ez esetben nem volt beleszólása a dolgokba, és nem is lehetett volna. Mégis... Elcserélné az egész életét csak azért, hogy Lil újrakezdhessen, az emlékei nélkül, kisgyerekként. Amikor a fiatal nő kimondja a nevét, valami meleg érzés indul el a szívétől végig az egész véráramában, és belőle is kicsikar egy halvány mosolyt.* - Liliya *bólint, és ebben az egy szóban benne van minden. Benne van minden szeretlek, minden hiányzol, minden hagyj el, minden rémálom, minden szenvedés, minden vágyakozás, minden boldogság, minden, amit valaha érzett a másik miatt. Benne van az ártatlan, a jégszobor, a szerető, a független, a megtört, a látó minden érzelme, minden. Az invitálásra belép, majd követi a másikat a teraszra. A kínálásra bólint, majd helyet foglal, és közben válaszol a kérdésre is.* - Teát kérnék, nem szeretem a kávét *feleli, továbbra is halvány mosollyal, mert egyszerűen... Egyszerűen nem bír elkomorodni. Még. Mert... Mert végre történik valami jó, és mindazok után, amin keresztül ment, egyszerűen maga a mennyország, hogy láthatja a lányt. Életben. Látszólag egészségesen. Még ha a szemében ott is vannak azok az érzések... De rajta is látszik, hogy sok mindenen keresztül ment. Igaz, hogy az arcáról egy fedőbűbájjal eltüntette a sebeket, de attól még a tekintete mélyén fájdalom és... rettegés lappang. Igen, Yan fél. Borzalmasan fél, annyira, hogy be sem meri ismerni magának. De ez talán érthető... Gondolataiból kizökkenve feltűnik neki, hogy Liliya még mindig nem tért vissza a teakészítésből, így összeráncolja a szemöldökét, és hátradőlve, a nyakát nyújtogatva próbál rálátást szerezni a konyhára.* -Minden rendben? *kérdezi, immár mosoly nélkül, kissé gyanakodva. Persze azért nem naiv. Nagyon jól tudja, hogy akár hogyan is, de ez nem lesz egyszerű menet...*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*Meglátja Yan tekintetében azt, amiből rájön, hogy már ő sem ugyanaz, akit megismert, sőt, az sem, akitől körülbelül kilenc hónapja elvált. Ahogyan Liliya, Yan is megváltozott. Látja a félelmet, ugyanakkor lát egy számára sokkal rosszabb dolgot is: a szerelmet. Nem tűnt el. A hangjában pedig, ahogy kiejti a nevét... Nem látszik a lányon változás, de úgy érzi, mintha gyomron vágnák. Ez az érzés máskor a mennyekbe repíteni, de így, hogy tudja, örökre el kell tőle válnia - jobban örülne, ha szerelem helyett gyűlöletet hallhatna. Ahogyan akkor, a tóparton. Most sokkal könnyebb lenne. Megvárja, amíg a fiú - fiú? nem, mostmár férfi - leül a teraszon, majd bólint egyet, és belibben a konyhába, legalábbis a célja az, hogy úgy tűnjön, mintha egy teljesen normális és hétköznapi dolgot végezne ott el. Teát főz. Fel is rakja a vizet forrni, azonban a következő mozdulata nem a cukor és a citrom elővételen. Nem, minden másra most képtelen lenne. A konyhapultnak támaszkodva, elfehéredő ujjpercekkel markolja a falap szélét, zihálva, szemét a teáskannára szögezve áll és próbálja elfolytani a rátörő, erőteljes remegést és visszatartani a zokogást, ami igen erőteljesen környékezi. Itt van az az ember, aki segíthetne rajta, az egyetlen, aki partra vonszolhatná. Az, akinek most minden átmenet nélkül a karjaiba kéne borulnia és soha nem engednie el, de ehelyett... Ehelyett mit csinál? El akarja küldeni! Most pedig itt áll, a víz már jóideje forr, a keze begörcsölt. Azonban Yan hangjára magához tér, felemeli a fejét, és lassan, egyenként lefejti ujjait a konyhapultról. Majd vesz néhány mély levegőt, és teljesen természetes hanggal szól vissza, miközben kiönti a vizet a teáskancsóba.* - Persze. *Talán kicsit későn, és kicsit gyenge hangon válaszol. Azonban a tálcát a teával és a hozzávalókkal már mosolyogva viszi ki, majd az asztalra teszi, és leül Yan mellé a másik székre, direkt úgy helyezkedve, hogy ne kelljen állandóan ránéznie, hanem bámulhassa a tengert. Jelenleg tükörsima a víz, a nap pedig még magasan állva világítja meg a távolban a vitorlásokat.* - Szóval... Mi történt veled mostanában? *Nem tér rá rögtön a tárgyra, természetesen. Nem lenne semmi értelme. Túl feltűnő lenne. Előbb beszélgessenek. Ő is őszinte lesz... egy részt kivéve: nem fogja elmondani neki, hogy még mindig szereti, és hogy nagyobb szüksége van rá, mint valaha. Ezt a kis apró részletet ki kell hagynia. A válaszra várva a teájába cukrot és citromot tesz, majd elkeveri, próbálva elrejteni a fiú elől még mindig remegő kezét.*
Yan Antonov- .::Diák::.
*Túl soká érkezik a válasz, és akkor sem kellően magabiztos hangon. És noha a tálcát már mosolyogva hozza ki, ettől még ő gyanakszik. De mivel a másik igyekszik egyelőre semlegesebb dologról beszélni, úgy dönt, hogy nem próbál egyből rátérni a komolyabb témákra. Ahogyan Lil gondolja, először beszélgessenek. A kérdésre halkan sóhajt, és ebből a sóhajból érezni, hogy nagyon sokat tudna mesélni. Annyit, hogy nem is tudja, mégis hol kezdje... Ezért hát először elvesz egy csészét, majd tölt magának, aztán a cukortartóért nyúl. Sokat nem tesz a teájába, de a másik egyébként is emlékezhet rá, hogy sosem itta túl édesen még a gyümölcsteát sem. Csak miután ivott egy kortyot, sóhajt fel ismét, és kezd el beszélni.* - Hogy mi történt? Napestig itt ülnénk, ha azt mindet megpróbálnám elmondani. Ráadásul azt sem igazán tudom, hogy mégis hol kezdjem el... *Kicsit megrázza a fejét, egy pillanatra elmered a tenger irányába, majd ismét visszanéz a lányra.* - Nagy részét még nekem sem sikerült feldolgoznom... Úgy tűnik, továbbra is a szerencse kegyeltje vagyok *mondja ironikusan.* - Kiderült, hogy nem vagyok Branimir, hogy egész életemben hazudtak arról, hogy mégis ki vagyok igazából. Nem rég derült fény a lidérc énemre, és arra is, hogy kisbabaként elraboltak Rosica családja és a családom közötti vita miatt. *Ez után ismét belekortyol a teájába, majd vállat von, és folytatja.* - Májusban kerültem a Fyron Akadémiára, ami a Brit-szigetcsoporthoz tartozó egyik szigeten van, és azóta ott élek. Meglepő, de Gaeával is ott találkoztunk újra... *gondolkozik el, és egy kicsit le is ragad az emléknél. Szörnyen megváltozott a lány, és nagyon furcsa de egyben jó volt újra látni. Ez után ismét vállat von, és Liliyára pillant.* - A te történetedet addig tudom, ameddig leírtad. Mi történt utána? Amikor elolvastam... Azt hittem, tényleg végleg elveszítelek *mondja, tekintetében ismét egy sok érzelmet tükröző villanással. Szerelem, vágy, fájdalom, de végre remény, az a remény, amit lassan kezdett már teljesen elveszíteni. Ezúttal nem veszi észre a remegő kezet, valahogy elkerüli a figyelmét. Fogalma sincs, hogy a másik mire készül, és nagyon valószínű, hogy nem fogja hagyni magát. Hacsak Liliya be nem bizonyítja neki, hogy nem akarja, hogy a legkevésbé sem vágyik rá, hogy ismét együtt legyenek, akkor meg fogja győzni, hogy szükségük van egymásra. És még ha a szerelmét nem is fogadják el, akkor a barátságát ajánlja fel, mert bármilyen formában, de meg akarja tartani a fiatal nőt. Mert még ha mazochizmusnak is tűnik, még ha borzalmasan fájna is a közelében lenni anélkül, hogy megérintené vagy kimondaná, hogy szereti, akkor is képes lenne rá, hogy vele legyen. Nem számít, mert ha legalább minimálisan szükség van rá, és ennek nem tudják bizonyítani az ellenkezőjét, akkor nem fog csak úgy lelépni.*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*Az asztallapot bámulja egy darabig, úgy hallgatja Yan szavait, ahogyan az elmúlt időszakról mesél. Igen, meglepik a történtek. Hozzászokott már, hogy mindig ott volt, és látta, érzékelte, hogy mi történik a férfival. Furcsa neki, hogy jelenleg, kábé annyit tud róla, mint egy régi barát. Akivel megszakadt a kapcsolat, és most újra leülnek teázni és beszélgetni egy kicsit. Persze ez messze nem így van. Sokkal bonyolultabb ennél. Amikor Yan a végére ér, felpillant, és sóhajt egyet.* - Nem lett volna szabad elküldenem azt. Vagyis, nem én küldtem el, de... Eleve megírnom nem lett volna szabad. *Csóválja lassan a fejét, ismét nem néz a férfira, a tenger felé fordítja tekintetét. Így könnyebb kontrollálni, hogy mit fed fel a zöld csillogás.* - Ki voltam borulva. De aztán találkoztam egy idegennel, egy gyógyítóval. A varázs, amivel elpusztítottuk... azt... mély sebet ejtett, de ő meggyógyított. Aztán felvettem a pénzt, amit apám hagyott rám, és ide jöttem. Vettem még pár házat itt, a parton, azokat újítom fel, és ki fogom adni. *Az egészet tárgyilagos hangon adja elő, magában már ezerszer elismételte. Nincs felesleges infó, nincs érzelem, semmi, amiből bármilyen hátsó gondolatot ki tudna érezni Yan.* - Szóval, minden rendben. Jól megvagyok itt egyedül. Ez az új életem. *Az egyedül, valamint az élet szó furcsa hangsúlyt kap. Új élet - egyedül. Egyértelmű az üzenet, de ő nem tesz úgy, mintha különösebb értelmet tulajdonítana szavainak. Zavartalanul folytatja.* - Amúgy nevet változtattam. Buryana. Csak... a biztonság kedvéért. Bár már senki sem él, aki tudna arról, ami történt. *Egy kis szünetet tart, majd kétértelmű pillantást vet Yanra.* - Téged és engem kivéve. *Aztán ismét a tenger felé fordul. Furcsa így, itt ülni, tudni, hogy mellette van, és mégis úgy dönteni, hogy elengedi. Nem bírja tovább. Véget kell vetni a dolognak, szóval jöjjön a legfontosabb rész. Még néhány másodpercig nem szólal meg, minden érzelmet a szíve legmélyebb zugába száműz. Így teljesen semleges tekintettel fordul ismét a fiú felé, hiába érzi úgy, mintha tőrt forgatnának a szívében.* - Szóval te a Fyronban, én itt... Azért majd néha meglátogathatnál. *Mosolyodik el, de ez a mosoly annyira nem meggyőző, hogy inkább gyorsan el is fordul. A néhát pedig olyan kiejtéssel mondja ki, ami teljesen egyértelművé teszi, hogy mi a mondat valódi értelme: soha többé nem láthatjuk egymást. Ismét a fiúra pillant, tekintete semmit sem árul el. Élete legnehezebb másodpercei ezek: Yan szemébe néz, jó ideig, hogy az ki tudja olvasni: nincsen szükségem rád. Megvagyok egyedül is. Már nem kellesz. S közben belül, azon a kis szigeten, a homokban térdelve az ég felé emelt fejjel zokog.*
Yan Antonov- .::Diák::.
