by Kornel Meisner Szer. Márc. 13, 2013 9:17 pm
*A megállapítására csak bólintok. Nyilvánvaló, hogy azért vagyok saras, biztos sárfürdőt akartam venni. Na persze. Nem vagyok én disznó, hogy a sárban hemperegjek. Továbbtanulmányozom a lányt, és észreveszem, mikor dobolni kezd a lábával. Tehát ő is szereti ezt az együttest. Lehet, hogy a végén kijönne Miss Pukkanccsal. Ki tudja… Amúgy, amikor róla kérdez, akkor halkan felsóhajtok.* - Ühüm. De a házban rosszabb, pláne, hogy a szomszédom úgymond. Laura, az egyik lány például nem kifejezetten kedveli a zenei ízlését, de hát ez van. El kell viselni, mert a klánvezérek lánya *szusszantom. Régen én is a klánvezérek gyereke voltam, aztán mi lett belőlem… Egy hontalan, egy nincstelen… Egy senki. Család nélkül, vágyak nélkül, álmok nélkül. Megrázom a fejem, de ezzel csak azt érem el, hogy vizes lesz az arcom. Amikor a lány magyarázni kezd, akkor vetek rá egy furcsa pillantást.* - Bocs, de ez elég nagy marhaságnak hangzott*jegyzem meg még mindig összefont karokkal. A ruhámnak már úgy is tök mindegy.* - Sok kell ahhoz, hogy meg tudjál bántani *felelek halkan. Nem tudok változtatni a pillantásomon. Egyszerűen így nézek, és kész.* - Valószínűleg igen, de nem most. Majd egyszer elárulom neked *kacsintok rá, és próbálok jókedvűnek tűnni. Nem megy. Ma nem. Nincs hozzá energiám, hogy kedves legyek bárkivel is. A lány filozofálására nemigen válaszolok, épp elég magamban őrült gondolatokat kergetni, nem akarom azokat megosztani másokkal. Aztán eszembe jut a családom és az, hogy miért is vagyok itt. Bosszú. Ez éltet engem mindenegyes nap. Csak ez az egy célom van. Ezért leszek a legnagyobb harcos. A bocsánatkérésre csak legyintek.* - Hagyd, nem számít *felelek rekedtek. Bent, a lényem egy része üvölti, hogy de, igenis számít. Hogy nekem még dolgom van, nem lenne szabad lazsálnom. Újra megrázom a fejem, hogy elkergessem ezeket a gondolatokat.* - Nem szorulok rá, de kösz *morgom az orrom alatt, majd csettintek, és megszabadítom magam a felesleges sárrétegtől. Így mindjárt jobb. Aztán Roxanne igaz burkoltan, de a tudtomra hozza, hogy már nincs családja.* - Sajnálom, hidd el, átérzem a helyzetedet *felelek. Tudom, hogy ez nem vigasztalja, de szerettem volna leszögezni. Hátrapillantok a házra.* - Tulajdonképpen, ezen a helyen senkinek nincs családja. Mi mind árvák vagyunk, egymásra támaszkodunk, egymást segítjük, tanítjuk, neveljük. Egymásért élünk, együtt dolgozunk, küzdünk. A legtöbb Rontásűző magányos. Mi is azok voltunk, amíg rá nem találtunk egymásra. Mondanám, hogy nyugodtan csatlakozhatsz, de attól tartok nem neked való. Szinte az egész napod kitölti, még úgy, hogy ebbe születtél. És nem biztos, hogy jól éreznéd magad egy csapat lidérc között *sandítok hátra. Nem értem miért mondom ezt. De tény, hogy hatásos toborzó beszéd lenne.* - Egyet értek. Vigyázz magadra! *bólintok, majd eldünnyögök egy „sziát”, és az esőben elindulok visszafelé. Tuti, hogy elkapok valamit, ha nem szárítkozok meg gyorsan. Aztán utána felmászok az emeletre, és csatlakozok Emilhez meg Lorához a kártyapartiban.*
