Fyron Akadémia

Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Fyron Akadémia

Vámpírok, vérfarkasok, angyalok, démonok, emberek, lidércek, nimfák, nekromanták, nixék és valanok... Szövetségek, harcok. Légy részese ennek a kalandnak, ahol Te döntöd el, melyik oldalon állsz!


Az oldal bezárt. Régi tagok: nyugodtan játszhattok itt, néha mi is fogunk, de magát az oldalt nem visszük tovább aktívan.

4 posters

    Előtörténetek

    Anonymous
    Vendég
    Vendég


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Vendég Szomb. Ápr. 28, 2012 8:44 pm

    Főkarakter: Tyla Perathon
    Név: Ramona Castillion
    Faj: Fél-angyal
    Nem:
    Születési hely, - idő, kor: Madrid, 1993. szeptember 28., 18 éves
    Apa: Amador Castillion (ember)
    Anya: Ana Castillion (angyal; autóbalesetben meghalt)
    Testvérek: Carlos Castillion, Andrés Castillion, Emilio Castillion

    Életrajz:

    Madridban születtem egy esős szeptemberi reggelen. Édesapám és a testvéreim odakint vártak, hogy végre engedjék őket hozzánk. Anya a szülés után álomba merült így az első, akit megláttam az a kíváncsi bátyám volt, Emilio. Nagy fekete szemeivel rám meredt, és vigyorgott, mint a tejbetök. Ebben a családi idillben kezdődött az életem, és tartott egészen 2011 decemberéig. A szüleim mindent megadtak nekem és a bátyáimnak. A testvéreimre mindig számíthattam, ha bajba kerültem. Jó érzés volt abban a tudatban élni, hogy minden reggel óvodába, vagy később iskolába visznek, ott együtt vagyok a barátaimmal, majd a délutáni szakkörök után Carlos, vagy Andrés értem jön, és haza visznek. Otthon pedig, ahogy beléptem a házba megérintett anyám főztjének illata meg persze az is jó volt, hogy apa mindig kijött elém, felkapott magához ölelt, és megkérdezte, hogy milyen volt a napom. Vicces volt azt is látni, ahogy az étkezőben Emilio egyre vörösödő fejjel, gyilkos szemekkel bámulta a házifeladatát. Így teltek a napjaim, bár ahogy idősebb lettem úgy szoktak le a bátyám arról, hogy hazakísérnek, és egyre több délutáni foglalkozáson és versenyen vettem részt. De a családomtól akkor se szakadtam el, hiszen minden hétvégén kirándultunk, szünetekben pedig a barcelonai házunkba mentünk át. A szabadidőmben, mikor nem tanultam, vagy nem a családommal és a barátnőimmel voltam együtt, akkor festészetet és táncot tanultam. Időközben a bátyáim egyetemre mentek ¬– Carlos kivételével – Andrés építészmérnöknek készül, míg Emilio orvostudományt tanul. Biztos vagyok benne, hogy sikeresen lediplomáznak, Carlos pedig jobban beindítja majd a céget apával. Talán felmerül a kérdés, hogy anyámról miért nem meséltem. Nos, ő mint említettem tavaly decemberben eltávozott közülünk. Nagyon szerettem. A mosolyáért, a főztjéért, az egész személyiségért. Mindig is tisztelni fogom őt. Hogyan halt meg? Mivel balett-táncos volt, ezért rengeteget járta az országot, és sok helyen fellépett. Egyszer hazafelé tartottak, viszont az út jeges volt, megcsúszott, átment a másik sávba, és egy kocsi beléjük ment. Pont ott csapódott bele a járművükbe, ahol anyám ült. Nem élte túl a balesetet. Lehet kérdezni, hogy mekkora érvágás volt ez nekünk. Nagyon nagy. Apa még a mai napig gyászol, bár nem mutatja ki, de tudom róla. Carlos azóta kezdett el a borászattal foglalkozni, hogy elterelje a figyelmét anyáról, az ikrek is sokáig nagyon levertek voltak miatta, de én is. Azt hiszem teljesen beleőrültem volna anya elveszítésébe, ha nem olvastam volna egy könyvet. A könyv megtanított arra, hogy engedjem el a múltat, és ha boldog akarok lenni, akkor gondolkozzak pozitívan. Így bármennyire is fájt, de elengedtem anyát, és azóta valamivel felszabadultabbnak érzem magam. Tudom, hogy ő is ezt akarná, és azzal is tisztában vagyok, hogy ezt a tudást meg kell osztanom olyanokkal, akiknek szükségük van rá. A testvéreim és az apám már tudják a titkot. Most már csak a világnak kell megtudnia. Egyébként egy fontos személyt kihagytam az életemből, való igaz mindenki fontos nekem, de vele nagyon ritkán találkozok. Az iskolámban régen indult egy ilyen cserediák és levelezőtárs kapcsolat, amibe én is jelentkeztem. Ott ismertem meg Thierry Marceau-t, aki mára az egyik legjobb barátommá vált, pedig lényegesen fiatalabb nálam, de mégis rengeteg témánk akad. Náluk szoktam vendégségben lenni, így ezáltal francia barátokat is sikerült szereznem, azt pedig nem is említettem, hogy a családi portréjukat apa festette. Szóval rengeteg közös dolog van köztünk, arról nem is beszélve, hogy Carlos jóvoltából egymás borait isszuk, mert arra készülnek, hogy a Merchant borászatot és a Castillion borászatot összekapcsolják. Visszatérve az életemre, viszonylag átlagosnak nevezhető, bár mikor megismertem Thierry-t akkor derült ki számomra, hogy fél-angyal vagyok. Azóta ő próbál tanítani az angyalságra, míg én tanítom őt az optimista gondolkozásra. Mikor legutoljára Marceauéknál voltam látogatóba elhatároztam, hogy elmegyek abba a városba, ahol tovább terjeszthetném ezt a fajta gondolkodásmódot, és ahol tudnék segíteni másoknak. Így rábeszéltem apát, hogy vegyenek nekem egy kis házat Qarinba, és úgy döntöttem, hogy ott fogok pszichiátert játszani, de még a festményeimet is megpróbálom eladni.


    Belső jellemzés: Nagyon jólelkű leányzó, aki anyja halála után elhatározta, hogy amiben csak tudja segíteni fogja a világot. Egyáltalán nem látszik rajta, hogy elveszítette valakijét, de arra könnyen rá lehet jönni, hogy nagyon is családcentrikus. Néha kicsit fiús a viselkedése, de ez azért van mert három bátyja mellett nőtt fel. De a fiús viselkedés is abban nyilvánul meg inkább, hogy többet sportol, mint vásárol, és jobban érdeklik a természettudományok és az építészet, mint a műköröm. Imádja a zenét, szinte mindent meghallgat kivéve a nyálas zenéket. Kedvenc hangszere a gitár, és kiskora óta arra vágyik, hogy megtanuljon rajta játszani. Ezenkívül imád még táncolni, ha tehetné, akkor naponta órákon át lejtene a parketten, viszont mivel ezt nem teheti meg, így néha szívesebben ül le valahová, és rajzolgat, vagy fest valamit, de az is gyakran előfordul, hogy könyvet vesz a kezébe. Imád színházba járni, de moziba is el lehet rángatni. Egyébként hisz Istenben, így mindig eljár a misékre, és folyamatosan imádkozik. De attól, hogy hisz Istenben az még nem azt jelenti, hogy más dolgokat elutasít. Érdekli őt a lélekvándorlás is, viszont még abban is hisz, hogy a gondolatoknak ereje van, és azok által tudja befolyásolni az életét.

    Külső jellemzés: 175 cm magas, karcsú, sportos lány. Járása kecses, hiszen táncosnak készült egy időben így rengeteg ilyen órán vett részt. Amikor csak teheti, akkor táncolni jár. Emellett viszont kedveli a focit is, főként a kapus szerepét tölti be. Az öltözködése általában egyszerű, nem szereti a csicsás holmikat, viszont nem szereti magára vonni a figyelmet, és azokat a ruhadarabokat se kedveli, amik nagyon akadályozzák a mozgásban. Sminkelni nagyon ritkán sminkeli magát, főként táncesteken szokott előfordulni, hogy így látják. A hollófekete haját szereti kibontva hordani, de ha úgy adódik, akkor összeköti, vagy éppen befonja. A bőre mogyoróbarna, hiszen a spanyol földöken könnyedén lesül az ember. Igazán szemrevaló lány, de nem él vissza a kinézetével. Az arca ovális alakú, szemei feketék, szemöldöke szépen ívelt, az orra pisze, a szája pedig általában pimasz mosolyra húzódik.

    Háziállatok:

    Személyes tárgyak: Semmi különös tárgya nincs így a legalapabb dolgokat felesleges felsorolni.
    Anonymous
    Vendég
    Vendég


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Vendég Hétf. Ápr. 30, 2012 9:36 pm

    Főkarakter: Horváth Réka
    Név: Etienne Marceau
    Egyéb nevei: Etie, Tienne
    Faj: Angyal
    Kor: 19
    Születési hely: Franciaország, Amboise
    Apa: Pierre Marceau
    Anya: Angelique Marceau
    Testvérei: Giselle Céline Marceau (ikerhúga), Thierry Marceau (kisöccse), Alexander Seth Marceau (öccse)

    Életrajz:

    1993. 11. 10. hajnalban, 00:33-kor, született Etie és utána 1 perccel pedig ikertestvérei, Gis és Alex. Hatalmas sürgés-forgás volt a házban mikor a három utód született és csak nagyobb lett ez, mikor először felsírtak még aznap hajnalban. 1 perc különbséggel, de a fiú az idősebb. Nagyon hasonlítanak szüleikre, de míg Gis és Alex édesanyjukra ütött, addig Etie édesapjukra, bár az ikrek mégis szinte ugyanúgy néznek ki. Édesanyjuk Angelique Marceau ügyésznő Párizsban, míg apjuk Pierre Marceau üzletember. Sokat vannak távol a családtól, így felfogadtak egy nevelőnőt, Genevievet, aki vigyáz rájuk, neveli és tanítja őket. Genevievenek van egy lánya, Brigitte, akit sokszor hozott magával dolgozni. Brigitte hamar jó barátjává vált húgának, így lassan ő is összebarátkozott vele. Természetesen ahogy telt az idő ebből szerelem lett, persze csak a lány részéről. Etienne csak játszott vele, majd mikor összejöttek, pár nap múlva dobta is a lányt. Persze azért közölte vele, hogy szeretné ha barátok maradnának, mire a lány felpofozta és ráordított, hogy egyszer még megbánja, hogy ily hamar dobta, és könyörögni fog neki, hogy jöjjön vissza hozzá. Bár ez sosem történt meg. Ettől kezdve ők ketten szinte már egy szót sem szóltak egymáshoz. Mikor betöltötték a 6. életévüket, született egy öccsük, Thierry. Húgával ellentétben ő nagyon is szerette öccsét. Valahogy, amellett, hogy már kiskorában is nagy nőcsábász volt, illett rá a gondoskodó és szerető báty szerepe. Szívesen játszott kisöccsével és sokszor gondoskodott róla. Bár Thierry nem lett olyan nőcsábász, mint Etienne, mégis ellesett tőle pár dolgot. Ahogy nőtt, Etiennet egyre több dolog kezdte érdekelni, és mivel elég gazdag családba született mindent kipróbálhatott. Geneviene, a nevelőnőjük meg szívesen segített neki ha megakart tanulni valamit. 8 évesen elkezdte megtanulni a párbaj alapjait, majd ahogy Etie elsajátította folytatta ezzel kapcsolatos tanulmányait. Emellett, szülei kérésére még különböző nyelveket is elkezdett tanulni, összesen 5 nyelvet tanult meg anyanyelvén kívül. Viszont nem egy kedvtelésének élhetett még, mint például néhány társastáncot is elsajátított, zongorán, gitáron és hárfán is megtanult zenélni. 12 évesen testvéreivel el kellett menniük egy bálba, amit szüleik szerveztek a felsőbb 10.000 számára. Ott találkozott a Blanchard család egyik lányával, Tyline-nal. Tyline elég szép lány volt , így szinte azonnal felkérte egy táncra, amint meglátta. Egy lassú szám ment és erre a zenére keringőzni kezdtek. Természetesen a tánc alatt szinte megállás nélkül bókolt a lánynak, aki ha jól látta belé is szeretett, vagy legalább is megtetszett neki a fiú. Ez kölcsönös is volt. Leérdeklődte, hogy hol lakik a lány, és mint kiderült, nem messze tőlük. A bál után Etienne sokszor áthívta a lányt a birtokukra, és elég sok időt töltöttek együtt. Ebből lassan szerelem lett, majd mikor erre rájött, a lány elé állt, és megkérte, hogy járjanak. Ő kissé vonakodva, de beleegyezett. Boldogok voltak együtt, viszont ez ikerhúgának nem tetszett. Most, hogy szinte minden idejét Tyline-nal tölti, nem foglalkozik eleget vele. És pont ezért Giselle szétválasztotta őket, de nem végzett teljes munkát, mert hiába szakítottak, Tyline-nal attól még barátok maradtak. Persze Etienne mindig kicsivel többet érzett barátságnál Tyline iránt. Viszont ahogy teltek az évek egyre többet vártak el Etienne-től, mivel ő volt a legidősebb gyerek a családban. Egyre többet tanult az illemről, politikáról, és persze kezdte már nagyon unni. 16 évesen már nem is engedték neki, hogy barátaival császkáljon, hanem ráerőltették a további tanulást. Ő szófogadóan tanult és remélte, hogy hamarosan vége lesz ennek. Húga, Giselle, volt ebben az időszakban a mindene. Sokszor segített neki, de még többször vette rá bátyját, hogy lazítson kicsit. Ettől kezdve elválaszthatatlanok lettek. Igazi párost alkottak. Ők ketten voltak egy egész. Ezután 2 év múlva a szülők kijelentették, hogy el kell menniük egy varázsló iskolába. Személyesen nem nagyon örült, de mikor megtudta, hogy hova is kell menniük, megbékélt, hisz kiderült, hogy Tyline is ebbe az iskolába jár. Írt neki egy levelet még indulás előtt, amiben közli a lánnyal, hogy ő is abba az iskolába fog járni, ahova a másik. Már csak pár nap volt hátra a tanévből, így úgy döntöttek, hogy várnak egy keveset, és a nyári szünet alatt elküldték oda őket, de rá 1-2 évre, ki is vették onnét őket. Először húgát, majd Etienne is követte őt, mivel így egyedül nem volt olyan érdekes. Eközben még történtek érdekes dolgok otthon - mivel ő maga otthon volt egy kis ideig az iskolába érkezése előtt -, néhányan elkezdték perelni a céget, hogy hogy lehet ilyen fiatal vezetője, de ezt anyja segítségével leverte, és nem is nagyon mernek már lázadozni, főleg, hogy jog szerint és vér szerint is Etienné a cég.

    Külső tulajdonságok:
    Etienne 180 cm magas, haja barna, kissé göndör, de ez nem nagyon látszik, mivel szinte mindig rövidre van vágva neki, már nem szokta megnöveszteni, mint régebben. Arca porcelánhoz hasonlítható, sima és tiszta. Szeme víz kék színű, melyet fiú létére mégis fekete seprű szempillák kereteznek. Szemöldöke kissé vastag, de férfiasságot ad arcának és jobban kiemeli a szemét, arca csontosságát. Ahogy az előbb említettem, arca csontos, de ez férfiasságot kölcsönöz neki. Általában van egy kis borostája, de van amikor leborotválja, mikor mihez van kedve. Bár sokan mondták már neki, hogy jobb úgy ha van egy kis borostája, mivel férfiasabb, vonzóbb így. Testalkata: magas, nem látványosan izmos, de látszik rajta, kissé deltás a felsőteste és valamilyen szinten kockás a hasa és persze nem csak dísznek van, nagyon is erős. Sokszor elegáns ruhákat hord, a sötétebb árnyalatú színeket kedveli, ami meg is mutatkozik ruhatárán.

    Belső tulajdonságok:
    Egy igazi nőcsábász. Nem egy lány szívét csábította már el, de igazából csak játszik velük. Bókolgat, kedveskedik, és igazából élvezi a társaságukat, viszont eddig csak kettőbe volt szerelmes. Ebből adódóan, amint magáénak tud egy lányt, dobja is. Persze a szebbekkel kicsit tovább játszik, de végül mindenképp dobja őket. Senkibe sem szeret bele, csak játszik velük. Ebből adódóan egy szemét és egy igazi "játékos". Ebből a korszakából már kezd kinőni, hisz van egy barátnője, még hozzá Tyline, akivel még előző iskolájában sikerült - újra - összejönnie. Nagyon is szereti, de hiába, néha-néha még mindig elcsavarja néhány lány fejét, még ha nem is direkt, de már szinte berögződött belé, hogy bókoljon a szép lányoknak, de mint mondtam, kezd erről erőteljesen leszokni. Főleg szerelme kedvéért, hogy tudassa, ő mást nem akar, csak őt. Ikerhúgát nagyon szereti és ragaszkodik hozzá. Kisebbik öccsével, Thierry-vel is jól kijönnek, sokszor hülyülnek, Alexszel, aki újonnan érkezett a családban, is elég jól kijön, bár azért még nem teljes a családiasság. Rendes, segítőkész és szívesen hülyül másokkal, bár mostanában már kezd megkomolyodni, hisz elmúlt 18, most már az ő tulajdonában van apja cége. Szeret hülyülni, főleg a haverjaival, akikkel általában bajba is keverednek, de mindig megússzák.

    Háziállatok:
    Flipp, egy bagoly, akit Gis-től kapott még a 13. születésnapjukra. Ő a postása.
    Swan, egy kígyó, akit édesapja hozott neki az egyik üzleti útjáról érdekességképp. Azóta ragaszkodik az állathoz.
    Mordan, egy kutya, még hozzá egy németjuhász, egy Etien-él, egy Thierry-nél, kettőt pedig még ajándékba oda kell adnia másik két testvérének.


    Személyes tárgyak:
    A Marceau ikerkard egyik fele, ami folyamatosan öröklődik, és a gyerekek tizenhat éves korukban kapják meg a kardokat.

    Lucien du Bois
    Lucien du Bois
    .::Diák::.
    .::Diák::.


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Lucien du Bois Hétf. Május 07, 2012 5:43 pm

    Sammael Crow karaktere.

    Név: Yan Antonov
    Faj: Lidérc, azonban démonként nevelkedett, így életkora nem a szokásos lidérc kor szerint számolandó
    Nem: Férfi
    Születési hely, - idő, kor: Szófia, 1994. február 23., 18 éves
    Apa: Nikolai Antonov (lidérc)
    Anya: Silviya Stoyan (lidérc)
    Testvérek: Timotei Antonov (lidérc), Viktoriya Antonov (lidérc)
    Nagybáty/Nagynéni: Yulina Antonov (lidérc), Gavrial Antonov (lidérc)
    Unokatestvérek: Sofiya Antonov (lidérc)

    Életrajz: A történetünk messze Yan születése előtt kezdődik, amikor Nikolai még egészen fiatal volt, nagyjából tizenhét éves. Nagy gondok közé érkezel, kedves olvasó: Nikolai édesapja és a Lazarov család egyik hasonló korú tagja rettenetes viszályba taszították a két családot. Egy fagyos, januári estében járunk: a család nagy része már alszik, de Niko és az apja még ébren vannak. A nappaliban beszélgetnek arról, hogy a fiatal férfinek milyen napja volt, amikor hirtelen hallják, hogy kicsapódik a bejárati ajtó. Nikolai ijedten kapja fel a fejét, az apja pedig felpattan a kanapéról, és már indulna kifelé, amikor valaki feltépi a nappali ajtaját. Ez a valaki méghozzá egy démon: a Lazarov férfi. Fél percen belül harc kezdődik a két felnőtt között, Nikolai pedig rögtön elrohant a fegyvereiért. Az apja a lelkére kötötte, hogy ha szükséges, használja azokat, már pedig most, hogy a veszély, a legnagyobb ellenségük házhoz jött, szükségesnek tűnt. Felettébb szükségesnek. Amikor visszaér a nappaliba, az apja megégve fekszik a földön, a démon pedig ördögi vigyorral áll a haldokló teste felett. Ez robbantotta fel a bombát. A fiú is harcba kezdett a férfivel, és tíz perccel később, hála a fürgeségének, halálosan megsebezte ellenfelét.
    Tíz évvel később vagyunk. Nayden Lazarov, a vitát kirobbantó férfi gyermeke vérbosszút esküdött Nikolai és az Antonov család ellen. Mindez azonban nagyon ellentétben van Niko szándékaival: ő békülésre vágyik, és arra, hogy több ártatlan vér ne folyjék valami ostoba vita miatt. Persze sajnálatos módon úgy tűnik, csak ő akar békét, illetve csak az ő családja: a démon haragtartónak bizonyul, így, miután minden egyes levelére csak egy tőrt kapott vissza, úgy dönt, meglátogatja a férfit. Békét akar. Nem számít az ár: születendő gyermekének olyan életet akar, amiben nincs jelen az állandó félelem, hogy mikor és miért fogják lemészárolni. December van, a hó ebben az évben meglehetősen méretesre nőtt: nem éppen kellemes tényező a hosszú út szempontjából, Nikolai mégis vállalkozik rá. A házba viszont betörni kénytelen: tudja, hogy ha csenget, akkor lényegében aláírja a halálos ítéletét. Odabent hamar sikerül megtalálnia Naydent: amaz éppen a fiával van a nappaliban. A kép már eleve felébred benne a rossz előérzet. Mindig is hihetett a megérzéseinek: némi jóstehetséggel mindig rendelkezett. A démon férfi szinte rögtön rátámad, semmi lehetőséget nem adva, hogy a lidérc elmagyarázhassa, miért jött. Persze a kezdettől sem volt túl naiv: hozott magával kardot, nem állt védtelenül az ellenfele elé. A harc közben Nayden úgy tűnik, fölé kerekedik: egy védtelen pillanatban a mellkasához jut a keze, így erőteljesen meglöki, Nikolai pedig megtántorodva megbotlik a kávézóasztalban, és katasztrófa történik: kezében szorított kardja egész pontosan a csatából kimaradni próbáló kisfiú szívében áll meg. Niko számára is megdermed a világ: ujjai lecsúsznak a kard markolatáról, és elkerekedő szemekkel mered a „művére”. Majd, amikor Nayden őrülten felüvölt, elgurul egy fénysugár útjából, és szinte fel sem fogva, mit tett, menekülőre fogja.
    Nayden bosszút akar: azt akarja, hogy Nikolai éppen úgy szenvedjen, ahogyan ő: veszítse el elsőszülött gyermekét. Tudja, hogy Silviya terhes, így hamar elkészül a terve: elveszi a gyermeket a szülőktől. Február utolsó napján Yan már otthon van az édesanyjával, amikor este hirtelen tökéletes sötétség borul a házra. Niko nincs otthon, elment bevásárolni, és meglátogatni a szüleit, hogy elmondja nekik az örömhírt, és hogy jöhetnek látogatni őket, ezért a fiatal nő és a kisbaba magára marad a házban. A tökéletes sötétséget és csendet Yan sírása és halk léptek zaja töri meg. Silviya rettegve öleli magához a gyermeket, és tudja, hogy mire számíthat. Tudja, mi minden történt eddig a férje életében, és tudja, hogy Lazarov csak a tökéletes pillanatra várt, hogy beteljesíthesse a bosszúját. Pillanatokon belül nyílik a gyerekszoba ajtaja, és egy magas, rémisztően csillogó szemű férfi lép be rajta. Rövid küzdelem után Silviya ájultan fekszik a földön, Yan pedig halkan nyafog az idegen férfi karjai között, aki felkap egy pokrócot, bebugyolálja a kisbabát, majd nagy lendülettel kisiet a házból, mielőtt még Nikolai hazaérne.
    Sötét éjszaka, március harmadika. Rosica Lazarov elegánsan sétál a szófiai Branimir kúria felé, mögötte egy fiatal férfi, Dragan egy babakocsit tol, benne egy kisgyerekkel, aki nyafogva forgolódik. Fázik és az anyukája illatát szeretné. Belépve a hatalmas házba Rosica udvariasan köszönti a férjét, majd elkezdi beadagolni neki a mesét, amit kitalált arra, hogy mégis honnét származik a gyerek. Grozdan egy pillanatig sem hiszi el, hogy Yan az ő gyermeke, de nem tiltakozik. Szeretne egy örököst, és a felesége kétségkívül nem fog megint szülni. Ezért hát elfogadja gyerekeként Yant, és magában megígéri, hogy ha Branimir gyermek, ha nem, ő a család szokásai szerint fogja felnevelni.
    Itt kezdődik Yan tényleges élete, aki a családba kerüléskor új nevet kapott, és Yan Sergej Branimirként kezdett élni. A gyermekkora kellemes légkörben telt, noha a szeretet mindig is meglehetősen hiányzott belőle: csak akkor kapott, amikor Sergejjel, a nagybátyjával, vagy Kamennel, az unokabátyjával volt. Tíz éves koráig igazából minden úgymond simán ment: az élete zökkenőmentes és változatlan volt, nyugodt mederben zajlottak a dolgok, békésen nevelkedett. Aztán, talán a kíváncsisága, talán a szabadságvágya miatt ott hagyta a Branimir kúriát, és a tőlük nem messze lévő erdőbe kószált el. Az erdőbe már nagyon rég óta nem tette be senki a lábát, csak néhány vakmerő vadász, akik le akarták teríteni a titokzatos fenevadat, ami odabent tanyázott. Yan persze nem tudott erről: ő csak azt tudta, hogy az erdő gyönyörű, a maga millió árnyalatával, háborítatlan világával, és kénytelen volt belógni oda. Megbánta. A mai napig egyetlen emléke van az esetről: egy hatalmas, fehér valami, lihegés és csörtetés, vörösen villogó szempár, fájdalom, majd sötétség. A következő emléke, hogy a kórházban fekszik, egy rakat csőre kötve. Több hónapig bent tartották a kórházban, ugyanis két héten keresztül életveszélyes állapotban, majd újabb két hétig kómában volt. Ezek után magához tért, és a hófehér hajon kívül semmiféle fizikai tünetet nem tapasztaltak nála. Senki sem tudta, mi lehetett ez az egész, ugyanis a kómát és az elszíneződést nem magyarázta semmi. Végül mégis kiengedték a fiút, akit már nem Szófiába vittek haza, hanem Bezdenbe, ahol a Branimir családnak egy másik kúriája állt. Ez lett Yan új otthona, és egyben börtöne is.
    A bezdeni kúriában egész más élet kezdődött, ami sokkal inkább egy fogságra emlékeztetett, mint egy gyerekkorra. Ennek az időszaknak az egyetlen fénypontja Dragan, a sofőrjük volt, aki Grozdan helyett Yan apja volt, és megtanította az értékeket a fiúcskának. Persze nem csak ő tanította: a gyerek egy rakat magántanártól sajátította el a mágia alapjait, akik minden erejüket bevetették, hogy a lehető legtöbb tudást adhassák át a fiúnak. Persze az is igaz, hogy mindezt csak azért végezték ekkora szorgalommal, mert ez egyenes arányos volt a Grozdan zsebéből az övékbe átvándorló nagyméretű összegekkel. Yan mindenfélét tanult, de mindig is a természetet alapul használó mágiák nyerték el a legjobban a tetszését. Egész életében a természet nagy hódolója volt, és ez a tanulmányain és az általa forgatott szakkönyvek témáján is erősen meglátszott: a növényhatározót addig forgatta, hogy az egész teljesen szétesett, így kénytelen volt újat beszerezni. Mindemellett sem volt túl vidám élete: igyekezett ugyan tartani magát, de a tinédzserré érő fiú hosszú éjjeleket könnyezett végig, miközben a szülei előtt nemtörődömnek és nyugodtnak kellett mutatnia magát. Tudta, hogy nem tűrnének semmi gyengeséget. Ez volt az a pillanat, hogy Kamennel is elvesztette a kapcsolatot, ugyanis a szülei imádták az unokatestvérét, ezzel szemben ő szinte teljesen magára maradt. Talán ezért, talán más okokból teljesen tönkrement kettejük kapcsolata. Ekkoriban nagyon sok mindent megtanult a fiú, és sok mindenben sikeressé vált: megtanult lovagolni, noha nem versenyszinten, remekül ért többek között a kutyák kiképzéséhez, és ahhoz, hogy hogyan kell gondoskodni a megsebesült állatokról. Teljesen más jellegű tudás, hogy ebben az időszakban fejlesztette profi szintre a zongoratudását, és noha csak csuklyában is, de az egyetlen hely, ahová messzebbre mehetett a kúriától, mint Bezden, az a különféle hangversenyek helyszíne volt: tizennégy éves korától több koncertet is adott. Ezen felül valamennyire ért még a gitárhoz is, noha az a tudása meglehetősen alapfokon maradt, mert a szülei nem támogatták annak elsajátításában, de a mai napig szeretne megtanulni a hangszeren. A rajzkészségét is fejlesztette, és noha ritkán használja, de gyönyörűen rajzol és fest. Mind e mellett pedig a hangja is nagyon szép, tehát a művészet igazán az ő asztala.
    Persze semmi sem maradhat örökké változatlan: tizenhat éves korában a szülei úgy döntöttek, ideje iskolába mennie – a tényleges ok az volt, hogy nem akarták maguk körül tudni, főként Rosica nem. Grozdannak soha nem volt sok beleszólása a gyerek életébe, ő mindössze a családi hagyományok betartásáról gondoskodott, noha Yan mindig biztos volt benne, hogy apja a hibás az élete önkényes alakításában. Tehát az iskola: egy bolgár intézményt választottak számára, ugyanis nem akarták túlságosan elveszíteni szem elől. Yan azonban – bármennyire is nem látszott rajta – boldog volt, hogy végre elszabadulhat Bezdenből. Így tehát június 17-én megérkezett új iskolájába.
    Soha nem volt egy kimondottan barátkozó típus, azonban akit egyszer megkedvelt, azzal könnyedén jó kapcsolatot alakít ki. Gaea Nephele az elsők között volt, akiket megismert az iskolában. A vörös hajú lány nagyon sokat segített neki: ha ő nincs, talán átállt volna egy hatalomra törő boszorkány oldalára, de a lány sikeresen lebeszélte. Ahogyan telt az idő, egyre inkább testvérként tekintettek egymásra, és Yan mind a mai napig szeretettel gondol a fiatal nőre, akivel az óta elvesztette ugyan a kapcsolatot, de testvéreként tartja számon, és a szívében mindig van neki egy kis sarok.
    A másik, aki nagyon fontos – talán mind közül a legfontosabb – szerepet töltötte be az életében, az Liliya Galina volt. Noha ők nem tudták, de a lány nem az iskolában lépett be az életébe: már sokkal korábban. Kétszer is találkoztak, noha mind a kétszer csak egészen rövid időre: egyszer egy játszótéren, másodszor pedig Bezden utcáin: a fiút mindkét alkalommal lenyűgözte a másik. Tehát az iskolára visszatérve: a lány szintén nagyon sokat segített Yannak, és ő volt az, akinek sikerült áttörnie a fiú vaskos falait, amellyel féltve őrizte minden emlékét és érzését. Nem tartott sokáig, hogy jóval több legyen közöttük: június 20-án kimondták, hogy mennyit jelent számukra a másik. Azonban ez túlságosan élvezetes és felhőtlen lenne, ha tökéletesen működne: sok gondjuk volt, millió akadállyal kellett szembe nézniük. Többek között amikor Yan kigyógyult a betegségéből: ez eleinte nem gyógyulásnak tűnt, de a halál megérkeztének. Lilt azonban senki nem tájékoztatta, hogy mi történik, így a lány azt hitte, a fiú magától ment el, minden jelzés nélkül. Amikor Yan, immár fekete hajjal visszatért az iskolába, Liliya azonnal megbocsátott neki, így a gond rendeződött, ez azonban nem jelentette azt, hogy vége a megpróbáltatásoknak.
    Az év őszén Grozdan elindított egy családi vállalkozást, miután kiderült, hogy a felesége adósságai talán soha nem rendeződnek a nő által várt örökségből, és ebben a két Branimir fiúnak is ki kellett vennie a részét: eleinte leginkább a tömérdek papírmunkát bízta rájuk, később pedig utazniuk kellett, hogy kapcsolatokat építsenek. Azonban ez az első fázis egy óriási törést hozott Yan és Liliya kapcsolatában. A fiú belátta, hogy egyáltalán nem képes rá, hogy a tanulás és a munka mellett még a lányra is időt szánjon, és vérző szívvel elengedte a másikat. Január 14-én szakítottak. Ez után nem sokkal Liliyát és egy fiút, Nemirt egy varázslat szerelemre gyújtotta, és a lány az őrült imádat hatása alatt összetörte a fiú szívét.
    Azonban még messze nincs vége kettejük történetének: időközben Gaea nevelője meghalt, így a lány elment, hogy vezesse az eddig nénikéje által fenntartott iskolát, és természetesen Yant és Lilt is meginvitálta, noha fogalma sem volt róla, mi történt a két fiatal között. Ők ketten pedig nem tudtak róla, hogy a másik is kapott meghívót, így nagy örömmel válaszoltak barátnőjük hívására: Yan iszonyatosan vágyott már egy kis békére, egy kis nyugalomra, még akkor is, ha oda is vitte magával a munkáját. Azonban a nyugalomból nem sikerült túl sok minden: Liliya megjelenésével Yan teljesen jégszoborrá vált, és úgy tűnt, semmi jó nem fog történni ez alatt a kirándulás alatt. Azonban hamarosan megváltozott a véleménye: szerencsétlen események láncolatának során egy cellában találta magát a lánnyal, és egy démonnal, aki kényszerítette, hogy olvassa fel naplójának Lilről szóló részeit. Ezek a következők voltak:
    „Szeretem Lilt. Szeretem őt, mindennél, akárminél jobban. És biztos vagyok benne, ha még egyszer azt mondaná, hiányzom neki, nem bírnám tovább tartani magam. De elvileg barátok vagyunk. Mégis, azt hiszem, én már sosem leszek képes rá csak barátként tekinteni. Ő az egyetlen. Ő az igazi. Ő az életem.”
    Ezek után talán nem túl meglepő, hogy ők ketten újrakezdték: visszatértek az iskolába, és június 12-én, Liliya születésnapján Yan megkérte a lány kezét, és megesküdött neki, hogy soha nem fogja elhagyni. Nem sokkal később a fiú súlyosan megsérült, és mialatt kómában volt, egyszer meg is halt néhány percre. Igen, ez hozott némi változást az életébe, de semmi olyant, ami mindent megváltoztatott volna. Nem sokkal később azonban jegyese elveszítette az édesapját, és ezzel együtt kiderült – a fiatal nő számára -, hogy egy különleges szervezet tagjává kell válnia, és így el kell hagynia a fiút. Az eljegyzést felbontották, az útjaik külön váltak, Yan pedig ezúttal megmakacsolta magát: úgy döntött, most nem hajlandó engedni, hogy az élet úgymond a padlóra küldje: fél térden harcolni kezdett a sorssal, amely nem akarta boldognak látni őt.
    Nem sokáig maradt már az iskolában: egy következő bajba keveredés után úgy döntött, nem akar tovább maradni, és elhatározta, hogy most már ő fogja irányítani az életét. Mivel az egyre jövedelmezőbb és gyorsan fellendülő cég pénzeiből az ő számlájára is nagyobb összeg vándorolt, így úgy döntött, vásárol magának egy saját kúriát. Karácsony után költözött át a Balgarevo mellett található épületbe, amelyben jelenleg egyedül él.
    Mint azt már említettem, semmi sem tart örökké, így a titkok sem maradnak örökre titkok. Február hatodikán, egy céges megbeszélés után Grozdan elmondta Yannak az igazságot: ő nem Branimir fiú. Nem tudja, honnét származik, vagy, hogy Rosicának gyermeke-e, csak abban biztos, hogy nem az ő fia. Yan teljesen összetört, ahogyan rájött: minden, amiben eddig élt, egy hatalmas hazugság volt. A következő lépés? Kideríteni, mégis ki lehet ő valójában…
    Természetesen az sem lényegtelen, hogy mi történt ezek alatt az évek alatt a Lazarov családban. Nikolai és Silviya a mai napig minden nap gyászolja elveszett, és általuk halottnak hitt fiukat, azonban mégis született két újabb gyermekük: elsőként, 1996. január 7-én megszületett Timotei, a fiúgyermek, és 1997. október 20-án a kislány, Viktoriya. A szülők nem titkolóztak előttük, és elmondták nekik, hogy milyen története van a családnak, beszéltek nekik Yanról. Vik, az örök optimista egészen biztos benne, hogy a bátyja még él valahol, és Tim is egyet ért vele. Sokszor beszélgetnek a fiúról, vágyódással és szeretettel, s noha soha nem ismerték, de mind a ketten hiszik, hogy egyszer visszatér hozzájuk...
    2012. február 19-e volt a nagy nap. Az volt a nap, amikor minden megváltozott, a nap, amikor Yan végül visszatért a családjához. Az óta persze már eltelt némi idő, így szépen lassan mindent meg tudott arról, hogy honnét jött, és ki ő valójában. Természetesen több kört le kellett futniuk, amire sikerült megtörni a fölötte ülő bűbájt, elfogadtatni vele, hogy van egy szerető családja, hozzászoktatni a gondolathoz, hogy nem kitaszított, hogy hozzá tartozik az Antonov családhoz, de végül minden a helyére került.
    Ez persze nem jelent nyugalmat: Nayden, amikor megtudta, hogy Yan visszatalált a családjához, hogy Nikolai visszakapta elsőszülött fiát, ismét őrült haragra gyúlt, és úgy döntött, most végleg elveszi a gyermeket a férfitől. Sokáig feleslegesen próbálkozott, április elsején azonban sikerült elrabolnia a fiút, és bezárta a kúriája pincéjébe. Vágya volt, hogy a gyerek szenvedjen, hogy ő mindezen szenvedést elmesélhesse majd Nikolainak, ha eljön a leszámolás pillanata. A család persze meg tudott volna őrülni az aggodalomtól, főként Yan édesapja, aki minden erejét abba fordította, hogy igyekezett megtalálni a fiút, és utolérni Naydent. Talán mondani sem kell, hogy nem sikerült neki, még Kamen és Giselle segítségével sem.
    2012. május 7-e a következő nagy dátum, ugyanis ekkor döntött úgy Nayden, hogy véget vet a fiú életének. Persze mindamellett, hogy bosszút áll Nikolaion, Sammaelt is „móresre akarta tanítani”, hiszen a Lord volt az, akinek a közvetítésével Yan hazatalált. Így a fiút nyilvánosan akarta kivégezni, a Fyron kastély birtokán. Hogy hogyan jutott be, az a mai napig tisztázatlan, azonban az egészen biztos, hogy az agyonkínzott fiút az egyik toronyból dobta ki, így Yan csak azért maradt életben, mert Kamen, akivel unokatestvérekként nőttek fel, életében először hajlandó volt használni a szárnyait, és elkapta. Ettől függetlenül azonban a fiúnak nagyon súlyos sérülései voltak, így fyronos pályafutását a lidércek ispotályában kezdte meg.
    Hogy mégis hogyan lehet tizennyolc éves lidércként az Akadémia tanulója? Nos, mint már az adatlap tetején említettem, őt démonként nevelték, így már teljességgel kész arra, hogy tartsa az iskola szintjét, így Lord Sammael külön engedéllyel felvette Fyronba. Hogy milyen lesz itt az élete, azt nem tudja, csak abban biztos, hogy nem akarja elkiabálni…

    Belső jellemzés: Yan egy felettébb magának való valaki. Sok nehézség érte már az életben, sokszor árulták már el, sok ember felelős azért, hogy ott tart, ahol most, ezért nagyon nehezen bízik meg bárkiben is. A jégpáncél alatt azonban érző szív dobog – érző és vérző. Noha szüksége lenne másokra, hogy valaki segítsen neki begyógyítani a sebeket, nem hajlandó magához engedni senkit. Azonban a fiatalkorában oly égő kíváncsiság és tudásvágy sem halt ki belőle, sem az érzelmek, akármennyire is úgy tűnik. Ha valakinek van szerencséje meghallgatni, ahogyan egy saját darabot zongorázik, rájöhet, mennyi érzés forr benne, amelyekkel nem tud mit kezdeni. De persze nem csak a fájó sorsú mártír él benne: van cinikus, magabiztos, vidám, nyugodt éne is. És van hite: rettentő sok hite van. Hisz benne, hogy vár még rá valami, hisz benne, hogy hiába a sok szenvedés, valahol, valaminek lennie kell mindezek után, amiért érdemes volt megszületni erre a világra, hogy várja őt valami jó ebben az életben. Ha kell, határozott is tud lenni, de körmönfont soha. Mindig egyenesen kimondja, amit gondol, és amit akar, nem szereti kerülgetni a forró kását. Az elmúlt évek alatt megtanulta felvállalni a felelősséget a tetteiért, így lehetetlen őt eltitkolt, másra kent bűnökön kapni: ha tett valamit, azt bevallja, épp olyan egyenesen, ahogyan minden mást.
    Külső jellemzés: Yan arca az elmúlt év alatt sokat férfiasodott: vonásai magabiztosak, fejformája markáns. Szája viszonylag vastag, és lefelé ívelő, szeme mandulavágású, sötétkék. Szemöldöke vastag, amely komor kifejezést kölcsönöz az arcának. Haja közepesen hosszú és viszonylag egyenes, az arca szinte teljesen szimmetrikus. Meglehetősen magas, lassan eléri a százkilencven centit. Emellé viszonylag vékony, de mégis izmos testalkat párosul. Általános öltözködése elegáns ruhákból, ingekből, bársonyfarmerekből, más sötét színű nadrágokból és időnként öltönyből áll, valamint ha mágusok között mozog, szeret talárt is hordani, és sokszor vesz fel köpenyt: van egy vörös ruhadarabja, amelynél semmit sem szeret jobban: egy hosszú, csuklyás köpönyeg, ami tökéletes névtelenséget kölcsönöz neki. Ugyanilyenből mostanra beszerzett egy sötétkék és egy lila darabot is. Lábán általában lakkcipő csillog. Még egy utolsó dolog pedig, hogy a bal vállán egy mágikus tetoválás található, amely egy koronát ábrázol: ez a Stoyan család címere, amelyet egy szokás szerint a család minden leszármazottjának viselnie kell. A tetoválás több okból kifolyólag is mágikus: varázslattal helyezik fel, valamint gyógyító erővel rendelkezik: kisebb sebek és nem túl súlyos törések jóval gyorsabban gyógyulnak a hatására.