*A másik szavaira elgondolkozva összeráncolja a szemöldökét.* - Attól függ, honnan nézzük. Tudod anélkül... Talán sosem látlak újra *mondja, ellágyuló hanggal, ami a régi időket idézi. Azokat az időket, amikor együtt voltak, amikor éppen minden rendben volt, amikor éppen nem készült összeomolni körülöttük minden. Amikor Liliya elfordítja a fejét, azonnal sejti, hogy mi áll a dolog hátterében, de amíg a fiatal nő meg nem szólal, úgy gondolja, hogy egyszerűen csak rossz visszagondolni ezekre a dolgokra, amikor azonban meghallja az érzések nélküli hangot, azonnal rájön, mi a helyzet. Vélhetően azért, mert ismeri a helyzetet, tudja, milyen, amikor az embert belülről égetik az érzések, és azért... Azért, mert nem hajlandó elhinni, hogy a lány ennyire könnyen tovább lépett mindenen, többek között rajta is. Mert ha ez esetleg mégis így lenne, akkor soha nem szerette úgy, ahogyan Yan szerette őt. És hogy megvan egyedül... Nos, vagy nem Lil körül fordult fel a világ, hanem Lil is fordult azzal együtt, vagy hazudik. Mert a régi Liliya szerette a társaságot, tele volt érzelmekkel, amiket szíve szerint kikiáltott volna az egész világba, legalábbis amennyire Yan megismerte. Hány éve már annak? Az biztos, hogy júniusban volt. De mikor? Mennyit változtak azóta, mennyi mindent veszítettek? És mennyi mindent veszíthetnek még? Arra, hogy a fiatal nő nevet változtatott, bólint.* - Bölcs cselekedet. Biztonság esetére. *A következő mondatra már csak biccent, és várja, hogy a másik mondjon végre valamit, amiről beszélniük kell. Valami olyant, ami bizonyítja, hogy többek mint két csevegni összeült barát. Hogy többek annál, hogy volt közöttük valami olyan, ami többet jelentett, mint bármi más. A következő mondat szíven üti, és engedi, hogy az arcán végigfusson a véleménye. És a szemében az az egyértelmű üzenet ragyog, hogy nem lesz ilyen könnyű lerázni.* - Ugye tudod, hogy ezt nem teheted meg? *kérdezi, egész hidegen.* - Ugye tudod, hogy nem fogom ilyen könnyen feladni? *teszi fel a második kérdés, suttogásra halkítva a hangját, de akár hogyan is, ez már sokkal lágyabb, mint az előző mondat. Ez után hátradől, viszonozva Liliya pillantását, de attól egy pillanatra sem rendülve meg. Ez most vagy minden, vagy semmi, és ezt ő is nagyon jól tudja. Közöttük mindig is így volt.* - Szeretlek. Kellesz. Vártalak. Nem foglak minden szó nélkül elengedni. Legutóbb megtettem, mert ezzel megkönnyítettem a dolgodat, de ezúttal nem. Ha kell, akkor harcolni fogok azért, hogy visszakaphassalak, és nem érdekel az sem, ha az egész világ ellenem fordul, mert mindig is szerettelek, és most végre küzdhetek érted. Legalább küzdhetek érted *mondja, egyre hevesebben, lázasan csillogó szemmel. Komolyan mondja. Megtanult harcolni, és ha ez kell, hogy visszakapja Lilt, hát harcolni fog, nem számít, mennyit, nem számít, ki ellen, de meg fog tenni mindent, hogy ha meg is haltak a másikban az érzések felé, legalább megpróbálja feléleszteni azokat. Mert neki megéri. Mert ebben a csatában nincs veszítenivalója. Nagyobb kudarcot nem vallhat, mint hogy feladja. És ez az, amit soha többé nem fog már megtenni.*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*Szeretlek. Erre a szóra alig észrevehető remegés fut rajta végig. Nem néz Yanra, a horizontra függeszti zöld szemeit, s ahogy a fiú egyre inkább beleéli magát a szavaiba, úgy ő egyre mozdulatlanabbul ül ott, ujjait a szék karfájába mélyeszti. Nem számított ekkora ellenállásra, és arra sem, hogy a tervét ilyen könnyen képes felborítani alig néhány szóval. Most mit tegyen? Az esze azt kiáltja, hogy nem engedheti, hogy Yan elérje a célját, a szíve viszont azt, hogy most azonnal ragadja meg, és soha, de soha többé ne engedje el. De ha szereti... muszáj lesz. Ugyanis egy dolgot nem tud elfogadni: azt, hogy mindketten akkor lehetnek csupán boldogok, ha együtt vannak. Ő úgy hiszi, sőt, meg van róla győződve, hogy Yan majd elfelejti, és így boldogan élhet, nélküle. Most döbben csak rá, hogy azt hitte, a férfi már nem szereti. Legalábbis, nem ennyire. Nem ekkora lánggal és kitartással. Ez teljesen végiggázol a szépen felépített tervén. Nem volt semmi hatása a szavainak, a tekintetének. Most pedig itt ül, a lehető legjobb pókerarccal bámulja a csillogó víztükröt, és fogalma nincs, hogy mit tegyen. Érzi, hogy már nem tud küzdeni. Az ellenállása nagyon könnyen megtörni látszik. Mondhatná Yannak, hogy már nem szereti. De hiszen ezt már próbálta! Hangosan nem, de... kimondani úgysem bírná. Hitelesen biztosan nem. Már rég csönd van, és ő még mindig nem mozdult meg. Azonban az ujjai most lassan felengednek a szorításból, szeme a mellette ülőre villan, majd az asztallapra. Mintha félne, hogy ha túl sokáig nézi, eltűnik.* - Én azt tudom, hogy nem tehetem meg, hogy magamhoz láncollak, mert én már nem érek semmit sem. *Néz fel ismét, zöld szemében könnyek csillognak.* - Én már nem ugyanaz vagyok, és erre te is rájönnél. De akkor már késő lesz, addigra el fogom rontani az egész életedet... ahogy mindenkiét. *Ismét elfordítja a fejét, tekintetében már csak a reménytelen kétségbeesés maradt. A magabiztos és gyönyörű külső ellenére is úgy néz ki most, mint egy útszélen hagyott kiscica.* - Hagyj itt, Yan. *Hangjában könyörgés bujkál.* - Nincsen rám szükséged. Senkinek sincs. *Száznyolcvan fokos fordulattan irányt változtatott a vitában, s ezzel valamiféleképpen beismeri azt is, hogy neki igenis nagy szüksége lenne rá. De ahhoz túlságosan szereti, hogy ezt hangosan be is ismerje. Ugyanakkor azonban hazudott is. Ő valahol még mindig ugyan az a Liliya, csak jól elveszve. Igen, alkalmazkodott a körülményekhez, de az alapvető jellemén, mely sziklaszilárdan állta a vihart, nem tudott ez sem változtatni. Ellepték a hullámok, és talán néhány darab le is tört belőle, de ott maradt. Csak felszínre kéne hozni... valahogy. A zöld tekintet már nem vándorol sehová, a saját térdére függeszti, szeméből hang nélkül csorognak le a könnyei szoborszerű arcán.*
Yan Antonov- .::Diák::.
