by Melantha Goldwin Vas. Jan. 05, 2014 7:02 pm
//OLVAD//
Még mindig a kezét fogom. Olyan jó érzés, olyan mintha minden ami körülöttünk van megszűnik létezni, mintha csak mi ketten lennénk itt. A fejem is teljesen kiürült, már nem érdekel semmi és senki, csak ő. Mikor megszólalt elmosolyodtam, de aztán komorság ült ki arcomra.
-Én se éreztem még ilyet. Tudod eddig csak szomorúság volt a szívembe és fájdalom. Kínoztak és még most is kínoznak a szörnyű emlékek. De most valami meleg érzés árasztott el, valami nagyon jó és be kell valljam egy kicsit félek is tőle...
Sóhajtok egyet és ismét felveszem vidám és derűs arckifejezésemet. Nyugodtnak érzem magam, de legbelül szomorú vagyok. Két hét, két hét és én már ott fogok csücsülni a londoni kúria biztonságot nyújtó falai közt. Már szinte látom magamat. Apám a nagy fotelben ül és az újságot olvassa, én pedig a kandalló előtt, szép ruhában és azon gondolkozok mi lett volna ha. De ezek a gondolatok és érzések most mélyen meglapulnak. Mélyen a fiú szemébe nézek. ~Milyen kékek.~ gondolom és teljesen elveszek benne. Elnevetem magam mikor közli, hogy még mindig zavarban van. Most én hajolok át asztalon és lehelek egy puszit az arcára, ezzel azt közölve, hogy ne legyen zavarba. Visszaülök a helyemre és még mindig a kezét fogom. Fura ez az érzés és cseppet se hiszem, hogy önmagam vagyok, vagy lehet, hogy most tör felszínre elvesztett énem. Nem tudom, de vele minden olyan más. Őt nem szeretném bántani. Ebből a mámorból egy ismerős hang ébresztett fel. Gyorsan visszahúztam a kezemet. Lenéztem az alsó szintre és nem más volt az mint az apám. Szerencsére nem látott meg ezért gyorsan visszaszaladtam az asztalhoz és magamra dobtam a pulcsim kapucniját, hogy elrejtsem arcomat. Fejemet lehajtottam és úgy tettem mintha ennék. Apám hangja egyre hangosabb volt és folyton csak ezt hajtotta: -Mela! Melantha kincsem, hol vagy? Nem látta a lányomat? Körülbelül ilyen magas és barna haja van. - és ha ennyi nem volt elég a fater elkezdett bőgni. Feljött a galériába. Hangja olyan keserves volt. És sikítozott, mint egy hisztis kisgyerek aki nem kapja meg amit akar. Olyan volt mintha kínoznák. ~Teljesen leégetsz Papa...~ Már nem bírtam tovább. Levettem a kapucnit, felálltam a székről és felé fordultam, de mielőtt még mindezt megtettem volna D'aleikohoz szóltam: -Bocs. Az apám...
Jobban megnéztem a férfit. Egy kopott farmernadrág volt rajta és egy irtó béna szarvasos kötött pulcsi. És könnyei csak úgy csorogtak. Mint akit puskából lőttek ki rohant felém, majd karjaiba zárd. És csak tovább bőgött. Igen ő a démonok szégyene.
-Melaaaa, azt hittem valami bajod esett! - éés tovább zokogott. Én nem öleltem vissza, nem bírtam. Haragudtam rá, nagyon. Eltoltam magamtól. Szánalmasan nézett ki.
-Miért jöttél ide? És honnan tudtad, hogy itt vagyok? - szeretem az apámat, de most egyáltalán nem volt hozzá kedvem. Pedig már olyan jól éreztem magam. Közben hátranéztem, hogy D'aleiko még itt van-e.
-Azt hittem bajod esett. Nyomkövető van telefonodban... - ~Volt...~ Na most éreztem úgy, hogy fogom az apámat és behúzok neki egyet. Tudom, hogy félt és tudom, hogy szeret, de.... áhhh nem is tudom, de ez rossz húzás volt a részéről. Beletemet az arcomat a kezembe és megpróbálok gondolkozni. Nem akarom egyikőjüket se megsérteni, ezért ki kellet találnom valami megoldást. Mire letettem a kezemet az apám már nem volt ott.
-Hol....?
Hátranézek és apám ott áll D'aleiko mellet és a kezét nyújtja.
-Nahát Mela egy fiúval vagy? Szervusz Balthasar Goldwin vagyok, Mela papája. - és mindezt vigyorogva mondta. Nem tudom elképzelni mi lehet ezzel az emberrel néha. A hangulata sec- perc alatt képes megváltozni. Kezemet hozzáütöm fejemhez majd odalépek hozzá.
-Nem kéne menned valahova, Papa?
