Név: Liliya Buryana
Faj: negyeddémon
Nem: nő
Született: Novi Pazar, 1994. jún. 12. - 19 éves
Apa: Andrey Galina - elhunyt
Anya: Silvia Ilieva
Testvérek: -
Életrajz: Vannak, akik szerint az emberiséget fel lehetne osztani két csoportra: akik elégedettek azzal, amit a sors osztott rájuk, és vannak, akik nem. Persze ez így nem teljesen állja meg a helyét, ennyire egyértelműen nem lehet elkülöníteni egymástól az embereket. Ennél a dolog valamivel bonyolultabb.
Így van ez Liliya Galinával is.
Egy szép, nyári napon született, Silvia Ilieva, és Andrey Galina gyermekeként. Az anyja még így, több órás szenvedés után, izzadtságtól csatakos homlokkal is gyönyörű volt, ahogy a kórházi ágyon feküdt, karjában újszülött lányával – az apró, zöld szem kíváncsisággal telve mélyedt a meghatottságtól csillogó kék szemekbe. Rögtön életbe lépett az a leírhatatlan kötelék, ami anyát és lányát már az első perctől fogva összeköti – csak sajnos, nem örökre. Majd az apja vette át, hadd pihenjen Silvia. Andrey nem volt se szép, se jóképű: viszont valami megmagyarázhatatlan jóindulat áradt egész alakjából, olyan légkör lengte körül, hogy bárki, akivel találkozott, habozás nélkül képes lett volna rábízni az életét. És nem is döntött volna rosszul. Az újdonsült apa boldogságtól csillogó, zöld szemeit a haloványan mosolygó, gyönyörű feleségére emelte. Látszott rajta: rajongásig szerelmes belé, bármit megtenne érte. Imádja. Valami ilyesmit lehetett kiolvasni a kék szemekből is. Liliya valami csendesen békés arckifejezéssel szemlélte apját, s az új világot, amibe belecsöppent, ami annyi újat, szépet és rosszat tartogatott számára… Majd lassan elaludt.
A szülőknek nem volt különleges történetük, nem történtek velük szokatlan, vagy furcsa dolgok. Az anyja Bulgáriában született, de az anyja magyar volt, aki, amint lánya férjhez ment, visszaköltözött Magyarországra. A férjétől elvált, mikor a lánya kisgyermek volt. Persze, nem ez a különös – hanem hogy Andrea, Silvia anyja démon volt. Ez magyarázta mind a lány, mind az unoka szépségét. S a lány természetét. Hiszen ő mindig is magányos alkat volt, ugyanakkor sugárzott belőle valami megmagyarázhatatlan gonosz szellem - ami mind az anyjából, mind a lányából, Liliyából hiányzott. Nameg Andrea öt évnél tovább nem bírta elviselni egy férfi jelenlétét… Jól megvoltak kettesben a lányával, Andrea mugli fodrász vállalkozása sok pénzt hozott. Majd Silvia is elköltözött, modellnek, majd fotósnak állt, kisebb bemutatókkal egészítve ki a bevételét. Későn ment férjhez, Andrey huszonöt éves volt, mikor megismerte a lányt (illetve akkor már nőt – csak ugye féldémonként az évek kevésbé fogtak rajta).
Andrey egyébként nem volt varázsló (legalábbis egy jó ideig sikerült ezt eltitkolnia, még a felesége és a lánya előtt is!), és a szülei sem voltak azok. Egy egyszerű, középosztálybeli családból származott, apja kereskedő, anyja pedig tanár volt, egy helyi iskolában. Ő maga péknek tanult, sikeres vállalkozást indított, amivel elég pénzt keresett a megélhetéséhez.
Silvia pedig volt olyan kegyes, hogy az esküvő előtt felvilágosította őt arról, hogy micsoda is tulajdonképpen. Ő pedig egészen jól viselte… Pár napig nem lehetett tudni, lesz-e esküvő, mert Andrey nem beszélt nemhogy a menyasszonyával, hanem senkivel sem. Na, igen, megdöbbentették a tények, kezdve azzal, hogy létezik mágia, egészen addig, hogy a leendő felesége még csak nem is ember… (Na persze ezeket már régen tudta, de a jó álcához jó hazugságok kellenek.)
Mint említettem, Silvia anyja pedig pár hónap múlva visszaköltözött Magyarországra. Volt elég pénze ahhoz, hogy kevés munkából kényelmesen élhessen. Liliya később egészen tíz éves koráig minden nyáron nála töltött egy hónapot.
Az esküvő utáni első két év jól telt… Ám az ötödik év második felében, mikor Liliya egy éves volt, minden összeomlott.
Augusztus volt, hatalmas kánikula, Silvia a remegő nap utolsó fényeinél ült az apró ház teraszán a vidáman mosolygó kis Liliyával. Gyönyörű, kék szemeit a távolba meresztette, valami furcsa szomorúság rezgett bennük. Úgy érezte, neki nem ez jár, ő túl szép ahhoz, hogy így éljen, ő nem ezt érdemli… Itt van ez a gyerek, talán még szebb is lesz, mint ő, az apja szemeit örökölte, azokat a csodás, zöld szemeket, mindig is olyanokat akart ő is… De ez még nem minden, ez az apróság elveszi az életét, minden napja minden percét! Pedig ő még olyan fiatal, olyan szép. Annyi minden állna előtte, de így? Nincs ideje sem magára, sem másra, nem tölthet el a férjével két percet kettesben… Vagy talán már nem is akar. Már szinte gyűlölködve fordította tekintetét a kis arcra. Liliya elaludt. Apró, szőke tincsei, és már most kirajzolódó vonásai egyértelművé tették, hogy örökölte a démon vért. Az anyja felállt, óvatosan, hogy ne keltse fel, bement a férjéhez a szobába, ő éppen újságot olvasott. A karjába adta a gyermeket, és fagyos arccal csak ennyit mondott: „Elmegyek.”