*Érzi, hogy a szavai a helyükre találtak, és egy pillanatra felvillan előtte egy kép, egy illat, egy érzés, amit a jövőhöz kötne, már ha hinne benne, hogy tényleg jós. Így azonban csak a hangulathoz társítja, miközben némán várja, hogy Liliya megszólaljon. Azt már érzi, hogy valamit elért. Csak kéne a másik, hogy megtudja, hogy tovább tud-e haladni. A zöld szempár villanására megdobban a szíve, majd meghallja a lány szavait, mire alig bírja ki, hogy ne horkantson fel. Az első mondatra rázza a fejét, arra pedig, hogy elrontaná az életét, csak sóhajt.* - Hidd el, sok elrontani való nem maradt rajta *mondja halkan. Rendben, még van mit veszítenie... De mindaz, amin keresztülment, nos, eléggé megviselte. A lelki és fizikai szenvedés megmutatta, hol a tűrőhatára, és felvillantotta előtte azt a lehetőséget, hogy vége lesz. Hogy amikor már elkezdené ha nem is élvezni, de legalább viszonylagos nyugalomban élni az életét, akkor fogja elveszíteni azt. De mégis életben maradt, bár nem mindig érti, hogy minek. Optimistább pillanataiban mindig azt gondolja, hogy van még valami, ami vár rá, hogy van valami oka annak, hogy még mindig él, és hogy hiába a sok szenvedés, még mindig itt van. Hogy hagyja itt? Hogy nincs rá szüksége? Yan megrázza a fejét.* - Azt hiszed, itt tudnálak hagyni? Azt hiszed, minden fájdalom és várakozás után most képes lennék kisétálni az életedből? Azt hiszed... Azt hiszed, nincs rád szükségem? *teszi fel sorra a költői kérdéseket, miközben nem képes másra, mint a lányt nézni, aki most igenis lánynak tűnik. Egy elveszett, összetört fiatal valaki, éppen olyan, mint ő maga. A különbség csak az, hogy ő Nayden börtönében örökre elfelejtett könnyezni.* - Ne hazudj önmagadnak. Legalább önmagadnak ne. Tudod, hogy szükségem van rád. Tudod, hogy mennyire szeretlek, és azt is tudod, hogy neked is szükséged van rám *mondja halkan. Ez utóbbi kijelentés vélhetően kissé furcsa, de talán a képessége miatt valahogy könnyebben hangolódik rá más emberekre, mert ha csak tudat alatt is, de látja és érti a legtöbb dolgot. Minden csak sejtés, de amikor ki kell mondania, vagy cselekednie kell valami szerint, akkor magabiztosan teszi ezt, el is feledve, hogy nem hisz ezekben a "látnokos" dolgokban.* - Szeretlek, Lil *mondja ki megint, lágyan, a múltat idézve, miközben jobb kezével óvatosan a lány arca felé nyúl, és ha nem lökik el a kezét, akkor letörli a másik könnyeit.* - Nem akarok szerepet cserélni. Emlékszel? Mindig jégszobor voltam, és te voltál az, aki megtanított rá, hogy az érzések elutasítása és elrejtése nem segít, sőt, csak tönkretesz. Én jól emlékszem minden szavadra. Próbálj meg te is emlékezni rá... Egymással szemben álltunk, és emlékszem, hogy mennyire dühös voltál, hogy nem vagyok képes felfogni, mit taszítok el magamtól. Én megtanultam, te pedig elfelejtetted? Erősen kétlem. Viszont hiszem, hogy valahol benned még mindig él az a Liliya, aki akkor a képembe kiabálta, hogy ismerem-e azt a szót, hogy barátság, meg boldogság, meg szerelem, és hogy engedtem-e már valakit közel magamhoz, meg azt is, hogy ha mindenkit eltaszítok, akkor ki fogja begyógyítani a már meglevő sebeimet *próbálja emlékeztetni a másikat mindenre. Azóta sem emlegette fel ezt a beszélgetést, nem is gondolt rá, mégis, most, amikor szüksége van rá, egyszerűen minden részletre kristálytisztán vissza tud emlékezni. Sosem hitte volna, de így van. És talán... Talán ezzel képes emlékeztetni a lányt arra, akik voltak, és talán elfogadtathatja vele a saját nézeteit, amit neki már sikerült megtanulnia és megértenie, de nagyon úgy tűnik, hogy a fiatal nő éppen igyekszik elfelejteni.*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*A fiú szavait hallgatva nem mozdul meg, nem tesz semmit, mintha attól félne, hogy ha megmozdul, menten összeesik, darabokra hullik szét. Úgy érzi, apró tűket szúrkodnak a mellkasába, egyenesen a szívébe és a tüdejébe. Még mindig hezitál, pedig jól tudja, hogy mit kéne tennie - mégsem teszi meg. A bizonytalan, ködös jövő megállítja, nem mer belevágni. Amit maga elé festett, olyan biztonságos... Iszonyatosan fájdalmas, de biztonságos. A saját kis szigetén. Ekkor azonban belehasítanak Yan szavai, és a felismerés: nem pontosan ettől próbálta megóvni már lassan két éve őt? Akkor, ott, a szobában... A férfi szavai hallatán megelevenedik előtte a jelenet. Ahogy ott áll, a jégszobor-Yan előtt, és kiabál vele. És eléri azt, amit előtte senkinek sem sikerült... Most pedig fordult a helyzet. Yan nagyon sokat fejlődött, és Liliya szíve összeszorul, ha arra gondol, hogy ez, ha csak egy kis részben is, de neki köszönhető. Nélküle talán el sem indult volna ezen az úton... És most ő maga kuporog az árokparton, és őt kéne onnét felrángatni, az út széléről. Hogy tovább haladjon. Nem maradhat örökké így. "Akkor ki fogja a már meglévő sebeket begyógyítani?" - Ez visszhangzik a saját fejében. Igen. Az övéket ki fogja? Ugyanis, van belőlük elég, és hiába kezelte őket, most újra felszakadnak, és hiába feledkezik majd meg róluk, felszakadhatnak újra. Kell valaki, aki örökre eltünteti őket. Vagy legalábbis enyhíti. A hegek ott maradnak - de egy heg közel sem fáj annyira, mint egy nyílt, vérző seb a lélek felszínén. Ahogy Yan hozzáér, és letörli a könnyeit, mintha áram csapna belé. Milyen régóta nem érintette meg! Lassan felemeli a saját kezét, és mielőtt az elhúzhatná, megfogja az arcát simogató kézfejet. Azonban nem marad sokáig így, feláll, majd elengedi Yan kezét, és a terasz szélére lépve, a tenger fölött lemenő nap fényébe bámul. Mi legyen hát? A legfőbb kérdés. Már nem sír, viszont olyan tekintettel áll ott, ami igazán szánalomra méltó. Mintha a tengertől, vagy a lebukó naptól várna választ.* - Mostmár megértem, miért akartad ezt az utat választani. *Mondja halkan, ha Yan a helyén maradt, talán meg sem hallja rendesen.* - Te... sokkal jobbat érdemelnél nálam. El kéne felejtened. Örökre. *Csóválja a fejét, kezeit összefonja a mellkasa előtt.* - Sajnálom. *Teszi még hozzá suttogva, ebben az egy szóban mégis minden benne van. Sajnálja, hogy szereti, sajnálja, hogy szeretve van, sajnálja, hogy nem lehet már a régi, és sajnálja azt is, ami a fiúval... vagyis már férfival történt. Ugyanakkor benne van a tanácstalanság, mintha Yantól várná a megoldást, a végső döntést, mintha nem lenne elég egyértelmű még, hogy nem fogja végleg otthagyni. Nem tudja, merre tartson, köd leng a tenger fölött, a vitorlása darabokban... És így nekivágni ennek a hosszú, hosszú útnak... Nem csoda, hogy most csak áll ott, keresztbefont kezekkel, és a tengert bámulja, mintha őt okolná mindazért, ami vele történt, s egyszersmind tőle várna megoldást is. Talán szeretne benne elmerülni... és sosem térni többé vissza.*
Yan Antonov- .::Diák::.
*Nem lökik el a kezét, sőt, a másik viszonozza is az érintést, mire a szíve hevesebben kezd verni. Halványan felrémlik előtte az emlék, amint a szobájában fekszik az Antonov házban, és elkeseredetten, könnyezve beszél a lányhoz. Ne tarts tovább fogva az emlékeddel, a szerelmeddel, amit elveszítettem, eressz végre... Én hiába próbálok menekülni, nem tudok, hát akkor Neked kell eleresztened, elküldened, feloldanod a rabság alól, amit rám róttál. Engedj, könyörgöm! Hol van már, amikor biztos volt benne, hogy soha nem látja majd többé? Hol van az, hogy menekülni akar tőle? Nem, már tudja, érzi, hogy van esélye. Van esélye rá, hogy visszakapja őt, és igenis megragadja a lehetőséget. Elméjén képek robognak végig, a múltjuk, a jelenük, a jövőjük képei. Hogy álmok vagy jóslatok... Ki tudja. Amikor Lil elengedi a kezét, hagyja felállni, majd halkan ő is feláll, és követi a másikat, de csak akkor lép mellé, amikor amaz megszólal. A szavaira halkan felsóhajt.* - Most megérted, miért tettem akkor, régen megértetted, miért nem szabadott volna úgy viselkednem, ahogy. Te segítettél ki abból, amibe belekerültem, és az egyetlen, amit tenned kéne, hogy engeded, hogy felébresszem benned azt, aki voltál *mondja halkan. Ha minden, amit tenni tud az, hogy segítsen a másiknak, akkor már ő a világ legboldogabb embere. Ha azzal tud segíteni, hogy megtesz mindent, hogy előkerítse a régi Liliyát, akkor azt fogja tenni. Ha mást kell tennie, akkor mást fog, csak segíthessen. Az engedélyt viszont csak a mellette álló fiatal nőtől kaphatja meg arra, hogy így tegyen. A következő szavakra megrázza a fejét.* - Nekem nincs jobb nálad. Mert te vagy az egyetlen, aki valaha kellett, és soha nem is fog más kelleni. Bevallom... Megpróbáltalak elfelejteni, de képtelen voltam rá, bármit tettem, bármire gondoltam, az emléked... Mindig itt volt *teszi a szívére a jobb kezét. A következő szóra csak sóhajt, és vállat von.* - Nincs mit sajnálnod. A körülmények ezt adták, keresztül kellett mennünk mindezen *mondja halkan, majd ő is a tenger felé fordul, egyenesen, egy kicsit elmerülve a gondolataiban, engedve a csendnek, hogy egy kicsit körbeölelje őket, a szellőnek, hogy meglebbentse a ruhájukat, a napfénynek, hogy beragyogja az arcukat, majd hirtelen ismét megszólal.* - Nem számít, mi történt, nem számít, mennyit szenvedtünk. Én még mindig szeretlek, és örökre szeretni foglak. És még mindig csak téged tudlak elképzelni magam mellett, és még mindig... Még mindig szeretném, ha egy napon a feleségem lennél *mondja, a tenger felé meredve. Ennél többet már nem igazán tud tenni... Most már Liliyán áll a dolog. Mert ha ez nem elég egyértelmű, ha ezzel nem mutatja meg neki eléggé, hogy mennyire szereti, hogy mennyire kell neki, hogy mennyire szüksége van rá, hogy mennyire akarja, hogy együtt legyenek ismét, akkor már tényleg nem tudja, mit mondjon. Ennél jobban nem tudja bizonyítani, hogy komolyan gondolja. Hogy még mindig szereti. Most tehát csendben áll, egyenesen, tekintetével a lemenő nap utolsó sugarainak csillanásait figyelve a sima vízfelszínen, és vár.