Zeneterem

- Ez igaz. - *Ért egyet a "normális emberek" számára vonatkozó kijelentéssel.*
- Te, nem vagy ember? Tényleg? Nem hiszem el! - *Megjátsza a meglepettet, csak, hogy oldja az eléggé félresiklott hangulatot. Elősre is feltűnt neki, hogy nincs túl sok egyszerű halandó körülötte, mert ha így lenne, akkor valószínűleg nem ebbe az iskolába járna, hanem valami sokkal átlagosabba.*
- Hogy lehet, hogy még nem találkoztál még hozzád hasonlóval? - *Ezen most leakadt egy kicsit, de hamar leesik neki a dolog, és máris új kérdést tesz fel.* - Várjunk, mit mondtál, mióta vagy itt?

- Ó, hát... egy féldémon, szolgálatodra - *Meghajol előtte, mint a régi időkben vagy az akkori kort idéző filmekben, tök mindegy. Valamiért jobban érzi magát, a fejfájása az megvan ugyan, de a hangulata ettől függetlenül kezd megint jobb lenni. Ez amúgy nem egy meglepő dolog nála, hiszen erről ismeretes, a kiszámíthatatlanságáról, a szeszélyességéről, meg sok másról, amit nem szükséges most megemlíteni.*
- És, hogy tetszik a hely? Két naposan még nagyon frissnek számítasz itt. - *A helyes kérdése az inkább arra irányulna, hogy ezek szerint a vámpír léte sem valami hosszú múltú, de ebben nem teljesen biztos, mert érdekes történetekkel jönnek ide a diákok, bármit el tud képzelni.

- Nem mindennap tanulsz ilyesmit, az biztos - *A többit már csak magában teszi hozzá, azaz, hogy ő alapból nem vágyott erre annyira, de muszáj volt jönnie, ha szeretne még létezni egy ideig. A gondolatban feltett kérdésre is megérkezik a válasz, ami meglepi, ez a lány csupa meglepetés.*
- Ez egy bonyolult dolog, még én sem értem igazán, hogyan is van ez, azt se, hogy mindenkinél így van-e, csak azt tudom, hogy az édesanyám ember, az apám meg valószínűleg démon volt, mivel elég sok jel erre utal. - *Széttárja a karját, ami igazándiból a látvány részére helyezné a hangsúlyt, amiből viszont elég kevés van, össz-vissz a szeme, ami árulkodó lehet. Leengedi a kezeit és zsebébe
süllyeszti, így néz le a mellette ülő lányra, aki a zongorával bíbelődik.*
- Emiatt van az is, ami az előbb történt. "Mint valami el***szett superman." - *Idézte hangosan egyik itteni ismerősének szavait, szinte reflexből, aztán Elianara néz, mennyire gondolja hülyének ezután a mondat után. A szépnek aligha nevezehető kifejezés már csak a grátisz.*

- Mert valamivel szivatnia kell a Sorsnak, és ezt találta ki - *Válaszolja teljesen egyszerűen, mert erre nem igazán tud mit mondani. Gondolkodott már rajta rengeteget, feltett számtalan válasz nélkül maradt kérdést, de egyikkel sem jutott előrébb.*
- Az egyik itteni diáktárs elszólása volt ez múltkor, de találó - *Válaszolj. Annyira nem volt maradandó a srác kiléte, hogy most elkezdje hosszabban kifejteni, meg a nevére sem emlékszik teljesen, találgatással meg se próbálkozik. Felesleges.*
- Már lényegesen előrébb vagyok, mint, amikor ide jöttem, de örülnék, ha teljesen eltörölhetném ezt az egészet. - *Őszintén beszél, valóban így gondolja, mert már torkig van vele, ha még a démoni oldalát valahogy el is fogadná, ezt a képességet sosem fogja, mert ettől néha úgy érzi, még itt is kilóg a sorból, ahol azért bőven vannak furcsa alakok.*

*Az, hogy őt nem tartja viccesnek valamennyire sértőnek hat Galenre nézve, de nem rója fel a lánynak, mert nem a legjobb pillanatban kapta el, ez tény. Talán legközelebb már vidámabb lesz, és megváltoztathatja ezt a kialakult véleményét róla. Az meg, hogy nem örül egyikük sem a létezésükben kialakult plussznak, hát nem meglepő, mert ki az a bolond, aki örülne neki? Ez a felfogás legalábbis a srácnál él, és ezk szerint a lánynak is hasonló a vélekedése erről a dologról.*
- Ezt még gyakorlonod kell egy kicsit - *Csipkelődik, mert azért szeretné már most módosítani azt a véleményt, de nincs ideje komolyabban elérni a hatást, mert Eliana felpattan. Meglepi a hirtelen jött váltás, viszont nincs komoly indoka, amivel még itt tarthatná, habár fáradtnak most annyira nem fáradt és szívesebben lenne ilyen meghitt, de jóhangulatú tásaságban.*
- Rendben. *Mosolyt varázsol arcára.* - Majd találkozunk! *Int neki egyet, aztán elül a megüresedett helyre a zongoránál. Mindig találkozik azokkal, akiknek ezt mondja, de az első találkozás általában az utolsó hosszabb csevely. Tisztelet a kivételnek... Ő tehát még marad, ránéz a zongorára, aztán egy "jaj, csak ezt ne!" nézéssel lecsukja a billentyűket. Pár perc után aztán feláll és elindul sétálni, fiatal még ez a nap, valamivel el kell töltenie...*