Közös társalgó

*Látja a lányon, hogy tényleg nem szívesen beszél a családjáról. Sokan vannak ezzel így, bár Hunter kifejezetten bírja az otthoniakat. Unalmas szülei vannak, akik támogatják, még akkor is, mikor úgy tűnik úton-útfélen keresztbe tesz magának. Ha Hunter tudná mi jár a lány fejében, valószínűleg ordítva rohanna ki a szobából. Ilyen hülye helyzetbe se gyakran kerül az ember kicsi fia.*
- Igen, van egy nagyim, aki valan. Irtó édes egy nő. Anyám nagyon ki van tőle borulva, hogy az anyósa fiatalabbnak néz ki nála. *neveti el magát. A vegyes házasságokból mindig furcsa helyzetek adódnak.* - Amúgy ezt honnan érzed? *kérdez vissza, mert biztos benne, hogy a negyedvér nem olyan feltűnő.*

- Mindenképp vicces, mikor a huszonéves nagymamám utasítgatja a kisfiát. *mesél tovább. Szívesen beszélget a lánnyal ilyen jelentéktelen dolgokról. Visszakérdez és a válasz kicsit mellbe vágja elsőre. Kicsit oldalra fordítja fejét és elkezdi vizsgálni a lányt, miközben az magyarázkodik. Legszívesebben belenézne a fejébe. Kíváncsi lenne rá, mire gondol ilyenkor. Minden esetre amit mondott az eléggé furcsa volt. És már azt is tudjuk, hogy a lányka angyal. Belfastból... vagy ki tudja. A következő kérdés kizökkenti a merengésből. Kicsit talán el is vörösödik. Lehet, hogy most rajtakapják. Az arcizmait azonban kordában tudja tartani. Mosolyogva kérdez vissza.*
- Igen, hol? *ha Alice mégis emlékszik valamire a ma történtekből, akkor sem lehet benne biztos, hogy Hunter is. Ahogy ő sem tud most már semmit.*

*Mellbevágóbbnál mellbevágóbb dolgok követik egymást. Egy szempillantás alatt nyilvánvalóvá válik, hogy Alice legalább akkora taktikus, mint Hunter, ha nem nagyobb. A fiúnak gyorsan kéne eldönteni, hogy kitálal, vagy inkább a békés butaságot választja álcának. Az utóbbi valószínűleg nem sokáig működne, egy ilyen élményt nem lehet olyan egyszerűen ignorálni. Így ülnek egymással szemben, mindketten vöröslenek... Hunter kihúzza magát, döntést hozott.*
- Emlékszem.*mondja ki.* - És most? *teszi fel a kérdést, mivel fogalma sincs, mi fog ezután történni. Az egész helyzet elég abszurd.*

*Kezd tényleg izgalmas lenni a sztori. Mindketten elég óvatosan álltak hozzá a dolgokhoz.*
- Jó, akkor nem játszunk. *bólint rá Hunter, miközben biztos benne, hogy a játék még csak most kezdődik el. Nem akarja, hogy a lány megutálja. Talán még szívesen is lenne vele egy ideig, de a próbán elhangzott hirtelen jött szerelem gondolatától borsózik a háta.* - Szóval... te hogy kerültél oda? *teszi fel az első kérdést ami az eszébe jut.* -Vagy tudod hol voltunk ma? *kérdezősködik tovább. A lány angyal... állítólag, mint ottani sanyargatói. Hátha tud valamit az ügyről. Az érzelmi oldalát a helyzetnek nagyon szívesen félretenné ezúttal. Kerüli, amennyire csak tudja.*
- Nem azért mondtam. *jegyzi meg azért, mert ez az állítás egy kicsit azért bántja önérzetét.*

*Kérdéseire meglepően velős választ kap.*
- Jobb lenne, ha nem hinnék neked, az hiszem. Mármint.. uh... ezek szerint mégsem Belfastban nőttél fel, ugye? *teszi fel a lehető legidiótább kérdést ami eszébe jut. Majd azért elkomorodik az arca. Ilyenkor egész kemény, már-már szigorú a nézése.*
- Akarom mondani sajnálom. Nem lehetett könnyű életed. Viszont akkor hogy jutottál ki? És akikkel ott találkoztam most mind valahol a környéken vannak? Vagy csak te követtél? *önti rá a lányra temérdek kérdésének törtrészét. Nem szereti azokat a helyzeteket, amikor nem érti mi folyik körülötte. Szeretné minél előbbvisszavenni saját kezébe az irányítást.*

* Mikor a srác visszakérdez, hogy akkor mégsem Belfastban nőttem fel válaszolok.* - De mielőtt odakerültünk ahova ott éltünk és ott laktunk. * mondom neki aztán arra a kérdésre, hogy kikerültek e a többiek is válaszolok.* - Csak az anyám kóricál itt valahol és én azért jöttem ki, hogy figyelmeztesselek. Nem akarom, hogy veszélybe kerülj. Ezért jöttem én is utánatok, hogy figyelmeztesselek, hogy még közel sincs vége a játéknak és még nem nyerted meg a fogadást, de nem tudtam emlékszel e bármire is abból ami történt ezért nem mertem egyből neked rontani ezekkel a dolgokkal. * mondom. * - Most már érted? * kérdezem meg tőle és remélem elhiszi nekem amit mondok.Mert ha nem nagy bajban vagyunk mind a ketten.*

- Csak az anyád? Ez megnyugtató... *mondja tömény iróniával.* - Mi az, hogy nem nyertem meg a fogadást? Egyáltalán miért nem dönthetek róla, hogy fogadok-e bárkivel? Kinek képzeli magát a te drága anyád? Ez durva... *fakad ki.* - Most valaki nagyon-nagyon nem normális. Vagy tényleg az anyád, vagy te vagy tök kattant. De ne aggódj, majd vigyázok magamra.
* Sikerült teljesen kiborítania saját magát. Nem fél ő semmitől, csak épp kicsit kellemetlenül érinti, hogy egy ismeretlen angyal-néni így rá van kattanva. Csak a fejét csóválja és próbálja egy sínre terelni gondolatait, de nem megy. Felpattan a kanapéról és kiviharzik. Az ajtóból még visszafordul.*
- Majd még beszélünk. *majd magában elmotyogja, hogy nem hiszi el, hogy ez vele történik.*

- Nálatok, mikor nem ordítja le valaki a másik fejét? Szinte mindig ez megy. * mondja neki ám közben agya teljesen máshol jár ezúttal is elkalandozik és eljátszik a gondolattal és végül, úgy dönt ideje lenne felhozni ezt a kérdést.* - Menyire vagy fáradt? Mert lenne egy egyszerű ám mégis komoly végig gondolást igénylő kérdésem... * függőben hagyja a mondat végét és megvárja a lány válaszát és majd ha csak beleegyezik akkor folytatja tovább.* - Tudod, Alex, mostanság folyton azzal zaklat * közben idézőjelet mutat mikor kimondja a zaklat szót* - hogy mi van köztünk, hogy járunk-e? és annyit kérdezgette én meg annyiszor válaszoltam, hogy nem tudom, hogy egy pár hete eljutottam odáig, hogy én magam is elgondolkoztam ezen, hogy mi lenne ha megpróbálnánk újra ezt a randizós dolgot. Vagy te úgy gondoltad, hogy már azt csináljuk? Vagy mégsem? Áh mindegy* a legvégét, szinte már csak magának mondja, alig hallható az, a végén az "áh mindegy" de a kérdés azért még tisztán hallható, csak az nem, hogy bizonytalan. MErt még ő maga se tudja ezt az egészet...*