    Háziállatok: Hol is kezdjem? Van jó pár. Van két siklója, Vor és Rea, egy kutyája, ami husky és farkasölő keveréke, őt Dragnak hívják. Van egy macskája, akit ő hozott létre, éppen ezért lényegében képtelen őt levakarni magáról, ő Maya. Végül pedig egy ló, akit tizenkét éves korában kapott, egy fekete csődör, Angelos.
    Személyes tárgyak: Két medálja van, de egyiket sem hajlandó hordani: az egyiket a régi sofőrjüktől kapta, akit apjaként szeretett, és aki az óta elhalálozott, a másikat pedig Liliyától.
    Van egy naplója: egy gyönyörű, kemény kötéses könyv, régi lapokkal: a kötet onnéttól kezdődik, hogy elkezdődnek a rosszullétei, és rájön, hogy nem Branimir leszármazott.
    A tulajdonában áll még egy Branimir gyűrű, amit az igazság megtudása után elsüllyesztett a szekrénye mélyére, mert látni se akarja: ez egy ónix köves ezüstgyűrű, amely a család jelképe.
    Lucien du Bois
    Lucien du Bois
    .::Diák::.
    .::Diák::.


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Lucien du Bois Szomb. Május 12, 2012 8:19 pm

    Sammael Crow karaktere.

    Név: Michael Cobb
    Faj: Angyal
    Nem: Férfi
    Születési hely, - idő, kor: London, 1992. szeptember 29., 19 éves. A valóságban azonban egyike a földön létező legidősebb szellemeknek.
    Apa: Abraham Cobb (angyal)
    Anya: Susanna Cobb (angyal)
    Testvérek: -

    Életrajz: - Michael, vigyázz! – kiált rémülten Raphael, aki szokása szerint hátul, a többiekre figyelve igyekszik minél kevesebbet részt venni a csatában. Isten hercege megperdül a hangra, és a kardja máris nekicsapódik Azazelének.
    - Óvatosan, bukott! Lehet, hogy ezúttal véglegesen eltöröllek téged a világegyetemből – fenyegetőzik az angyal. A másik csak gonoszan vicsorog rá.
    - Én a helyedben nem lennék ilyen biztos magamban. Lucifer felettébb dühös rád, mind a mai napig. Le fog sújtani a bosszúja, arkangyal… - Michael horkant egyet, majd minden reagálás nélkül véres harc kezdődik a két angyal között.
    - Micha, el kéne itt egy kis segítség! – hallatszik Sariel kiáltása. A férfi idegesen szusszant, és még erősebb csapásokat mér Azazelre.
    - Egy pillanat! – kiált fel, de még levegőt venni sincs ideje, máris újabb hang szeli át a csatazajt.
    - Michael! – Dühödt sóhajjal az arkangyal hasba rúgja a bukottat, majd megfordul.
    - Mindjárt megyek, Ramiel!
    - Vigyázz! – Ez úttal Uriel figyelmezteti a mennyei seregek vezérét, aki egy magabiztos mozdulattal hárítja Azazel következő támadását, és gúnyosan a másikra vigyorog.
    - Úgysem tudsz legyőzni, Azazel, kár is a próbálkozásért. – A bukott dühödten felhorkant, majd egy, minden eddiginél rettegőbb és veszélyt jelzőbb hang tör utat magának a fegyverek csörgésén.
    - MICHAEL!
    - Várj már egy percet, Gabriel! – kiabál vissza a Herceg mérgesen, mire a másik főangyal hangja ismét felcsattan.
    - Nem érdekel, mi dolgod van, Micha, MOST kellesz! – üvölt Gabriel a távolból. Az arkangyal, megelégelve mindent, kigáncsolja Azazelt, és egy gyors mozdulattal leszúrja angyali kardjával. A továbbiakban nem is törődik már a bukottal, hanem egyenest az előbb hallott segélykérés irányába indul. Ha Gabe ennyire megrémült, akkor tényleg valami gond lehet… Nem tart sokáig odaérnie, de amikor meglátja, ki a legújabb ellenfelük, görcsbe rándul a gyomra, majd olyan düh önti el, amilyent csak egyszer érzett egész örök élete során.
    - LUCIFER! – üvölt fel dühödten, és a két arkangyal kardja máris egymásnak csattan. Michael tekintetében véres elszántság csillog, míg a Sátánéban inkább szórakozottság.
    - Ugyan, Micha, mi szükség erre? – kérdezi mosolyogva a bukottak vezére, miközben csak hárítja Isten hercegének csapásait.
    - Mondd meg te, hogy mi szükség van rá! Elárultál mindent! Elárultad a Mennyet, a testvéri szövetséget nyolcunk között, és elárultad Őt is! – sziszegi válaszként az arkangyal.
    - Ez a te nagy bajod, Michael… Túl hűséges vagy Hozzá – mondja elnézően Lucifer. – Csak mellém kéne állnod, és ketten együtt hatalmasabbak lehetnénk, mint Ő, mi uralhatnánk mindent…
    - SOHA! Én soha nem fogom elárulni! Hiába próbálkozol, Sátán! – üvölt magából kikelve a Seregek vezére, most már végleg minden erejét beleadva a csatába. A harc immár mindenhol máshol megállt, csak ők ketten feszülnek egymásnak egy végső, hatalmas küzdelemben. Raphael rémülten megmarkolja Gabriel kezét, Raguel pedig megszédül. Maga előtt látja a csata kimenetelét, és amit lát, az szörnyűbb mindennél, ami valaha történhet.
    - Micha… - suttogja elkerekedett szemekkel. Uriel feléje kapja a fejét, majd visszapillant a két legerősebb angyal harcára.
    - Mit látsz, Raguel? – kérdezi rettegve testvérét.
    - El fogja veszíteni a küzdelmet – válaszolja megrendülve a legifjabb arkangyal. Uriel rémülten megdermed, majd minden hangszálát kihasználva felüvölt.
    - MICHAEL! – A figyelmeztetés azonban már kései. Ebben a pillanatban Lucifer kiüti a Herceg kezéből a kardot, és a földre löki.
    - Odalent kegyetlen a világ egy angyalnak… Pláne annak, aki emlékek nélkül zuhan a mélybe – mosolyog kegyetlenül a Bukott, majd egy latin mondatot suttog, és mellkason rúgja Michaelt. Ő pedig érzi, hogy zuhanni kezd, mélyre, és közben szépen lassan elfelejt mindent, amit hosszú, örök élete során átélt...

    1992. október 29. Londonban is, mint mindenhol máshol, a mai napon Mihály arkangyal tiszteleti ünnepét ülik, és a hatalmas angyalnak mondanak misét. Abraham és Susanna Cobb számára azonban más jelentése van a napnak: délután négy órakor megszületik első gyermekük, akit az angyal tiszteletére Michaelnek neveznek el. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a kicsi élete maga lesz a tökély, és hogy a gyerek úgy fog nevelkedni, mint egy valódi herceg.
    Mike eleinte imádta ezt a bánásmódot, élvezte, hogy megkapott mindent, azonban ahogyan növekedni és idősödni kezdett, lassan egyre erősebben érezte, hogy mindezzel a szülei a törődést próbálják pótolni. Márpedig arra lett volna szüksége, hogy valaki szeresse és foglalkozzon vele. Tizennégy éves korában meg is szökött otthonról, abban a reményben, hogy talán így, talán ezen a módon képes felhívni a szülei figyelmét önmagára, képes rádöbbenteni őket, hogy több figyelemre van szüksége, nem arra, hogy még egy csomó mindent vegyenek neki…
    Az akció persze nem úgy sült el, ahogyan Mike szerette volna: az egész ügyből csak ő döbbent rá bármire is. Méghozzá arra, hogy soha de soha nem fog olyan szeretetben élni, mint más gyerekek, így hát kár is gürcölnie az egész dologért. Ez volt hát az a pont, ahol elkezdte úgy igazán élvezni a pénzt, ami körülvette, nem foglalkozva többet a családjával. Elvégre ők sem foglalkoztak vele. Nem sokkal később megismerkedett Kira Robertsszel, akivel hamar megtalálták a közös hangot, ugyanis a srác ebben az időszakban éppen olyan beképzelt és fennhéjázó volt, mint a Művésznő. A lány révén pedig bekerült a Bandába, amelynek tagjai és egysége megváltoztatta az életét.
    Patric, Jess, Kira, Kamen és Daniel pontosan azok az emberek voltak, akikre szüksége volt. Igaz, hogy Jess és Dan rettentő sokat piszkálták, és főként az előbbivel állandóan vitáztak, mégis, ez hozzá tartozott, olyan volt, mint Daniel és Kira állandó vitája. Eleinte kissé furcsa volt számára, hogy nem az ő szava nyom a legtöbbet a latban, de hamar megtanult hallgatni Patricre, aki valahogy mindig rendet teremtett közöttük, akármekkora volt a vita.
    Persze a bandához a harc is hozzátartozott: Mike eleinte nem volt egy nagy kardforgató, azonban amikor bekerült a csapatba, elkezdett foglalkozni ezzel a művészeti ággal is – számára legalábbis művészet -, és kiderült, hogy hatalmas tehetséggel van megáldva ezen a téren. Jessicával ilyen téren mindig remek párost alkottak: ketten négy fegyverrel nagyon sok kotnyeleskedő alakot tettek el az útból.
    A fiú tehát egyre inkább beilleszkedett a csapatba, mégis egy kissé kirekesztettnek érezte magát mindig. Valahogy nehéz volt számára, hogy mindent megosszon a többiekkel, főként, amikor éppen az egyik „időszakát” élte, magyarul még a szokásosnál is kibírhatatlanabb volt. Ez lényegében arra az időszakra tehető, amikor Kamen nem volt a közelben: a viták megsokszorozódtak közte és a banda többi tagja – főként Jessica és Daniel – között, és 2011 nyarára kezdett úgy tűnni, hogy el fog szakadni a többiektől, és új utakat választ magának. Kamen megjelenése azonban mégis megváltoztatta a dolgokat: a bolgár srác valahogy újrakovácsolta a banda szétesni látszó egységét, és ismét egyenesbe hozott mindent. Valamint egy francia lányt is elhozott magával, akit – mindenki a maga indoka miatt, Mike például részben azért, mert vele gyakorolhatta az egyelőre még kezdő francia nyelvtudását – mindenki igen hamar elfogadott. Giselle hamar a banda részévé vált, és amikor Kamennel visszatértek Bulgáriába, a csapat éppen úgy hiányolta őt, mint a srácot.
    Michael élete ekkor valóban új irányt vett, azonban úgy tűnt, képes volt egyszerre két úton járni: a bandáén és a sajátján. Néhány hónap alatt közel tökéletesítette a francia nyelvtudását, és felidézett mindent, amit egykor spanyolul megtanult, így jelenleg mind a két nyelven szinte tökéletesen beszél, ráadásul a latint is megérti. Ekkor kezdett benne ugyanis egyre tudatosabbá válni az angyal fele is: sok latin szöveget bújt át, hogy minél többet megtudjon a fajáról, és azokról a dolgokról, amelyek a „nagyokhoz”, tehát az arkangyalokhoz kapcsolódnak. És persze a lehető legtöbbet igyekezett kideríteni Istenről is. Közben persze angyali képességeit is fejleszteni kezdte: karácsonyra már remekül kezelte a Szent Lángot, valamint nagyon komolyan foglalkozni kezdett a gyógyítással is. Időközben az is kiderült, hogy nem ússza meg az őrangyali tisztet sem: Jessica és Daniel a mai napig nincs tisztában vele, hogy a Herceg az őrzőjük.
    Eltelt a karácsony, a szilveszter – együtt Kamennel és Giselle-el -, és elkövetkezett az új év, amelynek első napja különleges meglepetést tartogatott Michael számára: az angyal fiúnak végre kinőttek a szárnyai. Az öröme leírhatatlan volt, amikor ez végre megtörtént, és egy pillanatig sem habozott: egyből elkezdett kísérletezgetni, kiismerni a szárnyait, gyakorolni a használatukat, kipróbálni, mekkora terhet bír el a segítségükkel.
    Március három és április négy. Két olyan nap, ahol Michael kénytelen volt bevetni mindazt, amit a gyógyításról tud: előbb Giselle, majd Kamen megmentése érdekében. Noha Gist még nem diplomás gyógyítóként kezelte, így a teher nem csak az ő vállán nyugodott, ráadásul a lány hamar rendbe is jött, Kamnál viszont megtudta, mekkora a felelősség, ami az orvoslással jár. Nem volt számára egy könnyű időszak, ráadásul a nyakába szakadt egy újabb védenc, Elizabeth Quenell személyében.
    Végül, április közepén a kislánnyal együtt Fair Isle-re költözött, hogy nyugodt környezetet biztosítson a gyereknek, és fél szemét Kamenen tarthassa. Hogy innéttől merre alakul az élete, az már a jövő zenéje. De teljesen biztos, hogy Michael arkangyal nem marad örökké egy gondosan elkendőzött titok…

    Belső jellemzés: Az angyal alapvetően egy segítőkész, de kissé kimért és tartózkodó valaki. Azonban ha jobban megismered, beláthatod, hogy határozottan barátságos is tud lenni, képes félelmetesen viselkedni, néha beképzelt, néha vicces. Nagyon fontos, hogy felelősségteljes, nem véletlenül illik hozzá annyira a gyógyítói munka. Általában mindent megtesz, hogy segítsen másokon, néha függetlenül attól, hogy egyébként a másik megérdemli-e vagy sem. Gyerekkorában rettentően sértődékeny és hangulatember volt, mára viszont kinőtte ezen tulajdonságait. Persze azért még mindig nem túl nehéz megsérteni, de ahhoz rá kell tapintani a gyenge pontjára. Alapvetően szeret hencegni azzal, amire képes, noha nem mondja ki, de minden alkalmat megragad, hogy használja a képességeit. Tehát akivel tud, azzal szívesen szóba elegyedik spanyolul vagy franciául is, és bármikor szívesen vállal gyógyítást is. A szeretteit, és azokat, akikre vigyáznia kell, teljes szívéből védi, így hát ha ezen két kategóriába tartozó valakivel kötekedsz, azt jobb, ha nem hozod a tudomására. Nagyon heves védelmező, talán ez is közrejátszik abban, hogy egyből három védence van.
    Külső jellemzés: Michael meglehetősen magas, a száznyolcvanöt centit már felülről nézegeti. Alapvetően nagyon jóképű, és végletekig elegáns: általános öltözete minden féle színű ingekből és testhez álló farmerekből áll, valamint szinte mindig hord köpenyt. Kéket, barnát, fehéret… A szín változó. Alapvetően egyébként minden ruhája úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna. A haja az utóbbi időben megnőtt, most már határozottan hosszúnak nevezhető, hidrogén szőke. Szeme gyönyörű égkék, tipikusan olyan, amitől olyan érzésed lesz, mintha egyenesen a lelkedbe látna. Arca tökéletesen szimmetrikus, a szája telt, de nem túl vastag, hosszúkás. Van egy tetoválása, bal oldalt a csípőjén, egy kereszt, rózsafűzérrel.

    Háziállatok: -
    Személyes tárgyak: Van egy nyaklánca, amelyet az édesanyjától kapott tizennyolcadik születésnapjára. Sokszor rajta van, de azért nem nehéz nélküle látni. Két angyalpengéje is van: az egyiket Praesidiónak, a másikat pedig Potestatemnek hívja, latinul Őrnek és Erőnek. Mellettük tart még egy tőrt is, amelyet akkor hord magával, amikor nem akar túl feltűnően fegyvert tartani magánál. Mindemellett pedig van egy régies BMW-je, amely Qarinban leginkább csak a garázsban porosodik, de azért a srác magával hozta, mert eléggé ragaszkodik hozzá.
    Lucien du Bois
    Lucien du Bois
    .::Diák::.
    .::Diák::.


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Lucien du Bois Szomb. Május 12, 2012 10:33 pm

    Horváth Réka karaktere

    Nem:
    Név: Aideen Brianna Lynch
    Egyéb nevek: Ai, Denny, Bri, Brideen
    Faj: Lidérc
    Poszt: -
    Kor: 1822. szeptember 24.19 éves (Lidérc években 190)
    Születési hely: Írország / Wales
    Anya: Bree Bride Lynch (megölte egy Lidércvadász)
    Apa: Angus Lynch (meghalt egy Lidércvadász keze által, miközben védte a gyerekeit, de az Angyalt is vitte magával a halálba)
    Testvérek: Bride Lynch (húga), Angus Lynch (bátyja)


    Életrajz: Írországban született, majd szüleinek fél éves korában át kellett menekülnie Walesbe, mivel néhány Lidércvadász kergette őket. Egy, egy évvel idősebb bátyja van, Angus - aki apjáról lett elnevezve -, és egy két évvel fiatalabb húga, Bride - aki pedig édesanyjáról lett elnevezve - van neki. Mindig is összetartottak, mivel szüleik hamar meghaltak. Alig töltötte be a négy éves kort, amikor édesanyját egy Lidércvadász Angyal megölte. Édesapja akkor el tudta menekíteni gyermekeit, de még út közben összetalálkoztak egy másik vadásszal, akinek úgy sikerült megölnie apjukat, hogy az feláldozta életét a gyermekeiért, de nem hagyta magát, vitte a halálba magával az Angyalt is. Mindez persze a gyerekek szeme láttára, ami nem kis sokkot okozott nekik. Angusben mérhetetlen dühöt és bosszúvágyat keltet, Bride nem tudta mit tegyen, teljesen elveszett volt, és nem is értette, hogy mi történt, hisz Aideennel együtt mindketten nagyon kicsik voltak, de mindegyikük tudta, hogy most magukra maradtak. Waterford utcáján éltek, kerek egy évet. Akkor viszont egy irgalmas Lidérc befogadta őket és úgy nevelte mindegyiküket, mintha a saját gyerekei lennének. Kifaggatta a gyerekeket, hogy mi is történt velük, hogy kerültek az utcára és mi van a szüleikkel. Aideen volt az, aki elmesélte a dolgokat, szinte szemrebbenés nélkül. Igen, sikerült az alatt az egy év alatt, az éhezésnek és a magánynak köszönhetően kifejlesztenie magában ezt a módszert, képes volt rá, hogy teljesen bezárja a szívét, mindenkiről megfeledkezve, de nem örökre, csak ha olyan dologról volt szó, hogy jobban jött az érzéketlen, rideg ember gondolkodása.
    Amikor az a férfi megértette, hogy mi is történt, kitalált egy tervet, hogy a gyerekeket hogyan használja fel a saját kis bosszújára, mivel nem titok, ő is utálta az Angyalokat, egyenesen kiirtotta volna az összeset, ha tehette volna. Angus bosszúvágyát arra használta fel, hogy egy tökéletes gyilkológépet hozzon létre, aki kíméletlenül ontja ki az Angyalok vérét. Viszonylag sikerült is, de Angus megjegyezte, hogy elég azokat kiirtani, kik ellenük vannak. Bride, amint idősebb lett, szintén ezzel próbálkozott, de valahogy nem bírt akkora testi erővel sőt, sokkal gyengébb volt, mint bátyja, így rá maradt az, hogy felderítse a terepet, tökéletes kém lett belőle. A férfi őt kémkedésre, információszerzésre képezte ki, így kis csapatukban ő kapta a gyenge, de hasznos szerepet. Aideen, nos, ő egy érdekes eset volt. A férfi nem tudta rávenni, hogy öljön, vagy akármit, akármennyit, akárhogyan is ártson bárkinek, viszont a gyógyítás, a segítőkészség valahogy túlpezsgett benne, így ő kapta a csapatban a gyógyító szerepét, ami elég sokszor jól is jött és testhez álló szerep is volt. Amint elég erősek voltak, és elég képzettek lettek, a férfi sokszor elküldte őket Angyalvadászatra, ahonnan általában sikerrel tértek vissza, de volt olyan is, ahol súlyosan megsérült valamelyikük, így vissza kellett vonulniuk kis időre. Viszont vesztesen nem mehettek haza, mert a férfi visszaüldözte őket, hogy akkor is öljék meg, nincs kivétel. Erre az esetre mindig volt egy menedékhelyük, amit maguk alakítottak ki és rejtettek el a világ szeme elől. Ők ezt tartották otthonuknak, szerettek itt lenni. Itt magukban lehettek, a kis családi körükben. Ez főleg Aideennek volt nyugtató. Egy kisebb, úgymond, oltárt állított fel szüleiknek, ahol minden egyes haláluk évfordulóján egy kisebb családi vacsorát tartottak, mintha ők is itt lennének, csak a helyükre a képeket tették, még ételt is készítettek nekik és elmesélték, hogy milyen az életük, mit kellett tenniük és, hogy ki is az a férfi.
    Bár amit mindig furcsálltak, hogy a férfi sosem árult el nekik semmit, alig tudtak valamit róla. Kissé szerették őt, hisz felnevelte őket, velük volt mindig, de erőszakos volt, minden áron el akarta érni a célját és érezték, főleg Aideen, hogy nem szeretetből, inkább bosszúvágyból neveli őket, hogy végezzék el helyette a piszkos munkát. Egy alkalommal, egy munka után, Aideen összehívta Bride-ot és Angust, és megbeszélte velük a dolgot. Megegyeztek. Megszöknek a férfitől és tovább élnek magukban a menedékhelyükön. Így is tettek. Viszont a férfinek feltűnt, hogy sehol sincsenek a gyerekek, később pedig már nem talált rájuk, túl jól kiképezte őket... Megléptek, minden szó nélkül és ez akkor volt, mikor Aideen tizennyolc éves volt. Az Angyalvadászatot nem hagyták abba, viszont ritkábban voltak vadászni, sokkal több időt hagytak maguknak, hogy újra egy igazi család legyenek, csakhogy egyik alkalommal, amikor vadászni voltak, Bride lesérült, nem volt olyan súlyos, viszont valamiért Aideen nem tudott mit kezdeni, valahogy lesokkolt a tudatlansága miatt. Nem tudott segíteni a húgának, el kellett vinniük őt kórházba. Ezután Aideen nem volt hajlandó elmenni vadászatra, nélküle pedig a többiek sem mertek elmenni, egy csapat voltak, együtt sokkal erősebbek, és külön-külön nem szoktak harcolni, úgyhogy otthon maradtak. Nagy meglepetésükre Aideen egyszer csak bejelentette, hogy elköltözik. Elutazik egy iskolába, hogy legközelebb ne fordulhasson elő ilyen, mivel nem akarja, hogy legközelebb pont emiatt kelljen visszalépniük egy újabb harcból. Így hát jelentkezett, még testvérei tiltakozása ellenére is, a Fyron Akadémiára, ahová el is utazott azonnal, amint felvették.

    Belső tulajdonságok:
    Kissé ridegnek tűnhet, de ez csak azért van, mivel nem kis megrázkódtatás volt számára szülei halála, alig négy évesen. Nem nagyon szokott mosolyogni, általában inkább csak komolyan néz és igyekszik nem túlságosan kitűnni a tömegből. Hogy ez miért van? Mert félénk. Nem szívesen barátkozik, megszokta, hogy környezetében nem sok ember tartózkodik, így számára, kissé furcsa, hogy most hirtelen ilyen sok idegen veszi körül. Belőle hiányzik a fajgyűlölet érzése, így az Angyalokkal sincsen semmi baja, maximum, ha azok úgy közelednek felé, hogy az számára már támadó, akkor igyekszik hárítani a közeledésüket, de nem képes arra, hogy öljön. Távol áll tőle az erőszak, inkább a békés megoldásokat szereti. Ha jobban megismeri valaki, akkor rájöhet, hogy kedves, segítőkész, ha valaki bajban van, akkor szívesen segít neki. Persze nem ugrik mindenkinek, ha baj van, csak azoknak segít, akiket viszonylag ismer és tudja, hogy nincsenek rossz szándékaik. Szereti a magányt, valahogy néha jobban érzi magát, ha egyedül lehet, egy kissé magának való típus. Mindene a gyógyítás, szinte életcéljává vált az életek mentése.

    Külső tulajdonságok:
    165 cm magas, haja szürke, enyhén göndör, kb. a füléig ér. Az előre lógó fürtöket hátra szokta csatolni két ezüst csattal, frufruja pedig rövidre van vágatva. Egyedül egy tincs van hosszúra meghagyva neki, azt pedig egy ezüst tekerccsel fogja össze. Bőre kissé márványos, de sima és selymes tapintású. A szemei türkiz kékek, és a szeme alatt srégen van egy anyajegye. A szemeit dús szempillák keretezik, és szemét ki szokta húzni feketével és szempillaspirállal. Orra kicsi és picit hegyes, ajkai pedig vörösek. Az alkata vékony, nagyon is, a mell mérete pedig pont jól aránylik hozzá. Szeret dekoltázs ruhákat hordani, főleg fekete és vörös színben. Általában egy fekete ruha van rajta, amiből jól látszik a dekoltázsa, és két kisebb csat lóg ki a ruhájából, aminek a tetején, pont középen van egy kék drágakő. A ruha egészen a térdéig ér, csak míg a tetején feszül, addig itt pont, hogy inkább egy pörgős szoknya, amin vannak kisebb bevágások, ahol vörös a szoknya, és a ruha mell és csípő közötti része vörös, amin pedig egy fekete öv van. Szereti a rövid, de divatos darabokat.

    Személyes tárgyak:
    Négy ezüst csat és egy ezüst henger alakú hajdísz: bátyjától és húgától kapta őket, ezek mentális erővel bírnak, képes a segítségükkel kisebb, úgymond látomást, kelteni magának.
    A fentebb említett ruha, amit attól a férfitől kapott, aki vigyázott rájuk. Ez a ruha, külön neki lett szabva, külön a vadászatokra, kívülről talán nem látszik, de nagyon is könnyen lehet benne mozogni.
    Lucien du Bois
    Lucien du Bois
    .::Diák::.
    .::Diák::.


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Lucien du Bois Csüt. Jún. 14, 2012 4:28 pm

    Sammael Crow karaktere.

    Név: Patric James Morgan
    Faj: Démon-Vámpír
    Nem: Férfi
    Születési hely, - idő, kor: London, 1993. február 06., 19 éves
    Apa: James Morgan
    Anya: Olivia Morgan
    Testvérek: -

    Életrajz: Hideg, esős éjszaka. Egy kisgyerek felsír, egy anyuka szemében kialszik az élet lángja. Megszületett Patric James Morgan, és máris három ember kívánja, hogy bár sosem létezett volna… Apja, nagyszülei a szemük fényét vesztették el miatta, így hát nem számíthatott valami pozitív gyerekkorra már a kezdet kezdetén sem. Nem is volt az, soha nem volt. Főként, hogy az apja masszív alkoholista volt, így hát a legkevésbé sem foglalkozott azzal, hogy a fiát nevelje, vagy legalább taníttassa. Emellett persze nem volt munkája sem, így segélyből tartották fent magukat egy londoni putriban – természetesen az anyai nagyszülők támogatása nélkül -, ami az alkohollal együtt, nos… Meglehetősen ingerlékennyé tette a fiú apját, aki sokszor megverte a kisgyereket. Ilyen körülmények között talán nem csoda, hogy Patric nagyon sokszor szökött meg otthonról, és leginkább az utcán nőtt fel, a bandaháborúk, tolvajok és gyilkosok világában.
    A tíz éves fiú zihálva markolja a tőrét, igyekezve nem belekerülni a csata mélyébe, azonban hirtelen egy férfinek kiszúrja a szemét. A harc nem tart túlságosan sokáig: két-három egymásnak feszülés után Patric egy halálosan pontos szúrást visz be, ellenfele pedig holtan rogy össze.
    Tíz évesen találkozott Jasper Lorddal, egy tanárral, akinek volt egy Patric-kel egyidős lánya, Jessica. Jasper hajlandó volt ingyen tanítani a fiút, ha az cserébe leköti az elképesztően hiperaktív lány figyelmét, így hát egy ilyen cserealku kereteiben a félvérű fiatal varázsló elkezdhette tanulni a mágia alapjait. Patnek ez maga volt a tökély: egy barátot is szerzett, és a varázslatokat is elkezdhette megtanulni. Mindig vágyott rá, hogy a benne rejlő képességeket kibontakoztassa, de valahogy sosem kapta meg a megfelelő lehetőséget, az apja sosem adta meg neki, Jas pedig csak a vakszerencsének köszönhetően talált rá.
    Legjobban a bájitaltan kötötte le, a bájitalok jellegzetes varázsa mindig magával ragadta, számára maga a csoda az, ahogyan a sokféle alapanyagból valami különleges, valami egyedi és új dolog lesz, teljesen más tulajdonságokkal, mint az eredeti anyagok. Jasper ismerte a megfelelő embereket, akikről tudható volt, hogy némi ellenszolgáltatásért cserébe hajlandóak tanítani Patricet, így hát hozzájuk vezérelte a fiút. Volt, ahol üzletben kellett besegíteni, volt, ahol takarítani kellett, volt, ahol gyerekre vigyázni; cserébe tanult minden félét. Elsajátította a fegyverhasználatot, az elemi mágiák feletti uralom módját, megtanult párbajozni, szabályszerűen és kevésbé szabályszerűen… Röviden sok tudást szedett fel az évek során.
    Visszatérve életének eseményeire: szintén ebben az évben egy brutális gyerekverésnek is szemtanúja volt. Ő volt az, aki a telefonfülkéhez rohanva mentőt hívott. Amikor három évvel később megismerkedett Kamen Branimirral, eszébe sem jutott az eset, és ő volt legjobban meglepődve, amikor úgy egy évvel később a másik elmesélte neki a történetet. Ez azonban nagyon megalapozta a két fiú szoros barátságát: Kamen nem feltétlenül bízik Patric-ben jobban, mint bárki másban.
    Az évek során többször is kellett küzdenie az életéért, és nem is egyszer ölt, mert bizonyos helyzetekben csak azt látta megoldásnak. A tanulásnak lassacskán a végéhez ért, legalábbis nagyjából elsajátította, ami neki kellett, és ezzel meg is volt elégedve. Tizenöt éves korától inkább a pénzszerzésre koncentrált. Elég sok alternatíva közül választhatott, és ezek közül többet is kihasznált: elkapni XY-t, eladni ennyi meg ennyi drogot, úgy, hogy senki se tudja meg, ki a beszállító valójában, kiszedni valakiből valamit, esetleg ezt vagy azt súlyos betegséggel sújtani, illetve eltenni láb alól, ha a szükség azt kívánja. Már-már felkészült a leendő bérgyilkos jövőre, ez volt ugyanis a nagy terve, már úgy tizenhárom éves korától. Bérgyilkosnak lenni. Mert az pontosan egy olyan meló, amilyenre neki szüksége van, amit ő egész életében tudna csinálni. Hát, lelkiismeret nélkül viszonylag könnyű… Tehát ilyesmi dolgokból szerzett pénzt, meg persze időnként elemelt ezt-azt innen-onnan. Egy telefont, egy MP4-et, egy, a bárban széken felejtett bőrzekét, egy-két üveg valamilyen piát, némi ételt… Nagyon sok olyan dolgot tett, ami voltaképpen bűncselekmény, de valahogy sosem érezte úgy, hogy nem kellene megtennie mindezeket.
    Ennek az életmódnak az is egy előnye, hogy nagyon sok praktikus dolgot megtanult. Például vezetni. És miután megtanulta, néhány egyszerű bűbájjal lemásolta és a saját nevére alakította egy ismeretlen pasas jogosítványát. Mert végül is minek fáradjon a jogsi letételével, amikor a kreszt tudja, a kocsit tudja kezelni, mást meg ott se kérdeznek, csak lehúzzák egy rakat pénzzel? És hát a piercingek meg a tetkó után nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy akár csak egy fillért is feleslegesen költsön…
    Mindeközben persze a magánélete sem volt unalmasnak nevezhető. Jess után megismerkedett egy Kira nevű lánnyal, aki szintén elég rossz helyzetben élt, de a saját választásából. És neki, amikor kellett, eljuttattak némi pluszpénzt, vagy legalábbis volt egy busás számlája, amiről vehetett ki, tehát anyagilag remek körülményei voltak. Patric egyből tudta, hogy egy ilyen ismerős még segítségére lehet, szóval összebarátkozott vele, és a Lord lánynak is bemutatta. Utána következett Kamen, akivel az első pillanattól tökéletesen megvoltak, és hamarosan ő is csatlakozott a bandához. Úgy fél évvel ez után egy Michael nevű előkelő fiú is a köreikbe keveredett, Kira révén. Ekkor már majdnem összeállt a csapat, de egy ember még hiányzott. A baráti társaság utolsó tagjára érdemes pazarolni néhány szót, ugyanis Patric egészen furcsa módon ismerte meg, ami egyben hozzájárult, hogy a fiú csatlakozott hozzájuk. Daniel – merthogy így hívják a heves vérmérsékletű elementalistát – éppen három nagydarab, erős fickóval került összetűzésbe, mert nem bírt megülni a fenekén. Pat valahogy odatévedt, és az egyik pasasban felismerte egy régi ellenségét, de kíváncsiságból nem lépett közbe. És azóta is úgy gondolja, hogy jól tette. Dan ugyanis néhány tűzgolyóval végül menekülésre bírta a férfiakat, akik pár perc múlva holtan rogytak össze, Patric kezétől: muglik voltak. Ha meglógnak, komoly bajba keverhették volna a másik fiút – akit Pat az első pillanattól fogva kedvelt. Talán ő az egyetlen, akihez képes egyszerre tisztelettel, lenézéssel és barátsággal fordulni. Elég furcsán áll a társaság legfiatalabb tagjához, és különbözőségük ellenére mindig is egy gyönyörű és jól működő összhang van közöttük.
    A banda teljes egészében tehát akkor állt össze, mikor Patric betöltötte a tizenhatot. Ők hatan tökéletesen összeforrtak, ezért is érte mindőjüket szinte apokalipszisként, amikor Kamennek Bulgáriába kellett mennie, tanulni és a családjához költözni. Igaz, a londoni lakást nem adta el, de fél év néma csend után kicsit elkezdtek kételkedni benne, hogy valóban visszajön-e még. Patricet rémesen megviselte a dolog, sokkal jobban, mint mutatta. Neki Kam volt a legközelibb, legjobb barátja, és szinte úgy érezte, mintha a másik meghalt volna. Tőle tanult bolgárul, tőle ismert meg sok olyan országot, ahová talán sosem juthat majd el. És teljesen biztos, hogy a srác a banda legidősebb tagjának hiányzott a leginkább. Azonban amikor végre levelet kaptak a sráctól, olyannyira fellelkesült, hogy elképesztő ötletet vett a fejébe: nekiállt összeszedni a tandíjat, hogy a következő tanévet abban a bizonyos iskolában tölthesse.
    A tandíj azonban, amit összeszedett, csak az első félévre volt elég, így újévkor Patric hazaköltözött. Persze az élet nem állt meg, soha nem: Kamen is eljött a bolgár iskolából, helyette egy Anglia egyik szigetén talált egy iskolát, amely jobban is illett hozzá. Még ugyanebben a hónapban, januárban, Dant megharapta egy vérfarkas, kemény munkát adva a kis csapatnak. Talán mondani sem kell, hogy a vámpír Kirával való ellentét ettől csak fokozódott, bár a lány szerencsére már nem töltött annyi időt a többiekkel, mert már elkezdte a színészeti főiskolát. Időközben az apjával is végzett… De a helyzet az, hogy ő ezt nem egy különösebb tragédiaként élte meg… Sosem volt fontos neki a férfi, és csak nyűg volt a nyakán mindig is.
    Fél hónap sem telt bele, és Patric is megkapta a maga izgalmát, és egyben bebizonyosodott számára, hogy hiába sajátított el mindent, hiába erős, gyors gondolkodó, fürge és bátor, még mindez együtt sem elég ahhoz, hogy ne tudjanak hozzáérni. Az ellenséges banda volt az, pontosabban az ellenséges banda vezetője, Jasper. Eléggé ironikus, hogy a démon egykori legjobb barátját, akit végül elárult, éppen úgy hívják, mint Pat legnagyobb támogatóját… A lényeg, hogy a démon olyannyira megsebezte a fiatal férfit, hogy annak minden esélye megvolt rá, hogy feldobja a talpát, és nagyon úgy tűnt a banda tagjainak, hogy el fogják veszíteni az őket összetartó „főnököt”, egészen addig, amíg Kira be nem toppant. Ez volt az egyetlen mód, amit találtak: vámpírrá változtatni a démon férfit, így örökkévalóságot adva neki.
    Eltartott egy darabig. Eltartott egy darabig, hogy a fiatal férfi megtalálja az egyensúlyt, de végül rájött, hogy a vámpír tökéletesen kézben tartja a démont, a démon pedig olyan plusz erőt ad a vámpírnak, amelyről egy átlagos vérszívó álmodni sem mer. Lelkileg problémásabb volt: végleg el kellett fogadnia, hogy ő a sötétségnek született, és hogy a másfél angyal ellenére a bandában, neki a legsötétebb utat kell végigjárnia, mert úgy tűnik, odafent ezt adták neki. Ez után már valóban teljes szívvel vetette magát a bérgyilkosi hivatásba, és úgy két hónapig semmi nem történt, ami, nos, meglehetősen nagy szónak számít. Akkor Kamen keverte magát halálos veszélybe, de nagy szerencséjére Pat nem volt elég „erős” ahhoz, hogy az ígéretéhez tartsa magát, és hagyja meghalni a félvért. Szóval Patric megmentette a csapat lököttjének a nyakát, valamint sikerült összeszednie egy kislányt is a „csatamezőről”, akit inkább lepasszolt Mike-nak. Viszont maga az eset komolyan elgondolkoztatta: Kamen egyértelműen benne bízott meg a legjobban, ami azt jelenti, hogy nagyon jó lenne, ha kellő közelségben lenne hozzá, hogy megvédje. Viszont pénzügyileg nem igazán állt úgy, hogy elmenjen tanulni egy iskolába… Kénytelen volt Michaelhez fordulni. Persze nem kellett sokáig győzködnie az angyalt, így hamar eldőlt: Patric is elutazik Fyronba.
    Hogy itt milyen élet vár rá, hogy milyen lesz ez az egész hely, hogy egyáltalán képes-e sokáig távol maradni a londoni éjszakától… Megválaszolhatatlan kérdések. Az azonban biztos, hogy megpróbálja, és majd… Majd meglátja, mi lesz a dologból.