*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*Ő nem próbálta meg elfelejteni, nem próbált meg megszabadulni az emlékétől, mert ez volt az egyetlen dolog, amiért érdemes volt élnie. Azokban a szörnyű napokban, amikor semmi fény nem jutott be a szívébe, egy apró pontocska azért még akkor is ott pislákolt. Először hatalmas nap képében... aztán egyre kisebb lett, de mégis, irányt adott. Nem kellett vaksötétben tapogatóznia. Aztán persze voltak ott kisebb fénypontocskák, például a zene, az állatok, a természet... és a legnagyobb köztük: Gaea. De ennyi szenvedés közt őket is elfelejtette. A végén már semmi sem volt. És aztán ez az utolsó kis fény is kialudni látszott, mikor nem jött több jel. És ahogy vége lett az egész rémálomnak, most ő akarja száműzni az életéből? Nem kifejezetten logikus. Hát ne lenne szüksége rá? Felidézi az érzést, amikor a holtsápadt fiút látta feküdni a betegszoba ágyán, és a gépek elhallgattak... Az volt élete legszörnyűbb perce, nem számít, hogy mennyi minden történt azóta. Hát el tudná engedni, képes lenne rá? Nem, nem lenne képes. Nagyon is komolyan megfordult a fejében az öngyilkosság gondolata, és ha most itthagyná, nagyon valószínű, hogy előbb vagy utóbb, megtenné. Yan szavait hallgatva némán nézi a mozdulatlan tengert, ő maga is mozdulatlanul áll ott. Hagyja, hogy a lágy szellő aranyszőke haját az arcába fújja, majd ki onnét. Válaszokat vár, de azok nem akarnak érkezni. Az utolsó elhangzó mondat után alig észrevehető reszketés fut végig rajta, de nem mozdul továbbra sem. Végigfut rajta újra az érzés, és mostmár nem próbálja elfojtani: igen, szereti Yant, mindennél, bárminél jobban az életében, és nincsen szüksége senki másra. Ő is így érez, éppen az előbb mondta el. Újra egy könnycsepp gördül le az arcán. Igaza van. Nem szabad ezt tennie, csak együtt képesek újra egészek lenni. Mindketten megszenvedték az elmúlt hónapokat, ki jobban, ki kevésbé, de egy biztos: egymás nélkül nem tudnak talpra állni. Ehhez együtt kell lenniük. Feleség. Felvillan előtte a kép, ahogyan a teázóban ülnek... És Yan megkéri a kezét. Akkor már tudta, hogy együtt kell lenniük. S most mégis el akarja felejteni. Nem tudná. Lehetetlen. Könnyebb feladat lennie levágnia a saját karját! Lassan leereszti keresztbefont kezeit, és a lemenő nap fényében a fiatal férfi felé fordul. A szerelme felé. Az egyetlen felé, akit el tud képzelni maga mellett. Aki olyan dolgokat mutatott neki, amikről nem is álmodott, hogy léteznek. Aki nélkül ma már nem élne, vagy ha igen, nem ugyan az lenne, aki. Nem harcol többé. Hajlandó elhagyni a szigetét, és ismét belevágni a végtelen tengerbe, mert ő nem az, aki belenyugszik a magányba. Nem. Ő az, aki harcol azért, hogy élhessen.* - Szeretlek. *Mondja halkan, természetesen, belesűrítve minden egyes szeretleket, ami az utóbbi időkben nem hagyta el az ajkait. Aztán átöleli Yant, és hirtelen olyan melegség árad szét a szívében, ami kiolvasztja a szépen felépített falakat, és a mozdulatlanságba energiát visz. Szorosan öleli magához a fiatal férfit, mintha sosem akarná többé elengedni. Nem is akarja. Elhagyta a szigetet, azonban minden emlék, amit kiszorított, egyszeriben támad rá. Zokogni kezd. Úgy, ahogy kellett volna már nagyon régen, mégsem tudott. Ez kell ahhoz, hogy ha elrejteni már nem is tudja, de szembe tudjon nézni a szörnyű emlékekkel. Nem mond mást, nem is tudna. Yan úgyis érzi. Nem fog már elmenekülni. Itt van jó helyen. Az egyetlen helyen, ahol még van számára élet a halál után. Elvesztett mindent, a régi énjét, a régi elveit, szokásait, a dolgokat, amiket szeretett, és még a saját magába vetett hitét is. Azt hitte, hogy ember. S mindezek tetejébe, még azt is fel kellett dolgoznia, hogy nem az, sosem volt az. Egészen eddig nem is gondolt rá, most azonban... ez is a nyakába szakad. El kéne mondania Yannak, de jelenleg... talán ez sem számít. Most csakis ők ketten számítanak.*
Yan Antonov- .::Diák::.
*Az a legfurcsább, hogy Yan sosem gondolt arra, hogy véget vessen az életének. Gondolhatott volna, mindazon dolgok után, amiken keresztül ment, de mégsem tette. Mert egyszerűen... Valahol tudat alatt mindig úgy érezte, hogy ha meg kell halnia, akkor meg fog halni. Mindig is hitt a sorsban, abban, hogy mindennek, ami történik, meg kell történnie, és ha valaminek nem kell megtörténnie, akkor az nem fog megtörténni. Ha valakinek még nem kell távoznia erről a világról, akkor nem fogják megölni, és még ha meg is próbálja megölni magát, akkor is meg fog menekülni. Egyszerűen... Sosem gondolt rá. Ennyire soha nem volt gyáva. Pedig aztán... Amikor a szeme sarkából meglátja, hogy Liliya feléje fordul, ő is abbahagyja a tenger bámulását, hogy teljes testével szembeforduljon a szerelmével, várva, hogy mit lép a másik. Amikor pedig végre kimondja azt a bizonyos szót, végre kimondottan éles képek villannak fel előtte. Most is kételkedik benne, hogy a jövőt látná, de... Azért nem bánná, ha ez tényleg az lenne. Amikor a fiatal nő átöleli, visszaölel, arcát szerelme hajába temetve, halkan, hosszan kiengedve a levegőt. Lil hallhatja, hogy a szíve a normálisnak legalább a háromszorosával dobog, érezheti, hogy a karjai erősen tartják, hogy nehogy megint elillanhasson előle, és noha ezt nem veheti észre, de a tekintete elhomályosodik, a gyomrában pedig mintha millió pillangó repkedne. Minden egyes idegszála zsong, ujjong a régről oly' ismerős érzéstől, minden egyes érzékszerve ünnepel. És ami leginkább ünnepel, az a lelke, amely végre úgy érzi, hogy megérkezett. A megkínzott, darabokra tördelt lélek, amelynek darabjai most közelebb kerültek egymáshoz, hogy szépen lassan elkezdjenek összeforrni, a darabkák, amik letépdesik a rögtönzött kötéseket és ragtapaszokat, és összekapaszkodva dalra kelnek. Most kellene zongoráznia... A darab felülmúlna mindent, amit valaha játszott. Amikor a fiatal nő zokogni kezd, gyengéden simogatni kezdi a hátát, de nem csitítja, engedi, hogy kisírja magát. Ha tudná, ő is megtenné, de ő már nem képes rá. A látása is csak pár pillanatra homályosodott el, a könnykezdemények szinte rögtön eltűntek. Megérti, milyen jó végre igazán sírni, mert tapasztalta már, milyen, ha az ember hosszú hónapok, vagy esetében inkább évek után végre könnyekre fakadhat, hogy mennyire át tudja mosni a lelket. Szóval hagyja sírni a lányt, egy pillanatra sem elengedve őt, ismét elmerülve a gondolataiban. Aztán, ha a könnyáradat elcsitult, kicsit elhúzódik a másiktól, végigsimít az arcán és halványan rámosolyog.* - Köszönöm *mondja halkan, majd jobb kezével megemeli Lil állát, és gyengéden megcsókolja. Úgy, ahogyan akkor régen, a betegágynál: finoman, vigyázva, tudva, hogy szüksége van az éltető kortyra, de nem törheti el a kristálypoharat, mert akkor nem lesz miből innia. Valahol mélyen az elméje halványan megemlíti neki, hogy lehetséges, hogy már megint álmodik, de erre a tudatalattija másik része azzal reagál, hogy ez esetben nem is akar felébredni, így a kétkedő hang azonnal el is halkul. Révbe értek. Persze, még rengeteg dolog van, amit el kell mondaniuk egymásnak, de révbe értek, és csak az számít, hogy noha talán kell még harcolniuk, de akkor már együtt fognak harcolni. Semmi más nem fontos. És noha ahogyan eltávolodik a lány ajkaitól, és a homlokának támasztja a homlokát, szépen lassan gyülekezni kezdenek benne a dolgok, amikről még beszélnie kell, úgy dönt, hogy egyelőre minden ráér. Legalább néhány percet adni akar maguknak, ahogyan a lemenő nap még egyszer utoljára arany-vörös fénybe öltöztet mindent, az örökkévalóságnak adva a pillanatot, majd lebukik a tenger horizontvonala mögé. Legalább pár perc csend és béke és feledés. Később úgyis lesz még idejük mindenre.*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*Nem engedi el, mintha örökké így akarna maradni, és csak zokog némán. érezve Yan illatát, a tenyerét a hátán, a bőre érintését... Szóval mindent, amit ennyi ideig nélkülöznie kellett. És most úgy érzi magát, mint az, aki majdnem szomjan halt, és éppen idejében rátalálva a forrásra, most lassan, kortyonként élvezi az életmentő vizet, pedig legszívesebben belevetné magát. Nem tudja, mennyi ideig zokogott a fiatal férfi vállán, de nem is érdekli. Lassan elmaradnak a könnyek, és úgy érzi, mintha valaki lepakolt volna több tonna terhet a szívéről. Persze még maradt bőven, de idő is van rá, hogy megszabaduljon tőlük. Érzi, ahogy a régi énje lassan visszatalál eltévedt testébe, és most először, ahogy a zokogás elmarad, érzi újra, sok nap, hét és hónap után, hogy ismét boldog. Nem csak úgy, egy másodpercre, mint mikor sikerült a fegyvert elpusztítani, hanem tartósan, úgy, hogy az egész lelke sütkérezik a fénysugárban, amely most ismét átjárja testének minden tagját. Aztán, ahogy Yan az álla alá csúsztatja a kezét és felemeli a fejét, majd megszólal, Liliya is belenéz annak a szemébe, és mostmár véglegesen rájön, hogy e nélkül a szempár nélkül hosszan nem tudna létezni. Aztán megcsókolja, ő pedig nem tiltakozik, ó, dehogy! Sőt! Átöleli a fiú nyakát, és élvezi a pillanatot, úgy, ahogyan nagyon rég nem tehette meg. Minden régi emlék eszébe jut, minden egyes csók a múltban, és a régi boldogság ismét a felszínre tör. Az a fajta, amikor nem számít semmi más, amikor olyan könnyűnek érzi magát, hogy ha nem tartanák, elrepülne. Azonban ez a perc is, mint minden más, véget ér egyszer. Túl gyorsan... Aztán ismét csak áll ott, tekintete mélyen szerelme szemeibe mélyed, és ismét onnan olvas. Látja, hogy Yan is szenvedett... sokat. De az már a múlt. Hiszen ha együtt vannak, nem történhet semmi rossz, semmi végzetes, nem igaz? Együtt mindent kibírnak, legyen az bármilyen nehéz is. Így most szavak helyett is csak figyeli a fiatal férfi szemeit. Egyek. Mindig is azok voltak. Nem csoda, hogy nem sokáig bírják egymástól távol. Nem is kellenek most szavak. Csak elrontanák a pillanatot. A pillanatot, ami egyszer véget ér. Jó sokáig állhattak itt, ugyanis már szinte teljesen sötét lett, a csillagok pedig elfoglalták a nap helyét az égbolton. Fényt csak a telihold fénye szolgáltat immár. Lil lassan eltávolodik Yantól, kezét annak a kezébe csúsztatja, és leül a terasz lépcsőjére. Sokat üldögélt itt. A tenger alig tíz méterre található, a hullámok halkan morajlanak a partra verődve, a hold fénye csillogva verődik vissza a víztükörről.* - És most... hogy legyen? *Töri meg a csendet. Hiszen az akadémia és ez a falu... olyan messze esnek egymástól! Nem maradhatnak így. Egyiküknek mennie kell. Ez már egyértelmű. Hát ideje véget vetni a mesebeli pillanatoknak, és felelősségteljes módon viselkedni. Aztán pedig... annyi mindent kell még megbeszélniük. Előttük áll rá az egész este.*
Yan Antonov- .::Diák::.