    Belső jellemzés: Két szóban leírva hidegvérű gyilkos. De ez talán túl rideg megfogalmazásnak tűnhet. Mert ettől eltekintve igazából viszonylag barátságos, és igyekszik segíteni a legtöbb embernek, ha tud, és nem kerül különösebb energiájába. Könnyedén szóba elegyedik bárkivel, de az már más kérdés, hogy elhagyja-e a száját valami zavarba ejtő, véres dolog, mert néhányan meg szokták ezt említeni neki. Meg azt is, hogy annak ellenére, hogy bérgyilkosnak készül, felettébb udvarias, valamint, hogy az ember elsőre nem is gondolná róla, hogy képes ölni. Ő pedig erre legtöbbször csak annyit válaszol, hogy a gyilkosságra való képesség nem függ a jellemtől. Tehát ő voltaképpen egy udvarias, eszes és magabiztos fiatal férfi, akit nehéz átejteni, vagy megzavarni. Illetve a megsértése is lehetetlen próbálkozás, ahogyan voltaképpen ő sem szokott megsérteni senkit, legalábbis szándékosan. Nem a stílusa. Szívesen segít, ha éppen olyan a kedve, és sok mindenhez ért: elektromos kütyüket javítani épp úgy, mint kocsit lopni. Szereti fitogtatni a tudományát, amennyiben tudja, hogy nem fogják feljelenteni érte. És persze mindemellett hobbija a gyilkolás, vagyis most már nem is annyira hobbi, inkább munka, amit imád.
    Külső jellemzés: Határozottan nem fiúnak látszik, a fiatal férfi megnevezés már csak a kinézete miatt is teljesen helyénvaló esetében. Felnőttes vonásai magabiztosságot sugallnak, és ajka szinte mindig egy kissé gunyoros, kissé gonosz, kissé elégedett vigyorra húzódik, kivéve, ha oka van rá, hogy ne mosolyogjon. Ez nem visszataszítóbbá, hanem inkább még vonzóbbá teszi. Zöld – düh esetén démoni énje miatt fekete - szemeiben hasonló érzelmek csillognak, mint a mosolyában, arca pedig kellemes, határozott vonásaival kellően férfias. Haja viszonylag hosszú, de nem lóg le. Némi zselét bevetve mindig ugyanúgy, ziláltan áll, de ez is egyfajta különlegességet ad a kinézetének. Első pillantásra észrevehető rajta egy rakat piercing, ezekből csak az van, amit az arcán lehet látni: egy a száján, kettő a jobb szemöldökénél, plusz a fülbevaló a jobb fülében. Ezen kívül még egy tetoválása van: egy vipera a bal vállán, egészen a könyökéig. Kedvenc viselete egy szürke kabát, valami egyszínű póló, egy farmer és egy kondi. Összességében kimondottan vonzó jelenség, és otthon, Londonban döglenek utána a nők…

    Háziállatok: A közelmúltban kapott egy démonkutyát az egyik háztársától, akit Logannek nevezett el.
    Személyes tárgyak: Sok mindene nincs. Soha nem is volt. Azonban van pár összelopkodott, esetleg vásárolt holmija, amit magával hozott a suliba. Egy MP4, egy mobil, és egy kis laptop amivel úgy van, hogy inkább legyen nála, mint a könnyedén feltörhető kajibában egy londoni gettóban. Van egy egyszerű, nem túl drága bicskája, amit elég sok mindenre tud használni, és természetesen a legfontosabb: egy gyönyörű, szépen megművelt tőr. Ez az egy tárgya van, amit soha, semmilyen körülmények között nem hagy el. Ezen kívül van egy kis, szürke, tértágított zsákocskája, tele törésálló üvegben eltett bájitalokkal. Ki tudja, mikor lesz szükség valamelyikre…


    A hozzászólást Sammael Crow összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Júl. 13, 2012 5:41 pm-kor.
    Anonymous
    Vendég
    Vendég


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Vendég Vas. Jún. 17, 2012 6:14 pm

    Főkarakter: Tyla Perathon
    Név: Laina Hirvelä
    Faj: Lidérc
    Nem:
    Születési hely, idő, kor: Porvoo, 1832. szeptember 5., 180 éves
    Apa: Leevi Hirvelä
    Anya: Lydia Hirvelä
    Testvérek: Jari Hirvelä (báty)

    Életrajz:
    Most az én történetem következik. Laina Hirvelänak hívnak, s egy Porvoo nevű kisvárosban születtem, Finnországban. A szüleimet Leevinek és Lydiának hívták, Angyalvadászok voltak, akik azért küzdöttek, hogy legalább az ezer tó vidékét angyal mentesítsék.
    Egy ideig gondtalan volt az életem, de amint betöltöttem az hatot ránk támadtak. Hűvös téli este volt. Én az emeletei fürdőszobában mostam a fogamat, míg a szüleim és a bátyám odalent voltak a konyhában, és takarítottak a vacsora után. Tudni kell rólam, hogy nagyon alacsony voltam akkoriban, így egy kis sámlira kellett felállnom, hogy elérjem a mosdókagylót. Épp a fogkefémet öblítettem volna ki, mikor belepillantottam a tükörbe. A lágy téli szellő meglebegtette a függönyt, ami eléggé furcsa volt, mert meg voltam róla győződve, hogy az ablak csukva volt. Leugrottam a sámliról, és visszazártam az ablakot, amint megfordultam egy maszkos férfivel találtam szembe magam. Megragadott, a kezét a számra tapasztotta, és végigvonszolt az egész házon. Amint elértük a földszintet sejtettem hová visznek: a pincébe. A szüleim gyakran tartottak fogva ott angyalokat, s mivel ez az alak is az volt biztosra vettem, hogy oda akarnak vinni. De egy valamit nem értettem. Hol van a családom? Miért nem segítenek? Tudtam, hogy nem lettek volna képesek itt hagyni. Tanácstalanul vergődtem az alak kezei között, hiába rúg-kapáltam, sikítoztam nem akart elengedni. Aztán belökött az alagsorba, bezárta az ajtót, és tovább lökdösött. Négy szék állt a szoba közepén nekem hátat fordítva, de még így is láttam, hogy háromban ülnek. Sőt arra is rájöttem, hogy a családomat kötözték oda.
    Beleharaptam a fogvatartóm kezébe, aki fájdalmában felkiáltott. A pillanatnyi szabadságomnak nem tudtam örülni, ugyanis az egyik angyalnő akkora pofon kevert lene nekem, hogy elvesztettem az egyensúlyomat. Ketten felkaptak a földről, beletuszkoltak a székbe, majd odaláncoltak. Egész idő alatt kapálóztam, sikítottam, üvöltöztem és visítoztam. Próbáltam árnyékká válni, de annyira féltem, annyira ideges voltam, hogy képtelen voltam átváltozni. Ráztam a láncaimat, és azon ügyködtem, hogy a bilincsekből valahogy kihúzzam a kezem. Az egyik angyal meglátta a próbálkozásaimat, és megint felpofozott. A tenyere nyoma égett, viszketett, de nem tudtam csillapítani a fájdalmat. Könnyek szöktek a szembe, Jari pedig finnül suttogta nekem, hogy kár könnyeket ejteni ezekért. Oldalra fordítottam a fejem, hogy lássam a bátyámat. Borzalmasan festett. Az arcát sebek, vágások tarkították, amikből folyamatosan ömlött a vér, de ő büszkén kihúzta magát ültében, és úgy nézett farkas szemet a támadóinkkal, sőt még feleselt is nekik, aminek többnyire az lett a vége, hogy újabb sebek szerzett. Kicsit előre hajoltam, hogy lássam anyáékat, de talán nem kellett volna. Anya egész testét sebek borították, vadul feszegette a bilincseket, és minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon. Az ajkamra haraptam, hogy ne kiáltsak fel. Éreztem, hogy vérzik a szám, de a sós-fémes ízzel cseppet sem törődtem. Amíg a láncaim engedték előredőltem, és megpillantottam apát, aki teljesen vérben úszva, lehunyt szemmel a székbe volt szögezve egy karddal. Meghalt. Meghalt, és semmit nem tudtam tenni érte. A testét megszégyenítettek azok a mocskok, és ugyanígy akartak végezni a családom többi tagjából. Fájdalmasan felnyüszítettem, mikor a maszkos férfi kirántotta a pengét apám hasából, hogy aztán anyámat intézze el. Anya halálsikolyától kirázott a hideg, reszkettem, mint a nyárfalevél, de Jari erős maradt. A könnyek patakokként csorogtak végig az arcomon, hogy a pizsamámat átáztassák. Így haltak meg a szüleim. Egyszerűen leszúrták őket, mint ahogy a vudubabákba szurkálnak tűket.
    A mennybéliek röhögtek rajtunk, az egyikük arcon is köpött, de a bátyám még mindig állta a sarat. Pergett a nyelve, és olyan szókapcsolatokkal illette őket, amikről fogalmam sem volt hol tanulhatta őket. Egy fiatal fiú lépett elő a felnőttek közül. A keze valami furcsa ezüstös színben fénylett, ami bántotta a szememet. A lángoló kezét a szüleim felé fordította, majd egy vakító fénysugár vonta be a holttesteket. A szüleim lassan az enyészeté lettek, és Jari karja is megpörkölődött. Láttam, hogy fájdalmasan elfintorodik, de még mindig nem sírt, nem kiáltott fel. Egyértelmű volt, hogy először a bátyámat akarták tönkretenni. Az angyalfiú visszalépett a társai körébe, de előtte találkozott a pillantásunk. Düh, szomorúság, gyász és bosszú tükröződött a pillantásából. Miután kiélvezték magukat az egyik nő egy injekciós tűvel a kezével mellém lépett. Erővel kényszerített arra, hogy ne mozgassam a kezemet, majd belém fecskendezte azt a fekete lét, ami örökre megváltoztatta az életemet. A szer, amint a szervezetembe kerül máris hatni kezdett. Csípte a bőröm, könnyezésre kényszerített, és úgy marta, égette az ereimet, mintha sav lenne. A kíntól eltorzult arccal néztem a bátyámra, aki megijedt, és a bilincseit kezdte feszegetni, ahogy két perccel előbb anya is tette. A sírástól elhomályosult a látásom, de éreztem, hogy a szék hevesen rázkódni kezdett. Kényszerítettem magam, hogy megnézzem mi történik, és akkor láttam, hogy nem a szék remeg: hanem én. Nem tudtam irányítani az izmaimat, gyötört a fájdalom, amitől nem tudtam szabadulni. Amint egy kicsit is enyhülni kezdett megint éreztem a karomba fúródó tűt, a szer által okozott lángolást. Olyan volt, mintha belülről égnék, lángolnék, de semmi nem tudott eloltani. Az érzés átjárta az egész testemet, és kínomban olyan erővel üvöltöttem fel, mintha nem is én lettem volna. Minél több méreg került a szervezetembe, annál jobban veszítettem el a kapcsolatot a külvilággal.
    Aztán… Egy napon megszűnt a fájdalom, és egy puha ágyban tértem magamhoz. Képtelen voltam kinyitni a szememet, és rettegtem attól mi vár „odakint”. Mert mi van, ha ez csak egy illúzió, és valójában még mindig a székben ülök, és kínoznak? Nem akartam csalódni, nem. Egyszerűen nem voltam képes visszatérni abba a világba, amiben valójában létezek. Hosszú ideig lebegtem a semmiben, aztán hangokat hallottam. Ismeretlen hangja volt. Nem az angyaloké, nem a családomé, hanem másoké. Felkeltette az érdeklődésemet, és néha tompán azt is éreztem, hogy felültetnek, kezelik a sebeimet, vagy csak felrázzák a párnámat. A hangok – amik időnként áttörték az engem körbevevő burkot –, kezdtek megnyugtatni. Lassan fel is fogtam, hogy miről beszélnek, és mikor kiderült, hogy lidércek vesznek körül… Nos be kell valljam hatalmas kő esett le a szívemről.
    Telt-múlt az idő, és lassan kezdtem úgy érezni, hogy képes vagyok kiszakadni a méreg által kreált világból, és csatlakozhatok a társaimhoz. Egyszer erős fényre kinyitottam ki a szemem, és bosszankodva tapasztaltam, hogy egy hatalmas ablakon szűrődik be a fény, ami pontosan velem szemben terült el a falon. Hunyorogva pislogtam körbe a kórteremben, aztán szerencsémre valaki, vagy valami elállta a fény útját. Először nem tudtam kivenni az alak arcát, aztán ahogy közelebb jött úgy bontakozott ki a fekete hajkoronából egy sápadt, beesett arc, ragyogó sötét szemek, szépen ívelt szemöldök. Lágy vonásai voltak a látogatómnak az egyszer biztos, meg persze az is lerítt róla, hogy két-három évvel idősebb nálam. Mikor észrevette, hogy megszeppenten meredek rá, szélesen vigyorodott, leült az ágyam szélére, és hadarni kezdett valamit. Ennek csupán a töredékét fogtam fel, de utána egyből ment egy vitrinhez kenőcsökért, és fejet csóválva taglalta nekem, hogy a gyógyítók semmit nem tudnak, és hogy az ő tudása rontásűzőként mennyivel többet ér ezeknél a tunya marháknál. Miközben bekente valami undorító zöld trutyival a kezemen lévő óriási vágást egyből rájöttem, hogy ő gondoskodott rólam egészen eddig. Hálásan elmosolyodtam, és akkor tudtam, hogy akárki is ez a fiú örökké hálás leszek neki. Röviden és tömören bemutatkozott, elmagyarázta hol vagyok, biztosított a bátyám biztonságáról, majd mivel lépteket hallott az ablakon keresztül meglépett.
    Ezután egyedül maradtam a tisztítószer és áporodott szaggal teli szobában, így jobbhíján visszafeküdtem aludni. Bár az álmaim se hoztak megnyugvást a számomra, mert újra és újra átéltem azt a napot. A mai napig gyötör ez az álom, de nem tudok mit tenni vele. Hónapokig feküdtem a gyengélkedőn, a bátyám, és a titokzatos idegen pedig naponta meglátogatott. Mikor kiengedtek onnét egyből hozzáláttam a tanulásnak, és el akartam söpörni a föld színéről az angyalokat. Teltek-múltak az évek, és egy rejtélyes betegség kerített hatalmába. Kiderült, hogy a méreg annyira tönkretett, hogy kénytelen vagyok továbbra is fogyasztani, mert elvonási tüneteim jelentkeznek. Persze, ezzel az is világossá vált a számomra, hogy előbb-utóbb úgyis meghalok. Nem félek a haláltól, s ha eljön az időm, akkor legalább csatában akarok meghalni. Az Intézetben remek képzést kapok, s az is kiderült, hogy Jarival együtt remekül értünk az új dolgok feltalálásához. Igazi barátokat nem leltem ott, de nem is akarok, mert úgy fájó lenne a búcsú. Különben is épp elég, hogy Lassének hálával tartozom. Az életben nagyjából a megszokott mederben folyik, bár Lainéktől és Lassétól megszabadultam egy ideje, de egy új lány hármójukon is túltesz. Most egy ideig Qarinban leszek, majd visszatérek az otthonomba, és folytatom azt a dolgot, amiért a világra jöttem.

    Külső jellemzés: Laina nem valami szép lány, de a külső soha nem érdekelte őt. Halványbarna haja kissé tépett, és a válláig ér. Szemei szürke színben pompáznak, bár a pillantása nem épp a nyugalomról árulkodik. Ha valaki a lány szemeibe néz csupán öt dolgot figyelhet meg: elkeseredettséget, gyászt, bosszút, dühöt és fájdalmat. Lány létére és a betegsége ellenére kitűnő erőnlétnek örvend, ez bizonyára a napi edzéseknek köszönhető. 176 cm-jével még így is a finn Angyalvadász csapat legalacsonyobb tagja. Többnyire olyan ruhákat hord, amikben könnyen és gyorsan mozog. Kedveli a sötét színeket, ez az öltözékében is megmutatkozik. Tipikus fiús lány.

    Belső jellemzés: Egy árva, aki nagyon fiatalon elvesztett mindent. A betegsége nagyon sok mindenben korlátolja, és ez eléggé ingerültté teszi őt. Eléggé rasszista, gyűlöli az angyalokat, és ezen a nézetein senki nem tud változtatni. Szereti a testvérét, de mással nem igazán foglalkozik. Nem szokása barátságokat kötni, mert ha úgyis halálra van ítélve, akkor elég egy embertől elbúcsúznia. Szereti elmarni maga mellől az embereket. Magányos farkas, csak a testvérével hajlandó együtt működni. Önfejű, lázadó és ha eltervez valamit az véghez is viszi. A világképe eltorzult, és valószínűleg soha nem fog megnyugvást találni. A valódi énjét elnyomja, elvakítja a düh, ezért talán még Fredriknél is jobban hatott rá az angyalok elleni nevelés. Büszke, de nem tud veszíteni, így ha kell, akkor csalásra hajlamos. Könnyen dühbe gurul, és az agresszivitásáról messzi földön híres.

    Állatok: Nincs.

    Személyes tárgyak: Fegyverek, képek a családjáról, a találmányai és a naplója, amibe akkor ír, ha túlságosan is ki van borulva.

    Amarilla Darwin
    Amarilla Darwin
    .::Igazgató: Sylorina::.
    .::Igazgató: Sylorina::.


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Amarilla Darwin Vas. Jún. 17, 2012 8:40 pm


    Főkarakter: Horváth Réka
    Név: Désirée Couteau
    Egyéb nevei: Dési, Rée
    Faj: Angyal
    Kor: 18 éves
    Születési hely, kor: Franciaország, Párizs, 1994. 09. 04.
    Apa: Pierre Couteau
    Anya: Marin Couteau
    Testvérek: nem tud róla


    Életrajz:
    1994. 09. 04-én született Franciaországban, Párizsban egy késő estén. Nagyon gazdag családba született, második gyermekként, és ő volt apuci pici lánya, így csak csettintenie kellet ahhoz, hogy bármit megkapjon. Gyermekkora "tökéletes" volt, mindig megkapta, amit akart, árgus szemek lesték minden kívánságát. Bár szülei (Pierre Couteau és Marin Couteau), nem sokat tudtak vele foglalkozni, mégis nagyon szerették kislányukat, természetesen egy dadát fel is béreltek mellé, hogy gondoskodjon a kislány neveltetéséről és, hogy persze midnent megkapjon, amit szeme-szája megkíván. A dadája, Charlotte, kívánságai szerint tanította táncra, gitározásra, zongorázásra, még vívásra is, de főleg a nyelvek érdekeltek, az angol, a magyar, az orosz, a német, sőt, még olaszul is megtanulhatott. Egész életében csak volt, és nem kellett tennie semmit semmiért, mert bármit megkapott. Ezt egy idő után meg is unta, és közölte szüleivel, hogy elköltözik. Önálló akar lenni, saját maga akarja elérni az eredményeket, egyedül. Persze a szülők már nem annyira lelkesedtek az ötletért, mint a 15 éves kis Désirée. Pár napig könyörgött szüleinek, míg ők végre elküldték a lányukat egy Amboisehoz közel lévő kis faluba, ahol is az egyik nagynéninél volt látogatóban, majd' 1 évig. Eléggé élvezte az ott létet, a szabadságot, végül pedig úgy döntött, hogy itt is marad. Ennek persze a szülei megint nem örültek, de nem tudtak mit tenni, elengedték, imádták, nem tudtak neki ellentmondani. Megengedték neki, hogy ott maradjon, az immár 16 éves Désirée, nagynénje pedig szívesen vállalta, hogy gondoskodik róla, hisz ki ne örülne egy ilyen élettelteli személyiségnek, akiből csak úgy árad az életerő? Már akkoriban jelentek meg az újságban lélektani novellái, kisebb regényei, így kisebb hírnévre tett szert ezáltal. 17 éves korára már nem csak írásai miatt, hanem néhány, hihetetlenül jó, fényképe miatt szerzett hírnevet. 17 éves korában kétszer volt a fényképeiből kiállítás, egyszer nyáron, egyszer pedig télen. Sokan dícsérték, és elégedett volt magával, hisz elérte célját. Saját erejéből elérte az álmait. Még ezen évben megjelent egy novellája is könyvformátumban, így nagy sikereket könyvelhetett el magának erre az évre. Úgy érezte, hogy most minden tökéletes, és még a magánélete is kezdett virágba borulni, mivel megismert egy Etienne nevű ifjút Amboiseban, akivel egésznek kezdte érezni az életét. Lassan újra eltelt egy év, és szülei haza hivatták, hogy ideje lenne keresnie magának egy iskolát, hisz nem tanulhat csak Charlottetól és a mellé kirendelt magántanároktól. Végül pedig elküldték őt a Fyron Akadémiára, és a városban, Qarinban, vettek neki egy lakást is.

    Jellem:
    Elég színes egyéniség. Vonzódik az emberi dolgokhoz, szülei sem tudták sosem megérteni, hogy miért érdekelheti ennyire őt a mugli technika. Amúgy imád feltűnősködni, elbűvölni, és lehetőleg lehengerlő benyomást kelteni másokban. Elég furcsa a világnézete, mivel színes külseje és érdekes viselkedése miatt azt gondolná az ember, hogy pozitív gondolkodású, de egyáltalán nem. Igazából nagyon is pesszimista hajlamú, csak általában nem úgy cselekszik, mint gondolkodik. Pont ezért sokszor eléggé meglepő dolgokat tesz. Merész, nem fél a haláltól. Úgy gondolja, hogy ha meg kell halnia, hát meg kell, de addig ő úgy fog élni, ahogy ő maga akar, neki nem parancsolhatnak. Ebből adódóan egy elég makacs jellem, és mi tagadás, eléggé gyerekesen tud viselkedni néha, bár azt inkább csak viccből szokta tenni. Már a jelenléte is életkedvet sugároz magából, látszik rajta, hogy akármi is van, ő meg tudja találni a dolgokban a jót, még ha az első dolog, amit keres is, az a rossz. Hobbija a fényképezés, a gitározás és az írás.

    Kinézet:
    170 cm magas, és színes egyénisége ruhatárán is megmutatkozik, mivel eléggé színes ruhákat szokott hordani, szinte naponta változtatja őket. A smink nála elmaradhatatlan dolog, általában valami rikítóbb színű szemfesték, szemceruza, szempillaspirál és szájfény van rajta, rúzst ritkábban, de annál rikítóbban szokott hordani. A kiegészítőkért egyszerűen rajong, nem látni az nélkül, főleg a gyűrűkbe és nyakláncokba szerelmesedik bele folyton. Az arca szép, sima a bőre, az orra kicsi, de aranyos, a szája rózsaszín, ajkai teltek, csókosak, szemei kissé mélyenülőek, barnák, és eléggé árulkodnak érzéseiről. A mosolya is gyönyörű, életerőt sugároz magából, bár ez az egész személyiségére is igaz. Haja a háta közepéig ér, enyhén göndör és barna, általában kiengedve hordja, bár néha felköti, de az csak ritka alkalmat egyike lehet. Elmaradhatatlan dolog nála a sapka. Anélkül szinte sohasem látni a lányt.

    Személyes tárgyai:
    Fényképezőgépe, amit Charlotte-tal vettek még egy utazás alkalmával.

    Háziállatok:
    Általában három kis Beagle kölyök bukdácsol utána, mikor kint mászkál. Rony, Roky és Ricky.

    Lucien du Bois
    Lucien du Bois
    .::Diák::.
    .::Diák::.


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Lucien du Bois Vas. Jún. 24, 2012 11:38 pm

    Sammael Crow karaktere

    Név: Edmond la Berviere
    Faj: Lidérc
    Nem: Férfi
    Születési hely, - idő, kor: Párizs, 1822. január 13., 190 éves
    Apa: Alphonse la Berviere, meghalt egy lovasbalesetben 1860-ban
    Anya: Charlotte la Berviere
    Testvérek: -

    Életrajz: 1822. január 13. Egy párizsi kórház kórterme. Két kisbaba fekszik, két egymás melletti bölcsőben. Mindkét édesanya meglepetésére a picik olyan hangokat adtak ki, mintha egymás között kommunikálnának. Persze sokáig nem maradtak egymás közelében: a két anyuka nem tartotta meg a kapcsolatot.
    Edmond la Berviere élete úgy kezdődött, mint egy valódi tündérmese: remek család, jó környék, béke, nyugalom, ésatöbbi, minden, ami egy gyerek fejlődéséhez kellhet. Az egyetlen, ami egy kis valóságot csöpögtetett a helyzetbe, az az volt, hogy Ed mindig is… Furcsa volt.
    Mindig jellemzőek voltak rá a hirtelen érzelemkitörések, mindig jellemző volt rá, hogy a szülei nem tudtak kiigazodni azon, amit tett, gondolt vagy mondott, és csak az apja volt képes rá, hogy legalább nagyjából elfogadja. Mindig ő volt, aki meséket olvasott neki, mindig ő rágta át magát a fia írásain, mindig igyekezett meghallgatni a gyerek minden baját.
    Egy zokogó, magába zuhant fiatal fiú ücsörög egy hatalmas nappali kanapéján, kezében egy köteg lappal meg egy tollal. Amikor az édesapja belép, ijedten siet oda hozzá.
    - Mi a baj, Eddym? – kérdezi rémülten, mire a fia a karjai közé veti magát, és ott sír tovább.
    - Johnnyt megölték, apu, és tudod ki volt a hibás egész végig? A testvére, ő árulta el az egész dolgot – magyarázza zokogva. Az apja megnyugodva mélyet sóhajt, és simogatni kezdi a fiatal hátát. Ezek szerint Edmond már megint túlságosan beleélte magát a képzelgéseibe, komoly baj nem történt…

    Éppen ezért volt ekkora baj, amikor 1860. július 20-án Alphonse életét veszítette egy lovaglóbalesetben: a lova ledobta magáról, és halálra taposta. A mai napig nem tudni, mi okozta az állat viselkedését, de vélhetően megijedt valamitől. Ez azonban mindennél jobban megváltoztatta Edmond életét. A fiú korábban sosem érezte úgy, hogy ki lenne hagyva valamiből, az apjának hála sosem érezte, hogy különc lenne, hogy nem illene bele a többi, hétköznapi ember közé, így hát amikor a férfi meghalt, és szembesülnie kellett a kiközösítéssel, iszonyú nehezen küzdött meg vele.
    Ahogyan teltek az évek, egyre nehezebbé vált minden, és a személy, aki egyre inkább elrontotta Ed életét, maga Charlotte volt. A nő ugyanis mindig utálta, hogy a fia ennyire különc, hogy ennyire elvont és furcsa. Jobban szerette volna, ha Edmond udvariasan cseverészett volna a vendégeivel, zongorázni és lovagolni tanult volna, és úgy általában úgy viselkedett volna, ahogyan azt ő akarja. Persze a fiú minderre nem volt hajlandó, és ezzel elkezdődtek a harcok anyja és fia között. A fiatal egyre inkább belefáradt, hogy mindig vitázniuk kell, hogy mindig gondok vannak otthon, és ez az alkotási képességeire is kihatott: a gyerek, aki már tíz éves kora óta író volt, húsz évig egy betűt sem volt hajlandó leírni.
    Akkor azonban a szálak újra összefutottak, és Edmond ismét találkozott Lucien du Bois-val. És mivel a másik fiú is éppen olyan különc volt, mint ő, nagyon hamar összebarátkoztak, és beindították egymás fantáziáját, 1884. március hetedikén pedig összeköltöztek egy versailles-i házba.
    A két író remekül összepasszolt, ráadásul a birtokukban álló pénz segítségével elkezdték beutazni az egész világot, felfedeztek mindent, amit lehetett, és végigírták a hosszú éveket. Egy regény már húsz éve arra vár, hogy kijavítsák a hibáit, és kiadassák. Természetesen művésznéven. Egyébként Ednek már megjelent két könyve, James B. Randell – a szerepjátékos karaktere – nevén. Nem akarja felvállalni a sajátját, inkább elrejtőzik a művésznév mögé. Szóval utazgatni kezdtek, meg persze Franciaországban is sokat voltak. Az élet ismét visszazökkent a „tündérmese” kerékvágásba, ami voltaképpen meg is felelt Edmondnak. Végre volt ereje írni, olvasni, álmodozni, és azzal foglalkozni, amivel akart. A tanulmányaikat is együtt folytatták otthon: amiben Ed volt jobb, azt ő tanította Luciennek, amiben Luc, azt a másik magyarázta el Edmondnak. Az élet nyugalmasan folyt, egészen addig, amíg a másik ki nem találta, hogy el akar utazni Fyronba, hogy végre megismerhesse az apját. A fiatal férfi egy darabig megpróbálta visszatartani, de végül belátta, hogy esélye sincs rá, így hát elengedte a srácot.
    Persze az is biztos, hogy több lesz a telefonszámlája, mint valaha, és elég sokat fog Qarin környékén járni…

    Belső jellemzés: Edmond első ránézésre a szelídség és a nyugalom megtestesítője, abszolút nem látszik rajta, hogy mennyit bír beszélni. Persze a beszédessége attól is függ, miről van szó: ha az a kérdés, hogy mikről szokott írni meg olvasni meg képzelődni, akkor le sem lehet lőni, de azért lehet olyan témát találni, amiről nem szeret társalogni. Fontos róla tudni, hogy kicsit nehezen áll szóba idegenekkel, de ha egyszer valakivel megtalálja a közös hangot, nagyon ragaszkodó tud lenni. Rosszabb napjain célszerű békén hagyni, mert szörnyen pszichopata gondolatok forognak a fejében, noha azokat legtöbbször levezeti az írással. Felettébb kedveli azokat az alakokat, akikkel jól el lehet beszélni, utálja a csendet. Éppen ezért a legtöbbször valahol körülötte szól a zene. Ilyen szempontból teljesen mindenevő: neki mindegy mi, csak zene legyen. Igaz, az elektronikusat annyira nem bírja elviselni, de egyébként teljesen a hangulatától függ. Hangulatról szólva: nem kell meglepődni, ha hirtelen csak úgy felnevet vagy elbőgi magát. Érzelmileg meglehetősen labilis, szóval lehet, hogy reggel, amikor kikel az ágyból, még szélesen vigyorog, két órával később pedig már gyűlöli az egész világot, és bezárkózik egy sötét szobába, üvöltő metálzenével. Alapvetően viszont jó arc, és felettébb barátságos. Ha pedig Lucien a közelben van, végképp bármennyit képes beszélni.
    Külső jellemzés: A fiatal férfi bőrén látszik, hogy viszonylag ritkán jár napra, és egyébként is világos bőrszínnel született, ugyanis elég sápadt. Átlagos magasságú, nagyjából százhetven centi. Testfelépítésén látszik, hogy nem éppen harcos beállítottságú: vékony, nem különösebben izmos, ráadásul rossz ránézni, ha a kezébe adnak egy fegyvert. Nem érzi úgy, hogy szüksége lenne rá, meg egyébként is, ha gáz van, ő a mágiával küzd. Épp eléggé él álomvilágban, neki a fegyverforgatás túl földhözragadt dolog… Visszatérve a kinézetére: mint már említettem, első pillantásra nem látszik rajta, hogy mennyit tud beszélni, és mennyire elvont lélek. Szája kellemesen felfelé ívelt, ezüstszürke szeme értelmesen csillog, szemöldöke vonala is barátságos, így összességében kellemes, szelíd, visszafogott alak benyomását kelti. Hosszú fekete haját általában kibontva hordja, így legtöbbször csak a jobb szeme látszik. A kinézete egyébként eléggé fontos neki: sokat törődik a bőre és a haja ápolásával, így soha nem lehet kócosan vagy pattanásosan látni. Általános ruházata fehér, szürke és fekete darabokból áll, ezen kívül maximum barnát, kéket meg lilát lehet látni rajta.

    Háziállatok: Edmond egyszerűen imádja a macskákat, és kisebb farmot is tart belőlük: hat darab cicája van. Két idősebb, Claude és Shlava, meg négy fiatalabb, Nika, Francis, Petia és Lou.
    Személyes tárgyak: Egy gyógyító kristálymedál, amelyet Lucientől kapott, és egy karperec, amelyet soha nem vesz le: ez minden, ami az édesapjából maradt neki.
    Lucien du Bois
    Lucien du Bois
    .::Diák::.
    .::Diák::.


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Lucien du Bois Hétf. Júl. 02, 2012 8:17 pm

    Név: Gaea Nephele
    Faj: Angyal
    Születési hely, kor: Ismeretlen, 1993
    Apa: Norman Nephele
    Anya: Stefany Nephele
    Testvérek: Nincs, úgy tudja egyke gyermek volt.

    Életrajz: 1993-ban született állítólag Sophiában, de ebben nem biztos most már, mint ahogy abban sem, hogy szülei valóban a szülei voltak, akiket bérgyilkos ölte meg amikor ő nyolc éves volt. (Persze abban sem biztos már, hogy bérgyilkos volt és nem lidérc, mert most már gyanús neki pár dolog. Furcsa jelek alapján erre következtet.) Ekkor fogadta be anyja pártfogója, akinek az (állítólagos anyja) megmentette az életét, és neveltette, taníttatta a lányt. Taníttatása egy furcsa iskolában telt, ahol több barátra is szert sikerült tennie. Legjobban egy azóta köddé vált szőke ember lányt, és egy szintén szürke ködként eltűnt nemesi származású fiút kedvelt, akit testvérévé is fogadott amikor feladva tanulmányait másfél év után haza kellet utaznia. Először örökösi beiktatására, majd pártfogója halálával fél évvel később hogy átvegye az ottani magániskola működését. Segítette az árván maradt tehetséges fiatalokat, védte őket még azoktól a rémségektől is, amik őt sújtották, örökségével kapott ellenségeivel szemben is. Egy harc után ideiglenesen meg is vakult. DE ... a magániskola azonban csak álca volt. Lidércek börtöneként működött 120 éve. Így belőle börtönőr, majd később a börtönlázadáskor onnan szabadult lidércek "takarítójává" lett. Takarítója, de nem akár hogyan. Egy furcsa, lángoló kardot kapott hozzá. (És ideiglenesen látást.) Akkor még nem tudta, hogy Angyalok fegyvere akadt a kezébe. Mint ahogy később, a lázadás leverése után tudta meg azt is, hogy volt jó pár lidérc, akit nem emberek ellen elkövetett tettei miatt zártak el a Nephele birtokon. Sokkolta a felismerés. De igazán csak akkor sokkolta, amikor szárnyai nőttek, és eljöttek hozzá látogatóba a ... rokonai. Ciki vagy sem, el kellett fogadnia, hogy ő bizony nem ember, és azt is, hogy olyan lidércek örzője kellett hogy legyen akarata ellenére, akik senkinek nem ártottak szinte. Szinte! A bűneik ugyanis nem mérhetők emberi szemmel. Azzal a fajta emberi szemmel, amilyennel Gaea valahol még mindig rendelkezik. Azóta vissza kapott látásával természetesen. Bár hogy nem halandó többé, és nem is ember, egész könnyen megértette. Lázadozott! Magába fordult, visszavonult, elszökött önmaga elől és a birtokról, majd visszatért oda. Kóborolt, mint hontalan, és visszatért, mint gazdag egyke. Sokáig tartott, de végre döntött, és jelentkezett abba az iskolába, amit a "rokonai" javasoltak neki. A Fyront.

    Belső jellemzés: Megkeményedett lelke folyton illúziót kiált. Már lassan semmit nem hisz valósnak, bár igazából meg nem tört soha. Csak lassan kénytelen módon el kellett fogadnia, hogy sokkal több minden létezhet ezen a világon, mint ép elméje valaha hitte volna. Mára már rá sem ismerne akkori 8 éves önmagára. Keményen és kötelezően semleges párti. Ha kell, öl. De csak ha ezzel életet menthet. Viszont ha kell, pár perccel később azt is megölni képes, akit megmentett, ha megbizonyosodik afelől, hogy azzal újfent (ember)életet menthet. Határozott, tartózkodó, ha kell megmondós és beszólós jellem. Most hogy tudja, tovább él, mint egy sima hétköznapi ember, (és mert annyi mindenen keresztül ment már) nem félti úgy az életét, mint eddig. Angyallá változását követő traumatikus időszakban helyre téve magában jó pár dolgot úgy döntött, ha meg is lepi valaha is valami, innentől ő ki nem mutatja. Besorolja a "várható volt" kategóriába. A lidérceket és a démonokat továbbra is utálja. Zsigerileg, ösztönből talán. Ebben nem tudott dönteni miért is érez így. Mára nem igazán maradtak barátai. Akikben (úgy hitte-)emberként megbízhatott, mára csak a felépített rend-piramist látva bennük, már nem bízik. Nem tud, nem megy. Magányos Vadásszá vált. Mára már csak ennyit lát magából. Egy vadász, szárnyakkal. Megkeseredett 19 éves gyermek-angyal.
    Külső jellemzés: Alkata karcsú, és nőies, szinte már a sovány jelzőt súrulja. Vörös hajzuhataga és zöld szemei kiemelik határozottan sziklafal lelkivilágát, ami látszatot szándékosan tart fent távolságtartás céljából. Öltözködése hangulatfüggővé vált a korábbi éveihez képest. Van, hogy laza, hippis a ruházata, de van, hogy kimondottan vadászathoz öltözik. Ha teheti, még mindig szívesen használja a zöld színt. Arca szinte mindig komoly, szemei szinte mindig haragosak (mely' mélyzölddé válik, ha támad). Még ha nevet, akkor sem tűnik szívből jövőnek a nevetés. A szárnyait szinte mindig enyhén kitárva (lazán) tartja. Látszik bennük a vibráló feszültség. Csak ajtókon áthaladva szorítja testéhez. Testtartása ceruza egyenes, izmai pattanásig ugrásra készen feszültek.

    Háziállatok: Nincs. Hamarabb kitekerné a nyakukat, minthogy meg lenne képes egyet is szeretni.
    Személyes tárgyak: Az ezöst Colt-ja, amit a párfogójától kapott 18 éves születésnapjára egy marék ezüst történnyel, és a hat ezüst bumeráng-tőre. Ezeket használni is képes ha kell, és mindig magánál hordja valamelyiket. Ezen kívül egy szív alakú kinyitható medál, amiben egy szív alakra csiszolt opál található. Ezt szintén sosem veszi le. (Régi hite szerint védelmezi a lidércektől.) Már csak emlékezésből hordja, hogy sose feledje a hátra hagyott áldozatokat.
    Lucien du Bois
    Lucien du Bois
    .::Diák::.
    .::Diák::.


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Lucien du Bois Szer. Júl. 04, 2012 1:45 am

    Főkarakter: Tyla Perathon
    Név: Naomi Verhoeven
    Faj: Lidérc
    Nem:
    Születési hely, - idő, kor: Leuven, 1830. augusztus 11., 181 éves
    Apa: Cornelis Verhoeven (meghalt)
    Anya: Elise Verhoeven (meghalt)
    Testvérek:

    Életrajz:

    1830 augusztusa, Leuven egyik kórházában egy kislány felsír. Elise Verhoeven boldog mosollyal az arcán ölelte át a gyermekét, míg Cornelis Verhoeven büszkeségtől ragyogó arccal karolta át felesége vállát, és simogatta meg elsőszülött arcát. Pár héttel később a Verhoeven házaspár újszülött gyermekükkel, Naomival együtt elhagyták a kórházat, és visszatértek csendes, kertvárosi otthonukba. Teltek múltak az évek, elröppent tíz esztendő, majd még tíz és még jó pár évtized. Ez alatt a mosolygós, porcelánbabára hasonlító gyermek felcseperedett. Ötven év alatt Cornelis megtanította lányának a rontásűzés alapjait, s a lány immáron készen állt arra, hogy terepen is megcsillogtathassa tudását. Naomi nem hétköznapi lány, hiszen már kicsi korában is remek memóriája volt, így nem kellett neki sokat tanulni, mert elég volt, ha egyszer-kétszer bemutatták neki a dolgokat, és utána profin utánozta a másikat. Így hát a büszke apa harci felszerelésbe bújtatta egy szem gyerekét, fegyvereket és rontásűző tárgyakat adott neki.
    Ezek után a jól összeszokott rontásűző csapatával Cornelis beült egy kisbuszba a lányával együtt, és elhajtottak a közeli erdőbe. Azt átfésülve egy tisztásra bukkantak, ahol egy boszorkánykörben a holt test feküdt körülötte pedig ártó szellemek derengtek. Cornelis odasúgott valamit a lányának, aki bólintott, s elszaladt, hogy a fákat megkerülve hátulról lepje meg a lelkeket, de félúton észrevette, hogy nincsenek egyedül. Elhúzta a száját, megrázta a fejét, és árnyékká válva kikerülte az idegeneket. Amint elért a megbeszélt fához, megjelent, a szájába tette a kezét, és egy nagyot füttyentett. A túloldalt az apja megadta a jelet, a kislány pedig előlépett a fák takarásából. Lassú léptekkel haladt a szellemek irányába miközben összekulcsolt kézzel kántált valamit, amitől a lelkek körül vékony, túlvilági láncok jelentek meg, és tartották őket fogva. A kislány tovább kántált egészen addig, amíg a varázslat ki nem fejtette a teljes hatását, akkor aztán a csöppség megfordult, szemében vad elszántság csillant, s a ruhaujjaiból előrántott papírokat a foglyul ejtett túlvilágiakra dobta. A holtakhoz amint hozzáér a kacskaringós betűkkel írt rontásűző bűbáj visítva porrá és hamuvá váltak. Naomi halványan elmosolyodott, majd, mint aki jól végezte dolgát megfordult, és az apja tekintetét kereste, azonban egy dologgal nem számolt. A boszorkánykörben fekvő testtel. Azt is el kellett volna pusztítania, de a környéken tanyázó gonosz már kivetette a hálóját a gazdátlan testre.
    A nő – merthogy nő volt az elővigyázatlan illető – ernyedt teste szép lassan felemelkedett, mire a pici Naomi szemei kitágultak, és lassan hátrálni kezdett. Védőbűbájokat kezdett mormogni, ahogy lépegetett hátrafelé a test meglepő gyorsasággal iramodott utána. A lány mereven bámult maga elé, koncentrált az igére, és teljességgel kizárta a lebegő hullát. Lassan, körültekintően lépkedett hátra, nehogy valami faágban, gyökérben, vagy mélyedésben elessen. Eközben a tisztás túloldalán Cornelis csitítgatta a társait, hogy nehogy odamenjenek, a lánya meg tudja védeni magát. Nao egyre jobban hátrált, viszont a lépéselőnyét nem tudta tartani, hiszen a marionett-bábuként irányított test szédítő gyorsasággal közelített felé. Eltorzult arcán gyilkos düh tükröződött vissza, ujjai pedig torz, ocsmány karmokká alakultak át. Kezeit kinyújtva támadt rá Naomira. A lány amint észrevette ezt a kardhüvelyéből kirántotta a katanáját, és megvágta a nőt. Némi fekete folyadék buggyant elő belőle, megtántorodott, de aztán újult erővel rohamozta az ötven éves lidércet, amaz pedig hősiesen hárította a csapásait. Egészen addig, míg a figyelme kissé lankadt, s karmoknak sikerült felszántaniuk a karját. Naomi felüvöltött a fájdalomtól, kiesett a kezéből a fegyver és térdre rogyott. Ennyi lett volna az élete? Már az első bevetésen megölik? Ennyire figyelmetlen lett volna? Ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejében miközben várta az utolsó, gyilkost csapást. De nem történt semmi. A rongybabaként rángatott test nagy puffanással ért földet a lány mellett, szemeiből kihunyt a sötét fény, amely életben tartott. Nao a vérző karját szorítva felpillantott, és ugyanazokat az idegeneket pillantotta meg, akik előtt korábban elhaladt. Egy ismeretlen Rontásűző klán lenne? Nos, elég valószínű. Az apja mesélt már róla, hogy kisebb csapatokban szoktak dolgozni. Úgy tűnik a véletlen folyamán ennek a két klánnak az élete keresztezte egymást. És nem csak a két kláné, hanem két gyermeké is, akik azon a napon látták egymást először. Mert azok közt, akik megmentették egy vele egyidős fiú is állt teljes harcidíszben. A lány meglepetten pislogott fel a megmentőjére, majd feltápászkodott a földről, és rámosolygott az ismeretlen fiúra. Megköszönte neki a segítségét, bár nem tudott több szót váltani velük, mert Cornelis megjelent a lánya mellett, Nao karjára fektette a kezét és halkan valami gyógyítóbűbájt kezdett duruzsolni, ha ezzel végzett rápillantott a lányra megmentőjére, és gúnyos elvigyorodott.
    – Nem kellett volna közbe avatkoznod, tanonc! A lányom meg tudta volna oldani egyedül is a helyzetet. Bízok a képességeiben, és képes lett volna megölni azt a lényt! – intézte a szavait a fiúhoz. Felettébb gúnyos volt a hanghordozása, és nem volt valami hálás a titokzatos megmentőnek. Ezzel szemben viszont Naomi megragadta az apja karját, és kényszerítette, hogy ráfigyeljen.
    – Apám, köszönettel tartozol neki! Ezzel a sérüléssel nem hiszem, hogy végezni tudtam volna vele, hiszen láttad, hogy még a katanát se tudtam felvenni a földről! – ripakodott rá az apjára, aki lerázta a lány kezét, és dühösen meredt rá. A kicsi Naomi hálásan pillantott a másikra, de tényleg nem tudott tovább beszélgetni, mert Cornelis megragadta a karjánál, és húzta vissza a saját klánjukhoz. Útközben egyszer a lány még megtorpant, hátranézett, és ahogy a fiúra pillantott a tekintete azt sugallta, hogy még találkozni fognak.
    Így is lett. Néhány nappal a két klán találkozása után, a kis Naomi Leuven egyik játszótere mellett ücsörgött egy fán a menyétkéje társaságában. Őszinte megvetéssel figyelte a játszadozó gyerekeket. Részben azért, mert gyűlölte, hogy nekik ilyen gondtalan életük van, hogy semmi miatt nem kell aggódniuk, mert a Rontásűzők eltakarítják helyettük a mocskokat. Részben pedig azért, mert titkon ő is vágyott rá, hogy legyen egy barátja, akivel ugyanúgy szórakozhat, mint azok a kölykök a játszón. Így hát némán üldögélt a házi állatkáját simogatva, és azon morfondírozott, hogy ki lehetett az a fiú, aki pár nappal ezelőtt megmentette. A mélázás közben gyengéden megérintette a karját, ahol vágást ejtettek rajta, igaz, már csupán egy fehér heg árulkodik arról, hogy ott megsérült a Verhoeven lány mégis mindig beleborzongott, mikor hozzáért a sebhelyhez. Egyre jobban elmélyült a gondolataiban, így mikor valaki leszólította ijedten kapta fel a fejét, és esett le fél méter magasról. Dühösen pattant fel a menyéttel a nyakban, hogy jól kiossza a lesből támadót, de amikor meglátta azt az idegen srácot, akkor morcosan szusszantott egyet, morgott pár sort, de szépen lassan szóba elegyedett a másikkal.
    Egyre jobban kezdte megkedvelni a másikat, viszont lassan ideje volt haza indulni, hiszen későre járt, és nem akarta, hogy az apja utána küldjön valakit. De mielőtt elment volna, Milannal – mert így hívták a rejtélyes megmentőt – megbeszélte, hogy másnap ugyanekkor, ugyanitt találkozzanak. Teltek a napok, hetek, hónapok és a két gyerek szép lassan összebarátkozott. Sok kalamajkába keveredtek együtt, jó pár embert sikerült felbosszantaniuk, de bármi is történt a Rontásűző pároson nem lehetett kifogni. Rengeteg időt töltöttek együtt, és aki nem hiszi el, hogy létezik fiú-lány barátság arra remek élő példa Naomi Verhoeven és Milan Wouters kapcsolata. A lány legjobb barátja ez a belga fiú lett, aki mellett jóban-rosszban kitartott még akkor is, ha ez nem tetszett az apjának.
    De ez a barátság sajnos nem tarthatott örökké, mert a két ifjú tanoncot Naomi édesapja szétszakította 1939-ben. Két éven keresztül utazgattak a lányával és a feleségével Európában, majd Romániában telepedtek meg, mikor Cornelis hírét vette, hogy a románoknál busásan megfizetik a rontásűzőket, így hát a családjával és a klánjával megtelepedtek egy Slatina nevű városban, ahol kerek 40 esztendőt éltek. 1982-ben viszont tragédia történt: egy bevetésen meghalt Elise Verhoeven, és a gyászoló férfi képtelen volt megmaradni a román városban a lányával, így ismét útnak indultak, s a következő állomásuk Görögország volt. Itt egy Preveza nevű tengerparti városban telepedtek meg, és laktak húsz évig, de az akkori helyzet miatt Naomi apja jobbnak látta visszautazni Nyugatra. Mielőtt ismét belga földre léptek volna, azelőtt egy évtizedet éltek egy Lorient nevű helyen, Franciaországban.
    Talán mondani sem kell, hogy bármennyire is lefoglalták Nao-t az edzések, a gyakorlatok és a tanulás szabad perceiben folyton a barátjára gondolt, no meg lelkiismeret-furdalás, mert nem tudott elköszönni Milantól, így mikor végül 2012 májusában visszatértek Leuven-be Naomi nagyon boldog volt. Csakhogy hiába kereste a Wouters fiút, sehol nem találta. Elkeseredetten tért haza, és egészen 2012 júliusáig semmit nem csinált bánatában. Mikor ezt az apja megunta beíratta a lányát a híres Fyron Akadémiára, mert ő mindenáron tovább akarja csiszolni a lánya tudását.
    Tehát Naomi Verhoeven 2012 július másodikán átlépte a Fyron kapuját, ahol a százéves énje elől menekülve a sétányon rábukkant régi barátjára. Hogyan milyen élet vár a belga lányra az iskola falain belül? Hogy hogyan fog viselkedni másokkal? Az még a jövő zenéje, de egyetlen dolog biztos: Milan Wouters mindig számíthat régen látott barátja társaságára.

    Belső jellemzés:

    A gyermek Naomi kissé meggondolatlan és meglehetősen szeleburdi volt, viszont jelentősen megváltozott a sok terepmunka miatt. Megtanulta, hogy nem kellene folyton fejjel a falnak rohannia, hogy mindig az ellenfél előtt egy lépéssel illik járnia, és nem szabad hagynia, hogy bármi is elterelje a gondolatait. A cserfes, hiperaktív lányból immáron már egy meggondolt ifjú hölgy bontakozott ki, akinek egyik fő célja az, hogy kemény munkájával átvegye a klánjának a vezetését. Nao meglehetősen bátor lány, nem igazán hatja meg semmi, mert rengeteg fertelmes lénnyel találkozott már életében. A hangulata ingadozó, igazság szerint csak a legjobb barátja mellett tud a régi, gyerekes énjévé válni. Nagyon nyitott másokkal szemben, de nehezen szerez barátokat, viszont ha valaki a haverjává válik amellett élete végéig kitart és ragaszkodik. Mivel lidérc szeret a természetben kószálni, bár elég sokszor tartózkodik odabent, ha túl napos az idő. Az elméletei dolgok nagyon untatják, könnyen tanuló típus és a memóriája is kiváló. Kedves, jó humorú, de ha nagyon felidegesítik kissé forrófejűvé tud válni. Viselkedésével könnyen mások szívébe lopja be magát. Nem nagy társasági ember, de szívesen meghallgat bárkit. Eléggé becsületes alkat, így még harc közben akkor sem csalna, még akkor sem, ha az élete múlna rajta.

    Külső jellemzés:

    Középmagas, pontosan 173 cm magas, vékony, erős csontozatú lány. A testalkata megfelel bármilyen akrobatikus mozdulathoz, vagy harcművészethez, bár éveken keresztül elsajátította ezeket. Átlagos testsúlyú, mindössze 62 kg, bár ő így tökéletesen jól érzi magát. Sem nem kövér, sem nem vézna, számára ideális. Bőre mogyoróbarna talán a görög tengerparton fogta meg így a nap. Derékig érő, barna bozontos hajkoronája ovális arcot fog körül. Szemei sötétbarnák, majdnem feketék, ha belenézel a szemeibe előfordulhat, hogy elveszel a pillantásában. Szemöldöke szépen ívelt, orra pisze, ajkai pedig általában mindig mosolyra görbülnek. A kisugárzása általában nyugodt, vagy vidám. Ki sem néznék belőle, hogy egy komoly, elszánt nő takar az angyali külső. A bal karján egy vékony fehér heg húzódik végig, ez az a sebhely, amelyet az első bevetésén szerzett. Van néhány kisebb karcolás a lábain, a hátán és egy csúnya karmolás a derekán, de ezeket a sebek egy egyszerű illúzióval könnyedén elfedi, kivéve az első sérülését. Kedveli a sötét színeket, így főleg feketébe, vagy barnába jár. Szereti azokat a ruhákat, amelyekben könnyen tud mozogni, nehezen lehet rávenni, hogy vegyen fel szoknyát. A haját általában összekötve hordja, vagy feltűzi, de az is előfordul, hogy lusta magának frizurát csinálni, akkor egyszerűen csak hagyja úgy ahogy van. Sminkelni általában nem szokta magát, ilyen szempontból nagyon is fiús a lány, vagy túlságosan is Rontásűzős a stílusa…

    Háziállatok:

    Coan, egy menyét, akit harminc éves korában kapott az édesapjától. A menyét össze van kötve a lánnyal, így míg Nao él, addig a görény is.

    Személyes tárgyak:
    - Egy karpánt, aminek a párja Milan Woutersnél található. A tárgy segítségével, ha a másik megsérül, és a pánt párja a közelben tartózkodik, akkor a sebesült gyorsabban renegerálódik, emellett a pántok lévő kő fény segítségével jelzi, hogy a másik lidérc mennyire van a közelben.
    – Egy jelvény, amit a legtöbb belga Rontásűző hord. Különösebb funkciója nincs, csupán egy dísztárgy, ami a hovatartozást jelöli.
    – Rontásűző ruhák, fegyverek, páncélok, könyvek, felszerelések
    – Egy ezüstből készült nyaklánc, amin egy „N” betűs medál lóg
    – Egy napló, amit azóta vezet, hogy elszakadt Milantól
    – Az édesanyjáról, a régi házukról, Milanról fényképek
    Lucien du Bois
    Lucien du Bois
    .::Diák::.
    .::Diák::.


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Lucien du Bois Szer. Júl. 11, 2012 5:56 pm

    Sammael Crow karaktere

    Név: Draecia Ashengath
    Faj: Angyal
    Nem:
    Születési hely, - idő, kor: Felvilág, 1998. március 11, 14 éves
    Apa: Seroth Ashengath
    Anya: Celestine Nywor
    Testvérek: -

    Életrajz: 1997 decembere. Celestine minden áron azt akarja, hogy a lánya majd őrangyal lehessen, és lelátogathasson a földre, ha már egyszer se neki, se a férjének nem adatott meg ez a lehetőség. De nem olyan egyszerű a semmiből őrangyallá válni: a legjobb út erre Uriel arkangyal volt.
    Seroth tehát elkezdte keresni a férfi társaságát, és mire a kis Draecia megszületett, már közeli barátok voltak. Úgy tűnt, a lánynak egyenes útja van afelé, hogy felnőttként majd lemehessen a Földre, és valakinek az őrangyala lehessen. A nagy barátság odáig vezetett, hogy Draecy keresztapja maga Uriel lett. Egyébként a többi főangyallal nem ápoltak ilyen szoros kapcsolatot, szóval a kislány teljességgel azért nem protekciós helyzetbe született.
    A lánynak kiskorában arany élete volt: mindent megkapott, amit szeretett volna – noha ez számára leginkább a könyveket és állatokat jelentette -, mindig volt ki foglalkozzon vele – bár a keresztapján kívül igazából mindenkit elhajtott -, a legszebb ruhákban járhatott – na, jó, ezt azért élvezte -, és persze hárman ugrottak minden szavára. De mint semmi jó, ez sem tartott sokáig.
    Draecia apjának elég sok barátja volt, de minden barát közül Ometh volt a legfontosabb számára. A férfivel egyetlen baj volt: világ életében szeretett bajt keverni. Egyébként is minden második vagy harmadik évben kitört egy-egy kisebb lázadás a mennyben, ahol tíz-húsz angyal megbukott, de Seroth ilyesmiben sosem volt érintett. Egészen eddig.
    Ometh szép sorra gyűjtögetni kezdte azokat az angyalokat, akik elégedetlenek voltak, és mint legjobb barátját, Seroth-ot meg a feleségét is magával akarta rántani. Lassacskán telebeszélte a fejét a maga elképzeléseivel, míg a végén már maga a férfi is úgy vélekedett, mint barátja: Isten zsarnok, aki nem fogja fel, hogy nem mindenki szereti, így üzenetet kell küldeni neki. És hogy mi legyen az üzenet? Az, hogy elveszik az egyik legfőbb támaszát: megölik az egyik arkangyalt.
    Elkezdték előkészíteni a tervet, és végül 2012. január 23-án úgy határoztak, hogy az lesz a megfelelő nap. Persze az egész ügybe Celestine is belekerült, így hát az este Uriel angyalnak, és csak neki felkínált egy tányér süteményt, amely egy nagyon erős altatót tartalmazott. Éjszaka, amikor már mindenki aludt, Seroth elindult, hogy ő is teljesítse a dolog ráeső – oroszlán – részét. Neki kellett volna megölnie az arkangyalt. Igen, csak volna. Ugyanis Sariel éppen ezen az estén nem tudott aludni, így észrevette és elkapta a férfit.
    Természetesen felelősségre vonták őket, és rájöttek, hogy a felesége is benne volt, valamint megtudták tőlük a társaik nevét is. Egy pillanatig sem volt kérdés, hogy a szülőknek menniük kell, megbuknak, azonban mindenki tudta, hogy Draecia ártatlan. Az arkangyalok – leginkább Uriel, aki nagyon ragaszkodott a keresztlányához – igyekeztek meggyőzni, hogy maradjon a mennyben, majd ők felügyelik, de a kislány úgy döntött, hogy nem hajlandó elhagyni a családját.
    A legtöbben nem értették, de arra fogták, hogy még nem érti, mekkora árulást követtek el a szülei, és hogy nem tudja, milyen helyet veszít el. Pedig tudta. Nagyon is jól tudta, és iszonyatosan szégyellte. Borzalmas érzés volt számára, hogy a szülei ilyesmire vetemedtek, de mégis, úgy érezte, hogy mivel a vérük, hozzájuk tartozik, és hogy nincs választása, mennie kell. És még csak utálni sem volt képes őket.
    Így hát 2012. január 25-én az Ashengath család megérkezett a földre, anélkül, hogy bármilyen lehetőségük lett volna arra, hogy hasonló életvitelt folytassanak, mint odafent. Kemény kezdet volt, de idővel meglepően sikeresen boldogultak. Seroth és Celestine munkát találtak, és noha rossz körülmények között kellett élniük vagy négy-öt hónapig, sikeresen támogatókra találtak más bukottakban, így május végére már kimondottan jó anyagi helyzetbe kerültek. Ometh-szel egyébként véglegesen megszakították a kapcsolatot, noha a férfi próbálta keresni a családot.
    Szóval sikerült elég pénzt szerezni, ráadásul Draecia is megkapta, amit már nagyon régóta igazán akart: egy kissárkányt. Egy kereskedőtől szerezték, aki jutányos áron akart megszabadulni a tojásoktól, amik a nyakán maradtak. Így hát szinte ingyen sikerült megkapnia a „háziállatkáját”.
    Az életvitelükre visszatérve: június végén vettek egy viszonylag kis házat Qarin szélén, és a két felnőtt úgy döntött, hogy ez a sziget pont megfelelő lesz számukra, egyrészt, mert itt az azóta is őket időről-időre felkeresi Ometh-t is lerázhatják, másrészt azért, mert Fair Isle kellő békét ígért, harmadrészt pedig azért, mert itt volt lehetőségük jól kereső munkát találni. Szóval a család Qarinba költözött, így velük Draecy meg a sárkány is. A kislánynak végül is teljesen mindegy, hogy hol van, neki csak az számít, hogy megkapja, amire vágyik, és ne zaklassák túl sokan…

    Belső jellemzés: Draecia eléggé akaratos tud lenni: mindent azonnal akar, és csak akkor van meg a lelki nyugalma, amikor mindenki alászenteli magát annak a célnak az eléréséért, amit ő akar, ha mindenki kiszolgálja, és senki sem ellenkezik vele. Ami azt jelenti, hogy meglehetősen ritkán. A neveltetése és a gyerekkorban megszokott bánásmód mellett erre még az is rájátszik, hogy elkezdett kamaszodni, szóval a viselkedése jelenleg borzalmasabb, mint valaha. Ami, nos, nem éppen egy jó dolog a környezetében tartózkodókra nézve. Igazából egyébként nem olyan, amilyennek mutatja magát, egész egyszerűen csak magányos, szégyenkezik és fél. Fél megnyílni másoknak, és igazából ez okozza a viselkedése nagy részét. Jó, nem állítom, hogy alapvetően nem akaratos, mert az. De még mennyire. Viszont állítom, hogy az éles megjegyzései, a magányos farkas viselkedése és az egyéb negatív jellemzői leginkább a körülményeinek köszönhetőek, és ha valaki képes lenne elnyerni a rokonszenvét, az egy meglepően barátságos, őszinte és értelmes fiatal lányt láthatna meg benne.
    Külső jellemzés: Draecia nagyon alacsony, alig éri el a 150 centimétert, emellé ráadásul vékony is, szóval igazából csak két okból nem tűnik el teljesen a tömegben. Az egyik Canan, aki mindig ott van az oldalán, a másik pedig a mindig látható szárnya. Megszokta, hogy a Felvilágban sosem kellett elrejtenie őket, így idelent is ugyanúgy előhagyja a hófehér tollakat. Arcán még látszanak a gyerekkor nyomai, de az is egyértelmű, hogy elkezdett kamaszodni. Ha valaki a kékes-zöld szemekbe pillant, láthatja azt is, hogy a lány, fiatal arcához képest azért elég sok mindent látott már, és látszanak rajta az elmúlt nehéz hónapok. Ettől eltekintve nagyon szép: arca ovális, ajkát elegánsan lebiggyeszti, szőkés-vörös, hullámos haja mindig kibontva omlik a hátára és a vállára, valamint mindig hord benne valamilyen díszt. Ruházata általában elegáns, mások által vélhetően leginkább báli-, illetve egy másik korból származó ruhákból áll. A lényeg tehát, hogy akárhol is jár, mindig észre szokták venni.

    Háziállatok: Egy arany kölyöksárkány, Canan.
    Személyes tárgyak: Két legfontosabb tárgya a mennyből származik: egy arany, díszes tőr, amelyet odafent kovácsoltak és egy karperec, amelyet még Uriel arkangyaltól kapott kislánykorában. Harmadik fontos tárgya a naplója, amelyet idelent vett, egy qarini árustól.
    Lucien du Bois
    Lucien du Bois
    .::Diák::.
    .::Diák::.


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Lucien du Bois Csüt. Júl. 19, 2012 10:45 pm

    Név: Liliya Buryana
    Faj: negyeddémon
    Nem:
    Született: Novi Pazar, 1994. jún. 12. - 19 éves
    Apa: Andrey Galina - elhunyt
    Anya: Silvia Ilieva
    Testvérek: -

    Életrajz: Vannak, akik szerint az emberiséget fel lehetne osztani két csoportra: akik elégedettek azzal, amit a sors osztott rájuk, és vannak, akik nem. Persze ez így nem teljesen állja meg a helyét, ennyire egyértelműen nem lehet elkülöníteni egymástól az embereket. Ennél a dolog valamivel bonyolultabb.
    Így van ez Liliya Galinával is.
    Egy szép, nyári napon született, Silvia Ilieva, és Andrey Galina gyermekeként. Az anyja még így, több órás szenvedés után, izzadtságtól csatakos homlokkal is gyönyörű volt, ahogy a kórházi ágyon feküdt, karjában újszülött lányával – az apró, zöld szem kíváncsisággal telve mélyedt a meghatottságtól csillogó kék szemekbe. Rögtön életbe lépett az a leírhatatlan kötelék, ami anyát és lányát már az első perctől fogva összeköti – csak sajnos, nem örökre. Majd az apja vette át, hadd pihenjen Silvia. Andrey nem volt se szép, se jóképű: viszont valami megmagyarázhatatlan jóindulat áradt egész alakjából, olyan légkör lengte körül, hogy bárki, akivel találkozott, habozás nélkül képes lett volna rábízni az életét. És nem is döntött volna rosszul. Az újdonsült apa boldogságtól csillogó, zöld szemeit a haloványan mosolygó, gyönyörű feleségére emelte. Látszott rajta: rajongásig szerelmes belé, bármit megtenne érte. Imádja. Valami ilyesmit lehetett kiolvasni a kék szemekből is. Liliya valami csendesen békés arckifejezéssel szemlélte apját, s az új világot, amibe belecsöppent, ami annyi újat, szépet és rosszat tartogatott számára… Majd lassan elaludt.
    A szülőknek nem volt különleges történetük, nem történtek velük szokatlan, vagy furcsa dolgok. Az anyja Bulgáriában született, de az anyja magyar volt, aki, amint lánya férjhez ment, visszaköltözött Magyarországra. A férjétől elvált, mikor a lánya kisgyermek volt. Persze, nem ez a különös – hanem hogy Andrea, Silvia anyja démon volt. Ez magyarázta mind a lány, mind az unoka szépségét. S a lány természetét. Hiszen ő mindig is magányos alkat volt, ugyanakkor sugárzott belőle valami megmagyarázhatatlan gonosz szellem - ami mind az anyjából, mind a lányából, Liliyából hiányzott. Nameg Andrea öt évnél tovább nem bírta elviselni egy férfi jelenlétét… Jól megvoltak kettesben a lányával, Andrea mugli fodrász vállalkozása sok pénzt hozott. Majd Silvia is elköltözött, modellnek, majd fotósnak állt, kisebb bemutatókkal egészítve ki a bevételét. Későn ment férjhez, Andrey huszonöt éves volt, mikor megismerte a lányt (illetve akkor már nőt – csak ugye féldémonként az évek kevésbé fogtak rajta).
    Andrey egyébként nem volt varázsló (legalábbis egy jó ideig sikerült ezt eltitkolnia, még a felesége és a lánya előtt is!), és a szülei sem voltak azok. Egy egyszerű, középosztálybeli családból származott, apja kereskedő, anyja pedig tanár volt, egy helyi iskolában. Ő maga péknek tanult, sikeres vállalkozást indított, amivel elég pénzt keresett a megélhetéséhez.
    Silvia pedig volt olyan kegyes, hogy az esküvő előtt felvilágosította őt arról, hogy micsoda is tulajdonképpen. Ő pedig egészen jól viselte… Pár napig nem lehetett tudni, lesz-e esküvő, mert Andrey nem beszélt nemhogy a menyasszonyával, hanem senkivel sem. Na, igen, megdöbbentették a tények, kezdve azzal, hogy létezik mágia, egészen addig, hogy a leendő felesége még csak nem is ember… (Na persze ezeket már régen tudta, de a jó álcához jó hazugságok kellenek.)
    Mint említettem, Silvia anyja pedig pár hónap múlva visszaköltözött Magyarországra. Volt elég pénze ahhoz, hogy kevés munkából kényelmesen élhessen. Liliya később egészen tíz éves koráig minden nyáron nála töltött egy hónapot.
    Az esküvő utáni első két év jól telt… Ám az ötödik év második felében, mikor Liliya egy éves volt, minden összeomlott.
    Augusztus volt, hatalmas kánikula, Silvia a remegő nap utolsó fényeinél ült az apró ház teraszán a vidáman mosolygó kis Liliyával. Gyönyörű, kék szemeit a távolba meresztette, valami furcsa szomorúság rezgett bennük. Úgy érezte, neki nem ez jár, ő túl szép ahhoz, hogy így éljen, ő nem ezt érdemli… Itt van ez a gyerek, talán még szebb is lesz, mint ő, az apja szemeit örökölte, azokat a csodás, zöld szemeket, mindig is olyanokat akart ő is… De ez még nem minden, ez az apróság elveszi az életét, minden napja minden percét! Pedig ő még olyan fiatal, olyan szép. Annyi minden állna előtte, de így? Nincs ideje sem magára, sem másra, nem tölthet el a férjével két percet kettesben… Vagy talán már nem is akar. Már szinte gyűlölködve fordította tekintetét a kis arcra. Liliya elaludt. Apró, szőke tincsei, és már most kirajzolódó vonásai egyértelművé tették, hogy örökölte a démon vért. Az anyja felállt, óvatosan, hogy ne keltse fel, bement a férjéhez a szobába, ő éppen újságot olvasott. A karjába adta a gyermeket, és fagyos arccal csak ennyit mondott: „Elmegyek.”
    Hiába könyörgött neki Andrey, semmi sem hatott a féldémonra. Mindig is a maga feje után ment. Elég pénzt keresett magának híres fotósként, havonta más férfival volt, amikor megunta őket, egyszerűen szakított velük. Persze azok pedig elhalmozták a legkülönfélébb ajándékokkal, a legcsicsásabb ékszerekkel, nyaralni vitték Görögországba és Olaszországba, Párizsba és Rómába… Egyszóval: elérte, amit akart.
    Andrey pedig ottmaradt az eseményekből vajmi keveset sejtő apró Liliyával. Szépen cseperedett fel a lány, az apja fizetéséből eléldegéltek, ha nem is luxuskörülmények között, de legalább volt mit enniük. Hamar kiderült, hogy a lány a szépségen kívül nem sok mindent örökölt a démonok tulajdonságaiból: kiderült róla, hogy imádja a természetet, imád az erdőben csatangolni, vagy egy mezőn lovagolni a naplementében, valamint nem veti meg a zenét, szeret énekelni, és a kis zeneiskolában hamar rákapott a hegedülésre is. Mindamellett nem veti meg a szépet, viszont ódzkodik a túlzottan csicsás, túldíszített dolgoktól. Ami viszont a legfurcsább, hogy távol áll tőle bármiféle irigység és gonoszság – elég szerény, viszont amint ez hamar kiderült, nem a társaság középpontja. Próbáltak vele a helybéli gyerekek barátkozni, ő viszont csendes maradt, nem nyílt meg senki előtt. Ennek pedig az lett a vége, hogy a lányok, kinézete miatt irigykedni kezdtek rá. A fiúk viszont, főleg kamaszéveitől kezdve futottak utána. Egy darabig. Aztán feladták.
    Egyetlen egy ember tudott hozzá közel kerülni, a rá jellemben félelmetesen hasonlító Eva. Az utcájukban lakott, véletlenül találkoztak Lil kedvenc patakparti fája alatt, mikor Lil öt éves volt. Éppen a fa alatt ücsörögött, mellette feküdt egy loboncos szőrű, apró termetű kutya, a lány annak a füleit vakargatta, miközben az a neki hozott száraz kenyeret ropogtatta. Liliyának ekkor már derékig érő, fénylően szőke haja volt, a vonásai pedig még gömbölydeden aranyosak voltak. Törökülésben ült, a haja az ölébe lógott. Ekkor lépett oda hozzá a rövid, vörös hajú, szeplős kislány. S attól kezdve minden nap találkoztak, egymás összes titkainak tudójává lettek. Életre szóló barátság alakult ki közöttük. Ettől kezdve a kis Liliya nem volt magányos, csendesen tűrte, ha a nála nagyobb lányok szekálták, nem érdekelte, ha a fiúk gúnyolódtak rajta. Mert volt, akinek elmondja, volt, aki megértette.
    És Eva természetesen tudott arról is, hogy Liliya boszorkány. A gyermeki agy könnyen feldolgozta, sőt, rajongott is a tényért, hogy egy varázsló a legjobb barátnője. A lány faleveleket röptetett előtte szélcsendben, egy magból másodpercek alatt virágot növesztett – egyszóval olyan dolgokat művelt tudatlanul, amik jelezték, hogy egyszer majd mágusiskolába kell járnia.
    Nem is kellett sokat várni rá. Az apja, pénz híján, a helyi kis iskolába íratta be a lányt, mikor az 14 éves lett. Addig a mugli iskolában tanult, egyszerű tantárgyakat, mint bárki más. Na igen… Utálta a matekot. Biológiából és idegen nyelvekből viszont kiemelkedő volt.
    Tulajdonképpen nem bánta, hogy nem kell messzire mennie, hiszen így nem kellett elválnia Evától, ugyan úgy találkozhattak. A szomszédok, mármint azok, akik nem tudtak semmit a varázsvilágról, azt hitték, Novi Pazar egyik gimnáziumába jár, hiszen egy, a nagyvárostól nem messze levő faluban nőtt fel, és élt egészen tizenhét éves koráig.
    De ne szaladjunk így előre.
    Egyelőre ott tartunk, hogy beiratkozott az iskolába, aminek alig száz tanulója volt, az épület sem volt már a legjobb állapotban, és a tanárok már ki tudja, mióta nem kaptak normális fizetést. Az apja üzlete pedig kezdett a csőd széle felé vándorolni, mindenki a nagyvárosokba költözött, valamint megjelentek a nagy pék üzletláncok is, amiknek minden faluban volt üzletük, senki sem akart egy magánpékségben vásárolni. Mikor a lány tizenhat éves lett, azaz szinte nővé érett, be is következett a baj: csődbe ment az apró pékség. A szerencse csak az volt, hogy az apját felvették az egyik nagyobb lánc helyi üzletébe. A fizetés persze nevetséges volt, de több mint a semmi. Szóval el tudtak éldegélni még így is, ha nem is olyan jól, mint eddig, de még mindig volt tető a fejük fölött, és étel az asztalukon. Liliya pedig pozitívan látta a dolgokat, ezen túl is… Hiszen ott volt neki Eva, az apja szerette.
    Csak egy árnyék tulakodott be a fénybe.
    Az anyja.
    Ki tudja miért, de azon a néhány hétvégén, mikor volt kegyes meglátogatni a lányát, olyan hihetetlenül szemét volt vele, hogy először Lil nem értette, miért ilyen, s ha az apjánál rákérdezett, az nem is válaszolt. Majd rájött, hogy felesleges ezen drámáznia, és viszonozta a nő „kedvességét”. Akinek amúgy igaza lett, Liliya az apja szemét örökölte, tele élettel és csillogó kíváncsisággal, valamint az anyja szépségét, ha nem is érte őt utol, de csúnya biztosan nem volt. Egyszóval: akárhányszor találkoztak, az mindig veszekedésbe fulladt. Egyszer a legújabb pasijáról, egyszer arról folyt a vita, hogy miért járkál Liliya a nagyanyjához (mert az Silviával nem volt túlzottan jóban, Lil viszont imádta.) De legtöbbször apró dolgokról, minthogy mit hord Liliya, hogyan köti fel a haját, vagy éppen hogyan nem, mit eszik, hogyan viselkedik… Vagy Eváról, hogy miért barátkozik ilyenekkel. Igen, Eva sem volt egy könnyű természet, gondolkozás nélkül beszólt Silviának, a háta mögött szidta, mint a bokrot. Lil apját viszont imádta – szinte a sajátjának tekintette, hiszen az övé születése után pár hónappal meghalt. Így volt ez fordítva is, Eva anyját pedig Lil tekintette szinte a sajátjának. Az lett volna számukra a mennyország, ha összeházasodnak a szülők, de ez mindvégig csak álom maradt…
    S alig egy évvel a pékség csődbemenetele után bezárt az iskola is. Nem tudták tovább fizetni az ott lakó tanulók ellátását, a tanárok fizetését, az épület fenntartását. Év végén bejelentették: az iskola bezárt, viszlát, menjenek, ahova akarnak. Liliya nemigen bánta a dolgot, hiszen ott barátai nem voltak, a tanárok sem imádták (bár meg kell mondani, nem is utálták), szóval nem sok minden kötötte oda. A gond csak az volt, hogy a környéken nem volt több ingyenes iskola, csak megfizethetetlen magániskolák… Így nem volt választása: a Nezabarba kellett mennie.
    Szörnyű volt a búcsú, órákig zokogott Eva vállán a patak mellett. Imádta a kis falut, de nem csak ez volt a gond, hiszen ott kellett hagynia a legjobb barátnőjét és az apját egyaránt. Mégis megtette…
    Hiszen nem volt más választása.
    Amikor az iskolába került, enyhe kifejezés volt a hangulatára az, hogy lapos. Mire odaért, bár feldolgozta az eseményeket, de elfogadni, na, azt nem akarta. Ráadásul az első hónapban úgy tetszett, itt sem lesz másképp, mint előző iskolájában, itt is éppolyan magányos lesz. De a dolgok másképp alakultak… Összeismerkedett első jótevőjével. Gaea Nephelével, aki kérdés nélkül felkarolta és segített neki beilleszkedni. Liliya szinte a lelki társának tekintette/tekinti, akár az életét is rábízná - ahogy ez később meg is történt. Persze lett több barátja is, túlságosan sok ahhoz, hogy felsorolásra kerüljenek. Az biztos, hogy egyvalami sosem nem volt: magányos.
    Barátokból volt sok, viszont egyvalaki helyét senki sem pótolhatta… Mégpedig Yan Sergej Branimirét, az eléggé zárkózott fiúét. Valami csoda folytán a lánynak már a második találkozásukkor megnyílt, és magyarázat is érkezett a viselkedésére… Innen pedig már egyenes út vezetett a szerelemhez, de ez az út, mint kiderült, eléggé egyirányú volt. Egyszer összevesztek, aztán pedig a fiú eltűnt csaknem egy hónapra, s azok voltak a lány életének legszörnyűbb napjai, csaknem menthetetlen depresszióba süllyedt. Ám a boldogságuk ezután sem volt töretlen, a fiú üzleti ügyei miatt kénytelenek voltak szakítani. Nem bírták túl sokáig… Négy hónapig voltak külön, ez alatt pedig Liliya csaknem egyenesen egy másik fiú karjaiba szaladt, mindenkinek csak fájdalmat okozva ezzel. Igen, őt is szerette, de egyértelműen csak a Yan által hagyott űrt próbálta betölteni vele. Aztán, valami jó szándékú Cupidónak köszönhetően egy hétig vakon szerelmes lett Nemir Growalba, ami ismét katasztrófába torkollott: megbántotta Yant, a jelenlegi barátját, és saját magának is csak fájdalmat okozott, hiába nem emlékezett semmire abból a hétből. Végül azonban… ismét egyedül maradt.
    Ezalatt pedig Gaea hazaköltözött, aminek az egyedüli jó oldala az volt, hogy egy nála tett látogatásukkor Yannal egy vicces kedvű démon egy szobába zárta őket, és kényszerítette a fiút, vallja be, mit érez a lány iránt. Egyértelmű volt a végkifejlet, nem bírták tovább egymás nélkül. Aztán, a lány 18. születésnapján a fiú eljegyezte őt…
    Persze történt más is ez alatt az egy év alatt. Volt, akit megismert, és máris elveszített – Gerretet, a vicces, mindig jókedvű szaktársát. Egy farkas végzett vele egy nyári szakkörön.
    A barátai közül is volt, aki eltűnt, nem beszéltek hónapokig, vagy nagyon ritkán. De egyszer sem jutott eszébe azt kívánni, hogy bárcsak el sem jött volna az iskolába.
    A második nyáron viszont elege lett. Elege lett belőle, hogy kéthavonta meghal, vagy életveszélybe kerül valaki, hogy a stressztől olyan gyakran kiborul ő is, hogy már nem tudja, élvezze-e az életet vagy ugorjon le inkább a toronyból… Megfordult a fejében ez is. Viszont jobb ötlete támadt. Megszervezte a másik világba való átjutását, hogy daimont szerezhessen. A gond csak az volt, hogy nem egészen úgy sikerültek a dolgok, ahogyan azt tervezte. Azonban végül meglelte daimonját, a Kay nevű kolibrit. Úgy érezte, csak ekkor vált egésszé… azonban az ő kapcsolatuk sem tartott túl sokáig.
    Miután minden megváltozott:
    Ugyanez év október elején azonban, egy teljesen átlagos estén, a szobájába lépve egy levelet talált az ágyán. S ez a levél gyökeresen kiforgatta egész addigi, éppen összeállt életét. Ugyanis az állt benne, hogy az apja meghalt - azonban ez nem minden. A levelet ugyanis ő, Andrey írta, s bevallotta benne, hogy ő is varázsló volt, s hogy ezt el kellett titkolnia a lánya, és szinte mindenki elől, ennek pedig egy titkos hadseregbeli tagsága volt az oka. Ennek a csoportnak a célja egy, az egész világot elpusztítani képes fegyver megsemmisítése volt. A probléma csak az, hogy túl sokan védték azt a valamit. Nem, ez nem egy szokásos háború volt - nem voltak nyílt összecsapások, az egész teljesen titokban folyt. S az emberek azt sem vették volna észre, hogy nyer, vagy veszít a jó oldal, ugyanis a fegyver egészen egyszerűen átvette volna az irányítást az elméjük felett. Ebben a hadseregben dolgozott az apja, azonban pár héttel a halála előtt felgyorsultak az események, és egy kisebb összecsapásban életét vesztette, de az akció titkossága miatt, a toborzás lehetetlensége lévén csak rokon vehette át a helyét. Ez volt Liliya. Az összetört, alig tizennyolc éves lánynak tehát el kellett pakolnia a gyászát, és belevágni egy olyan dologba, ami annyira messze állt a jellemétől, mint a jég a tűztől. Ki kellett hát, hogy aludjon a láng, ami a lányban égett - be kellett fagyasztania a lelkét, hogy a viharok ne tehessenek kárt benne. Azonban a jég sem törhetetlen…
    El kellett hát hagynia szerelmét, a barátait, az otthonát, az egész életét. Ideje az elmúlt napokon keseregni pedig nem akadt egy csöpp sem: minden nap munkával telt. Először nyomoznia kellett, embereket felkutatnia, protekciókat szereznie. Aztán később már a gyilkolásra kényszerítették - hiszen a csapat egyre fogyott, az ellenség száma egyre nőtt. Ölnie kellett tehát, neki, aki addig egy légynek sem volt képes ártani. S ha ez nem lett volna elég, végig kellett néznie, ahogy a saját társait is megölik - néha az ő hibájából. Yannal egyszer találkozott: akkor majdnem az ő életének is vége szakadt, miatta. A napok egymás után vánszorogtak, a sötétségbe immár nem vegyült fény, csak egy kicsi, halványan pislákoló pontocska: a hetente érkező üzenetek a szerelmétől. Azonban egy idő után ezek is elmaradoztak, majd nem érkezett több. S ekkor vált a háborgó tenger a legsötétebbé. Nem látta többé a partot, csak a hatalmas hullámokat. Még villámok sem csapkodtak, hogy némi világosságot adjanak a végtelen sötétben. Semmi sem volt - csak a végtelen tenger, a reménytelenség tengere, és az ő szánalmas kis vitorlása, amin próbált kiutat találni az elviselhetetlenből. Egyetlen egy fénysugár mutatta neki az utat, mindvégig, és ez a szerelem volt.
    Egy napon fogságba esett, s élete legszörnyűbb napjait élte le élet és halál között, a fájdalom vékony fonalán ingadozva. Mindent tudott, mégsem mondott el semmit. Megölték a daimonját, de egy varázslattal őt életben tartották, ismét egyedül. Mégis megtörhetetlen maradt - végül megszöktették, félig holtan találtak rá, eszméletét vesztve, tele sebhelyekkel. Már az élni akarás is kiveszett belőle - de ismét talpra állt, szinte teljesen egyedül.
    Egy napon azonban, mikor már szinte az összes remény elveszett, és csak alig egy tucatan maradtak a csapatból az ellenség ezerfős serege ellen, mégis sikerült véghezvinniük a lehetetlent. Betörtek a táborba, hogy megtalálják a fegyvert. Az út során sokan életüket vesztették, csak ketten, egy súlyos sebesült és Liliya maradtak életben. Ők ketten felállították a varázst, ami elpusztíthatta a fegyvert, de csak egyikük élhette túl: és az a lány lett. Pedig úgy érezte, minek neki már élnie! A szenvedésért, a semmiért, a fájdalomért nem érdemes. A vihar elmaradt, de mi értelme létezni egy sivár lakatlan szigeten, egyedül, az emlékeivel? Ráadásul megsebesült, és a sebe halálos volt - azaz lett volna, de egy jó szándékú idegen megmentette. Ő sem volt képes azonban a lelke sebeit begyógyítani. Ő pedig nevet változtatott (Galináról Buryanára) egy bolgár falucskába költözött, le a tengerpartra, hogy szállodát indítson, és ott szenvedje át hátralevő életét a mardosó emlékek és a végtelen fájdalom közé szorítva.
    Azonban akadt egy probléma a tervében: amikor azt hitte, meg fog halni, írt egy levelet, azzal, hogy aki megtalálja, juttassa el Yannak. Ebben mindent leírt, ami az elmúlt nyolc hónapban történt vele, és, nos, elég depressziós hangnemben. Ez el is jutott a fiatal férfihoz. Nem volt hát más lehetősége, megvárta, amíg Yan megtalálja, és… a tervei szerint el akarta küldeni azzal, hogy ő jól van, tessék szépen elfelejteni, hogy valaha létezett. Elvégre kinek kellene egy ilyen lelki és idegroncs? De a szerelme is sokat változott: hamar felolvasztotta a jégszobrot, ami most Liliya volt, és nem ő, mint ahogy régebben. Így hát… a fiatal férfi múltja miatt egy lehetőség maradt: a Fyron Akadémiára menni, és próbálni begyógyítani milliónyi sebét, valamint ismét fellelnie önmagát. Ezúttal viszont ismét együtt azzal, akire a leginkább szüksége lett volna mindvégig - Yannal. De még ki tudja, mit tartogat számára, számukra az oly sokat ígérő jövő?