*Amikor Lil a kezébe csúsztatja a kezét, halkan felsóhajt, majd eltávolodik a másiktól, de még így is szorosan mellette maradva követi a lányt a lépcsőig. Ott kényelmesen elhelyezkedik, úgy, hogy kettejük oldala összeér, és át is karolja a fiatal nő derekát. A kérdésre halkan sóhajt.* - Most... Most talán önző leszek, de mivel valamelyikünknek oda kell mennie a másikhoz... Gyere te *mondja halkan, majd rövid szünet után magyarázni kezd.* - Nem arról van szó, hogy annyira szükségem van az Akadémia nyüzsgésére, vagy hogy nem tudnám elképzelni az életemet a tengerparton, vagy esetleg arról, hogy ne lenne miből megélni. A gond az, hogy... *Itt egy pillanatra elhallgat, lehajtja a fejét, majd egy sóhaj után folytatja.* - A gond az, hogy egy közelmúltban történt esemény után szeretnék egy biztonságos helyen tartózkodni, és a Fyron Akadémia... Nos, az egy igazán biztonságos hely. Persze, ha gondolod, felmerül lehetőségként, hogy megpróbáljam leküzdeni a dolgot, talán még sikerülne is, sőt. Érted *pillant egy meleg villanással a szemében a másikra* még szép, hogy sikerülne. És nem akarom felborítani a terveidet, amiket említettél. *Ez után szépen csendben várja a választ, közben azon gondolkozva, hogy mégis hogyan lesz képes felülemelkedni a félelemein, és hogy mi a fenét fog csinálni, ha Nayden esetleg felbukkan. Elvégre legutóbb is megtalálta, a kúriájában, pedig senki nem tudta, hol lakik! Ki tudja, hányszor lesz még akkora szerencséje, hogy a démon elkapja, ő pedig valahogyan megmenekül a karmaiból? Most, hogy végre van miért élnie, nem akarja kockára tenni a jövőt. Persze vélhetően érthetőbb lenne a magyarázata, ha részletesebben kitérne arra, hogy mégis mi történt vele, de arról tényleg csak akkor fog beszélni, ha már nem tudja tovább kerülgetni a témát. Azért még mindig akadnak gondjai a félelmei kezelésével, hiába javult sokat mióta először találkoztak a lánnyal.* - Egyébként Gaea is ott van *jegyzi meg még halkan. Tény, hogy a vörös hajú lány nagyon, nagyon sokat változott, de attól még ott van, és él. És noha nem tudja, hogy Liliyával tartották-e a kapcsolatot, úgy gondolja, hogy mindkettejüknek jó lenne, ha újra találkozhatnának. Bár ki tudja. Ha nem lenne olyan elfogadó és a békéhez ragaszkodó a múltkori történtek hatása miatt, talán ők is rendesen összevesztek volna az angyallal, meg hát azért a múltkori eset a testcserével sem volt semmi, de azért... Azért mégiscsak, egykor legjobb barátok voltak. Talán nem veszett el minden, ráadásul Lil nem lidérc. Nem ahhoz a fajhoz tartozik, akikkel az angyallány olyan nehezen jön ki, így ez nem áll kettejük közé. Szóval egy próbát megér.*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*Nekidől a fiúnak, de nem teljesen, csak éppen annyira, hogy érezze, hogy ott van mellette. Na igen, hülyeség, hiszen éppen átkarolja a derekát, de akkor is, így érzi valahogy biztonságban magát. Amikor Yan beszélni kezd, akkor azonban ránéz, már nem kell rejtegetnie a tekintetét. Nem, semmi kedve emberek közé menni. Ráadásul sok ember közé... Valahogy nincsen hozzá hangulata. Igen, ő, aki annyira szeretett barátokat szerezni, most legszívesebben mindenkitől távol lenne. Nagyon távol. Kivéve persze egyvalakitől. Azonban ennek az embernek az érvei lassacskán ismét meggyőzik, mert tudja, hogy az eleget szenvedett már miatta, és bár nem tudja, hogy mi az oka, nem szeretne neki még több fájdalmat okozni. Így hát, tudja jól, mennie kell. A rá vetett pillantás ellenére is. Ő még úgy-ahogy elboldogul majd a Fyronban... De ha Yannak ekkora problémát okozna, hogy itt legyen... És ha tényleg veszélyben van... Jobb lesz, ha mennek. Aztán, ki tudja, az idő halad, a dolgok változnak. Még bőven kiköthetnek itt. Igen, Lil el tudja képzelni, hogy itt éljenek. Kettesben. Aztán... talán többen is. Na persze még nem tudják egymásról, hogy ők micsodák, de nem valószínű, hogy ez nagyban befolyásolna bármit is. Sőt, képtelenség. Aztán, ahogy Lil meghallja Gaea nevét, azonnal véglegessé válik a döntése. Halványan elmosolyodik, és bólint.* - Rendben, elmegyek. *Na persze, nem lesz neki egy álomnyaralás, az biztos, de ott lesz Yan, és Gaea is... másra nincs szüksége. Majd elkerüli az embereket. Biztosan nem olyan nehéz. A Nezabarban is sikerült neki. Na jó, nem mindig. Majd leküzdi az emberiszonyát, vagy valami. Valahogyan csak lesz. Tudni akarja, hogy mi történt Yannal, de nem mer rákérdezni, látja, hogy nem akar róla beszélni.* - Az a valami... mennyire veszélyes? *Tesz fel mégis egy ártatlan kérdést, alkalmat adva rá a fiúnak, hogy beszéljen a dologról, de egyben arra is, hogy kikerülje a témát. Ő sem szeretne a saját elmúlt hónapjairól beszélni, megérti hát a másik álláspontját. Nem is baj. Nem számít semmit, hiszen együtt vannak. Na persze... azért van olyan is, amit a másiknak feltétlenül tudnia kell.* - Van valami, amire rájöttem az elmúlt... hónapokban. *Szólal meg ismét, majd kinyújtott tenyerébe, abba, amelyikkel nem Yant öleli, egy apró tűzgömböt idéz meg. Igen, ezt eddig is meg tudta tenni, sokkal erősebb formában is, de jelenleg a mondanivalójához kapcsolódik.* - Az anyám féldémon volt, így hát... mint kiderült, negyed-démon vagyok. *Sóhajt. Furcsa dolog. Mindig is úgy hitte, a démonok gonoszak. Hát akkor, hogy van ez? Eddig csak elfojtotta magában? Valójában ő is gonosz? Ez elég jó magyarázat arra, azokra, amit az elmúlt hónapokban művelt...*
Yan Antonov- .::Diák::.
*Igazság szerint Yan is szívesebben maradna, mégis, egyszerűen fél. Le tudná küzdeni, az biztos, de napokig még a Fyron vaskos falai között, Lord Sammael közvetlen felügyelete mellett sem tudott rendesen aludni. Itt... Talán hónapokig álmatlanságban szenvedne, ha meg nagy nehezen el is aludna, akkor is rémálmai lennének. Mert itt nincsenek vaskos falak, nincs egy világszerte híres lidérc, nincs az épületben egy őrző-védő sárkány meg tigris, nincs minden tele védőbűbájokkal, és főként nincs hova menekülni. Maximum tengernek mehetnének. Persze idővel, főleg, ha sikerül megszabadulni a fenyegetéstől, majd ideköltözhetnek, családot alapíthatnak, és boldogan élhetnek, amíg meg nem halnak, de egyelőre... Egyelőre messze vannak még ezek az idők. Amikor megemlíti Gaeát, és a lány végre rábólint a dologra, egy megkönnyebbült mosoly fut végig az arcán. Egyébként legnagyobb részt Yan is kerüli az embereket, szóval ha más nem, majd ketten együtt keresnek maguknak valamiféle búvóhelyet, és ott töltik majd a szabadidejüket. És igazából nyugalom van az iskolában, ha az ember megtalálja azokat az embereket és azokat a helyeket, akik és amik megfelelőek arra, hogy ne kelljen mélyen belefolyniuk semmilyen konfliktusba. Az Erethon például maga a tökély Yan számára, főleg, hogy van rajta kívül más is, aki eléggé magának való. Gabriel, aki mindig igyekszik elkergetni a túlságosan hiperaktív egyéneket, vagy Arthur, a vak őrző, aki érdekes módon képes kellő tekintéllyel leállítani például Eliast, amikor nyaggatja őt. Igen, ők megfelelő társaság. Ezen tűnődik, amíg a lány ismét meg nem szólal, akkor viszont felsóhajt.* - Nem valami. Valaki. És meglehetősen. Emlékszel... Korábban említettem, hogy elraboltak kisbaba koromban, és így kerültem Rosicán keresztül a Branimir családba. Nos, a férfit, aki elrabolt, Nayden Lazarovnak hívják. Az egész ügy még a nagyapámék generációjáig nyúl vissza, ugyanis ott kezdődött egy vita, ami végül vérbe fulladt: az apám önvédelemből és a nagyapám védelméből megölte Nayden apját. Ő persze bosszút fogadott, és amikor apa elment, hogy békét kössön vele, megtörtént a katasztrófa. Az ő elmondása szerint Nayden úgy lökte el, hogy ahogyan esett, a kardja beleállt Nayden fiába, így voltaképpen apa megölte a férfi elsőszülött gyerekét *magyarázza, viszonylag érzelemmentes hangon. Ez nem szándékos, pusztán nem tudja eldönteni, hogy sajnálja vagy gyűlölje a férfit. Mert hát... Ő is áldozat volt, valahol.