    Külső jellemzők:
    Haja aranyszőke, egyenesen a háta közepéig ér, de mivel természetes mivoltában hullámos, ezért ha nem alkalmaz egyenesítő bűbájt, kissé rövidebb ennél, azonban általában egyenesen viseli. Ha süt a nap, úgy tűnhet a távolból, mintha egy mesebeli tündér haja csillogna a napfényben. Ezt a különös ragyogást talán a démon mivolta, talán a belső szépsége okozza. Bőre puha és világos, de nem túlzottan - lebarnulni mégsem tudott sosem. Arca kedvességet sugároz, orra szépen ívelt, ajkai teltek és mosolygósak. Szeme élénkzöld, s a különös, kíváncsian kedves csillogása ritkán veszik ki belőle. Alkata karcsú, de nem túl sovány, vonásai gömbölyűek, akár egy fotómodellé. Nem túl magas, alig 165 centi, nőies kisugárzása azonban pótolja a hiányzó magasságot. Öltözködésében kedveli a nem túl feltűnő, de nem is túl egyhangú színeket. Főleg a természethez kötődő színekbe szeret öltözni, úgymint a kék, a napsárga, a zöld. Szereti a nőies ruhákat, ugyanakkor, ha olyan napja van, találkozhatsz vele egy sima farmerben és rövid ujjúban is. Kedveli a változatosságot, de nem ruhamániás. Sminket szinte egyáltalán nem használ, ahogy ékszereket sem hord.

    Belső jellemzők:
    Mostanában elég nehéz meghatározni a jellemét, így nem is fecsérelnék túl sok szót rá, pedig lehetne róla oldalakat teleírni - megpróbálom röviden összefoglalni. Régen könnyebb volt meghatározni a jellemét: mindenkivel kedves volt, azonban elég visszahúzódó. Nehezen bízott meg másokban, azonban akit közel engedett magához, arra akár az életét is rábízta volna. Kevés ilyen ember volt az életében, értük viszont az életét is odaadta volna/odaadná. Azonban, ahogy hullottak körülötte az emberek, először Eva, a legjobb barátnője, majd az apja, egyre jobban elvesztette barátkozós hangulatát. A régi iskolájában szeretett mások társaságában lenni, rengeteget mosolygott, szinte máshogy nem is lehetett látni. Azonban az évek során megváltozott: már kerüli az embereket, nem szívesen enged magához közel senkit, azon a kevésen kívül, akinek ez sikerült. Azonban még mindig kedves, csak a visszahúzódásra való hajlama nőtt meg egy kissé. Nem tudja eldönteni magáról, hogy kicsoda valójában, ezért vannak napjai, amikor csak ül egy eldugott sarokban és nem szól senkihez. Rengeteg rémálma van, amik néha nappal is gyötrik, szóval, ha látszólag minden ok nélkül elkomorodik és otthagy egy beszélgetés közepén, ne lepődj meg túlzottan. Ugyanakkor vannak elvei, és azok, valamint a szerettei mellett kiáll akkor is, ha ez az életébe kerül. Imádja a természetet, mindig is ott érzi jól magát, valamint a zenét: jól tud hegedülni, és valamennyire zongorázni is, bár azt nem tanulta tanárnál, csak úgy magától, illetve Yan tanította. Természetesen szeret mindenfajta állatot a kutyától a csörgőkígyóig, neki teljesen mindegy. Szeret segíteni másokon, főleg a gyerekeken és az állatokon - szóval a nála gyengébbeken. Amióta pedig az elmúlt hónapokban kiképezték vagy ötvenféle gyilkolási módszerre, valamint a fegyverek kezelésére (van is neki néhány) azóta képessé is vált erre.

    Háziállatok:
    Jelenleg nincs.

    Személyes tárgyak:
    - Mindig magánál hordja a Yantól a harmadik találkozásukkor kapott fekete követ.
    - Valamint a medálját, amibe ha beletesz valamit, az a Yannál lévő párjában jelenik meg
    - Az eljegyzési gyűrűje
    - A katanája, Hinoiri, valamint több kés, tőr, és pisztoly
    - Egy kép, amin az apjával és Evával állnak összeölelkezve (Lil 16. születésnapján)
    Lucien du Bois
    Lucien du Bois
    .::Diák::.
    .::Diák::.


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Lucien du Bois Pént. Júl. 20, 2012 12:58 am

    Sammael Crow karaktere

    Név: Milan Wouters
    Faj: Lidérc
    Nem: Férfi
    Születési hely, - idő, kor: Leuven, 1830. augusztus 18, 181 éves
    Apa: Anton Wouters
    Anya: Berit Aslaug
    Testvérek: Christian Wouters (meghalt egy bevetésen)

    Életrajz: 1830, Leuven. Anton Wouters és Berit Aslaug első gyermeke Milan néven érkezik a napvilágra a Szent Péter kórházban. Két rontásűző gyermekeként egyértelmű, hogy milyen sors vár rá: az apja ragyog az örömtől, hogy van egy fia, akit felnevelhet, és aki majd egy nap átveheti tőle a klánjukat. Azonban nem tellett bele sok idő, hogy Milannak öccse szülessen: 1838-ban világra jött Christian is. Az a Christian, akivel úgy nevelkedtek egymás mellett, mint az ikrek, és akikkel teljesen elválaszthatatlanok voltak.
    Ahogyan telt-múlt az idő, a két kisfiú egyre jobban elsajátította a különféle fegyverek használatát, és a rontásűzés csínját-bínját. Negyvenhat volt, amikor először volt bevetésen. Hogy jól végezte-e a dolgát? Panasz nem lehetett rá. Mondjuk hozzá kell tenni, hogy bizonyos mértékig a szerencse is közrejátszott az ügyben, mert nem volt túl sok csavar, sem meglepetés, mégis, negyvenhat évesen használta először úgy igazán a rontásűzői képességeit. Az öccse négy évvel később került sorra, vagyis inkább csak került volna, negyvenkét évesen. A probléma csak az volt, hogy amikor a klánjuk odaért a helyszínre, valaki más már akcióba lendült. Berit mindig is tiszteletben tartotta a többi klánt, ezért leállította a Verellwen klán tagjait. Mindez működött is, egészen addig, amíg az egyértelműen beavatáson lévő lány súlyos sebet nem kapott az őt megtámadó lénytől. Pontosabban egy gonosz erő által mozgatott testtől.
    Milan szeme felcsillan, keze máris csúszik az oldalán lévő kis zsákba, ahonnan azonnal előkerül egy kis kő. A kövön egy rúna van, a holmi pontosan az ilyen, holttesteket megszálló sötét lelkek ellen használandó. A fiatal lidérc három lépést tesz előre, miközben halkan elmormol egy bűbájt, majd felmutatja a követ, amin erős fénnyel felvillan a rúna, mire a test hirtelen elgyengül, és összeroskad a földön. Az ismeretlen lány hálás mosolyát látva ő is elmosolyodott, ekkor azonban megérkezik a mogorva apa, akinek egyértelműen nem tetszett különösebben, hogy Milan életmentőt játszott. Mielőtt azonban képes lenne különösebben reagálni, a férfi elrángatja a kislányt.
    - Ne is törd magad rajta, bátyó – szólal meg a melléje érő Christian. – Csak irigy, mert te vérprofi vagy, a kiscsaj meg nem.
    - Csak nem volt szerencséje, öcsi. Meg aztán… Te is lehettél volna a helyében – válaszol Milan, de közben nem Chrisre figyel, hanem az éppen ekkor visszaforduló Naomit nézi. Érzi, hogy még fognak találkozni a lánnyal…

    És igaza is lett. Néhány nappal az életmentős incidens után éppen az egyik leuveni játszótéren igyekezett meglógni a tesója elől, aki kitalálta, hogy Milan próbáljon meg nyomtalanul eltűnni, ő meg majd megkeresi estefelé. Szóval éppen az egyik fáról tornázta át magát egy másikra, amikor megpillantotta Naomi Verhoevent. Akit egyből sikerült is leijesztenie a fáról, szó szerint, ugyanis a kislány menyétestül a földön landolt. Amilyen rázósan indult azonban a második találkozás, olyan zökkenőmentessé vált szinte azonnal, amikor a lány rájött, hogy kivel is áll szemben. Így hát Milan sem unatkozott, amíg a tesója el nem akarta kezdeni keresni, hanem elbeszélte az időt Naóval, ráadásul még arra is volt utána ideje, hogy jó búvóhelyet keressen magának.
    Az évek teltek, és szépen lassan mind Mil, mind Nao, mind Chris felcseperedtek, és előbbi kettő életre szóló barátságot kötött. Persze Christian is sokat lógott a nyakukon, mégsem kötődött annyira a Jenael klán tagjához. Szóval telt-múlt az idő, a két Wouters gyerek egyre több bevetésen vett részt, egyre hatásosabban, mindeközben pedig a kapcsolataikra is volt idejük. Mindkettejüknek sok barátja volt, de Milan szemében senki sem érhetett fel Naóval. Hogy mégis miért, azt senki nem bírta megérteni: a lány borzasztó stílusban volt képes beszélni mind vele, mind másokkal, mégis, ő kitartott mellette. Egészen 1939-ig, amikor a belga lány nyom nélkül eltűnt.
    Az első időszakban Milan senkivel nem volt hajlandó beszélni, a házból csakis a bevetések ideje alatt tette ki a lábát, még Christiant is mindig elhajtotta. Szép lassan azonban újra képessé vált beszélgetni más emberekkel, újra beleszokott a társaságba, bár most már óvatosabban kötődött, mert tartott tőle, hogy ugyan az lesz a vége a dolognak, mint legutóbb. Szóval elkezdte feldolgozni a naós ügyet, és közben nagyon szépen fejlődött a rontásűzésben is. Annyira, hogy tizenhárom évvel ez után az elszakadásos incidens után elengedték kettesben a testvérével egy bevetésre.
    - Látod, Mil, nincs itt semmi gáz – nevet fel Christian, amikor úgy tűnik, hogy végre elhárítottak minden veszélyt. Kemény egy meló volt, az biztos… Azonban a fiatalabb Wouters fiú nem látja a háta mögött kevergő árnyékot, ami szépen lassan egy fekete alakká áll össze.
    - Chris! CHRISTIAN! – üvölt teli torokból Milan, elkerekedett szemekkel, kezében már villan is a rontásűző bűbájokkal kezelt dobócsillag, de mire mozdulni tudna, a testvérét keresztüldöfi egy fekete penge. Egy pillanatra teljes némaság ül a tisztásra, majd hirtelen szélvihar támad, a tisztást körülvevő fák felgyulladnak, a föld megremeg, és Christiant néhány inda rántja el a lénytől. A tisztás túlsó szélén álló Milan szemében gyilkos indulat remeg, ahogyan egy halkan, tiszta hangon elmondott ráolvasással végez a lénnyel. Ez után az arcára rettegés ül ki, ahogyan futva a testvéréhez érkezik, majd térdre zuhan mellette.
    - Christian… - suttogja, rettegéssel a hangjában. Körülöttük még mindig tombolnak az elemek, ahogyan Milan lelkében az érzések.
    - Mil… Milan – köhög fel a fiatalabbik fiú, és a szájából vér buggyan ki. – Bátyus… Fázom – suttogja halkan, könnybe lábadó szemekkel.
    - Itt vagyok, kisöcsém – súgja Milan, miközben az arcán két könnycsepp fut végig. Óvatosan az ölébe húzza a fiatalabbat, és végigsimít az arcán. – Bocsáss meg…
    - Nem… - Köhögés. – Nem a te… hibád. Ne… marcangold maga… magad. – Igyekszik ő összefüggően beszélni, de úgy, hogy a gyomrán átszúrt kard nyílt, vérző sebet hagyott rajta mindkét oldalon, nagyon jól tudják mind a ketten, hogy esélye sincs a túlélésre.
    - Christian… Ne, nem halhatsz meg, nem – motyogja egyre hevesebben, könnybe lábadó szemekkel. Ez nem történhet meg. Nem, az nem lehet, hogy Chris meghaljon, az képtelenség, neki élnie kell, mert életet érdemel, és nem halhat meg éppen azért, mert ő képtelen volt megmenteni…
    - Sajnálom… Itt… Itt kell hagyjalak – suttogja egyre gyengébben a fiatalabb fiú, mire Milan már semmi másra nem képes, csak arra, hogy rázza a fejét. – Nehogy… Összetörj… Folytasd… A munkát… És mondd meg anyuéknak, hogy szeretem őket… És téged is szeretlek, Mil – motyogja halkan, miközben a mellkasára potyogni kezdenek Milan könnyei.
    - Szeretlek, kisöcsém – súgja zokogva a fiú, miközben az öccse teste teljesen elernyed a karjai között, és végül már csak az ő sírása töri meg a csendet. Aztán az is elhalkul, majd hirtelen egy üvöltés zavarja meg a viszonylagos békét.
    - NEM! – A lángok ismét felcsapnak, de olyan hevesen, hogy vélhetően perceken belül leég a fél erdő, a szél vadul tépni kezdi a térdelő fiú ruháját, a föld helyenként felrepedezik, a levegőben felszakadt fűcsomók keringenek a két test körül. Aztán lassan minden elnyugszik, csak a tűz az, ami tovább terjed. Amikor Milan agyáig eljut a füstszag, semmi más nem jut eszébe, minthogy a mindig nála lévő por segítségével hazakerüljön, és elvigye magával az öccse testét.
    Amikor a két gyerek megjelenik a Wouters család házának nappalijában, a két felnőtt egy mozdulattal pattan fel.
    - Uram ég! – suttogja elkerekedett szemekkel Anton, Berit pedig, amikor felfogja, hogy mit lát, felsikít. Milan semmit nem fog fel, de amikor az apja ki akarja venni az öccse testét a kezéből, nem akarja engedni. Végül nagy nehezen elveszik tőle Christian holttestét, majd az apja felrántja az életben maradt fiút, és a szobája felé lökdösi. Amikor becsukódik mögöttük az ajtó, Anton villámló szemekkel fordul a fia felé.
    - Mi történt? Hogyan halt meg az öcséd?! – kérdezi követelően, hangosan. Milan csak megrázza a fejét. Nincs az az isten, hogy elkezdje magyarázni, hogy elmondja, ami történt.
    - Szóval így állunk… Tehát te voltál a hibás, azért titkolod, mi? – támadja le a férfi, mire Milan csak lehajtja a fejét. A következő reakció már nem szóbeli: Anton akkora erővel csapja arcon immár egy szem gyermekét, hogy a fiatal lidérc megtántorodik, és csak azért nem esik el, mert meg tud kapaszkodni az ablakpárkányban.
    - Mi történt, hadd halljam! – kiabál a férfi, de Milan továbbra sem hajlandó megszólalni. Soha, senkinek nem fogja elmondani mindazt, ami történt. Talán Naónak képes lenne elmondani, de hát a lány is eltűnt. A következő, amire eszmél az, hogy egy újabb pofont kevernek le neki, és a szobára némító bűbájok ereszkednek, a zár meg halkan kattan.

    Akkor verte meg először az apja. De nem érdekelte. Nem érdekelte már semmi, most már tényleg nem. Az, hogy az apja úgy megverte, hogy néhány napig alig bírt megmozdulni, nem volt mérhető ahhoz, hogy elveszítette a testvérét. De a megpróbáltatásoknak még nem volt vége. Alig két hét telt el, három nappal jártak a temetés előtt. Berit lelke úgy tűnik, nem bírta elviselni a fájdalmat: a nőt Anton találta meg a fürdőkádban. Felvágta az ereit.
    Ez volt az a pont, ahol betelt a pohár. Miután eltemették a fiú testvérét és édesanyját, a srác apja úgy döntött, hogy ideje elköltözniük Leuvenből. Middelkerke, egy kis, tengerparti belga város lett az új otthonuk, de ide semmi jó nem köti Milant. Az apja már nem engedte sehova, bár ő maga rendszeresen járt bevetésekre, mert a klán nem oszlott fel, azonban havonta legalább egyszer rajta vezette le a fájdalmát és a feszültségét, így ha mást nem, Mil megtanulta elviselni a fájdalmat. Emellett sok minden mást is megtanult, ugyanis a napjai két cselekvéssel teltek: tanulással és a tengerparton való lézengéssel. Ez utóbbi során kialakított egy kisebb haveri kört, de ők nem voltak fontosak számára, és csak arra voltak jók, hogy megtanulja, hogyan rejtse el a gondjait, és viselkedjen úgy, mint egy átlagos korabeli.
    Tehát tanult. Rontásűzést, ráolvasásokat, rúnákat, megtanulta, hogyan kell különféle mágikus tárgyakat elkészíteni, az alap három anyanyelvén kívül megtanult még kilenc másik nyelven, egyszóval annyi tárgyi tudást összeszedett, amennyit csak tudott. Más kérdés, hogy mivel az apja lényegében börtönben tartotta, semmi esélye sem volt arra, hogy éles helyzetben használja bármelyiket is…
    Az évek lassan vánszorogtak el, sok vitával és fájdalommal körítve. Végül elérkezett a 2012-es év, ami magával hozta a változást is. Azonban ahogy mondják, a változás sosem könnyű…
    - Te vagy a hibás mindenért, ami történt! Te vagy a hibás az öcséd és az anyád haláláért, te vagy az oka mindennek! Ha te nem lennél, Christian még mindig élne – fröcsögi az apja, mire dühösen rávág az asztalra, és felpattan.
    - Ne vedd a szádra a nevét! Miért nem bírod elengedni őket végre? – kiabál mérgesen, mire egy pofon lenne a válasz, ha ezúttal nem ugrana el előle.
    - Mit keresel még mindig a házamban? – sziszegi dühösen az apja. Milan szeme elkerekedik.
    - A fiad vagyok! – mondja halkan, de határozottan, igyekezve észhez téríteni a férfit. Amaz csak felhorkant, majd kifordul a fiú szobájából. Amíg Milan próbálja felfogni, hogy mégis mi a fene történik most, ő a szomszéd helyiségben csapkod valamit, majd egy pénztárcával jön vissza.
    - Pakold össze a cuccod, fogd ezt, és takarodj el – mondja, az asztalra dobva a kezében tartott tárgyat. A fiatal férfi szeme még inkább elkerekedik apja szavainak hallatára.
    - De… Hova? – kérdezi sokkos állapotban, mire Anton vállat von, és gyilkosan rámered.
    - Nem érdekel. Takarodj el, és soha ne lássalak többé – válaszol. Milan csak megrázza a fejét.
    - De hát nincs hova mennem, és… - kezd magyarázkodni, az apja azonban csak egy dühös pillantással félbe szakítja a mondandóját.
    - Nem érdekel. Száműzlek a klánból és kitagadlak a családból – mondja kegyetlenül, mire Milan szíve vadul megdobban. – Tűnj el innen, mire visszajöttem – teszi még hozzá, majd megfordul, és kilép az ajtón. A fiatal férfi csak meredten bámul utána, majd magához tér, felkapja a pénztárcát, és elkezdi számolni a benne lévő pénzt. Mire elég ez? Talán arra, hogy vegyen magának egy házat, de hol, mégis hova mehetne? Csak ez zakatol a fejében, majd hirtelen felkapja a mobilját, és tárcsázza az egyik haverja számát. Pár percig kicseng, majd egy fiatal srác hangja szól bele.
    - Halló?
    - Helló, itt Milan. Mondd csak… Mi is volt az a hely, az az iskola, amiről beszéltél?
    - Tegnap? Tegnap a Fyron Akadémiáról szövegeltem.
    - És mit is mondtál, hol van? Angliában?
    - A Fair Isle szigeten, igen, az Egyesült Királysághoz tartozik. De miért érdekel ez téged ilyen hirtelen?
    - Öhm… Apám kiadta az ukázt, hogy kíváncsi rá, hogyan tudok megélni a saját lábamon, és ez volt az első, ami eszembe jutott. Köszi a segítséget, búcsúzz el a nevemben a srácoktól. Csá! – hadarja, majd, mielőtt még a másik megszólalhatna, kinyomja a telefont, és a tőle telhető leggyorsabban pakolni kezd. Igazán nem akarja, hogy az apja itt találja…

    Ez tehát Milan Wouters története. Így került el Leuvenből Middelkerkébe, majd vett házat Qarinban, és iratkozott be a Fyron Akadémiára. Így kezdte meg az új életét, amelybe hirtelen egy régi barát is visszatért: itt találkozott újra Naomi Verhoevennel. Azonban még a lány sem a régi. És noha tudja, hogy mindenki változik, az első újratalálkozás illúziója hamar szétrobbant, amikor rájött, hogy a dolgok már sokkal bonyolultabbak Nao körül, mint amikor egy legyintéssel meg tudott győzni a környezetében mindenkit, hogy a csaj csak kicsit hóbortos, ez minden… Bonyolultabbak, mert most már nem teljesen biztos benne. Bonyolultabbak, mert még abban sem teljesen biztos, hogy ugyanúgy bízhat Naóban, mint amikor gyerekek voltak… Ezért hát a lánynak is csak az előre kieszelt hazugságot adta be, remélve, hogy nem kell sokat győzködni, hogy elhiggye. És meglepő módon egyelőre úgy tűnik, hogy Milan jobb színész, mint valaha hitte volna…

    Belső jellemzés: A srác egy eléggé összetett személy, bár első látásra meglehetősen felületesnek tűnik. Úgy tűnhet, hogy csak a nők meg a szórakozás érdeklik, hogy nincs semmi mélysége, hogy semmi komolyság nem szorult belé. Jó, tény, hogy legtöbbször így viselkedik, ráadásul messziről süt róla, hogy nagyon is kalandvágyó, szinte már ostoba módon vakmerő néha. Régen legalábbis sokkal elővigyázatosabb volt, és jóval, jóval kevesebbet beszélt. De az óta sok minden változott, annyi minden, hogy abba még belegondolni is rossz. A lényeg, hogy a felületes, szoknyapecér dumagép nem a valódi énje, noha megvan benne, igazából sokkal árnyaltabb személyiség. Hetven év alatt nem csak tárgyi tudásból gyűjtött össze sokat, de sok mindent megtanult más emberek – dokumentált – hibáiból. De az, ami igazán megváltoztatta a jellemét, egyértelműen az öccse halála volt. Legtöbbször kerüli, hogy bárkinek is a szemébe nézzen, ugyanis a sötétbarna, fényviszonyoktól függően fekete szemek mélyén borzalmas fájdalom ragyog az óta a bizonyos nap óta. Ezért hát kerüli a tekintetet, és ezzel együtt azt is, hogy kiadja magát bárkinek. Sok mindenen ment keresztül, és noha olyan, mintha semmi rossz nem történt volna vele, mélyen belül tele van gyógyíthatatlan sebekkel. Úgy tűnik tehát, hogy igazi, komoly barátságokat nem nagyon fog kötni, csak akkor, ha valaki nagy nehezen meglátja a valódi Milant az álca alatt, ami közel lehetetlen feladat.
    Külső jellemzés: Milan tipikusan az a típusú pasi, akiért minden csaj odáig van. Humorosnak tűnő jelleme mellett a kinézete sem éppen elhanyagolható: 185 centije mellé jön az, hogy meglehetősen sportos a testalkata, szóval a 73 kiló legnagyobb része izom. Egyébként viszonylag vékonynak tűnik, és egy kicsit görnyedt a válla, mert az elmúlt majdnem hatvan évet voltaképpen könyvek felett töltötte. Egyértelműen látszik rajta, hogy már férfiasodik: mindig vékony borosta fedi az arcát, amit direkt hagy meg így, valamint nem rég belövetett egy piercinget a jobb szemöldökébe. Szőkés-barna haja azonban még tinédzserfiúsan össze-vissza áll, és az öltözködése is mutatja, hogy még viszonylag fiatal: általában farmert vagy valamilyen sokzsebes nadrágot hord, egyszerű pólókkal, hidegebb időben pulcsival. Télen kedvenc viselete egy vastag pulóver, ami zöldesszürke színű, néhány fehér díszítéssel.

    Háziállatok: Egy mókus, Kris.
    Személyes tárgyak: Egy karpánt, aminek a párja Naomi Verhoevennél található. A tárgy segítségével, ha a másik megsérül, és a pánt párja a közelben tartózkodik, akkor a sebesült gyorsabban regenerálódik, emellett a pántok lévő kő fény segítségével jelzi, hogy a másik lidérc mennyire van a közelben. Ezen felül van még egy jelvény, amit a legtöbb belga Rontásűző hord. Különösebb funkciója nincs, csupán egy dísztárgy, ami a hovatartozást jelöli. Ez a kettő mindig rajta van, előbbi bal, utóbbi jobb csuklóján található. Ezen felül csak a szokásos rontásűző holmijai vannak, mint a belga rontásűzők egyenruhája, egy kis bőrzsákban különféle rúnák, megfelelő fegyverek, valamint egy pár könyv, amit még nem volt ideje digitalizálni. Minden más adatot a telefonján – ami egyébként egyike a legmodernebb és legjobb készülékeknek - tárol, de persze máshová is elmentette őket, mert bele is halna, ha bármi elveszne.
    Anonymous
    Vendég
    Vendég


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Vendég Pént. Júl. 20, 2012 1:57 pm

    Főkarakter: Tyla Perathon
    Név: Isobel Campbell (Izzy)
    Faj: Démon
    Születési hely, - idő, kor: Inverness, 1993. 10. 18., 18 éves
    Apa: Logan Campbell
    Anya: Aileen Campbell
    Testvér: Max Campbell (báty), Vailean Campbell (báty), Jennet Campbell (húg)

    Életrajz:

    Isobel Campbell megszületése előtt rengeteg dolog történt a családban, így talán érdemes némi háttér információval szolgálni a kedves olvasóknak. Richard Campbell egy inas volt az 1800-as években, és egy nemesi családnál, Montgormery-éknél szolgált. A szolgálóknak akkoriban nehéz volt az életük, és Richarddal meg a feleségével eléggé kegyetlenül bántak. Egészen addig, amíg az ifjú szolga meg nem unta a felette lévő nemesek ostoba parancsait. Egy éjszaka a démon felment a gazdáihoz, hogy megölte mindegyiküket, majd a közelben lévőknek módosította az emlékezetét, és a rokonait összehívva magukat állították be a nemesi családnak. Nyugodtan éldegéltek együtt, új alkalmazottaik lettek, és egyáltalán nem úgy bántak velük, mint a kutyákkal. Idővel, a gyermekeiket a híres-neves Roxfortba íratták, hogy ott folytassák tanulmányaikat. Ez a hagyomány a mai napig így működik, viszont a család akkora lett, hogy nem fértek meg Inverness-ben, így három részre szakadtak. Néhányan skótföldön maradtak, de voltak, akik Londonba és Qarinba költöztek. Isobel szülei a mai napig tartják a kapcsolatot a londoniakkal, viszont a qariniakat a lakosok gyújtották fel, miután kiderült, hogy kisgyerekeken kísérleteznek. A família azon része tehát kihalt, de igazság szerint a mai napig ott élnek abban a romhalmazban az ott ragadt lelkek.