* - Szóval Nayden úgy döntött, azzal áll bosszút, hogy elveszi apa elsőszülöttét, és itt lépek a képbe én. Elrabolt, és odaadott az unokatestvérének, Rosicának, azzal, hogy keserítse meg az életem, amennyire csak tudja. Innentől lényegében ismered a történetet... Aztán idén februárban, pontosabban február elején Grozdan elmondta nekem, hogy nem vagyok Branimir, bár ő sem tud semmit az egész ügyről, mert az állítólagos anyám azt hazudta neki, hogy az ő fia vagyok. Mindegy is, szóval február elején kiderült, aztán sikerült rátalálni az igazi családomra, az Antonovokr,a Lord Sammael Crow segítségével, aki a Fyron egyik igazgatója. Csak sajnos erről Rosica is tudomást szerzett, aki továbbadta Naydennek. Ő persze feldühödött azon, hogy úgymond megszöktem *fintorog egyet*, így hát elhatározta, hogy elkap. Először Bezdenbe csaltak, és ha apa nem követ, vélhetően már rég halott lennék. De akkor még megúsztam... Aztán április elsején hazautaztam Balgarevóba, ahol vettem egy kúriát, mert előtte a családommal laktunk, és aznap... Aznap sikerült elkapnia *mondja, egy nagy sóhajjal kísérve, majd elhallgat. Szeme előtt ismét végigfutnak a képsorok, ahogyan Nayden kínozza, látja maga előtt Briannah szemeinek démoni csillogását, hallja a behízelgő hangot, hallja Lazarov nevetését. Lil érezheti, hogy egy darabig kicsit szorosabban fogja a derekát, majd láthatja, hogy a fiú vesz egy mély levegőt, lassan kiengedi, és úgy dönt, hogy folytatja a történetet.* - Május hetedikéig voltam a fogságában, akkor pedig úgy döntött, hogy a Fyronban fog kivégezni, hogy Lord Sammael is tanuljon abból, hogy ne szóljon bele a dolgaiba. Csakhogy nem számolt Kamennel *mosolyodik el halványan, majd halkan fel is nevet.* - Ő valahogy mindig keresztülhúzza mások számításait. A lényeg, hogy az a lökött unokatestvérem megmentette az életemet. És az óta vagyok az Akadémián. Azonban Naydennel nem sikerült végezni, és noha most elbujdosott, nem lehet tudni, hogy hol van, és mire készül. Ezért akarok olyan helyen lenni, ahol biztonságos *fejezi be végül, aztán elhallgat, és hagyja, hogy Liliya feldolgozza ezt a meglehetősen nagy adag információt. Szóval nem is szólal meg ismét, egészen addig, amíg a lány meg nem mutatja a tűzgömböt, és teszi hozzá azt, amit magáról megtudott, mire halványan elmosolyodik.* - Tudod, valahol ez vicces, mert én meg egész eddig abban a tudatban éltem, hogy teljes vérű démon vagyok, és nem rég derült ki, hogy igazából lidérc... Szóval ha még mindig démon lennék, most szégyenkezhetnék, mert én bizony életemben nem tudtam használni az erőmet. Persze ez is azért van, mert az a valami, amivel elfedték a lidércet bennem, nem volt teljes lénynek nevezhető, szóval voltaképpen olyan voltam, mint egy egyszerű ember *von vállat, majd, ha a tűzgömb már eltűnt, megfogja a fiatal nő kezét, magához húzza, és csókot lehel rá.* - De a lényeg akkor is az, hogy én minek tartottam magam. Mindig az a lényeg, hogy te mit gondolsz önmagadról, és ha te úgy érzed, hogy a démon az nem te vagy, hát akkor nem te vagy. Én sosem foglalkoztam se azzal, hogy démonnak kéne lennem, sem most azzal, hogy lidérc vagyok. Kicsit kerülöm a fényt, meg ha szükségem van rá, használom a többi képességemet is, de igazából nem nagyon foglalkozom az egésszel. Szerintem meglátás kérdése *mondja, mert érzi, hogy a másik nincs kimondottan kibékülve a dologgal. És persze azt is igyekszik éreztetni, hogy neki teljesen mindegy, tőle aztán bármi lehetne, ő akkor is szereti. Ha már egyszer visszakapta, nem fogja egy ilyen semmiség miatt eldobni...*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*Nem szól közbe, hagyja Yant beszélni. Tudja, hogy nehéz lehet neki mindezt elmondania, és hálás neki, hogy megosztja vele. Így talán tud segíteni... valamit. Vagy legalábbis érti a dolgokat, és azt, hogy miért az a fiú, aki. Amikor ott tart, hogy elrabolták, és hogy Rosicának adták, eszébe ötlik a nő képe, és hogy mennyire bunkó volt vele, amikor náluk volt. Hát igen, veszekedés is lett a vége. Mármint Yan és Liliya között. Azóta nem is látta őket, de... Nem is szeretné. Soha. És valószínűleg Yan is így érez. Liliya, anélkül, hogy félbeszakítaná, megfogja a másik kezét és megszorítja, legalább így szeretné jelezni az... együttérzését? Vagy segíteni akarását? Maga sem tudja pontosan. Jól tudja azt, hogy itt nem segít semmiféle szó, hiába adná oda mindenét azért, hogy segíthessen, hogy enyhíthesse a fájdalmat. Csak annyit tehet, hogy jelzi, ő itt van. És mostmár marad is - de most tényleg. Azonban mikor Yan ahhoz a részhez ér, mikor elhallgat, megérzi a szorítását, és a felismeréstől elakad a lélegzete.* - Ugye nem?... *Suttogja, a másik talán meg sem hallja. Aztán a félelme beigazolódik. Ó igen, ő pontosan tudja, hogy mit kellett átélnie a fiúnak. Neki is végig kellett ezen mennie. A lehető legszörnyűbb dolog, ami bárkivel megtörténhet. A reménytelenség, az elképzelhetetlen fájdalom, a kétségek, az ingadozás élet és halál között. Hosszú napok, amikor az ember azt sem tudja, megéri-e a következő percet... nemhogy a holnapot! Liliyán is megvannak azoknak a napoknak a nyomai, de a gyógyító segítségével a nagy részük már eltűnt. Amúgy úgy nézett ki, mint valami rossz kalóz. Vicces kép, pedig a dolog egyáltalán nem nevetséges. Most viszont alig maradt pár heg, és azok is alig észrevehetőek. Viszont örökre ott fognak maradni, hogy emlékeztessék arra, amit átélt. És a felismerés, hogy Yannak ugyanezt át kellett élnie... ha kívánná is ezt valakinek, Yannak biztosan nem, sőt, inkább átélné újra. Mostmár biztos benne, hogy nem maradhatnak itt, Yan biztosan nem. Na persze, Liliya sem tegnap jött le a falvédőről, de a beszámoló alapján ez a Nayden még neki is túl erősnek tűnik. Főleg ebben az állapotában. Nincs hát más választás. Kamen pedig... Na igen, ideje lesz vele is valami... jobb kapcsolatot kialakítania. Bár az utóbbi időkben nem voltak éppen haragban, most, tudva, hogy megmentette Yan életét, Lil mégis úgy érzi, hogy többel tartozik neki. Ahogy a fiú a fajokról tartott véleményét is lezárja, Lil csak elmosolyodik, majd megcsókolja, ezúttal rövidebben.* - Talán igazad van. *Nem annyira lepődik meg, hogy Yan lidérc, főleg, hogy azt sem tudja, mi a fene az, de legfőképpen nem érdekli. Tőle akár vámpír is lehetne, nem sértené az sem a lelki világát.* - De.. miért jöttél ide? *Csóválja a fejét rosszallóan.* - Az a Nayden... Nem tűnik túl rokonszenvesnek. *Fúj egyet. Egy kis darab a régi Liliyából.* - Holnap visszamész a Fyronba. *Jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.* - Én maradok még egy vagy két napig, aztán... ott találkozunk. *Mosolyog Yanra. Egy pillanatra mintha ismét a régi önmaga lenne. Ekkor azonban komolyabb arccal folytatja.* - Nem fog ez mégegyszer megtörténni. Egyikünkkel sem. *Ezt pedig úgy jelenti ki, azon a hangon, ami egyértelműen az elmúlt hónapokat hordozza magában. Nem azért nem fog megtörténni, mert a sors így akarja. Nem. Azért, mert ha megtörténni látszana, Liliya könyörtelenül véget vet mindazok életének, akik ártani akarnak Yannak, neki, vagy bárkinek, aki közel áll hozzá. Ha már rákényszerült a gyilkolásra... hát arra fogja használni, hogy megvédje azokat, akiket szeret. És ha az a Nayden az útjába kerül - nos, nem fog mellette integetve elsétálni. Ebben a pillanatban elég félelmetes lehet a fiatal nő tekintete, ebben bizony semmi régi-Liliya nem rejlik. Nem. Ez az a Liliya, akit rákényszerítettek. Aki embereket ölt azért, hogy mások élhessenek. Azonban ez a tekintet nem tart soká, lassan ismét felenged, és Yanra villan, immár egészen más kifejezést hordozva.* - Amíg együtt vagyunk... nem történhet semmi rossz, igaz? *Kissé gyerekes kérdés, de... ennyit már igazán megengedhet magának.*
Yan Antonov- .::Diák::.
*Az egyetlen, amivel Liliya segíteni tud, az pontosan az, amit tesz: az, hogy itt van mellette. És ez bőven elég a fiatal férfinek, bőven elég ahhoz, hogy megnyugodjon, és ahhoz, hogy összeforrjanak a sebei. Persze nem a fizikaiak... Azokból egyelőre túl sok van. Egyébként meg esetében addig jó, amíg fedőbűbáj van az arcán, mert annak bal oldala végig tele van vágásokkal, amiket nem éppen szívesen mutogat. A bűbájt egyébként Kamen tanította meg neki, mert hát ő nem éppen profi az ilyesmikben, de azóta, hogy a másik feltette, nem is vette le, mert tart tőle, hogy nem fogja tudni visszatenni. Az ugye nem-et meghallja, de nem válaszol rá konkrétan, mert a következő szavakból úgyis egyértelmű. Igen, borzalmas volt a börtön. Szörnyű volt, hogy amikor már úgy érezte, hogy most vége lesz, hogy nem bírja tovább, meggyógyították annyira, hogy túlélje, és tovább szenvedjen. Mégis... Valahol nagyon sok mindent megtanult az alatt az egy hónap alatt. Megtanulta, hogy hogyan kell kitartani, ott tanulta meg, hogyan harcoljon, ott jegyezte meg egy életre, hogy lehet méltósággal is szenvedni. És noha mindez benne nem tudatosult, és vélhetően soha nem is fog, hiába a szenvedés, mégis előrébb vitte az egész. Kamen pedig... Nos, Kamen felnőtt. Nehezen, de ő is felnőtt, és mióta ez megtörtént, hiába beszélnek kevesebbet, Yan mégis tudja, hogy bármikor számíthat az egykori unokatestvérére. Végül ugye befejezi a történetet, majd áttérnek a fajokra, amiről szintén elég bőségesen fejti ki a véleményét. Hát, meglehetősen beszédes ma, az egyszer biztos. Talán azért, mert végre látja értelmét, hogy beszéljen, és ez vele elég ritkán fordul elő. De az is tény, hogy világ életében idegesítette, amikor az emberek a semmiről beszéltek, és igazából egy-két háztársával is ez a problémája, egyszerűen rosszul viseli. A csókot csak viszonozza, majd egy mosollyal nyugtázza, a kérdésre pedig megforgatja a szemét.* - Mintha nem lenne egyértelmű... Azt hiszem, ezt azért csinálod, hogy még néhányszor elmondjam, mennyire szeretlek *puszilja meg Lil arcát. A következő szavakra viszont bólint.* - Rendben. Ott foglak várni. És nem feltétlenül szükséges a hangnem, most tényleg nem kell sokáig piszkálni, hogy visszamenjek a biztonságos falak közé *szusszant, mert noha jelenleg nem érzi úgy, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatják, azért nem érzi magát biztonságban. Tudja, hogy a mellette ülő fiatal nőt kiképezték, amióta legutóbb látta, de azt is tudja, mire képes Nayden. És tudja, hogy kifogna a párján. A következő mondatra ő is elkomolyodik, és bólint. Nem szól semmit, és nem kavarja fel az új Liliya. Mert pontosan ez az, amit szívesen lát: hogy a kettő képes együtt élni. És így, hogy visszakapta mindazt, amitől régen önmaga volt, már ő is képes lesz megtalálni az egyensúlyt. A következő mondatra viszont nem bírja ki, halkan felnevet. Ó, igen, ezt csakis a régi Lil kérdezheti, senki más.* - Persze, kicsim. Megvédjük egymást *mondja, persze komolyabban, mint ahogyan a kérdés feltétele után viselkedett.* - Szóval... Mennyit tudsz a Fyronról? *kérdez ezúttal ő, körül-belül második vagy harmadik alkalommal téve fel olyan kérdést, amire választ is vár.*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*Nem tud a fedőbűbájról, végig sem fut a fején, hogy a férfin sebeknek kéne lenniük. Jobb is így... ki tudja, mennyire akadna ki, ha meglátná őket? Még a végén képes lenne magát okolni! Éppen elég volt neki az is, hogy miatta majdnem megölték... Azóta is beférkőzik az a jelenet a rémálmaiba. Pedig azokból, nos, van bőven. Nem kellene még egy téma ezek mellé. Yan válaszára elmosolyodik egy pillanatra, de aztán ismét komoly arccal fordul felé.* - Ha miattam esne bajod, azt nem tudnám elviselni. Nem tudtam, hogy... hogy ez van. Sajnálom. *Sóhajt, a fejét rázva.* - Nem szabadott volna megírnom azt a füzetet, nem szabadott volna idehívnom téged, egyáltalán... *Elhallgat, inkább nem folytatja. Egyrészt mindent elöntő melegség árad részt a testében, másrészt jeges félelem, amikor arra gondol, hogy Yan ezek után, miatta, csak miatta idejött. Ide, ahol bármikor... Ne, erről ne is beszéljünk. Felesleges. A lényeg, hogy Yan minél előbb visszatérjen az iskolába. Lil pedig ahogy tudja, követni fogja, ez biztos.* - Sietek. *Bólint szintén.* - Szerintem felbérelek valakit, aki vezeti a szállót... Ugyanis nem szeretnék éhen halni. *Teszi még hozzá halvány mosollyal. Na igen, az örökségét erre költötte, és csak úgy a kukába vágni az egészet, nem érné meg. Főleg, hogy talán egyszer még visszatérhetnek ide. Vagy nem csak "talán"? Jó lenne... De Lil egyelőre nem mer erről álmodozni. Most elég, hogyha együtt lehetnek. Biztonságban. Aztán a következő kérdésre adott válaszra ő is elmosolyodik, majd fejét Yan vállára hajtja, úgy futtatja végig tekintetét a csillagokon. Azokon, akik látták teljesen széthullva a tengerparton térdelni, akik látták, ahogy kilométereket úszik a sötét tengerben, a messzeségbe, reménykedve, hogy nem kell visszatérnie, de aztán mégis megtette. Látták a földön heverni, és látták felállni is, és új életet kezdeni. Most pedig látják - nevetni. Több, mint fél év óta először. Boldogan. Igazán. Tiszta szívből. Szerelme kérdésére, mivel a fejét megrázni nem tudja, csak halkan felel, mintha nem akarná hangos beszéddel elűzni ezt a csodás pillanatot.* - Tulajdonképpen semmit. Most hallok róla először. *Mégis vakon beleegyezik, hogy elmenjen oda. Mert miért ne tenné? Hülyeség ezen gondolkozni. Amúgy is, már eldöntötte, és amit ő eldönt, amellől nehéz eltántorítani.*
Yan Antonov- .::Diák::.
- Én örülök neki, hogy megtetted. És legyél őszinte, nem jobb ez így? Mind a kettőnknek *igyekszik logikusabb meglátásra bírni a fiatal nőt. Igaz, hogy neki is meglehetősen sokáig tartott eljutni erre a pontra, de mi sem bizonyítja jobban, hogy lehetséges, mint hogy itt van. Eltartott egy darabig, de sikerült meggyőznie magát, hogy el kell jönnie. És milyen jól tette!* - Egyébként pedig nem is tudhattad. Nincs mit sajnálni *simít végig Lil arcán. Arra, hogy a másik fel akar bérelni valakit, hogy vigye a dolgait, bólint.* - Nagyon jó ötlet. Valamiből meg kell élni *mosolyog.* - Mondom én, aki még mindig rendelkezik az örökségével *teszi még hozzá, kellő öniróniával.* - Ezt egyébként Grozdannak köszönhetem... Egyébként amióta nem vagyok a fia, nem olyan borzalmas, mint előtte volt, még azt is megengedte, hogy én vigyem tovább a gyárat, hiába nem vagyok Branimir. Bár azt mondta, hogy azért rám bízza, mert Kamen keze alatt biztosan tönkremenne, amiben mondjuk van némi igaza *horkant fel. Tény, hogy nem a fiú kezébe való ez az egész üzlet-dolog, jobb, ha marad a gyógyításnál. Abban úgyis annyira elmerült mostanában.* - Erről jut eszembe. Remélem lesz rá alkalmam, hogy bemutassalak a családomnak *mosolyodik el halványan. Teljesen biztos benne, hogy a húga imádná a jegyesét, és tudni véli, hogy a család többi tagja is remekül fog viszonyulni hozzá. Még ha nem is az Antonov-házban találkoznának, hanem a Fyron melletti kisvárosban... Jó lenne, ha összeismerkednének. Aztán ugye feltesz egy kérdést, mire pontosan azt a választ kapja, amire számított. Halványan elmosolyodik, majd halkan beszélni kezd.* - Az egész egy brit szigeten van, a Fair Isle-ön. Az egész szigeten igazából csak az Akadémia van, meg egy Qarin nevű kisváros. Ja, és egy szellemváros, amiről az iskola a nevét kapta, egykor elvileg az volt a sziget fővárosa. És amikor az ember el tudja kerülni a vadászokat meg a tündéreket, akkor egész nyugalmas az egész *meséli. A tündérek... Nos, igen. Lehetne hinni, hogy barátságos, aranyos kis hártyásszárnyú lények, mint a mesében, de a helyzet az, hogy Fair Isle tündérei, és főleg a tündérek hercegnője nem éppen egy barátságos valaki. De ha éppen nem unatkoznak, akkor nem szoktak különösebb galibát okozni.* - Idén nyílt meg újra, mert néhány évig zárva volt, nem tudom pontosan, hogy miért is, állítólag az egyik igazgatóval volt valami. Aztán... Három házra van osztva az egész, egy világosra, egy semlegesre és egy sötétre. A kastély meg a birtok hatalmas, nekem nem tartott sokáig, hogy beleszeressek a helybe. A többi diák sem olyan vészes, bár van néhány fura alak, ahogyan néhány olyan is, akik némileg... Többet beszélnek a kelleténél, ide tartozik Kamen is. Bár ő már javulásnak indult, legtöbbször már képes olyan dolgokról beszélni, aminek van némi értelme *nevet fel halkan. Ez után egy kicsit csendben van, majd megvonja a szabad vállát.* - Igazából ezek a legfontosabb dolgok. Én szeretem a helyet, főleg, amikor sikerül találnom egy olyan sarkot, ahol senki nem zargat *mondja még, aztán ismét elhallgat, várva, hogy van-e a lánynak bármi kérdése. Sötét tekintete közben elkalandozik a víz felé, és azzal a kezével, amelyikkel átkarolja Liliyát, gyengéden cirógatni kezdi a párja tincseit. Persze azért csak annyira, hogy ne kócolja össze nagyon szegényt...*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
- Jobb? Talán... *Sóhajt, majd sietve hozzáteszi.* - Nem azért, mert találkoztunk, csak - jobb lett volna máshogy. *Bárhogy máshogy. Nem fejti ki bővebben, valahol belül ő is tudja, hogy ez volt az egyetlen logikus lehetőség, mert miért ment volna Liliya a Fyronba? Yan pedig nem kereste volna, elvégre honnét tudta volna, hogy merre van? Azt sem tudta, él-e egyáltalán. Na igen, könnyen meghalhatott volna, ahogy sok ezer társa. Vicces, hogy pont ő, a törékeny Liliya élte túl! Na nem azért, mert olyan erős, vagy ügyes lenne. Inkább diplomáciai érzék. Jókor volt jó helyen, szinte mindig. És persze, jól tud rejtőzködni. Na meg szerepet játszott benne az is, hogy mennyire gyors, és hogy mennyire jól tudja kezelni a tüzet. Akkor még nem tudta, hogy mindez azért van, mert démon. De amikor megtudta... valami megnyugvás-félét lelt benne. Magyarázatot arra, amiért ilyen szörnyű dolgokra képes. Na persze, most ez a tudat inkább megijeszti, mint megnyugtatja. A lelkében még most is összecsap néha az árnyék és a fény. Csak meg kell tanulnia egyensúlyban tartani őket, tudja ezt jól, de mégsem könnyű feladat, ezek után biztosan nem. Időbe fog telni, amíg megleli önmagát. Yan szavaira visszatereli gondolatait a jelenbe, és elmosolyodik.* - De remélem, azért szakítasz rám időt a munka mellett. *Na persze, nem mintha azt hinné, hogy ismét engedik megtörténni az előző esetet. Csak úgy megjegyezte. A családját említve szintén elmosolyodik.* - Én is szívesen megismerném őket. Gondolom, nem olyan elviselhetetlenek, mint az előzők. *Neveti el magát, persze, nem olyan dolog, amivel viccelődni illene, dehát, mit tegyen? Néha jobb a dolgokon nevetni, mint sírni - mert azt nem lehet örökké folytatni. Aztán hallgatja a bemutatót az iskoláról, a házaknál azonban halkan elneveti magát, persze jó adag gúnnyal a hangjában.* - Nem lesz könnyű dolguk engem elhelyezni egy házban. *Egy éve egyértelműen a fények házába került volna, azonban pár hónapja simán betehették volna a sötét házba. Most pedig... még maga sem tudja, hova tartozik! Nem gonosz... nem, biztosan nem az. Vagy csak el akarja magával hitetni ezt? Mindkettő variáció lehetséges. De... azokká válunk, akik lenni akarunk, nemde? Előbb vagy utóbb. Tehát jó úton jár. Mégsem sorolná magát a tökéletesen jók közé. A lelke beszennyeződött már. Hiába akar a fények oldalán tartózkodni, oda már nem teheti be a lábát. Megragadt a szürkeség birodalmában - se nem fehér, se nem fekete. Ez elég ijesztő számára. Na igen, elrejtőzni egy eldugott helyre... kettesben... nem is vágyik másra. Persze, jó lesz látni Gaeát, de amit a leginkább vár, az a nyugalom. Yannal. Csak lennének már ott! Most pedig csak élvezi, ahogy a szerelme a haját simogatja. Egy darabig nem szólal meg, majd egy kérdéssel töri meg a csendet.* - Szóval olyasmi, mint a Nezabar? Ugyanazokkal a tantárgyakkal, vagy másmilyenek? *Nem úgy kérdezi, mintha ez annyira érdekelné, csak egy kis észrevétel. Fontos infó, bár, elég egyértelmű rá a válasz, legalábbis az első felére. Igen, ez is egy iskola. És valószínűleg más tantárgyak kaptak hangsúlyt. Aztán, ha a fiatal férfi a válasz után már nem kérdez semmit, ő is csendben marad. Egy darabig. Aztán felötlik benne egy kérdés. Egy kérdés, ami sok álmatlan éjszakát, és majdnem a halálát is okozta. Mostmár nem annyira fontos, de mégis... szeretné tudni. Elvégre miért ne? Semmi rosszat nem okoz vele. A válasz pedig... nem fog miatta veszekedni. Nem is fontos. Csak tudni szeretné, és kész - ezért reméli, hogy őszinte választ kap.* - Egy ideje... nem küldtél jeleket. A medálban. Miért? *A hangja nem követelődző, csak érdeklődő, és egy kissé... szomorú. Eszébe jut az, amit akkor érzett, mikor rájött, hogy nem fog érkezni több jel. Mi mindent hitt! Hogy Yan talált valaki mást. Hogy valami tóba hajította a medált. Hogy haldoklik. Vagy meghalt. Éjszakákon át rágódott ezeken! De most, hogy látja, hogy nem felejtették el... el sem tudja képzelni, mi lehetett az ok.*
Yan Antonov- .::Diák::.