    Visszatérve Isobelre, a családja különösen fontosnak tartotta a harci képzést, a kísérletezést és a vérmágiákat. Ezért még nagyon régen Campbellék igaz hogy nem vámpírok, de rászoktak a vérivásra. Nem tudni miért élvezik ezt, de örömüket lelik benne. Talán az is előfordulhat, hogy mindenki bolond náluk. Egyébként a leányzó Inverness-ben látta meg a napvilágot, épp úgy ahogy a bátyjai és a húga is. Édesapja bíróként dolgozik, míg az anyja modell egy helyi divatlapban. Két bátyja építészként tevékenykedik, míg a kishúga most másodéves a Roxfortban. Talán említeni sem kell, hogy mindenki a Mardekárba került közülük. Izzy tavaly végezte el az iskolát, méghozzá kitűnő tanulóként. A kviddicscsapatban terelő volt, de nem örvendett valami nagy népszerűségnek. Az edzésekre is csak azért járt el, mert muszáj volt neki, és nem is hagyhatta, hogy a bátyjai helyét más töltse be. Egyébként annak ellenére, hogy folyamatosan szerepelt a neve néhány helyen egyetlen barátja sem volt. Nem kellettek neki. Egyetlen egy élőlény van, akiben megbízik. Ő nem más, mint Kyle, a démonkutya, akit háromévesen kapott édesapjától. Isobel folyton azt hangoztatja, hogy neki egyik Mardekáros társaságára sincs szüksége így hát többnyire magányosan ücsörgött valahol, vagy éppen Kyle-lal beszökött a Tiltott Rengetegbe, és ott vadászott. Egyébként érdekes módon, ő a társaival ellentétben imádott tanulni, végül is őt a túlélésre képezték ki. Mindig kell lennie valaminek, amit fel tud használni, ha bajba kerül. Akár támadás, akár védelem szempontjából. Egyedül tanult meg vadászni, és a növényekről is plusz munkával sok mindent megtudott. Rengetegszer járt a gyógynövénytan tanárhoz, hogy a kérdéseivel bombázza, de a bájitaltan teremben is szívesen kuksolt. Világ életében magának való volt, hiszen soha nem találkozott olyanokkal, akikkel lett volna közös témája, vagy épp szimpatikusnak találta. Szép lassan teltek az évek, és Isobel még mindig nagyszerűen teljesített. Másokat korrepetált egyszerre több tantárgyból, és a Roxfortos évei alatt mások előtt igazi jó kislányként viselkedett. Aztán mikor szünetekbe hazatért, akkor a testvéreivel folytatták az ármánykodást, hiszen a bátyjai nem sokkal előtte elballagtak az iskolából. Azt pedig ne felejtsük el, hogy Max és Vailean elég nagy népszerűségnek örvendett. Jóképűek voltak, okosak és persze nem utolsó sorban imádták szívatni a Griffendéleseket. Mindenkivel közvetlenek voltak, és elég sok ember bizalmába férkőztek be így ez által, tehát abban az időben a baráti körük miatt nem különösebben foglalkoztak Izzy-vel, aki ennek csak örülni tudott. Aztán elérkezett a hetedik év, ahol az ifjú Campbell lány folyamatosan a vizsgáira készült, és meg is lett az eredménye. Az összes RAVASZ-a kitűnő lett, így a szülei hagytak neki egy kis időt az iskola végeztével. Így 2011 nyara és 2012 májusa között Kyle-lal az oldalán folyamatosan járta a világot, és kereste a bajt. Isobel mindig is bajkeverőnek számított, amikor nem a tanárok előtt játszotta a kisangyalt. Nagyon sok lénynek keresztbe tett már életében, és mivel Logan nem akarta, hogy szeretett kislányának baja essen, ezért beíratta a Fyron Akadémiára továbbképzésre. Így érkezett meg hát a leányzó 2012. május tizenkettedikén a Fair Isle szigetére, hogy elmebeteg csatlósokat és kihasználható embereket toborozzon maga mellé.

    Külső jellemzés:
    Hosszú, szőke hajával, kecses járásával bárkit képes lenne levenni a lábairól. Elsőre eléggé plázacicának tűnhet, de ez korántsem van így. Tény, ami tény Isobel imád néha napján elegáns ruhákat viselni, de nem hord semmiféle giccses ékszert, sem olyan ruhakölteményeket, amitől az ember elhányná magát. Sokszor szeret egyszerű ruhákba bújni, mert ilyenkor könnyebben el tud rejtőzni az emberek elől. Gyönyörű, halványkék szemeit elrejti, az esetek többségében inkább vérvörösre változtatja, hogy riasztóbb legyen a pillantása. Elég jó erőnlétnek örvend, bizonyára ez a sok kviddicsezésnek, és a magántanároknak köszönhető.

    Belső jellemzés: Isobel egy magának való lány, jobb szeret a kutyái társaságában lenni. Az utóbbi időben kissé labilissá vált a viselkedése, nem tudni, hogy mire hogyan reagál. Van amikor képes lenne leharapni valaki fejét, előfordul, hogy keresztül néz másokon, de rosszabb napjain képesen kedvesen is reagálni. Általában sokat csavarog, ezért nehéz megtalálni. Fyronon belül a Sylorinában és a könyvtárban található meg, de leginkább a szigeten szokott mászkálni, no nem azért, mert kedveli a friss levegőt és a természetet, hanem azért, mert folyton kísérletezik valamivel.

    Személy tárgyak:
    Olyan használati tárgyai nincsenek, amelyek különlegesnek számítanának. Azt leszámítva, hogy van egy medálja, ami ha bajban van, akkor azonnal értesíti az édesapját. Ezen kívül még rengeteg fegyvere van, főként az íjjal és a lándzsával bánik nagyon jól, így ezek hurcolja mindig magával. Viszont nem csak fegyvereket hord magával, hanem üvegcséket, bájitalokat is. Néhanapján gyógynövényeket, vagy mérgező dolgokat gyűjtöget. Imád bájitalokat főzni, bár a robbanóanyagokat és a mérgeket nagyobb kedvteléssel készíti el, mint a gyógyfőzeteket.

    Háziállatok:
    Van egy démonkutyája, aki a Kyle névre hallgat. Édesapjától kapta miután a férfi folyton azért aggodalmaskodott, hogy a lánya egyedül kóborol. Kyle Izzy társa, és bár a kutya nem tud beszélni mégis megérti a gazdáját, és imádja a leányzót. Rendkívül eszes és ravasz élőlény, aki mindig a gazdája kedvét keresi. Csakis Isobelre hallgat. Egy hatalmas, fekete kutyára emlékeztet, és csak egyetlen rendellenes dolog van rajta. Méghozzá a vérvörös szemei, de ezt szembetegségnek nyilvánítják csupán. De a démoni lénynek van néhány furcsa képessége: az egyik ilyen a mérgező nyála, amitől az ellenfélnek égeti kezd a bőre és hólyagok borítják be az illetőt, a másik pedig a borotva éles karmok és fogak. Isobel benne bízik csak meg annyira, hogy az állat mindent tud róla. Még a legféltettebb titkait is ő őrzi, így nem csupán egy testőr, hanem egy lelki támasz. A démonlány nem is tudná mi lenne vele Kyle nélkül.
    Van egy másik házi kedvence, akit Cahalnak hívnak. Őt Rowan O’Callaghantől örökölte meg miután a fiú meghalt. A lány nagyon nehezen dolgozta fel a másik halálát, de Cahal jelenléte valamelyest segít neki.

    Amarilla Darwin
    Amarilla Darwin
    .::Igazgató: Sylorina::.
    .::Igazgató: Sylorina::.


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Amarilla Darwin Pént. Júl. 20, 2012 4:14 pm


    Főkarakter: Liliya Buryana
    Név: Nicole Brise
    Faj: Vámpír
    Nem: Nő
    Születési hely, - idő, kor: Franciaország, Chelles, 1994. 02. 19. - 18 éves
    Apa: Fréderic Brise - elhunyt
    Anya: ismeretlen
    Testvérek: Chloé Brise – húg, 17 éves

    Életrajz:
    Egy csendes, otthonos kis francia faluban született, nem messze Párizstól. Szülei fiatalok voltak, nem régen házasodtak össze: igazi szerelmi házasság volt. Apja, Fréderic Brise gyógyítóként dolgozott egy párizsi kórházban, anyja pedig tanár volt egy helyi mágusképzőben. Egy évvel a születése után született meg a húga, Chloé, azonban az anyja belehalt a szülésbe. Az apja nem is beszélt nekik sosem róla, s Nicolenak sincsenek róla emlékei, hiszen, alig volt egy éves, mikor elveszítette. Így hát Férderic egyedül nevelte fel a két lányt, ennek ellenére mégis boldog család voltak. A két testvér jól kijött egymással - mind külsőleg mind belsőleg annyira hasonlítottak egymásra, mintha ikrek lettek volna. Mindketten jól teljesítettek az iskolába, népes baráti körük volt, bár főleg Nicolenak köszönhetően, hiszen Chloé nem igazán volt a társaság középpontja. Boldog gyermekkoruk volt, egy boldog családban és jó iskolában – ki más kívánhatott volna többet? Anyagi problémáik sem voltak, hála Frédericnek. Egyedül anyjuk elvesztése árnyékolta be az életüket, hiszen két lány anya nélkül, nem kis feladatot jelentett a férfi számára, aki ráadásul halála napjáig hordozta volt felesége emlékét. A két gyerek egyértelműen az anyjukra ütött, hatalmas kék szemeikkel és éjfekete hajukkal.
    Mikor Nicole hét éves volt, az apjuk új munkát kapott egy híres kórházban, Londonban, így hát kénytelenek voltak elköltözni. Nehéz volt az elválás, mindkét gyerek imádta a helyet, ahol eddig éltek, imádták az iskolájukat és a barátaikat. Egyszóval, szerettek ott élni, így nem volt könnyű az elválás. Azonban hamar hozzászoktak az új helyhez. Megtanultak angolul, pár év alatt anyanyelvi szinten – bár Nicole francia akcentusa a mai napig megmaradt – beilleszkedtek az új iskolába, új barátokat szereztek. Nehéz volt megszokniuk a kisvárosi élet után a nyüzsgést a nagyvárosban, de végül hozzászoktak, sőt, Nicole a maga részéről meg is szerette. Egy ilyen élettel teli kislánynak, mint ő, nem csoda, ha elragadták a fantáziáját a hatalmas épületek, a sok és sokféle ember, a nyüzsgő utcák és a rejtelmes sikátorok. Sokszor el is bolyongott, természetesen az apja engedélye nélkül. Fréderic viszont rengeteget dolgozott. Igaz, hogy több pénzt kapott és javultak az életkörülményeik, de egyre kevesebbet tudott foglalkozni a lányaival. Ezért egyre többször az amúgy felelőtlen Nicolenak kellett a kis Chloéra vigyázni, s bár nagyon is szerette a húgát, sokszor az agyára ment, és ilyenkor, nos… egyszerűen meglépett. Bezárta őt a házba, és órákon át barangolt a város zsúfolt utcáin. Imádta megfigyelni az embereket, hogy mit csinálnak, hova mennek, milyen ruhát viselnek. Különös szokása volt ez. Aztán lassan az emberek érzelmeit is elkezdte kutatni: vizsgálta az arckifejezésüket, az apró mozdulataikat. Lassan már néhány percnyi megfigyelés után ki tudta találni, hogy mit éreznek éppen, sőt, azt is, hogy milyen emberek valójában, hogy mi a munkájuk, hogy szeretik-e az állatokat vagy a gyerekeket, hogy szerelmesek-e, hogy mennyire jószívűek… Igen, neki ez volt a mindennapi szórakozása. Természetesen sok barátot szerzett így, egyrészt a kórházból, mert sokat volt ott az apjával, másrészt az iskolából. Az utcán nem állt szóba senkivel, ezt az egyet komolyan vette.
    Azonban egy nap, amikor tizenegy éves volt, az apja úgy döntött, meglepi a lányait egy kis túrával. Mikor Franciaországban éltek, sokat sétálgattak a mellettük fekvő erdőben, és a lányoknak azóta is hiányzott a természetben töltött sok idő. Így hát kocsiba ültek, és elindultak a hozzájuk legközelebb eső nemzeti parkba, az Exmoor National Parkba. Hosszú volt az út, így már hajnalban elindultak. Délelőtt tíz óra körül érkeztek meg, és neki is álltak megtervezni az útvonalat – a terv szerint estére értek volna haza… Azonban soha többé nem tették be a lábukat londoni lakásukba.
    Már késő délután volt, visszafelé tartottak a hosszú túráról. Mindkét lány és az apjuk is fáradt volt a sok sétától és az élményektől – még egy szarvaspárt is láttak legelni egy réten! – így aztán úgy döntöttek, megállnak pihenni egy erre kijelölt helyen. Lepakolták a táskáikat és nekiálltak a maradék szendvicsnek és innivalónak. A lányok boldogan ecsetelték egymásnak az élményeiket, az apjuk pedig boldog mosollyal hallgatta őket – nem csoda tehát, hogy senki sem vette észre a feléjük közeledő, hangtalan és villámgyors szörnyeteget. Az pillanatokon belül mögöttük termett, megragadta Fréderic nyakát, és a lányai láttára belemélyesztette vámpírfogait a férfi bőrébe. Nicole először mozdulni sem mert, ám hamar észbekapott, és lesokkolt húgát felrángatva futásnak eredt. A vámpír folytatta a táplálkozást, ám még így, fél perces hátránnyal is volt esélye beérni őket. Az élettelen test tompán puffant a puha talajon, majd a szörnyeteg a két kislány után eredt. Nagyon hamar beérte őket, eléjük vágott, és megállította őket – talán a puszta tekintetével. Magas volt, hófehér bőrű, és öreg kora ellenére is, valami félelmetes módon… gyönyörű. Hosszú, fekete haja csillogva omlott a férfi vállára, széles válla hatalmas erőről árulkodott, finom vonásai mégis érzékenységet sugalltak. Ráadásul a vámpír öltönyt viselt! Fogairól csurgott a vér, Nicole és Chloé édesapjának a vére, mégis úgy állt ott, mintha megmenteni érkezett volna a két testvért. Azonban Nicole ezt nem hitte el – rohanni kezdett. A vámpír karon ragadta őket, Nicole pedig észrevette, hogy nem messze tőlük egy ház áll: alig száz méterre volt, és tudta, hogy ha valahogy sikerül lefoglalnia a vámpírt, a húga el tud jutni oda. Így aztán, kisurranva a szörnyeteg karjai közül, eliszkolt a másik irányba, azt sikítva: „Fuss!”. S mikor a vámpír, bár először elengedve a testvérét, mégsem utána, hanem a húga után eredt, ő, még az utolsó pillanatban észrevéve ezt, hátulról az éppen hezitáló vámpírra vetette magát, aki a meglepettségtől megtántorodott. Ennyi, plusz az a további két másodperc, amíg Nicole be tudta fogni a lény szemét, elég volt a húgának: megmenekült. Nicolet pedig valami iszonyatos erő hajította egy fának, úgy érezte, a csontjai ripityára törnek. Majd eszméletét vesztette.
    Egy sötét, dohos szobában tért magához. Mindene fájt, valószínűleg több csontja is el volt törve, a feje pedig vérzett. Vele szemben ott ült a vámpír.
    - Üdvözöllek. Marc Cruel vagyok.
    Vigyorgott a félholt lányra. Egyértelműen magának adta a nevet, talán ez volt az oka az ajkaira kiülő önelégült vigyornak. Jól szórakozott magán. Azonban a következő mondatát már komoly ábrázattal adta elő, s ez volt az utolsó dolog, amire a nagy fájdalom előttről emlékezett.
    - A következő néhány óra pokoli lesz számodra, ugyanis meg kell halnod, hogy aztán a legnemesebb élőlény, a vámpír képében születhess újjá. Nos… találkozunk a túlvilágon, édes!
    Aztán sötétség. Az ezt követő napokban, percekben, vagy néhány órában, ahogy a vámpír mondta – ugyanis Nicolenak időérzéke már nem maradt – iszonyatos, pokoli kínokat kellett kiállnia. Nem halt meg, csak szenvedett, de úgy, ahogyan az minden ember számára elviselhetetlen lett volna. Mégsem halt bele a sokkba és a fájdalomba, legalábbis egy jó darabig még nem. Aztán, ki tudja, mennyi idő múlva, megszűnt a fájdalom, s ő kinyitotta a szemét. Az első dolog, amit meglátott, az a keze volt. Hófehér volt, egyetlen karcolás nélkül. Pedig az éjjel biztosan összekarmolta, emlékezett a vér szagára. Aztán észrevette, hogy a hideg padlón hever. Felült, lassan, arra számítva, hogy minden tagjába bele fog hasítani a fájdalom. Mégsem így történt… Lassan végigtapogatta magát. Meztelen volt – egyetlenegy sérülés nélkül. A bőre mindenhol hófehér és hideg volt, a haja pedig, mintha most jött volna a fodrásztól. És… valami furcsa éhséget érzett, de nem úgy, ahogy eddig. Aztán beléhasított a felismerés: vérre vágyott, de annyira, mint még soha semmi másra. Ekkor besétált a szobába a vámpír, és egy ruhát dobott a rémült lánynak, aki azonnal felvette azt. Egy egyszerű fekete szoknya volt. Aztán Marc egy, a sarokban álló, ósdi tükörre mutatott. Nicole lassan odasétált, s elállt a lélegzete attól, amit látott. Gyönyörű volt. Bár még tizenkét éves sem volt, mégis úgy nézett ki, mint egy fiatal nő, de mégsem azon a vonzó módon, hanem inkább aranyosan, mint egy gyerek. Egy gyönyörűszép kislány. Fekete fürtjei csillogva omlottak vállára, hófehér bőrét mégjobban kiemelve a fekete ruhával együtt, amit mintha ráöntöttek volna. Vonásai még nem teljesen nőiesek, de gömbölyűek és ártatlanságot sugárzóak voltak. A szeme pedig… hatalmas volt. Eddig is büszke volt rá, mert nagy és kifejező volt, ráadásul a zöld sokféle árnyalatában pompázott, azonban most… Olyan volt, mintha megfestették volna. Lassan elfordult a tükörtől, és fogvatartójára fordította tekintetét.
    - Mostmár vámpír vagy, kicsikém. Majd én megtanítalak mindenre, amire kell.

    S ettől kezdve Marc nevelte a lányt. Bár Nicole utálta élete minden percét, nem tudott megszökni, a vámpír minden mozdulatát figyelte. Lassan megtanította mindenre, amit tudni kell egy gyilkosnak. Hiába nem akart embert ölni, a szomjúság és mestere kényszerítették rá. Hiába gyászolta volna az apját, vagy kereste volna meg a húgát, nem hagyta neki, sem ő, sem a tudat, hogy ő mostmár nem léphet emberekkel kapcsolatba. Hiszen neki csak táplálékok. Így hát a napjai a vámpírlét megszokásával és a fortélyai megtanulásával teltek. Hamar kiderült, hogy elég tehetséges: lassan gyorsabban volt képes futni, mint tanítója, azonban a közelharcban még sehol sem állt hozzá képest. Persze ezt is tanulta, nagyon sokat. S ha a lány nem teljesített jól, néha napokra bezárta, éhezve egy pincebeli szobába. Aztán, ahogy egyre szebb és nőiesebb lett, egyre többször meg is erőszakolta. Hiába küzdött, nem volt elég erős. Néha, hiába gyógyultak be a sebei nagyon gyorsan, napokig nem tudott egy-egy ilyen éjszaka után mozdulni. Egyszóval, pokol volt az élete, még akkor is, amikor már „megszokta” a gyilkolást. Sokszor gyötörték rémképek az áldozatairól. Pedig néha hetente több is volt. Mestere egyértelműen élvezte a gyilkolást, néha egy-egy áldozatot hetekig tartottak a pincében, és Marc minden nap megverte, néha pedig Nicolet kényszerítette erre. Ritka volt, hogy azonnal megölte az áldozatát, általában órákig elszórakozott vele. Persze, nem mindig Londonban vadásztak, az túl feltűnő lett volna. Sokat vándoroltak. Nicole pedig napról napra jobban szenvedett…
    Míg végül be nem töltötte tizennyolcadik életévét. Ekkor, egy este tanítója olyan kegyetlenül bánt vele, hogy végleg elhatározta: el fog szökni. Elég erős volt már, és egyre gyorsabb. Így hát egy hét múlva, mikor ismét vadászni indultak, leütötte mesterét, s mire az magához tért, ő már legalább tíz várossal odébb volt. Marc iszonyatosan dühös volt, de a nyomeltüntetésben is kiváló Nicole nyomára nem tudott rábukkanni.
    A lány azóta nem ölt embert. Mindig csak annyit ivott, amennyi feltétlenül szükséges volt, bár ehhez nagy erőfeszítésre volt szüksége. Így az áldozatai csak egy kis sebből és szédülésből vehették észre a támadást. Magányosan bolyongott így, hónapokon keresztül, városról városra. Találkozott más vámpírokkal, de messziről elkerülte őket. Végül azonban, rettegve attól, hogy volt mestere rátalál, úgy döntött, kell egy hely, ahol elrejtőzhet. Ekkor hallott először a Fyronról – de nem habozott sokáig, amikor úgy döntött, itt telepszik le. Így hát, 2012. július 19-én este bekopogott az akadémia hatalmas kapuján, remélve, hogy itt végre menedékre és békére lelhet – de legfőképpen időre, hogy újra felfedezhesse magában a fényt.


    Belső jellemzés:
    Alapvetően kedves és közvetlen lány, ám az emberekkel nehezen jön ki – hiszen nehéz levetkőznie a tudatot, hogy ők a tápláléka. A többi lénnyel viszonylag jobban kijön, szereti mások társaságát. Régen sokat nevetett, mára azonban nagy feladatot vállal magára, aki fel akarja vidítani. De ha ez sikerül, elő tudja hívni régi énjét: azt, aki imád viccelődni, nevetni, mindenkivel kedves és empatikus. Mostanában viszont, főleg ha rossz a kedve, gyakran bunkó és fagyos. Azonban vámpír létére nem szeret gyilkolni, sőt. Megveti az élet jogtalan kiontását. Utálja magát azért, ami. Szeret edzeni, jól bánik a legtöbb fegyverrel. A mágia viszont nem az erőssége. Szeret olvasni, szereti a zenét. Nem túl profin, de tud zongorázni, még ember korában tanulta meg. Amúgy nemigen van más hobbija, hiszen nem csinált mást az utóbbi hét évben, csak gyilkolt és a gyilkolást gyakorolta. Szóval a társasági érintkezésekben sem túl profi. Lesz mit gyakorolnia az iskolában, az egyszer biztos. Fontos még megemlíteni máig is elég erős francia akcentusát, ami különösen kiérződik ha ideges vagy izgul - egyszóval ha megfeledkezik magáról.

    Külső jellemzés:
    178 centiméter magas, karcsú alakja akár egy modellé. Amúgy sem volt csúnya, de így, a vámpír vér miatt hihetetlenül gyönyörű lett. Hófehér bőre és idomai olyan hibátlanok, hogy egy plasztikai sebész el sem hinné, amit lát. Lábai hosszúak és formásak, csípője pedig valami elegáns íveltséget hordoz magában. Hosszú, fekete haja gyönyörűen csillogva keresztezi hosszúkás, nőies arcát.
    Ajkai teltek, szemei, amelyek hatalmasak, a zöld szín rengeteg színárnyalatát foglalják magukba. Vonásai nem gonoszságról, inkább valami különös jóindulatról árulkodnak, ahogyan szeme csillogása is. Ugyanakkor a tartózkodás sem hiányzik róluk, olyan, mint egy megközelíthetetlen jégkirálynő. Ruházata általában fekete-fehér darabokból áll, ritkán hord színes darabokat. Ékszereket és sminket nem visel. Tisztában van vele, hogy milyen szép, de soha, egyszer sem élt vissza vele, ahogyan azzal a képességgel sem, hogy képes az emberek gondolataiban olvasni.

    Háziállatok:
    -

    Személyes tárgyak:
    Csupán egy nyaklánc, amit az apjától kapott - a húgának is ugyan ilyen van. Ezt mindig magán hordja, emlékezteti arra a napra, amikor elveszített mindent.
    Amarilla Darwin
    Amarilla Darwin
    .::Igazgató: Sylorina::.
    .::Igazgató: Sylorina::.


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Amarilla Darwin Pént. Júl. 20, 2012 5:02 pm

    Főkarakter: Amarilla Darwin
    Név: Laurent Marcel Beaulieu
    Faj: Angyal
    Nem: Férfi
    Születési hely, - idő, kor: Franciaország, Marseille, 1993. szeptember 23.
    Apa: Loriel Beaulieu (elhunyt)
    Anya: Deanna Teandust (elhunyt)
    Testvérek: Julien Beaulieu

    Talán nem meglepő, hogy Franciaországban járunk. Valahol az 1985 környékén ahol két ifjú pár úgy döntött megesküdnek. Deanna Teandust és Loriel Beaulieu összeházasodtak 1986 júniusában. Az ő szerelmük természetesen teljesen igaz volt. Az angyal dinasztia örömmel eskedte meg a két párt akik Marseilleben költöztek egy hatalmas kúriába a Beaulieuk javára. Ők azokhoz a népekhez tartóztak, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy kívülállókkal álljanak szóba. Elítélik a bukott angyalságot és nem tűrik meg maguk között.
    Úgy tartotta szokásnak, hogyha egy családtag öl vagy bukott angyalokhoz szeretne tartozni fogták és kitagadták. Nem csak a birtokról.
    A Beaulieu család kúriája 1987 telén különös fordulatot vett. Deanna meg lett áldva egy örökössel, aki végig viszi a családot. Akkor született meg az a fiúgyermek, aki természetesen imádott mindenki. Julien Beaulieu bezengte a kúria falait. Ahogy cseperedett egyre jobban kezdte érdekelni a világ. Már egészen kis korában megtanították írni és olvasni. 6 évesen olyan könyveket bújt mint például A második világháborúról szóló könyv, Ókori történelem, Görög és Római mitológia. 7-8 évesen kezdett el vívást tanulni és természetesen a korához képest igen művészi lélek volt. Ám azonban ahogy Julien nevelkedett kezdett férfiasabb lenni, de volt egy olyan angyal a közelében, aki megváltoztatta.

    *****
    A sors új fordulatot vett. Julien beleszeretett egy lányba, aki rossz útra terelte. A Beaulieuk figyelemmel kísérték a fiú minden egyes viselkedését. Ő nem úgy öltözködött, ahogyan ők. Nem úgy viselkedett és egyszerűen kilógott a sorból. Amikor megszületett Laurent 1993. szeptember 23.-án. Ugyanúgy a Marseillesi birtokon született. A kisbaba hangjától zengett a kúria. Megszületett az újabb fiúgyermek akit Laurentnek neveztek el. Meg voltak arról győződve, hogy valami különleges személy lesz a gyermek, hiszen a Beaulieuk mind azok. A viselkedésük és a stílusuk. Laurent neve babérral koronázottat jelent. Loriel és Deanna úgy döntöttek, hogy a fiú nagyapjáról nevezik el a srácot. Hasonlított az édesapjára. Ugyanolyan volt az arcizmai a szeme. Ahogy egyre jobban növekedett úgy kezdett fejlődni a srác. Egészen kiskorától kezdve hárfázni tanították. Julien neveltetésében benne volt, hogy a kis srác vívni és harcolni tanuljon angyal létére. A szülei ellenezték, hogy a srác ki legyen képezve, de nagy nehezen beleegyeztek. Végül is amikor a srác 3 éves volt akkor voltak ezek az ellenségeskedések. Julien el szerette volna venni Brookeot. Loriel folyamatos megfigyelés alatt tartotta Julient aki fellázadt ellenük.
    Laurent még 5 éves lehetett, amikor történt ez az eset.
    - Mondd meg, mit tegyek? Nem fogom a te parancsaidat megszegni. Azt hiszed az a tökéletes, ahogy éltek. Pedig nem! Eljön még a nap, amikor valaki megátkozz titeket. . – A kúria a barna hajú sráctól zengett. Ez volt Loriel Beaulieu és Julien Beaulieu utolsó találkozása. A férfi szemei nagyra kikerekedtek és a vele szemben álló fiatal férfit nézte. A srác, akit neveltek az nem ő volt. Az a Julien Beaulieu, akit neveltek teljesen más alkat. Az angyal, akit egykor megismert megváltoztatta a nézeteit. Ezt a részét szégyelték és nem is emlegették fel, amikor kiderült, hogy Bukott angyal családtagjuk van. Julienre nagyon kiakadtak és nem tudták a mai napig el felejteni. Csak áll meredten és bámult rá. Laurent letipegett a lépcsőn egyenesen oda ment Julienhez és meghúzta a nadrágját.
    - Testvérem.. Gyere velem zenélni. – A kis srác nézett a zöld szemeivel a fiúra, aki ridegen meredt rá. Leguggolt hozzá, megfogta a vállánál és rámosolygott.
    - Ne haragudj drága kisöcsém. Nem tartozom ide többé. Neked nincsen testvéred csak édesanyád és édesapád.
    - Hord el az írhádat! – Ripakodott rá az apja és a srác eliszkolt. Azóta nem lehetett hallani róla. Laurent emlékét meg módosították és természetesen ennek fényében növekedett és tanulta meg a harci kiképzést. Barátai természetesen voltak. Ő olyan alkat volt, aki könnyedén beilleszkedett. Idősebb korában rengeteg mindent megtanult. Járt Olaszország, Kanada, Spanyolország, Japán, Egyiptom ezeken a helyeken rengeteg időt töltött és tapasztalatott szerzett. Ismerkedett meg újakkal. 16 évesen tért haza. Apja a fiú jóvoltából estélyt rendezett ahova az összes nemesi angyalt meghívatta. Természetesen bemutatta a tudását és lelkesedett, hogy itthon lehet.
    - Én nyertem! - Szólalt meg a kisebbik unokahúga Maria, akivel természetesen vívni szokott. Felnevetett és elismerte a lány győzelmét.
    Az estély. Amit Beaulieu fívérnek rendeztek elkövetkezett. A szobájában a srác készülődött. Az öltözete egy régi fehér ing és középkori páncélzatú ruha. Ez volt az ő viselete az estélyre. A Beaulieuk gyakran rendeznek estély és ilyenkor meghívják az összes nemesi vérből származó angyalt. Az estélyen kötelező táncolni minden olyan legénynek, aki a 20 életévét betölti és megházasodni készül. Deanna és Loriel megtalálta a megfeleő lányt a fiúnak. Ugyan olyan a viselkedés, tanult távolsági illetve közel harcot és több féle nyelven beszél. Aki ránéz, az azt hiheti, hogy Laurentet lány példányban.
    Telt múlt az idő.. Loriel és Deanna különös és furcsa módon elhaláloztak a fiú 19. születésnapján. A kúria kertjébe találtak rá Deannára, akit felakasztottak. A férfire pedig az istállóban találtak rá úgy szintén. A családtagoknak volt sejtésük arról ki tehette ezt a szörnyűséget. Amiről Laurent nem is tud. A fiút gyámság alávette a nagybátyja, aki imádott teljes szívéből. Ő tanácsára került be a Fyron Akadémia falai közé, hogy próbáljon megkibontakozni és ne érezze magát egyedül. Úgy gondolta, hogy ezzel segít a fiúnak és lelki egyensúlyba tartja, míg eljön az ő ideje. Az mikor lesz? Amikor a sötétségből előjön az a valaki, aki átvegye a kúriát és a dicsőséget a család felett.

    Belső jellemzés:
    Alapjáraton véve nyugodt a fiú. Nem ellenségeskedik senkivel. Csendes típus. Az egyszerű halandó emberekkel ritkán áll szóba. Úgy tartja, hogy mivel ő tudja honnan jött érezteti ezt másokkal. Folyamatosan képzés alatt állt, és ha harc lenne, akkor meg tudja állni a helyét. Nem vitatkozik, senkivel sem ő szívesen segít és engedelmeskedik másoknak. Nem szeret gyilkolni ő az, aki a becsületet és a békét őrzi. Ennek az elvnek szeret élni és hisz abban, hogy ezt át tudja nyújtani másoknak. Imádja az elementális dolgokat. Közel áll hozzá, ahogyan a varázslás is. A fekete mágiát ugyan tiltották tőle, de a mentálmágiát mindig is profi módon tudta alkalmazni. Barátkozás terén rengeteget kell fejlődnie. Ő nem olyan, aki szóba elegyedik akárkivel. Ha szimpatikus neki az illető, akkor egyenrangú partnerként kezeli. Ha nem akkor is, de a beszédéből érezni lehet ezt az egészet.
    Külső jellemzés:
    195 cm magas és vékony alkatú. Általában soha nem hízik meg rengeteget eszik. A vonalaira oda figyel és arra is, hogy ő éppen mit eszik. Tehát kevés zsíros kalóriát termel a szervezete. A bőre fehér. Bár napon rengeteget van, kin nem igazán fogja meg a nap. Az arca sima és szép. A szeme szürkés-zöld, de néha össze lehet keverni a hamuszürkével annyira szép. A haját általában akkor szokta be zselézni, hogyha nem bírja tovább. Általában középkori páncélzatban járkál és nem zavartatja magát, hogy ez már a modern kor. Néha-Néha felvesz pólot, de megmarad ennél a szokásnál.

    Háziállat:
    -
    Személyes tárgyak:

    Egy gyönyörűen megkovácsolt kard amit Laurent a 18 születésnapjára kapott az édesapjától. A vonások a rúna betűk gyönyörűen vannak formázva. Ezzel tud a legjobban harcolni a srác. A markolata ezüst berakású. Egyensúlyozott és természetesen nem nehéz.
    Anonymous
    Vendég
    Vendég


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Vendég Szomb. Júl. 21, 2012 2:22 pm

    Főkarakter: Tyla Perathon
    Név: Emerick Achterberg
    Faj: Lidérc
    Nem: Férfi
    Születési hely, - idő, kor: Frankfurt, 1832. december 29., 180 éves
    Apa: Jurian Achterberg
    Anya: Aniela Pawlak
    Testvérek: Jürgen Achterberg (báty), Lothar Achterberg (báty)

    Életrajz:

    Sok-sok éve történt már, hogy a Moldwar klán átlépte a német-lengyel határt, ugyanis a klánfeje egy olyan megbízatást kapott, ami miatt kénytelenek voltak ott hagyni hazájukat. Ez a megbízatás abból állt, hogy egy Legnica nevű várost kellett megszabadítani egy sárkánytól, akinek valljuk be, elment a józan esze. Nagyon sok klánt felfogadtak a lengyelek, de a sajátjaik nem voltak képesek legyőzni az őshüllőt. Mivel akkoriban a Moldwar klánt egész Európában ismerték a varázstudók, ezért a kétségbeesett városiak egy követet küldtek értük, hogy busásan megjutalmazzák őket, ha megszabadítják őket a bestiától. Mondani sem kell, a klán kapott azon ajánlaton, így néhány héten belül már a lengyel városba érve mérték fel a pusztítást. De egy valamivel nem számoltak: a lengyelek azt hitték, hogy cserbenhagyták őket, ezért az utolsó, megmaradt Rontásűző klán segítségét kérték, ők voltak a Zywiel klán tagjai. Napokig marakodtak, hogy mégis kié legyen a győzelem, de végül sikerült egyezséget kötniük. A megállapodás pedig abból állt, hogy a fiatal Jurian Achterberghez feleségül adják az ifjú Aniela Pawlakot, így a két klánt összeolvasztják.
    A szerződés után a klánvezérek megállapodtak egy tervben, amely segítségével legyőzték a sárkányt. Viszont a győzelem megünneplése után ismét problémák merültek fel: nem bírtak megegyezni, hogy Moldwarék vagy Zywielék hagyják el hőn szeretett országukat. Végül a vitát a két fiatal szakította félbe, és az akkor még gyereknek számító Aniela eldöntötte, hogy mi lesz a klán sorsa: mivel Moldwarék sokkal erősebbek náluk, és anyagilag is jobban állnak, ezért célszerűbb, ha Németországban állítanak fel egy központot, ahol mindenki békében élhet. Némi civakodás után végül elfogadták a leányzó ötletét, s a lengyel klántagok a legfontosabb holmijukat összeszedve a németekkel tartottak.
    Aniela és Jurian kapcsolata pedig… Nos, nem indult zökkenőmentesen, de végül sikerült zöld ágra vergődniük, és azóta is boldogan élnek Frankfurtban.

    ***

    1747, október. Örömteli esemény Achterbergék számára, hiszen ezen a napon született meg Aniela és Jurian első fia, Jürgen. Jürgen egy nagyon okos, tehetséges kisgyerek volt. Hamar elsajátította a rontásűzés fortélyait a szüleitől, és mikor már betöltötte a 140-et a fiú messze nem volt nála jobb kardforgató a környéken. A szülők borzasztóan büszkék voltak fiukra, s tudták, hogy Jürgenből egyszer nagyon jó vezető lesz.
    1769, december. Még egy ünnepelni való nap a Moldwar-Zywiel klán életében, hiszen ekkor született meg a kis Lothar. Jürgen imádta az öccsét, és rengeteget jártak külön vadászni. A fiatal Lothart, – noha bátyja próbálta kardforgatásra tanítani – annyira nem jeleskedett benne. Viszont a fiúra a barátai ráragasztottak egy nevet: az Íjászok királyának nevezték el, mert akármilyen messze is volt tőle a célpont mindig eltalálta. Soha nem hibázott, meggondolt volt, és sokszor fogta vissza hirtelenharagú bátyját. Jürgennel együtt sikerült elérniük, hogy ha apja eltávozik egy időre, akkor ők vezessék a klánt. Frankfurt szerte mindenki elismerte őket, tisztelték a két fiút, sőt akár vakon bíztak bennük. Kétség sem fért hozzá, hogy a szüleik teljesen odáig voltak két, számukra tökéletes gyerekért.
    Aztán eljött az 1832-es év. December 29-ét a család sötét napjaként tartják számon, hiszen ezen a napon jött világra Emerick Achterberg, a legkisebb fivér, a fekete bárány. Emerick testvéreihez képest nem volt semmiben kiemelkedő, sőt teljesen reménytelen eset volt. Pedig imádja ám a rontásűzést! Távolról. Békeszerető emberként a bátyjai lenézik, és hiába próbálták kiverni belőle egyáltalán nem hatotta meg a fiút a nevelési módszerük. Nagyon sokáig nem is mutatkozott az, hogy képes lenne a varázslatra, vagy akár képes lenne használni a lidérc képességeit. Nem tudni miért és hogyan, de sikerült jó ideig elfojtani a képességeit. Talán azért, mert félt, hogy akkor olyan lesz, mint a testvérei. Viszont ettől függetlenül neki is részt kellett vennie az első bevetésén, ami hetven éves korában történt meg. Szelleműzésre hívták őket, és talán mondani sem kell, hogy a kisfiút legalább négy hónapra ágyba döntötte az akció.
    – Anya, nézz csak rá! Szerencsétlen, semmirekellő! Komolyan ezzel akarod befeketíteni a családunk hírnevét?! – vitatkozott az anyjával a fiatal Jürgen, mikor Emerick legalább két hónapra kómába került a szelleműzéstől.
    – Jürgen, kicsim, hányszor mondjam el neked, hogy ő a testvéred? Attól… Attól, hogy tehetségtelen a Rontásűzésben még nem kellene elítélned. Biztosan akad valami, amihez ért… – felelt szelíden Aniela, mire a fia csak rázta a fejét, és az egyik kezével a sápadt, kómában lévő Emerick felé intett.
    – Ez az elfuserált teremtmény nem a testvérem! Nekem csak egy fivérem van, ő pedig Lothar. Jobb lenne, ha megölnéd, vagy árvaházba dugnád, akkor nem fájna miatta a fejünk! – háborgott a legidősebb testvér, majd faképnél hagyta az anyját. Kifelé menet fellökött egy ápolót, és bocsánatkérés nélkül továbbrobogott.