*Az első szavakra már nem is válaszol, mert ennyiből érzi, hogy azért a másik is tudja, hogy ez volt az egyetlen mód, hogy újra találkozhassanak, és hogy mindent újrakezdhessenek. A munkára szóló megjegyzésre zavartan elmosolyodik.* - Az egy bonyolult, kezdeti időszak volt. Azóta fellendült az egész cég, és sokkal kevesebb a dolgom vele. Ráadásul mivel Grozdan önmagával egyenjogú igazgatóvá tett, én szabhatom meg, hogy egy bizonyos munkát megcsinálok-e, vagy inkább felveszek rá egy alkalmazottat *magyarázza. Ó, hogy hogy szégyelli azt az esetet! Mint ahogyan eléggé sok mindent a múltjában. Sokszor hallotta és olvasta már, hogy utólag kár sajnálkozni, egész egyszerűen nem szabad megtenni semmit, amit utólag szégyellhet, de ez azért nem olyan egyszerű. Mert akkor még nem tudta, hogy később mit fog érezni az egész üggyel kapcsolatban, fogalma sem volt róla. Ahogyan sok más dologról sem tudott, ami pedig mindent megváltoztathatott volna... Aztán szóba kerül a családja, és Lil szavaira ő is felnevet.* - Most komolyan, szerinted náluk lehetne rosszabb? Egyébként csodálatos emberek, és biztos vagyok benne, hogy jól ki fogtok jönni *szelídül a kacagása egy halvány mosollyá. Egyébként nem zavarja, hogy úgymond viccet űztek a dologból, mert hát szenvedett ő már éppen eleget az egész ügy miatt, éppen ideje, hogy nevessen is rajta egy kicsit. Meg kell hagyni, sokat változott a világfelfogása... De nem ártott meg neki. Sőt. Minden elmúló nappal egyre inkább képes meglátni a dolgok jó oldalát, és noha egyelőre csak a jelenben, de idővel talán majd képes lesz megbékélni szenvedéseinek emlékével is. Ahhoz képest, hogy fél éve még csak monoton módon élt nap nap után, és kitárt karokkal várta a halált, már most elég jól áll. Arra, hogy nem lesz könnyű elhelyezni a lányt, tűnődve hümmög egyet.* - Majd meglátjuk. Elvileg egy Médium nevű illető helyezi el az embereket a házakban, aki valamiféle hatalmas látó *mondja, aztán inkább csendben marad. Ő egyébként eleinte nem teljesen értette, hogy mégis hogyan került a Fények házába, de mostanra... Mostanra úgy érzi, hogy felfogta, miért éppen ide sorolták. Mert egyre tisztább a rálátása az útra, amit eddig bejárt, vélhetően azért, mert felfelé halad, és a hegyről mindig könnyű belátni a völgyet.* - A tantárgyakról nem tudok semmit, ugyanis csak fél éve van nyitva az iskola, és eddig még nem volt tanítás. De feltételezem, hogy olyasmi, igen *bólint. Hogy mi lesz a hangsúlyos anyag... Nos, arról csak sejtései vannak, azok is pusztán az igazgatók személyisége és feltételezhető érdeklődési köre miatt. Egyébként ez után ő csendben marad, élvezi az éjszakát, és a hozzá simuló fiatal nő lélegzetvételének hangját. Amikor azonban meghallja a kérdést, kicsit megrezdül, majd zavartan, kicsit szégyenkezve elfordítja a fejét. Egy kicsit hallgat, majd halkan szólal meg.* - Megpróbáltalak... Megpróbáltalak elfelejteni. Azt hittem, hogy soha nem fogsz visszatérni abból a háborúból, és hogy ha esetleg mégis, akkorra már rég nem lesz szükséged rám. És egy darabig azt hittem, hogy tényleg sikerült, de amint megkaptam azt a füzetet, rájöttem, hogy egy pillanatra sem múlt el az, amit érzek irántad. *Egy pillanatig csendben marad, majd halk sóhajjal a fiatal nőre néz.* - Sajnálom *teszi még hozzá halkan. A hangjából, a tekintetéből, az egész arcából süt, hogy mennyire, mennyire bánja, hogy valaha is megpróbálta elfelejteni a mellette ülőt, és reméli, hogy nem bántotta meg túlságosan az előző szavaival, és hogy nem ítélte túl nagy fájdalomra, amikor úgy döntött, jobb mindkettejüknek, ha elszakadnak egymástól. De mint tudjuk, utóbbi reménye eleve meglehetősen téves...*
Liliya Antonov- .::Őrző: Erethon::.
*Az hagyján, de Liliya milyen szörnyen érzi magát miatta... Pedig igazán fogalma nincs, hogy miért. Szakítottak. Már egy jó ideje nem voltak együtt, amikor összejött Gevvel. Miért van lelkiismeretfurdalása mégis? Talán mert jól tudta akkor, hogy még mindig szereti Yant. Igazságtalan dolog volt belekeveredni egy ilyenbe. Na persze, Gevet is szerette, de egyértelmű, hogy csak azért volt rá szüksége, hogy a szívében tátongó hatalmas űr legalább egy részét betöltse... Önző dolog volt, hihetetlenül önző. Ráadásul semmi jó nem sült ki belőle. Oké, nem lett depressziós, de végül mindenkinek csak fájdalmat okozott. A néhány boldog hét után csak fájdalom maradt. Fájdalmat okozott Gevnek, Yannak, és még saját magának is. Nem szívesen gondol arra az időszakra. Aztán még ott volt Nemir is! Na persze, arról nem tehetett, sőt, alig emlékszik arra a hétre, de... Na mindegy, nem büszke magára egy cseppet sem azért az időszakért. Yan válaszára azonban ismét mosoly fut végig az arcán.* - Ennek örülök. *Emlékszik még, amikor a fiú szobájában ültek, és ő próbálta elrendezni az iratokat, hogy legalább annyit segítsen... Aztán, öhm... valami más lett az esetből. Hát, legalább kicsit kiszakadtak a folytonos munkából. Aztán a családra terelődik a szó.* - Hát, ha te is... akkor én is biztos vagyok. *Pillant fel egy meleg mosollyal Yanra. Majd a házbeosztásról kezdenek el beszélni.* - Nem lesz könnyű dolga. Én magam sem tudom, hogy kicsoda vagyok valójában. *Csóválja a fejét, amit közben felemelt a férfi válláról. Most pedig a választ hallgatja. Hát igen, ez tipikus Yan... mindent megmagyaráz. Lil pedig csak lassan ingatja a fejét.* - Én is azt hittem, hogy sosem lesz vége. Nem hibáztatlak érte. Én is azt akartam, hogy elfelejts, csak tudod... Amikor folyton másokra kell figyelned, jól jön egy kis fény a sötétben. Bármennyire önző dolog is. Nem vagyok arra sem büszke, ahogy éreztem amikor már nem küldtél jeleket. Örülnöm kellett volna. *Hangjában némi elkeseredett gúny cseng, nem tudni, hogy az egész világ ellen, vagy maga ellen irányulva.* - Ne sajnáld. *Rázza meg a fejét, szomorú tekintetét szerelme felé fordítva.* - Már teljesen mindegy. Azoknak az időknek vége. Most pedig... együtt vagyunk. Számít még valami? *Mosolyodik el végül, bár nagyon halványan. Aztán csókolni kezdi a fiatal férfit, átkarolva a nyakát, egész testével hozzá simulva, mintha eggyé akarna olvadni vele, mindörökre. Aztán lassan, anélkül, hogy hosszabb időre megszakítaná a csókot, feláll, és ha a másik követi, a ház felé indul... Csak rövid pillanatokra engedve el szerelmét, hogy addig is tekintetét annak szemébe mélyeszthesse, elmondva ezzel minden ki nem mondott szót, mert vannak olyan dolgok, amik szavakkal elmondhatatlanok, mégsem maradhatnak kimondatlanul.* Erre való a zene, és a szerelem. Az ajtó halk kattanással becsukódik mögöttük. Az óra éjfélt üt, a tengerparton egy szellő sem rezdül. Csend van, és nyugalom. Akár a mesékben. A királyfi megmentette a királylányt a gonosz sárkány karmai közül.*
|
|
|