    Aniela pedig lerogyott Emerick ágyára, és gyengéden végigsimított a fia arcán.
    – Kicsim, megígérem neked, hogy ha felépülsz a legjobb tanárokat hívatom hozzád – suttogta, csókot nyomott a fia homlokára, majd miután megigazította a takarót ő is elhagyta a szobát.
    Két hónap múlva a fiú felébredt, fogalma sem volt róla, hogy mégis hogyan került oda, de szerencsére az anyja ott volt mellette, hogy lenyugtassa. Ezután kezdetét vette Emerick Achterberg hosszas, eredménytelen taníttatása. A világ minden tájáról a legjobb kardforgatókat, íjászokat, Rontásűző tanárokat hívták hozzá, de egyikük sem ért el semmit nála. A testvérei undora egyre növekedett, ahogy látták az öccsüket szerencsétlenkedni, s egyszer azt is kitalálták, hogy az éjszaka közepén, mikor mindenki alszik, az öccsüket szépen néhány befogott szellemlény közé vetik. Balszerencséjükre éppen akkor tért haza Jurian, így megakadályozta a fiai tervét. Emerick azóta minden este zárta az ajtót, az ablakokat és minden kis rést eltorlaszolt. Tudta, hogy a bátyjai nem szimpatizálnak vele, de ennyire?
    Aztán eljött az első világháború, amelyen Juriannek, Jürgennek és Lotharnak részt kellett vennie, viszont Emericket Anielával együtt bezárták a házuk alatt húzódó pincerendszerbe, ahová senki nem juthatott be. Így a fiú rengeteg időt töltött a járatokban, felfedezett néhány rúnát, régi nyelveket, és szabadidejét azzal töltötte, hogy a falba vésett írásokat próbálta több-kevesebb sikerrel megfejteni. Sőt egyik nap talált is egy szűk folyosót, ami egy kis ligetre vezetett. Azóta hosszú órákat töltött odakint, hiszen annyira jól nem viselte a bezártságot. Megtanulta, hogy hogyan tüntesse el a nyomait, titokban a varázslást is próbálta gyakorolni, hiszen ellesett néhány kézmozdulatot a bátyjaitól, de azok érdekes módon nem használtak.
    Egyszer azonban a háború elért a ligetig, így kénytelen volt visszamenekülni a föld alá, és különféle dolgokkal elfoglalnia magát. Rábukkant egy olyan cellára, amiben könyvek, tekercsek és mindenféle papiruszok voltak elrejtve. Mivel olyan nyelveken íródott, amiket nem ismert ezért az anyja segítségét kérte, hogy megfejtse az írásokat, így jó pár ismeretlen holtnyelven megtanult.
    Egyszer, mikor a járatokban sétált, kinyílt a feljáró, és Lothar szólt le.
    – Patkányképű, feljöhetsz! A háborút elvesztettük, mert elcseszték a vezetők. Szóval takarodhatsz dolgozni, hogy lerójuk az adósságainkat! – morogta a középső testvér, és ott hagyta őket. Rick nem válaszolt neki, fel sem vette a szavait, inkább az anyjához sietett, hogy értesítse a háború kimeneteléről.
    Így, igaz, hogy kemény munka árán, sok emberveszteséggel, de lassan sikerült talpra állniuk, bár Lothar és Jürgen egyre jobban lekezelték az öccsüket, sőt néha még ugratták is, hogy takarítson helyettük. A legfiatalabb fiú pedig egy szót sem szólt, csak tűrt, ahogy évek óta tette, és megcsinálta azt, amit a testvérei parancsoltak neki. Lassan vánszorogtak az évek, még lassabban sikerült talpra állniuk, de mivel Lothar és Jürgen elég képzett volt már, ezért elküldték őket azokba az országokba, ahol nem vetették meg annyira a németeket. A háború után elég jelentősen lecsökkent a munkaadóik száma, hiszen hiába voltak elismertek attól még németek voltak, ezért mondjuk egy nyugat-európai nem volt hajlandó alkalmazni őket.
    De nem sokáig tartott ez a békés időszak, hiszen nem sokkal az első után kirobbant a második világháború, ahol a két idősebb testvér ismét kivette a részét a csatából. Jurian viszont nem, ő megunta már a folytonos csatát a földekért, így a feleségével és legkisebb fiával együtt visszavonultak. Mindannyian tudjuk hogyan végződött a második világháború, ahogy azt is tudjuk, hogy mi következett utána. Nos, a zsidógyűlölet Achterbergéket se kerülte el, hiszen Emerick kivételével a fiúk beálltak az SS-be, és hűen követték a nácik elveit. Igaz, Rick ezt nagyon ellenezte, de a testvéreit soha nem érdekelte az ő véleménye. Sőt Jürgen sokszor az SS-tisztségre hivatkozva verte meg az öccsét, és képes lett volna zsidónak is titulálni, ha nem a családtagja. Lothar sokszor mondogatta a bátyjának, hogy végezzék ki az öccsüket, mikor az a városban mászkál, hiszen árnyként elég meghúzni a ravaszt, és senki nem látja, hogy ki lőtte le a kölyköt. Mivel Emericknek egyszer volt szerencséje kihallgatni, hogy a bátyjai azt taglalják hogyan fogják megölni, ezért egyre több időt töltött azzal, hogy a járatokban bujkált, és megtanulta hogyan kell árnyékká válni.
    Teltek az évek, és a fiú egyre inkább úgy érezte, hogy itt lenne az ideje meglépni, mielőtt a testvérei tényleg megölik, de szerencséjére Jürgenék egyre több időt töltöttek Berlinben, sőt át is költöztek oda. Amint a fivérei elhagyták az otthonukat Jurian ismét előállt azzal az ötlettel, hogy megpróbálják megtanítani a fiút az alapokra, így amikor megdöntötték a harmadik birodalmat, Emerick még akkor is feleslegesen tanult. Viszont a évszázadfordulóra Jürgenék visszatértek, így a családban megint kiéleződtek az ellentétek.
    – Apa, minek akarod még mindig tanítani ezt a kis hülyét? Komolyan, nem tűnt még fel, hogy semmit nem fejlődött? Szerintem nincs is varázsereje – állt a falnak támaszkodva, karba tett kézzel Lothar, és gyilkosan mered az apjára, aki az íróasztal mögött ülve rendezgeti a papírjait.
    – Ne legyél ennyire testvérszerető, Lothar. Nem érted miért gyűlölitek ennyire az öcséteket – csóválja a fejét a férfi, majd kék szemeivel a fiára pillant. – Az, hogy megölsz valakit nem megoldás a problémáitokra, fiam.
    – De apám! Nem értem miért tartod a fiadnak, ezt a kölyköt, aki semmit nem csinál, csak kiesz a vagyonodból! Mondd csak, csinált valaha is bármilyen érdemit? – csattant fel a Rontásűző, mire az apja felnevetett.
    – Igen, egy nagyon jó kis madáretetőt. Azóta is minden télen itt csicseregnek a párkányom alatt a verebek – felelt viccelődve a férfi, mire Lotharnak elvörösödött az arca, feltépte az ajtót, és puffogva kirontott onnét.
    Emerick pedig előbújt az egyik könyvespolc mögül, és halványan mosolyogva nézett az apjára.
    – Kösz, hogy védesz apa, de azt hiszem igaza. Semmire nem vagyok jó – hajtotta le a fejét, és a cipő orrát kezdte fixírozni. Jurian felállt az asztaltól, a fia vállára tette a kezét, és Emerick álla alá nyúlt, hogy a szemeibe tudjon nézni.
    – Emerick, ne higgy a testvéreidnek. Csupán az a bajuk, hogy te szemernyit sem hasonlítasz rájuk.
    – De apám! Még a varázslás megy normálisan. Valamikor sikerül, valamikor nem. Talán tényleg igazuk van, hogy egy elfuserált lény vagyok… – suttogta letörten, mire Jurian lenyomta a székbe, és halványan elmosolyodott.
    – Szóval az a problémád, hogy nem megy a varázslás? A Brit-szigetek környékén megnyílt egy Akadémia. Oda beíratlak téged, és remélhetőleg ott nem érzed magad ilyen pocsékul.
    – Apám, ne költsd rám feleslegesen a pénzt! Nem érek annyit – beszélt halkan a fiú még mindig leszegett fejjel.
    – Emerick Achterberg! Nem érdekel a pénz, elég jól állunk anyagilag, szóval elmész abba az iskolába, megtanulsz varázsolni, és mikor visszajössz, megverheted a testvéreidet! Most pedig nyomás pakolni! – torkollta le játékosan Ricket, aki feladta a párbajt az apjával szemben, és lemondóan sóhajtva elvánszorgott pakolni.

    Néhány óra múlva a frankfurti repülőtéren állva Jürgen és Lothar odalépett az öccsükhöz, mielőtt az felszállna a gépre.
    – Tégy meg egy szívességet, és dobd fel a talpad a suliban, oké? – szólalt meg gonoszul vigyorogva Jürgen, majd Lothar vette át a szót.
    – Senkinek nem fogsz hiányozni, szóval meg is dögölhetnél, hogy aztán tisztára mossuk a családunk nevét – sziszegte a középső testvér, majd hátat fordítottak Emericknek, aki nem feleselt vissza, csupán fogta a csomagjait, és felszállt a gépre, hogy majd Britanniában átszállva megérkezzen Fair Islére.

    Hogy mi hoz számára a jövő Fair Islén? Nos, azt még ő sem tudja, de abban biztos, hogy nem szándékozik eleget tenni a testvérei kérésének.

    Belső jellemzés: Aki először beszél Emerickkel az nem igazán tudja eldönteni hogyan vélekedjen róla, mert az egyik pillanatban szűkszavú, a másikban pedig rengeteget beszél. Egyszerre visszafogott és közvetlen, bár erősen igyekszik legyűrni a magának valóságát, nem mindig sikerül neki. A testvéreitől sok rosszat kapott, ezért nehezen bízik meg másokban, de igyekszik mindenkivel kedves lenni. Alapvetően szereti mutatni a jó fej, hiperaktív énjét, pedig korántsem az. Kis korában fel kellett nőnie, és bármennyire is vágyott egy nyugodt gyerekkorra, nem kapta meg. Alapvetően békés természet, nem szokott visszafeleselni, de ha megkérik valamire, akkor szó nélkül cselekszik. Néha hajlamos depresszióba esni, és vágyik arra, hogy bár olyan jó képességekkel lenne megáldva, mint a bátyjai. Viszont egy valamire büszke, amire a bátyjai nem képesek. Bármiből képes használható tárgyakat barkácsolni, és szenvedélye a szerelés. Egyébként rettentően önbizalom hiányos, és legalább ötször átgondolja, hogy jól cselekszik-e valamilyen ügyben.

    Külső jellemzés: Emerick a szó szoros értelmében a család fekete báránya, hiszen az édesanyjától örökölt sötét hajjal és barna, már-már fekete szemekkel eléggé kilóg a sorból. A testvérei és az édesapja teljesen úgy néznek ki, mint a vérbeli németek: vöröses árnyalatú bőr, szőke haj, kék szemek. Ezzel szemben Emerick a sápadt bőrével, a sötét barna hajával és szinte fekete szemeivel az anyjára ütött. Egyébként 178 cm magas, vékony csontozatú, gyenge testalkatú fiú, akiről süt, hogy felesleges bármiféle harcra kényszeríteni, mert ha rajta múlik úgyis elvesztik a csatát. Szeretik a sötét színeket, mint például a feketét, barnát és a kéket. Előszeretettel visel olyan holmikat, amikben tud túrázni, hiszen napokat is képes lenne a természetben tölteni.

    Háziállatok:
    Személyes tárgyak: Az alap rontásűző felszerelések, aki igazság szerint csak porosodnak a táskájában, jó pár könyv és néhány elektronikus kütyü.

    Anonymous
    Vendég
    Vendég


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Vendég Hétf. Júl. 23, 2012 6:11 pm

    Főkarakter: Gaea Nephele
    Név: Uriel Shadowhawk
    Faj: Vérfarkas
    Nem: Férfi
    Születési hely, - idő, kor: London, 1993 augusztus 5.-én született (19 éves lesz)
    Apa: Shiloh Shadowhawk (ember, felmenői között indián volt, onnan a családnév)
    Anya: Veronic Shadowhawk (Születési neve: Veronic Palmer fajilag tiszta Lidérc) halott
    Testvérek: Egy bátyja van (fél-lidérc). 4 évvel idősebb Urielnél. Peter Shadowhawk-nak hívják.

    Életrajz: A születése nem volt mindennapi. 8,5 hónaposra született, miután anyját megtámadta teliholdkor egy vérfarkas. Átutazóban voltak éppen. Londonból jöttek, ahol a rokonoknál hagyták a bátyját, mivel már készültek Uriel születésére, és Veronic már nehezen tudta ellátni a kisfiút míg Shiloh reggeltől estig dolgozott, hogy eltartsa a növekvő családot. Autóval haladtak éppen keresztül egy Londonhoz közeli erdőn, amikor eléjük szaladt egy Vérfarkas. A félre kapott kormány nem volt elég. Elkapták a farkas oldalát, aki dühében és fájdalmában az autóra támadt. Szerencsétlenségükre pont az anyós ülésnél, ahol Veronic ült. Kikapta a nőt az ülésről, és a vállába harapott. Az asszony túlélte a támadást, a sebzett farkas elmenekült amikor Shiloh védve feleségét feszítővassal háton vágta azt, majd rohant a feleségével a londoni kórházba, ahol még időben ellátták a sebeit, de továbbra is életveszélyes állapotban volt az asszony. Így az orvosok úgy döntöttek, császármetszéssel kiveszik a babát. De mire idáig jutottak már majdnem egy nap telt el a támadás óta. A baba is fertőződött. Albínó emberként született, az orvosok szerint, (akik nem tudták, hogy vérfarkastól fertőződött) az anyját ért támadás sokkjától lett albínó. Veronic két nappal később belehalt a támadásba. 27 nappal a születése után derült ki, hogy Uriel vérfarkas. Az elkövetkezendő időszakban (öt és fél év) erős ketrecben töltötte az időt telihold idején, erősen lenyugtatózott állapotban a ház pincéjében. Shiloh az apja azonban tudta, hosszú távon ennyi nem lesz elég. Kinyomozta, hogy létezik egy olyan bentlakásos iskola, ahol vérfarkasokat fogadnak be, így Urielt oda vitte és amint elérte az iskolaérett kort ott tanult egészen mostanáig. Uriel békében élt (albínósága ellenére nem piszkálták fajtársai) és szeretett ott lenni. Még barátnőt is onnan választott magának, akit egy végzetes estén megöltek nem messze az iskolától, mert a lány nem tudott időben visszaérni az iskolába egy családi látogatást követően. Ekkor fogadta meg Uriel, hogy mindent meg tesz majd annak érdekében, hogy a vérfarkasok nyugalomban és békében élhessenek. Orvosnak/Gyógyítónak tanul, és szimpátiája a gyógyítás felé úgy tűnt nem alaptalannak. Tehetséget mutatott a gyógyítói tevékenységek felé. Amikor kiöregedett az iskolából, felvételizett a Fyronra. Így került ide, ahol az Ispotályból az első pár napban úgy kellett egy idő után kipaterolni, hogy néha azért pihenjen is.

    Belső jellemzés: A gyógyításra érzékeny fiú számára természetes a vérfarkas test, mivel születésétől az ami. Szerinte többre méltó a faja, mint hogy vadásszanak rájuk olyanok, akik megvetik és utálják ezt az életformát. Mindemellett számára mindenki védelme fontosabb, mint önmaga védelme, bár tudván, hogy ritka albínó farkasként talán ő fajának egyetlen ilyen példánya, igyekszik vigyázni magára. Az életet mindennél többre becsüli. Békére és mindenekelőtt a nyugalom megteremtésére törekszik maga körül. És bár nem veti meg a társaságot, sokszor nehéz kiigazodni a fiatal férfin, mivel a legváratlanabb időpontokban képes magába- és magányba húzódni.

    Külső jellemzés: Mivel albínó, az is csoda hogy kék szemei vannak (és nem piros). A napot nehezen tűri, hamar leég, mivel bőrpigmentjei nincsen. Fehér haja is minden pigmentet nélkülöz, napon szinte vakítóan fehér. Magassága 172 centi, súlya 72 kiló. Szinte már-már sovány, amit szálkásítással és napi edzésekkel ellensúlyoz. Többnyire egy albínó görénykével a nyakában látni. Ruházata alapszíne mindig a fehér, amiben halványkék és égkék örvény minták keverednek/váltakoznak.

    Háziállatok: Egy albínó görénykéje van. Az okos kis jószág csecsemő korától három éve van a fiúnál, szándékosan választotta el az anyjától szoptatós korában, hogy a kis jószág el tudja fogadni őt átváltozott állapot után is.

    Személyes tárgyak: Egy fehér szalagos karkötő, ami még édesanyjáé volt (egy kis faragott dobozban őrizgeti), egy szerencsepatkós aranymedál aranyláncon, ami a barátnőjéé volt (ezt is ugyanott őrzi), és egy-egy kép a testvéréről, az édesapjáról és az édesanyjáról.

    Anonymous
    Vendég
    Vendég


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Vendég Szer. Júl. 25, 2012 1:52 pm

    Főkarakter: Tyaeloria Perathon
    Név: Emeline Thienen
    Faj: Lidérc
    Nem:
    Születési hely, - idő, kor: Kiel, 625. aug. 23., 1387 éves
    Apa: Conrad Thienen
    Anya: Eleonore Thienen
    Testvérek: Vergil, Anton és Emil Thienen

    Életrajz:
    A Thienen família története sok évszázaddal ezelőttre nyúlik vissza. A 400-500-as években a maihoz képest eléggé borzasztó volt a helyzet, hiszen az emberek többsége hírből ismerte a higiéniát, járványok pusztítottak világszerte és ezen kívül még az akkori, friss keresztény vallásnak meg kellett szilárdulnia úgy, hogy elnyomták a varázstudókat, elítélték a sámánok, vajákosok és mágusok tudományát. Egy középkori ember borzalmasan rettegett a mágiától, s mivel a sámánokat sikerült magukra haragítani, ezért hosszú évek óta küzdtek a szörnyek, rontások és betegségek ellen. Sokszor előfordult, hogy olyan hatalmas vihar tombolt, hogy a termény nagy részét tönkretette, így az emberek többsége nagyon sokáig éhezett. És hogy ez hogyan kapcsolódik a Thienen családhoz? Nos, ők voltak azok, akik úgy döntöttek, hogy ennek véget vetnek. Pontosabban, Conrad Thienen és a felesége, Eleonore határozott úgy, hogy megálljt parancsol a világban terjengő sötétségnek.
    – Eleonore, hetek óta azóta azon gondolkozom, hogy ez ellen tennünk kell valamit! Nem hagyhatjuk, hogy a halandók csak azért vesszenek el, mert végre hajlandóak hinni valamiben! Meg kell fékezünk ezt, ha kell fegyveres erővel, mágiával! – ül előgörnyedve a díványon Conrad, miközben a kezébe temeti az arcát. A fiatal lidérc nő odalép a férje mellé, és a vállára teszi a kezét, halványan mosolyogva felel Conradnak.
    – Tudom, én is ezen rágódom. Ha a Halandók nem tesznek ellene semmit, akkor nekünk, varázstudóknak kötelességünk kisegíteni őket. Bármennyire is elítélik a mágiát… – szól halkan a nő, Conrad pedig gyengéden megszorítja a felesége kezét.
    – Akkor, mire is várunk, kedvesem? Azonnal hozzá kell látnunk a szervezéshez. Először is szükségünk van harcosokra, fegyverforgatókra, de olyan kellenek, akik értenek a varázsláshoz. Nekik fegyvert, páncélt, szállást és ételt kell biztosítanunk, és… – pattan fel a lidérc a díványról, odasiet az asztalához, leül, maga elé ránt egy pergament, a lúdtollat belemártja a tintába, és írni kezd.
    Így elindult meg a vadászat egy jobb, biztonságosabb élet reményében, igaz, rengeteg embert veszítettek el kezdetben, és nem is voltak olyan fejlettek az eszközeik, de Kiel környékét szépen megtisztították a szörnyektől. Egy napon, Conrad éppen a város környéki falvak portyázott, mikor meghallotta valakinek a jajveszékelését. Azonnal a hang irányába fordította lovát, és meg sem állt addig, míg egy közeli pataknál nem talált rá a segítségért könyörgő, földön fekvő asszonyra. A nő a szemére szorította a kezeit, és azt kiáltozta, hogy valami lápi boszorka megvakította.
    Több se kellett Conradnak, odaszaladt az asszonyhoz, letérdelt mellé, és csitító szavakkal próbálta lenyugtatni. Mikor a parasztasszony megnyugodott, és megtudta, hogy környék urával társalog azonnal elhallgatott, hagyta, hogy a lidérc felsegítse a lovára, majd a házába vigye, ahol Eleonore vette kezelésbe a nőt. Gyógynövényekből készített kenőccsel bekente a szemét, elmormolt egy ráolvasást, s a nő visszakapta a látását. Az ismeretlen asszonynak könnybe lábadt a szeme, és hálálkodva csókolta meg Eleonore kezét, amiért visszaadta a látását. Azt mondta az úrihölgyre, hogy egy igazi rontásűző, a férje pedig egy vérbeli lovag.
    Eleonore halványan elmosolyodott a nő szavaira, alkalmazta a házukban szakácsként, aztán később elújságolta az urának, hogy mit mondott rájuk az asszony, Conradnak pedig tetszett az ötlet, ezért a maroknyi csapatukat elnevezték Rontásűzőknek, emellett a férfi az embereit elnevezte Vérbeli Lovagoknak. Innen kapták hát a nevüket az első Rontásűzők, bár erről elég kevesen tudnak. Kezdetben egyébként a Rontásűzés úgy működött, hogy az emberek, lidércek netán még a démonok is csapatokba verődve, ki-ki a maga módján harcolt, csakhogy ez Conradnak nem volt elég. Kitalálta, hogy valahogyan egységesíteni kell az „új szakmájukat”.
    A házaspár ezért rengeteget foglalkozott a fegyverforgatás tanításával, időnként pedig Eleonore tanított mágiahasználatot. Ezzel valamelyest sikerült rendszerezni a dolgokat, de egyértelműen akkor indult rohamos fejlődésnek a rontásűzés, mikor megszületett Vergil, a család elsőszülött fia. Vergil mindenáron segíteni akart a szüleinek, és teljes mértékben támogatta a Rontásűzést. Erre tette fel az életét. A fiú nem volt valami jó közelharcból, de az íjjal mesterien bánt. Bármilyen messziről képes volt eltalálni az ellenséget, ezért a távolsági fegyvereket is szép lassan bevették a rontásűzésbe. Azok után, hogy egy nap Vergil nyílvesszőire valami nyúlós anyag folyt, de ő ezt nem vette észre, mikor elindultak vadászni. Egy csapat szörny rontott rájuk, Vergil pedig maroknyi csapatával kezdte a támadást. Amint végigsüvített a nyílvessző az égen egyből lángra lobbant, s mikor belefúródott az egyik szörnybe az visítva lángra lobbant, neki esett a társainak, akik szintén felgyulladtak. Kiderült, hogy a folyékony anyag az édesanyjának egy főzete volt, amelyet egy szolgáló véletlenül belefolyatott a tegezbe. Conradék nagyon büszkék voltak az eddigi eredményeikre, így mikor a fiuk azt kérte, hogy legyen íjász kiképzés azonnal beleegyeztek.
    Aztán megszültetett a Thienen família első és egyetlen lány gyermeke, Emeline. A gyerekkora viszonylag nyugodt volt, őt nem vitték csatázni, bár a kiképzést ő is megkapta. Ő nem mutatott akkora érdeklődést, mint Vergil, ezért csak egyszer-kétszer kellett a szoknyát lecserélnie Rontásűző ruhára. Emeline, amíg az apja és a bátyja csatázott otthon ült édesanyjával, és segített neki bájitalokat készíteni, gyógynövényeket szedni a határban, bár ahogy öregedett annál inkább bezárkózott a házukba. Egy véletlen folyamán megalkotta az első rúnát, amely mondani sem kell, a regenerálódást segítette elő. Nagyon sokszor volt olyan Emeline-nal, hogy akárhányszor lehunyta a szemét, egy girbegurba jel bukkant fel előtte, ami arra várt, hogy lerajzolják. Esténként nagyon sok időt töltött azzal, hogy ezeket a jeleket próbálta papírra vetni, és a lány ösztönösen tudta, hogy melyik rúna mit képvisel. Ezekből a lapokból hamarosan annyi lett, hogy a lány egy kis könyv formájába összefűzte őket. De nem csak a rúnákkal foglalkozott, ugyanis anyja helyett ő írta össze, hogy melyik növény bír gyógyító hatással, és melyik mérgező. Viszont az mindenképp ki kell emelni, hogy a lány egyik legfontosabb munkája az a ráolvasások megalkotása volt.
    Úgy tűnik szép lassan egyre több esélye lett a Rontásűzőknek a győzelemre, pláne azok után, hogy Emeline felfestette a rúnákat a társai testére. Nagyon kevesen rendelkeznek a mai napon rúnákkal, hiszen legalább öt-hat generációs Rontásűző családdal kell rendelkeznie, vagy belga földön kellett születnie lidércként.
    Emeline után hamarosan a Thienen-ikrek is világra jöttek. Anton eléggé harcias típus, nővérével együtt fejlesztették tovább a támadó-igéket, ráolvasásokat, és neki köszönhető, hogy a feketemágia belekeveredett a Rontásűzők repertoárjába. Vele szemben az ikertestvére, Emil egy békés ember volt, aki sok időt töltött azzal, hogy különféle bájitalokat, feljegyzéseket készített. Emil volt az, aki édesanyjával, Eleonorével belecsempészték a feketemágia mellé az elementálmágiát, míg Emeline a mentálmágiát tartotta többre, ha harcra kerülne a sor.
    A kis család pedig szép lassan terjeszkedni kezdett, az alattvalókat belevonták a Rontásűzésbe, és erővel is felléptek a szörnyek, rontások és átkok ellen. Conrad és Vergil fegyverekkel vették fel a harcot ellenük, míg Eleonore és Emil az elementálmágiát pártolták, Emeline inkább a mentálmágia híve volt, míg Anton teljes mértékben a feketemágiát támogatta. Hat ember, többféle mágia és harcmodor. Az évek során pedig az alattvalók is elsajátították Thienenék tudását, így lassan egy klánná szerveződtek. Mikor elérték a 40 fős létszámot, akkor Conrad úgy döntött, hogy elnevezi a csoportosulásukat Adlerflycht klánnak.
    Sokáig tevékenykedtek eredményesen Németországban, de mikor rájöttek, hogy varázslat ellen varázslattal küzdenek, akkor Conradot családostul-klánostul kiűzték Schleswig-Holsteinből. 800-ban Nagy Károly uralkodása alatt történt a száműzés ezért Thienenék szétszéledtek a belga Brabant nevű tartományban, és ott kezdtek uralkodni. Így hát miután a család Belgiumba menekült, és letelepedtek egy városnál, uralmuk alá vonták és a családjukról elnevezték Tienen-nek a helyet. A család nagyon sokáig élt itt, és itt indult meg igazán a Rontásűzés, itt fektették le a mai Rontásűzés alapjait, ezért nagyon sok belga a saját nemzetét tartja Rontásűző nemzetségnek, hiszen jóformán tőlük ered és Tienen környékén szakadt több kisebb csoportra a hatalmas Adlerflycht klán.
    Conradék leghűségesebb embereikkel áttértek Ausztriába, ahol egészen 2000-ig éltek. Aztán Vergil és Anton egy nap vadászni mentek, de soha nem kerültek elő. A család visszaköltözött Tienen-ben, mert addigra már az ott élők elfelejtették, hogy volt egy ilyen família. Conrad és Eleonore pedig megkezdték az olyan Rontásűző felszerelések gyártását, amik sokkal hatékonyabbak lehetnek, mint az eddigiek, Emil a világot járja, így Emeline kénytelen volt egyedül felkerekedni, hogy megkeresse az elveszett testvéreit.
    Lassan tizenkét esztendeje keresi őket, és a nyomok most egy Fair Isle nevű szigetre vezettek. Emeline vett magának egy takaros házat a lakónegyed szélén, és neki látott felfedezni a sziget mindenegyes pontját. Így történt az is, hogy egy fiatal Rontásűző lányba botlott, akivel egy cseppet döcögősen indult a kapcsolatuk, de sikerült egy olyan szövetséget kötniük, amellyel mindkét fél jól jár.

    Belső jellemzés: Emeline egy viszonylag nyugodt, felettébb okos nő. Páratlan logikája miatt nehéz kijátszani és gyorsan levonja a következtetéseket. A kinézetére nagyon kényes, felháborítónak találja, hogy úgy kell öltözködnie, mint egy férfinek, mert a nőies öltözet akadályozza a nyomozásban. Kissé hiú, és könnyen megsértődik, ha a szépségét nem ismerik el. Nagyon makacs természetű, és büszke arra, amiket elért a családja ezért el is várja kellő tiszteletet. Mindig eléri a céljait, szívesen köt kisebb szövetségeket ennek elérése érdekében. Becsületes, nem szokása senkit se átverni. Néha kíméletlenül őszinte tud lenni, és elég jól bánik a szavakkal. Viszont alapvetően kedves, segítőkész lidérc, ha éppen nem arra akarják rávenni, hogy a fizikai munkát végezzen. Szereti okítani a fiatalabb Rontásűzőket is, ha ideje megengedi. Egyébiránt fontosnak tartja, hogy a mentálmágiára is rá kell erősíteniük a mai Rontásűzőknek, hiszen sokan azt hiszik, hogy a fegyverforgatás épp elég a szörnyvadászathoz.

    Külső jellemzés: 181 cm magas, 56 kg súlyú fiatal hölgy. Hiába ilyen magas, a testvérei között még így is ő a legalacsonyabb. Nádszáltermetének köszönhetően nagyon fürge, járása kecses, akár valami nagymacskáé. A bőre barnás, ami kissé furcsa, mert a lidércek általában nagyon sápadtak, de Emeline egy egyszerű varázsigével megoldotta a gondját. Az arca ovális alakú, szemei méregzölden ragyognak. Szempillái hosszúak, szemöldöke szépen ívelt, az orra egyenes, bár van benne egy pici görbület. Ajkai halványan rózsaszínek, hajkoronája pedig mogyoróbarna. A haját általában feltűzve hordja, nagyon ritkán látni, hogy kiengedi. A karjai és a lábai tele vannak rúnákkal, ezért még nyáron is szeret olyan ruhákat hordani, amik eltakarják. Mindene a divat, de mostanság nagyon ritkán látni őt szoknyában sétálgatni. Kedvenc színei közé tartozik a rózsaszín, a vörös és a kék, de a Rontásűző ruhája miatt kénytelen feketében mászkálni. Egyébként gyűlöli a fekete szerinte nagyon lehangoló szín.

    Háziállatok:

    Személyes tárgyak: Az alapvető Rontásűző felszerelése mindig nála van, továbbá könyvek, feljegyzések, de akad nála egy-két vékony pengéjű tőr is. Ezenkívül van egy medálja, amibe fontos emlékeket, információkat tölthet, hogy ha szükséges, akkor azonnal vissza tudja nézni. Rengeteg ékszere van még, de amíg meg nem találja a testvéreit, addig nem viseli őket, hiszen ezek is nagyon akadályozzák őt a nyomozásban, és túlságosan is félti őket.

    Amarilla Darwin
    Amarilla Darwin
    .::Igazgató: Sylorina::.
    .::Igazgató: Sylorina::.


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Amarilla Darwin Szer. Júl. 25, 2012 2:28 pm


    Név: Renée Blair Forcier
    Faj: Vámpír
    Nem: Nő
    Születési hely, - idő, kor: New York, Amerika, 1993.05.25., 19
    Apa: Charles Forcier, ismertebb nevén a „Parancsnok”
    Anya: Nora Emerson
    Testvérek: Gemma Forcier (kishúg)

    Életrajz: Ki gondolná, hogy az Upper East Side valóságos olvasztótégelye a vámpíroknak? Nyilván valóan akad egy elenyésző százalék, akik büszkén mondogatják, hogy mindig is sejtettem. Hisz valljuk be, Manhattan ezen környékét mindig is fura aura lengte körül, a dúsgazdag famíliák hírének pedig már-már ártana, ha nem lenne egy újabb pletyka, ami kiemelné őket a tömegből arra a bizonyos 5 másodpercre. De ki ne vágyna egy kis hírnévre és arra, hogy belekóstolhasson a villásreggelikbe, a magániskolákba és az elit partyk adta lehetőségekbe? A szokások, amik berögzültek az ott élő emberekbe, szinte hátborzongató csakúgy, mint a naponta kiderülő ármánykodások és pletykák. Mert mindig van, aki épp elindít egyet, vagy pár apró-cseprő részletet kihagyva itt-ott kiszínezi kicsit. Ám aki beleszületik ebbe, az váll rándítva, nyugodtsággal a hangjában vágja rá egy arra tévedőnek, hogy átlagos hétköznapok. Nem volt ez másként a burjánzó családfával és temérdek idegőrlő rokonnal rendelkező Renée Forcier-rel sem, aki saját családi águknak legidősebb lánygyermeke volt. A legátlagosabb napjain ellátogatott a Tiffany’s-ba megreggelizni néhány jó barát, de még több ellenség társaságában, majd jöhetett az elegáns magániskola a környék szívében, délutáni programként pedig divatfotózások, az iskolai bálok szervezése, vagy a Central Park-ban tartott személyi edzések. Születésének története nem tartogat túl sok érdekes momentumot, ám vámpírrá válása annál inkább.

    Gyönyörű hóeséses idő köszöntött be az Upper East Side háza tájára decemberben. Az idei hónap sem volt másmilyen, mint az eddigiek, gondolta hosszú, egész alakos tükre előtt ruhákat próbálgatva a Forcier lány. Húga a délután folyamán kellően felhúzta, így inkább magára csapva az ajtót elvonult a családi vacsora közepette, hogy a heteken belül esedékes Jégvilág bálra válassza ki legújabb, méregdrága ruha összeállítását, ami természetesen tartalmazta a magas sarkú cipőt és az ékszereket, hisz az ilyen események dress-code-ja megkívánta ezt. Dadája rendületlenül kopogtatta a tömör tölgy ajtót, a kisasszonyt szólítgatta és kérte, hogy legalább a párolt lazacot egye meg, ha már a kaviárt nem kívánja, ám az említett kisasszony semmire nem vágyott jobban a magánynál. Ágyára hajította a tervezői koktélruhát, a selyem anyag gyűrődés nélkül hevert a szatén ágytakarón, gazdája pedig sóhajtva nyitotta meg beérkezett üzenetét. Szemeivel gyorsan rótta a rövid és tömör sorokat, arcán félmosoly játszott, miután lezárta a kis készüléket. Vezetékes telefonon értesítette sofőrjüket, hogy negyed órán belül álljon elő a limuzinnal, ugyanis neki sürgős dolga akadt a Metropolitan lépcsőin.
    Útja unalmasan telt, csupán a rádióból jutott el néhány rongyosra játszott pop szám darabkája, hölgyeményünk inkább a hófödte Manhattan-ben gyönyörködött, mert bármennyire is volt a kissé arrogáns, tiszteletet parancsoló, divatdiktáló újgazdag Forcier lány, az egyszerű dolgok meglepően könnyedén le tudták nyűgözni. Azt, hogy az autó lefékezett észre sem vette, arra figyelt csak föl, ahogyan a sofőr kedvesen megszólítja, miszerint megérkeztek, valamint érdeklődött a felől, hogy mikorra jöjjön vissza a kisasszonyért.

    - Egy óra múlva megteszi. – felelte kurtán Renée, ezzel egy időben pedig becsapta a fekete limuzin ajtaját. Kabátját szorosabban fogta magán, mégis felszegett állal, kihúzott háttal vágott át a kis utcán, ami a pontos találkozási helyhez vezette. Már messziről érezhető volt egy valószínűleg külföldi eredetű marihuána szaga, majd a kisebb társaság, akik a cigarettapapírba csomagolt drogot fogyasztották. Lemondóan sóhajtott, ennyi volt a hozzáfűznivalója az egészhez. Lépésekkel távolabbról nyújtották felé az anyagot, hamiskás mosolyt villantva utasította el, ahogyan mindig. Mégis, amint bekerült a neki fenntartott helyre és immár ő is a kör tagjának számított, érezte, hogy muszáj megpróbálnia, hisz mikor éljen botrányos életet és próbáljon ki új dolgokat, ha nem most?
    Alaposan megfigyelte barátait és azokat a rutinos mozdulatokat, amikkel egymás között cserélték a tiltott szert. Ő következett. Keze remegett még a kesztyűben is, a körülötte lévők viszont betudták a hideg, esti szélnek. Egyedül ő volt tisztában azzal, hogy ezt a testében hirtelen felszökő adrenalin és idegesség ördögi keveréke teszi. Beleszívott. Jó erősen, jó mélyen, végül a jobbján toporgó mélybarna hajú srácnak adta. Lent tartotta a kesernyés füstöt, az íze marta torkát, hányinger és éktelen hasi görcs tört rá. Szédülni kezdett, szeméből még a könny is kicsordult, a következő pillanatban pedig már az egyik hófödte lépcsőfok szélén hányt térdén támaszkodva. Hörgések, köhögések szakadtak fel torkából, ezeket pedig az a meleg, ragacsos és létfontosságú vöröses folyadék követte, aminek láttán teljesen lesokkolt. Sosem bírta a vér látványát, az pedig, hogy a sajátja igyekszik pirosra festeni a Metropolitan egyik lépcsőjét nagyon megrémítette, ám ideje sem volt fölocsúdnia, egyre gyengülő teste megadta magát, összeroskadt, utolsó emléke pedig egy nagyon is drágának tűnő magassarkú, valamint egy pár elegáns férfi cipő volt.

    Ismerős volt a hely, amit először megpillantott. A halványlilában játszó falak, a hófehér keretes tükör a sötét bútorok között, a kis fésülködő asztalka és a földön hagyott ruhák. A saját szobájában fekszik, hasított belé, ahogyan meglátta két kutyáját szuszogni az ágy végében. Lepillantott magára, e már nem a nagykabát és csizma volt rajta, hanem a tulajdon pizsamája, és mintha valaki meg is fürdette volna. A feje ugyan fájt egy kicsit, és valami különös érzés kerítette hatalmába, nem talált magán semmi furát. Édesanyja és édesapja levelét közvetlenül maga mellett találta, melyet díszített családi pecsétjük, és ahogy szemlélgette rájött, hogy egy legalább tízoldalnyi írás. Egyszerre elszégyellte magát, hogy valószínűleg szülei találták meg bedrogozva néhány órával ezelőtt odakint. Tulajdonképpen hány óra is lehet? Majdnem újra az ájulás szélére került, ahogyan az ágya melletti kis órára pillantott, mely árát nem meghazudtolva elegánsan magában foglalt egy elektronikus naptárat. 3 nap telt el azóta, hogy kis híján meghalt a saját hibájából. A csuklóján végigfutó fehér kötést figyelte, mely majdhogynem egybeolvadt kissé sápadtas bőrszínével. Félt. Életében kevésszer tapasztalta ezt az érzést, talán most először. A neki szánt borítékot mohón tépte föl, tudni akarta az igazság minden apró morzsáját, a sorokat úgy rótta, mint a sivatagban az ember, aki egy oázis után kutakszik. Meglepett. Az első szó, amivel talán jellemezni lehetett volna őt akkor. Hirtelen pattant ki a hatalmas ágyból, ajtaját feltépve indult megkeresni szüleit, ám legbelül tisztában volt vele, hogy több választ nem fog kapni, mint amennyinek már eddig a birtokában volt. Pár lépés után kis híján hasra esett, útját három súlyos bőrönd állta. Apró cetlik és a mellettük álló Dorota jelezte, hogy tényleg el kell mennie, nem maradhat most a városban. Ilyen… szörnyszülöttként, ahogy akkoriban nevezte magát. Szívét ismeretlen érzések támadták meg, ám sírni képtelen lett volna, szeretett volna abban a pillanatban, mégis teljesen biztos volt benne, hogy egy cseppet sem sikerülne kipréselnie önmagából. Kellett számára egy új hely, valami olyan, ahol rájöhet, hogy akkor ki is lett most ő belőle, és hogy eddig tisztában volt e azzal, hogy ténylegesen kicsoda. Ahogy a levélben állt, a család egy régi, számára viszont meglepően ismerős barátja vette szárnyai alá, mestereként szolgált a lánynak, míg késznek nem érezte magát arra, hogy egyedül, a saját lábán próbáljon meg egy közösségben élni. Ezért hozták a döntést, hogy menjen a Fyronba. Így történt az eset, hogy az Upper East Side üdvöskéje elhagyta alattvalóit, a vasárnapi villásreggeliket, azt a néhány jó barátot, ám annál több ellenséget és a csillogást mindössze 15 évesen.

    Belső jellemzés: Talán nincsenek is megfelelő szavak egy neveltetésileg és viselkedésileg kifogástalan lányra, akiből egy csapásra vámpír lett. Mindenesetre meggondolt, ravasz, független, tekintélyt parancsoló személyről beszélünk. Minden pillantásából süt, hogy ő bizony nemesi származású, mégis ott húzódik mellette ellensúlyként az a tény, hogy nem fél bepiszkolni tökéletes manikűrrel ellátott körmeit. Nem kap hiszti rohamot attól, ha valami nem a tervei szerint alakul, mert ilyen nem történik meg, ugyanis az a fajta, aki mindig eléri azt, amit magának akar. Már régen megtanulta, hogy a hatalmat nem osztogatják ingyen, így ezt az elvet követve köt egyezségeket, üzleteket, és néha napján barátságokat.

    Külső jellemzés: Egy tömegből kiemelkedő, 19 éves lány. Természetes szépségét fokozza az az elit titokzatosság, aura, ami körbelengi. Bőre olyan, mint a porcelán, köszönhetően átváltozásának. Haja és szemei is ugyanabban a csokoládé árnyalatban játszanak, melyek régi közösségében egyik védjegyét alkották. Magasnak nem mondható a maga 166 centijével, ám alacsony termete az évek során sokszor hasznára vált.

    Háziállatok: Armani és Vanília – két hosszúszőrű csivava

    Személyes tárgyak: -
    Amarilla Darwin
    Amarilla Darwin
    .::Igazgató: Sylorina::.
    .::Igazgató: Sylorina::.


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Amarilla Darwin Hétf. Júl. 30, 2012 6:04 pm


    Név: Dorotea Rodríguez
    Faj: Angyal
    Nem: Nő
    Születési hely, -idő, kor: Madrid, 1993. május 26.
    Apja: Carlos Rodríguez
    Anyja: Esther Rodríguez
    Testvér (ek): Egy szem bátyja: Fernando Rodríguez
    Életrajz: 1993-at írunk, Madridban. Egy kicsit melegebb tavaszi nap Spanyolország szívében. Már érezni a napban a nyár legelső forró sugarait. Carlos Rodríguez feleségével Esther-rel sétált egy parkban, mikor a hölgy aggódva közölte:
    - Szívem, keresnünk kell gyorsan egy közeli kórházat!
    Gyorsan kocsiba ültek és siettek egy tőlük nem messze lévő kórházba. Az apuka előtte felhívta nagyobbik gyermekét, Fernando-t (aki miatt voltak Madridban), hogy gyorsan jöjjön, mert a testvére 5 nappal korábban akar megérkezni. A pici lányka jól időzített, mire a családja ott volt, ő is megérkezett. Mikor belenézett a bátyja a testvére nagy zöld szemeibe, csak halkan annyit súgott:
    - Megérkeztél, Dorotea!
    Majd egy nagy puszit nyomott a homlokára. Innét jött neve. A család a kórházból már otthonukba, Málagába érkezett. Doroty mindent megkapott kezdettől fogva, de a neveltetése példás volt, senki előtt nem hágott fel vele. Idők teltek egy és a piciny csomagból már egy igazán szép és nagy hölgy kerekedett. Bátyjával ápolja a legjobb kapcsolatot. Ő árulta el a titkot, miszerint a lányka egy angyal és előbb-utóbb bizony szárnyai lesznek, mint az őhozzá hasonlóaknak. Míg ez be nem köszöntött, ugyanolyan iskolába járt, ahová a vele egykorúak. A mindennapokban nem okozott akadályt, de előnyt sem, hogy más. Élete a 18. születésnapja után fordult meg. Nemcsak felnőtt lett, nemcsak saját útját járhatja (amit nem nagyon akar), de eme jeles esemény után pár héttel szárnyai is kinőttek, ezzel teljes angyallá válva. Tanulmányait a Fyron Akadémián folytatja, ahonnét a lehető legtöbb jó dolgot várja: barátokat, képességfejlesztést és még több időt vele hasonlóakkal tölteni.
    A búcsúzás fájdalmas volt a szülőktől és Fernando-tól, de tudják: minél jobban érzi magát, annál közelebb kerülnek ahhoz az időponthoz, amikor találkoznak. Ajándékba egy Yorkshire Terrier kölyköt kapott.

    Belső jellemzés: Egy kedves szeretnivaló lányka. Ha te megbecsülöd őt, ő is viszonozza. Próbál máris úgy viszonyodni bárkihez, mintha az illető a barátja lenne. Beszédén észrevehető, hogy jól nevelt. Nem beszél csúnyán, de próbál beilleszkedni másokhoz, tehát szleng szavak elhagyják száját. Szorgalmas, barátságos, viszont csendes és néha visszahúzódó. Ha valakire megharagszik, akkor sértődékenysége végett nem lehet egykönnyen kiengesztelni. Felidegesíteni nem lehet könnyen, viszont ha az bekövetkezik, nem áll jót magáért. Ilyenkor kissé felemeli hangját, de nem tesz kárt senkiben!

    Külső jellemzés: Egy nem túl magas lányka, és alkatra is inkább gyarapítja a nádszálkarcsúak csoportját, mint a kicsit testesebbekét. Szeme gyönyörű zöld, amibe nehéz nem beleszeretni. Barna hajában lány hullámok találhatóak, mely kiemeli a világos színű arcát. Bőrszíne nem sötét, de még a közepes barnát sem üti meg. A spanyoloknál viszont ez megszokott, mint a családjánál is. Ő nem ilyen, különbözik. Szárnyai igencsak frissek, így gyönyörű hófehér színűek, puhák. Ruhatárában a világos ruhák vannak túlnyomó részben, nem csoda.

    Háziállat: Masni, a Yorkshire Terrier kölyökkutyus, akinek mindent megad. Az állat olyan masni visel feje búbján, amilyen ruhában éppen van Dorotea, ezzel kicsit egybe öltözve. Búcsúajándékként kapta, miután az Akadémiára érkezett.

    Személyes tárgyak: Búcsúzáskor még kapott a családja minden tagjától egy-egy olyan dolgot, amit ha meglát, eszébe fognak jutni róluk. És magánál tart még egy medált, amit mindig hord egy-egy alkalom kivételével. Szereti a természetet és eme ékszer pont ezt szimbolizálja.
    Amarilla Darwin
    Amarilla Darwin
    .::Igazgató: Sylorina::.
    .::Igazgató: Sylorina::.


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Amarilla Darwin Csüt. Aug. 02, 2012 8:29 pm


    Teljes név: Báthory Marijana
    Faj: Féldémon
    Becenév: Jana
    Születési dátum: Pécs, 1993. 05. 25.
    Beszélt nyelvek: magyar, angol, olasz, spanyol
    Hajszín: hollófekete
    Szemszín: smaragdzöld
    Magasság: 175 cm.
    Szülők: Báthory Balázs (†) Barkóczy Boglárka (Szukkubusz)
    Testvérek: -
    Háziállat: Lagmar a foltoshiéna (Mágikus állat, mentális kommunikáció lehetséges)

    Életrajz:
    Tudni szeretnél rólam valamit? Hát a dolog egyszerű. Ismerj meg. *Halk sóhaj* Jóóóó jóóó… nem kell ennyire mellre szívni. Mit szeretnél hol kezdjem? Ott, hogy volt egyszer valamikor… rége- régen a középkor alkonyán volt egy nő… Báthory Erzsébet? A vérgrófnő? Aki szüzek vérében fürdött? Na jó… de ezt semmiképpen se feledd el. Én az ő 7. generációs leszármazottja vagyok, és a kezemhez több vér tapad, mint az diákság nagy részének. Lehet akadnak kivételek. De ez teljesen mindegy. Itt az élet nem arról szól, hogy egymással versengjünk a Mester kegyeiért. De térjünk vissza a kérdésedre. Hogy ki vagyok én? Nos… apám Báthory Balázs volt. Törvényszéki nekromanta. A rendőrség, és a minisztérium szolgálatában. Anyám… nos… a Minisztériumban volt Bájital szakértő, és főfelügyelő. Azt csak később tudtam meg, hogy tisztavérű szukubusz volt, akit apám idézett meg egyszer… csak aztán a nyakán maradt a démonnő. Amikor megszülettem, anyum erős túlvilági mágiával kötötte le bennem a démoni lélekrészt, hogy ne zavarjon meg, és hogy gondtalan gyermekkorom legyen. Na persze… ahogy ők képzelték. Halandó emberek között nőttem fel, állandó piszkálások, és bántások céltáblájaként. Mondhatom… szép gyerekkor. De hát… ez van nem igaz? Minek keseregjen az ember, ha nincs miért? Mindent megkaptam. Apám anatómiára oktatott, és már négy éves koromtól a japán kard forgatásának művészetét tanultam, hogy majd egyszer tökéletesen használhassam a katanát. Igen. Kendo. A Kard útja. Az én egyik utam. Mondhatni…a kard szegélyezi a nekromanciával, és átkokkal kirakott utat. Amikor középiskolás lettem… akkor írattak be a Bolgár iskolába. Ott edződtem olyan… kemény senkiházivá aki most vagyok. Ott… az ottani életem… nos… arról inkább nem szeretnék beszélni. * Csöndesen mered maga elé egy pár pillanatra* Jóóóó’van már. Az ottani éveim az életben maradás jegyében teltek. A katanám többször használtam mint a szárnyasbetétet…ezt komolyan veheted. Ott kaptam meg a nekromancia alapjait. Ott kaptam a mikulástól egy zombi macskát. Ott talált rám az életem szerelme…legalábbis akkor még azt hittem. Ott zúzta porrá az álmaimat, és a reményeimet az „életem szerelme”. Ellenben… a mai kedvesem is ott ismert meg. Ott találkoztam azzal a lánnyal, akibe a mai napig halálosan szerelmes vagyok. Igeeen, igeeen. Jól hallottad. Azzal a Lánnyal. Viszont nem kell megijedni… nem vagyok leszbikus. Én két kapura játszok. De az én szexuális beállítottságom azt hiszem elég keveseket érdekel. Akit meg igen, az úgy is meg fogja tudni. De már megint elkalandoztam. Tehát… a bulgár iskola… Nos… egy dologra biztos megtanított. Hogy, hogy viseljem el a fájdalmat hang nélkül. Amikor a vállízületembe kaptam egy tőrt…és nem sikolthattam. Amikor Cruciatussal kínoztak, de csak azt hajtogattam, hogy „A nevem Báthory Őrnagy, és a sorozási számom 666999”? Nos igen. Amikor puszta kézzel vertem le a csapot a mosdóban hogy inkább a testi kín poklát érezzem mint a lelkemét. Amikor szilánkokra törtem az ujjaim csontját… amikor tüdőgyulladással feküdtem egy kriptában… várva a Mestert. Amikor az iskola ostroma alatt egy nyílvesszőt kaptam a vállamba, mert nem értették azt amit képviselek? Mert nem tudták azt amit én. Amikor tőrt kaptam a vállamba, mert azt tettem amit a szívem diktált. Az az iskola a túlélésen túl egy dolgot tanított meg nekem. Hogy hogyan legyen egy rém, már tizenöt évesen. De egyszer minden véget ér. Ahogy ez a korszak is. A barátokat, és mindent, ami kedves, otthagytam, csak hogy menekülhessek. Egy kapun keresztül léptem át egy másik síkra. Ott, és akkor szakadtak fel azok a kötelékek, amik a démoni énemet lefogták. Az egy rövid, de idilli időszak volt. Ott végre kifújhattam magam. Jó persze. Nem lankadhatott a figyelmem. Angyalokra vadásztam. Angyalokra vadásztam a kedvesemmel, és a szeretőnkkel. Aki angyal volt. Nos… hát ez az élet iróniája. Két… nos… ahogy az angol fogalmaz… „Badass bitch”, és egy ártatlan arcú angyal srác, akik angyalokat mészárolnak le. Majd… onnan úgy döntöttünk eljövünk. Firenzébe költöztünk. Kedvesem átvett egy mamutállalatot, és otthon tanul, közben vezérigazgatót játszik. Mit mondjak? Nem akad párja. Én meg… nos… itt vagyok. Erre voltál kíváncsi? Hát… mostmár tudod. De jól jegyezd meg… ha valaha is… elárulsz… a Mester elé foglak küldeni.

    Belső jellemzés: Sokat csalódott. Mosolyogni tud ugyan, és nevetni is. De igazán szívből, már szint képtelen. Önfeledett nevetés, és játék? Képtelenség. A tekintete mint egy vadászó macskáé, olyankor is csak rebben jobbra-balra. Csöndes, ám ha megszólal, azt meg lehet hallani, hiába nem emeli meg a hangját. Hűvös, kegyetlen. Ha valaki közé, és a tervei közé áll, az halott. A Mesternek ajánlja fel a lelkét, aki nála nem más, mint a Halál. Ha valakit meg kell ölnie, azt szemrebbenés nélkül teszi. Barátok? Nos… nem sok akad. Aki mégis, azok messze vannak, vagy még nem alakultak ki. Ez a Báthoryak legfiatalabb leánya, Marijana.

    Külső jellemzés: „Cause every girl in here wanna be her. Oh! She's a Diva...” ha egy ismert dal első soraival akarnánk jellemezni. Ahol megjelenik, ott nehéz nem észrevenni. Nem a csodálatos arcával, vagy alkatával hódít. Nem. A megjelenése, és a benyomás, amit maga után hagy. Két dolog fordul meg az emberek fejében. Vagy az, hogy „Utálom ezt a ribancot”, vagy pedig az, hogy „Na ennek van stílusa.” Alapvetően karcsú, és jó alkatú. Ez nem is csoda, hiszen aktívan űzi a harcművészet pár formáját, ami elég erős alakformáló hatású. Továbbá… a hétköznapokban nagyon kényes a tisztaságára. Ám ha úgy hozná a sors, akkor bizony nem rinyál, ha a sárban, vagy vérben kell másznia. Ruházat terén általában vegyesen visel szoknyát, nadrágot, blúzt, pulóvert… nem számít. Ami a kezébe akad. Alkalmanként még kimonót is felvesz. (van egy eredeti japán kimonója, amit ajándékba kapott, a hozzá illő gésa sminkkészlettel együtt).
    Summa summárum: Nem valószínű, hogy bárki is közömbösen tudna viselkedni vele szemben. Hacsak…nem szándékosan próbál átnézni rajta.
    Személyes tárgyak:

    Árnyszirom: Jana régi katanája. Eredeti japán kovács remek. Pokoli erős kard, és a rúnázása miatt képes megsebezni a kísérteteket, és túlvilági entitásokat.

    Schrödinger: Zombimacska. Igazából… nincs semmi haszna. Ha csak az nem, hogy megfogja az egeret, ha arra parancsot kap. Csak egy… macska.
    Amarilla Darwin
    Amarilla Darwin
    .::Igazgató: Sylorina::.
    .::Igazgató: Sylorina::.


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Amarilla Darwin Pént. Aug. 03, 2012 12:31 pm

    Főkarakter neve: Renée Forcier
    Név: Ashley Emma Goldworthy
    Faj: Ember
    Nem: nő
    Születési hely, - idő, kor: Manchaster, Anglia ; 1993. 12. 10., 18 éves
    Apa: Charles Goldworthy
    Anya: Celia Wints
    Testvérek: Cornelia Goldworthy (nővére), Rupert Goldworthy (öccse), Wichita Lair és Zachary Lair (féltestvérek húg és bátyj megosztásban, anyjuk titkolt szerelemgyerekei)
    Életrajz: Felesleges szavakat fecsérelni arra a decemberi napra, amikor megszületett a lány. Figyelmünket tereljük inkább arra a sokkal fontosabb dátumra, amikor a tökéletesnek és meghittnek tűnő élete fenekestül megváltozott. Kivételes mágikus képességei már idejekorán megmutatkoztak, csupán 12 éves volt, mikor családját és őt magát is megtámadták. A ház a tűz és az ellenséges varázslók és boszorkányok átkainak martaléka lett, ahogyan a család többi tagjai is – gondolta ezt évekig Ashley. Ott állt egyedül, szülők és testvérek nélkül, egyedüli társa egy tigris volt, akivel a mágia egy magasabb fajtája kötötte össze és tette lehetővé, hogy gondolati úton megértsék egymást. Hónapokkal később a távol keletre utazott nagybátyja hívására, a jó lelkű rokonnál csupán csak csekély fél évet töltött, ám ez idő alatt gazdagabb lett a tőrforgatás tudásával. Életében volt, amikor hasznát vette ennek a képességének, de nem ez a fő támadási típusa. Iskolájában, ahova nem sokkal később felvételt nyert, évekig szolgált otthonaként. Akkoriban megváltozott, jelleme finomult, levetkőztek a britekre jellemző kissé távolságtartást, ezzel ellentétben szemében soha nem hunyt ki a bosszú lángja családja elvesztése miatt. Sokféle képességre tett szert iskolás évei alatt, látóköre olyan dolgokra is kiterjedt, amelyekről álmodni sem mert. Utolsó osztályait végezve egyre vadabb, merészebb és rá nem jellemző mágiákat kezdett alkalmazni, a folyamatos támadások, és háborús helyzetek rákényszerítettek arra, hogy kezdjen el magával is törődni, ne csak a körülötte lévőkkel. Védelmezőként ismerhették meg ottani barátai, egy olyan lánynak, aki tele van önbizalommal, magabiztos és pozitív, valamint a végsőkig kitart. Nos, némely tulajdonsága megmaradt, ám életének talán legnehezebb szakasza jó pár jellemvonást kegyetlenül kiölt belőle. Kevésbé vette könnyen azt a tényt, hogy addigi élete hazugság volt, családja mégsem halt meg és bizony két féltestvérrel és számos egyéb új rokonnal rendelkezik. Valamint azt is nehéz volt feldolgoznia, amikor egy összecsapás alkalmával elvesztette a szeretett tigrist, aki mindvégig támogatta, és segítő társa volt. Elvesztette azt a személyt, akit talán a legőszintébben szeretett mindenki közül. Egy éve ilyenkor még a halál szélén lebegett, hónapokba telt, mire felépült és valamennyire kiheverte lelki veszteségét. Sorsa ezután a messzi Svédországba sodorta ahol útja keresztezte egy ősi nekromantáét. Tudásszomja immáron kiterjedt a sötétebb praktikákra is, szinte teljesen elvesztette régi önmagát, attól sem ijedt meg, hogy emberi életeket áldozzon a mágia oltárán. A nő készséggel segítette Ashley-t a vérmágia, nekromancia, alkímia, sötét varázslatok és más számára fontos praktikák elsajátításában. Olyannyira, hogy ősi tudásának javát bevetve mágikus úton újrateremtette a lány lelki társát. Idomulva a lányhoz, az állatnak új külseje, neve és természetesen temperamentuma lett. Életében sokadjára hálás volt valakinek, aki kívülállóként befogadta és nem lökte el magától, mint a tulajdon családja, akik nem igyekeztek felvenni lányukkal a kapcsolatot. Hetekkel, talán hónapokkal később életében ismét teret kaptak családtagjai, és az őket körülvevő rejtélyes titkot, a múlt eddig ismeretlen darabkái és a rejtegetett kínos, homály fedte kapcsolatok a sötét praktikákkal. Nővérétől és öccsétől leveleket kapott, megtudta, hogy apja börtönbüntetését üli, az anyjuk pedig folytonos kezelés alatt áll, mert beleőrült a hosszúéves bujkálásba és félelembe. Két féltestvérét ő maga kutatta föl néhány hét leforgása alatt, sokat viszont nem tudtak együtt lenni, mivel Ashley elhatározta, hogy tanulmányait folytatja, így Texas államot elhagyva visszarepült Európába és benyújtotta jelentkezését a Fyron-ra, és meglepettség nélkül vette tudomásul, hogy bekerült. A kalandok pedig még csak itt kezdődnek…

    Belső jellemzés: Változáson mindenki óhatatlanul keresztülmegy, ám vannak azok a mélyen megbúvó, megmaradni kívánó tulajdonságai, amit nem lehet kiölni, csak elnyomni. Nos, pontosan ez zajlik az ifjú boszorkánymesterben, ám kiismerni most már szinte lehetetlen. Egyik maszkját teszi föl a másik után, jelleme nem is igazán definiálható, mégis tudni kell róla, hogy nagyon összetett. Nem testesíti meg sem a tipikus gonosz alakot, de a tipikus jót sem. Valahol a kettő között félúton jár, életének ezen szakaszában jobban hajazva a sötétség, vér, halál és az az utáni lét gondolatához. Ámbár valahogy ezek mellett, ha valaki nagyon kitartóan igyekszik a lány falait megmászni, megtalálhatja a barátságos, odaadó, hűséges énjét, akinek korához képest talán túl sok mindenen kellett keresztül mennie.

    Külső jellemzés: A belső változások vonzották maguk után a külsejére vonatkozókat is. Kicsit magasabb lett, karcsú testalkata már kevésbé mutatkozik törékenynek, látszik rajta, hogy edzettebb lett az idő múlásával. Haját mágikus úton változtatta tejfölszőkévé, íriszei mézes árnyalatban csillognak mostanság a tompa barna helyett. Hétköznapi ruházata a svédek egyedi, mégis nagyon divatos stílusát követi, ám ruhatárában lapulnak kifejezetten speciális darabok is, amelyeket kalandozások alkalmával vesz igénybe.
    Háziállatok: Fyra, az Ashera típusú macska, akivel mentális kapcsolatban vannak, ilyen módon kommunikálni is tudnak.
    Személyes tárgyak:
    ~ Egy pár speciális kesztyű, melyet vérmágiához, vérmanipulációhoz, de általánosságban mindig visel, vagy magánál hord. Az évek során jó szolgálatot tett neki ez a kis tárgy, ráadásul így nem a saját kezéről kell a vért lecsutakolnia.
    ~ A varázspálcája, amit még 11 évesen vásárolt az Abszol úton. Évekig remekül tudta használni, néha napján még most is előveszi, hogy régi bűbájokat gyakoroljon.
    ~ Három könyv: az egyik az alkímia beható ismeretéhez szükséges, második az ősi boszorkányok tanait taglalja, az utolsó pedig a már sokat emlegetett vérmágiát. A többi ige és bűbáj már szinte az agyába égett, így külön könyvekre nincs szüksége, hogy felidézze őket, ha szüksége lenne rájuk.
    Amarilla Darwin
    Amarilla Darwin
    .::Igazgató: Sylorina::.
    .::Igazgató: Sylorina::.


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Amarilla Darwin Pént. Aug. 03, 2012 8:46 pm

    Főkarakter: Liliya Buryana
    Név: Mia Norgen
    Faj: Lidérc
    Nem: Nő
    Születési hely, - idő, kor: 1826. április 19., Svédország, - 186 éves
    Apa: Christian Norgen
    Anya: Emma Fredriksen
    Testvérek: Erik Norgen, ikertestvér, 186 éves, lidérc

    Életrajz:
    186 évvel ezelőtt, 1826 áprilisában született meg alig három perc különbséggel a két Norgen testvér, egy svéd kisváros, Muskö mellett, ami egy szigeten található, a Balti-tengeren. Szüleik ekkor döntöttek úgy, hogy végre letelepednek egy nyugodt városkában. Hiszen mindketten lidérc rontásűző családból származtak, s ezt a tevékenységet folytatták is gyerekkoruk óta. Amikor az ikergyermekeik megszülettek, Emma visszavonult velük, azonban Eriket nem tudta rábeszélni, hogy így tegyen. Így hát a nő továbbra is folytonos aggódással töltötte napjait, akárhányszor férje vadászatra indult, néha több napra is.
    Több évtizedig együtt tették ezt meg - házasságuk eleinte érdekházasság volt, a két család, akik elég gazdagok voltak, üzleti ügyek miatt már kiskorukban megegyezett róluk. Azonban ők eleinte nem kedvelték egymást. Aztán kénytelen-kelletlen elküldték őket egy világkörüli útra, hogy úgymond megtanuljanak egyedül boldogulni. Először elég nehezen ment az ismerkedés, azonban mire hazaértek, már szerelmesen, egy párként érkeztek meg. Aztán legtöbbször már együtt dolgoztak, és meg kell mondani, elég profik voltak, országszerte keresettek. A házasság után is pár évig még folytatták ezt, csakhogy Emma terhes lett. Ekkor találtak rá a birtokukra, ami egy hatalmas területet ölel fel egy fenyőerdő közepén, Muksö városa mellett. Maga a ház nem túl nagy, inkább otthonos, kandallóval a nappaliban, családi képekkel a falon. Éppen az ikrek születése előtt költöztek ide. Egy darabig Emma azon volt, hogy lebeszélje férjét a rontásűző élet folytatásáról, azonban az nem állt rá a dologra. Pár évig a gyerekek születése után otthon volt, azonban mindkettőjüknek rá kellett jönniük, hogy az egyhelyben ülés nem neki való. Így hát Christian ismét munkába állt… Az egész család vesztére.
    Ugyanis ekkortájt került egy munkája során összetűzésbe egy több mint háromezer éves bukott angyallal, Barthayannal. A viszály köztük élet-halál harcig fokozódott. Az egész egy egyszerű vadászat alkalmával folytatódott - Christiant a milliárdos Myhre család bízta meg, hogy törje meg a birtokukon található átkot. Ugyanis egy körülbelül ötven méter sugarú körbe az erdő közepén bárki, aki betette a lábát, porrá égett… És a kör naponta változtatta a helyét. Na igen, nem lett volna különösebben nagy feladat a számára, azonban kiderült, hogy ezt a csapdát Barthayann állította, az egyik családtagnak, aki megölte a szeretőjét és a lányát. Tudhatta volna a férfi, hogy nem jó ötlet egy ilyen dologba beleavatkozni, mégis megtette. Megszüntette a csapdát, és megküzdött a több ezer éves angyallal, hiszen tudta, hogy ha nem teszi, az lekaszabol mindenkit a Myhre családból. Azonban nem sikerült megölnie. Kölcsönösen megsebesítették egymást, mindkét seb nagyon súlyos volt, Christiané csaknem halálos. Az angyal azonban elmenekült, és több száz évig nyomát sem látta. A Myhre család tagjai viszont szépen sorban elhunytak… A körülmények máig tisztázatlanok.
    A gyerekek, Mia és Erik viszont szépen cseperedtek. Az első párszáz évükben lassan megtanultak mindent, amit egy rontásűzőnek tudnia kell, bár sosem nevelték őket arra, hogy feltétlenül ezt csinálják. Azonban Erik minden áron kitartott e terve mellett. Rontásűző akart lenni, nagy és erős, akár az apja. Mia viszont nem táplált efféle terveket. Ő tanulni szeretett, olvasni, lovagolni, és csendben ücsörögni a házuk teraszán, a fákat bámulva. Ennek ellenére ő is mindent megtanult, amit az apja oly nagy örömmel tanított nekik. Mindkét gyerek tehetségesnek bizonyult a tanulmányaikban. Erik a harcban, a rontások megsemmisítésében, az íjászatban, míg Mia a nyomolvasásban, a csapdaállításban, a logikai feladványokban. Míg az apjuk ezekre tanította őket, addig Emma írni, olvasni, majd később zongorázni, lovagolni. Aztán bevezette őket az irodalomba, a történelembe, a matematikába. Szóval tökéletes képzést kaptak, anélkül, hogy iskolába kellett volna járniuk. Barátaik csak a lidérc rokonaik voltak, velük havonta párszor találkoztak. Összetartó család volt. Sokszor meghívták őket a Norgen birtokra is, és ők is sokat utaztak a két szülő testvéreihez és a nagyszüleikhez, felváltva.
    Azonban egy napon, amikor négyesben vacsoráztak a völgyre néző teraszukon, egy sötét árny jelent meg az égen. Christian azonnal felpattan, megragadta 129 éves kislányát, Emma pedig a fiút, és lerohantak velük a pincébe. Volt egy titkos szoba, oda rejtették el őket. Alig fértek el ülve is. Erik és Mia nem értették, mi folyik itt, nem értették, miért történik mindez, de egy hangot sem mertek kiadni. A szüleik pedig otthagyták őket… és nem jöttek vissza többé. Hallották az anyjuk sikítását, majd az apjuk fájdalmas kiáltását, ahogy rárontott az angyalra. Erik ki akart mászni, azonban Mia visszafogta, a szájára tapasztotta a kezét és a fejét rázta tágra nyílt szemekkel, szőke fürtjei szép arca körül repdestek. Vagy három órát ültek itt, végül Mia nem tudta visszatartani Eriket. Kiléptek a menedékből, ahol eddig gubbasztottak, és egymás kezét fogva felsétáltak a lépcsőn. A teraszra lépve pedig ott találták apjuk és anyjuk holttestét. Az anyjuk az ajtótól fél méterre feküdt, mellkasában egy tőrrel, vérbe fagyva. Az apjuk pedig… Csak gondolhatták, hogy az az ő holtteste. Szinte teljesen porrá égett, néhány ruhafoszlány és csontdarab jelezte, hogy valaha egy lidérc volt. Erik átölelte reszkető húgát, majd behúzta az ajtón. Leültek a nappali széles kanapéjára, és estig meg sem szólaltak, Mia némán zokogott bátyja vállán, aki csak erőtlenül bámulta a falról leesett és ripityára tört családi fotót.
    Másnap a legfontosabb holmijaikkal a hátukon hagyták el az otthonukat jelentő házat és a birtokot - szüleiket egyszerű sírba helyezték, a ház előtti nagy fenyőfa alatt. A fa egy másik ágán a hintájuk függött, s a hűvös szél okozta nyikorgása a reggeli csendben messzire elhallatszott. Így hagyták el hát a házat, ahol 129 évig oly boldogan éltek.
    A rokonaik felé nem adtak semmiféle életjelet, így azok abban a hitben élnek talán máig is, hogy az angyal a két gyereket is megölte - bár néhányan úgy gondolják, azok csak elkóboroltak. Hiszen ki adta volna meg a holttesteknek az utolsó tiszteletet, ki temette volna el őket, ha nem Erik és Mia? De ők ügyesen elkerülték az őket kutató rokonságot. Évekig, évtizedekig bujkáltak a világ elől, az apja régi ügyfelei által ajánlott munkákból éltek el, bár eltartott jó ideig, amíg érvényt szereztek maguknak. Hiába voltak szinte profik, ki akarná a piszkos munkát két gyerekkel elvégeztetni? Azonban az évek egyre teltek, a jó hírük pedig egyre csak vándorolt. Mindig kitartottak egymás mellett, elválaszthatatlanok voltak, bár folyamatosan veszekedtek valamin. Mindemellett viszont többször is megmentették egymás életét. Ápolták egymás sebeit, lelki támogatást nyújtottak, ha a másik kiborult. Mia mindig visszafogta az oly könnyen kiakadó Eriket, az pedig segített neki a harci technikák elsajátításában. Az évek előrehaladtával egyre több munkát kaptak, már nem kellett az erdőben aludniuk egy összetákolt sátorban, vagy elhagyatott épületekben a városban.
    Azonban mikor 158 évesek voltak, minden megváltozott.
    Egy egyszerű munka volt, valami újgazdag vállalkozó fogadta fel őket, mert a vadászterületén valami pusztította az állatait, egyszer még az istállóba is betört és megölte egy lovát. Sejtették, hogy mivel állnak szemben - csak egy elvadult, elállatiasodott vérfarkas képes ilyesmire. Nem is lett volna ezzel gond… Már vagy százszor végeztek hasonlóval. Az emberi énjüket elvesztett, vérszomjas lények gyakoriak voltak. Szóval nem is izgultak különösebben. Azonban minden másképp alakult. Mia könnyedén rátalált a farkas nyomára, aki az erdő mélyén vert tanyát. Lesből közelítették meg, majd Mia egy nyilat röpített az állatba - mert tisztán látszott, hogy már nem ember - Erik pedig előrontott, hogy az ezüstkését beledöfje. Mia is felállt, hogy célozzon… De a farkas rávetette magát, nem törődve a hátulról közeledő Erikkel. A fiú felordított és nekifutásból, a lendület erejével még éppen időben lesöpörte a vérfarkast húgáról - és az belemélyesztette éles fogait a vállába. Mia nem volt elég gyors… Mire felkapta és az állat hátába döfte az Erik által elejtett ezüstkést, már késő volt. Lerúgta az állatot félholt bátyjáról és falfehéren térdelt le mellé, a nevén szólongatva. Kínkeserves szenvedéssel juttatta el őt a vállalkozó házába, ahonnan kórházba szállították. Az életét megmentették… De a fiú vérfarkassá vált, örökre és visszafordíthatatlanul.
    Miát ez egyáltalán nem érdekelte, örült, hogy Erik életben maradt. Azonban a fiú teljesen megváltozott… Szótlan lett, még Miát is kerülni kezdte. Mintha elvesztette volna önmagát. Aztán egy éjjel, éppen telihold előtt elszökött húgától.
    Mia napokon át kereste, azonban úgy tűnik, bátyja eltanult valamit a nyomeltüntetésből, így még ő sem tudott ráakadni. Teljesen kiborult, azt hitte, ő rontott el valamit, vagy bátyja veszélybe került. Magát okolta az eltűnéséért, és megfogadta, hogy előkeríti, akár a föld alól is. Így hát, bár vállalt munkákat, hogy meg tudjon élni, folyamatosan vándorolt, és mindenhol Erik után kutatott. Talált ugyan nyomokat, azonban ezeket általában pár hét alatt elvesztette. Így hát éveken át feleslegesen kutatott utána. Már kezdte feladni, amikor végül ismét a nyomára bukkant, és minden jel arra mutatott, hogy Erik Barthayant keresi. Így hát könnyebb dolga volt, elvégre a bukott angyal szeretett gyilkolni, és sajátos módszerei voltak rá… alig pár hónap alatt rábukkant, és városról városra követte szülei gyilkosát, várva Erik felbukkanását. Nem váratott sokat magára a fiú, azonban inkább a véletlen, mint nyomkövetői képessége sodorták az angyal útjába.
    Mia egy brit kisváros zsúfolt főterén, egy kapualjból figyelte az üzletelő angyalt, amikor megjelent Erik, és nagyon meggondolatlanul, legalább ötven méterről intézte a támadást a több ezer éves Barthayan ellen, aki ráadásul már észre is vette a lidércet. Mia csak egy jól irányzott lövésének köszönhette, hogy meg tudta menteni bátyját a biztos haláltól. A mérgezett nyílvessző nem végzett az angyallal, de legalább visszavonulásra kényszerítette.
    Erik súlyosan megsérült, de ismét sikerült helyrehoznia húgának. Azonban Mia nem tűrt több életveszélyes vadászatot, úgy döntött, hogy egy közeli és biztonságos iskolába, a Fyronba vonulnak vissza, és döntése fellebbezhetetlennek bizonyult.

    Belső jellemzés:
    Csendes szemlélő, ez a legjobb szó rá. Ritkán avatkozik bármibe közbe, legyen az harc vagy vita, hogyha nincs közvetlenül köze hozzá. Fagyos és visszahúzódó alkat, azonban ha szimpatikusnak talál, képes rá, hogy kedvesen elbeszélgessen veled. Nehéz hozzá közel kerülni, hiába tűnik úgy, hogy kedvel, ez nála nem elég. Még akkor sem, ha már az első találkozásotokkor kitálal neked az életéről. Ezek számára nem titkok, az igazi titkok az érzései, amikről még a bátyjának is csak nagyon ritkán beszél. Ha bajban vagy, ne hozzá fuss, mert ha nem kötődik a segítséghez érdeke, akkor ott fog hagyni a problémáiddal, ebben biztos lehetsz. Nem rossz szándékú ő, csak megtanulta, hogy felesleges érdek nélkül jót cselekednie, mert csak hátbatámadást fog viszonzásként kapni. Kemény volt vele az élet, tulajdonképpen csak magára hagyatkozhatott, ezért nehéz elnyerni a bizalmát, egyedül Erikre képes vakon rábízni az életét. Nagyon önálló, nem az a fajta, aki ha segítségre szorul, könnyen beismeri. Inkább megpróbálja maga megoldani a problémáit. Mindig ötször átgondolja a dolgokat, mielőtt cselekszik, nem egy forrófejű alkat. Okos, rejtélyek és logikai feladványok megoldásában profi, ahogyan a nyomolvasásban és a csapdaállításban is. A legtöbb átkot, csapdát és sötét lényt felismeri, valamint tudja, hogy hogyan lehet őket kiiktatni. Szeret egyedül ücsörögni és a gondolataiba merülni, valamint lovagolni és olvasni.

    Külső jellemzés:
    Viszonylag magas, 175 centi körül lehet. Hosszú, szőke haja göndör tincsekben omlik a vállára, legtöbbször így, kiengedve hordja, ritkán köti össze. Frufruja is van, ami szinte az egész homlokát eltakarja. Vonásai finomak és nőiesek, nyitottságot és kedvességet sugároznak a felületes szemlélő felé, de jobb nem bedőlni a törékeny kislány álcának. Keveset mosolyog, de ha mégis, olyankor mintha egész lénye felragyogna. Ajkai kicsik és rózsaszínűek, szemöldöke szépen ívelt, szeme meleg gesztenyebarna. Alakja formás és izmos, ami nem csoda a sok edzés és vadászat miatt. Viszont nem él vissza ezzel, általában feltűnésmentesen öltözködik, a hétköznapi és kényelmes cuccokat kedveli, például szoknyát egyáltalán nem hord, ahogy smink gyanánt is csak a szemeit húzza ki feketével.

    Háziállatok:
    Van egy lova , Natt, a fekete arab telivér csődör. Az ideérkezésük előtt vette, mivel mindig is szeretett volna egy saját lovat (volt is neki kiskorában), de a sok vándorlás ezt lehetetlenné tette.

    Személyes tárgyak:
    -Egy ezüst nyaklánc, amit a szüleitől kapott, ezt mindig viseli.
    -Egy apró, fából faragott ágaskodó ló, ezt még az apja készítette neki.


    A hozzászólást Amarilla Darwin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 03, 2012 9:13 pm-kor.

    Ajánlott tartalom


    Előtörténetek - Page 2 Empty Re: Előtörténetek

    Témanyitás by Ajánlott tartalom


      Pontos idő: Csüt. Márc. 28, 2024 2:42 pm