Hiába könyörgött neki Andrey, semmi sem hatott a féldémonra. Mindig is a maga feje után ment. Elég pénzt keresett magának híres fotósként, havonta más férfival volt, amikor megunta őket, egyszerűen szakított velük. Persze azok pedig elhalmozták a legkülönfélébb ajándékokkal, a legcsicsásabb ékszerekkel, nyaralni vitték Görögországba és Olaszországba, Párizsba és Rómába… Egyszóval: elérte, amit akart.
Andrey pedig ottmaradt az eseményekből vajmi keveset sejtő apró Liliyával. Szépen cseperedett fel a lány, az apja fizetéséből eléldegéltek, ha nem is luxuskörülmények között, de legalább volt mit enniük. Hamar kiderült, hogy a lány a szépségen kívül nem sok mindent örökölt a démonok tulajdonságaiból: kiderült róla, hogy imádja a természetet, imád az erdőben csatangolni, vagy egy mezőn lovagolni a naplementében, valamint nem veti meg a zenét, szeret énekelni, és a kis zeneiskolában hamar rákapott a hegedülésre is. Mindamellett nem veti meg a szépet, viszont ódzkodik a túlzottan csicsás, túldíszített dolgoktól. Ami viszont a legfurcsább, hogy távol áll tőle bármiféle irigység és gonoszság – elég szerény, viszont amint ez hamar kiderült, nem a társaság középpontja. Próbáltak vele a helybéli gyerekek barátkozni, ő viszont csendes maradt, nem nyílt meg senki előtt. Ennek pedig az lett a vége, hogy a lányok, kinézete miatt irigykedni kezdtek rá. A fiúk viszont, főleg kamaszéveitől kezdve futottak utána. Egy darabig. Aztán feladták.
Egyetlen egy ember tudott hozzá közel kerülni, a rá jellemben félelmetesen hasonlító Eva. Az utcájukban lakott, véletlenül találkoztak Lil kedvenc patakparti fája alatt, mikor Lil öt éves volt. Éppen a fa alatt ücsörögött, mellette feküdt egy loboncos szőrű, apró termetű kutya, a lány annak a füleit vakargatta, miközben az a neki hozott száraz kenyeret ropogtatta. Liliyának ekkor már derékig érő, fénylően szőke haja volt, a vonásai pedig még gömbölydeden aranyosak voltak. Törökülésben ült, a haja az ölébe lógott. Ekkor lépett oda hozzá a rövid, vörös hajú, szeplős kislány. S attól kezdve minden nap találkoztak, egymás összes titkainak tudójává lettek. Életre szóló barátság alakult ki közöttük. Ettől kezdve a kis Liliya nem volt magányos, csendesen tűrte, ha a nála nagyobb lányok szekálták, nem érdekelte, ha a fiúk gúnyolódtak rajta. Mert volt, akinek elmondja, volt, aki megértette.
És Eva természetesen tudott arról is, hogy Liliya boszorkány. A gyermeki agy könnyen feldolgozta, sőt, rajongott is a tényért, hogy egy varázsló a legjobb barátnője. A lány faleveleket röptetett előtte szélcsendben, egy magból másodpercek alatt virágot növesztett – egyszóval olyan dolgokat művelt tudatlanul, amik jelezték, hogy egyszer majd mágusiskolába kell járnia.
Nem is kellett sokat várni rá. Az apja, pénz híján, a helyi kis iskolába íratta be a lányt, mikor az 14 éves lett. Addig a mugli iskolában tanult, egyszerű tantárgyakat, mint bárki más. Na igen… Utálta a matekot. Biológiából és idegen nyelvekből viszont kiemelkedő volt.
Tulajdonképpen nem bánta, hogy nem kell messzire mennie, hiszen így nem kellett elválnia Evától, ugyan úgy találkozhattak. A szomszédok, mármint azok, akik nem tudtak semmit a varázsvilágról, azt hitték, Novi Pazar egyik gimnáziumába jár, hiszen egy, a nagyvárostól nem messze levő faluban nőtt fel, és élt egészen tizenhét éves koráig.
De ne szaladjunk így előre.
Egyelőre ott tartunk, hogy beiratkozott az iskolába, aminek alig száz tanulója volt, az épület sem volt már a legjobb állapotban, és a tanárok már ki tudja, mióta nem kaptak normális fizetést. Az apja üzlete pedig kezdett a csőd széle felé vándorolni, mindenki a nagyvárosokba költözött, valamint megjelentek a nagy pék üzletláncok is, amiknek minden faluban volt üzletük, senki sem akart egy magánpékségben vásárolni. Mikor a lány tizenhat éves lett, azaz szinte nővé érett, be is következett a baj: csődbe ment az apró pékség. A szerencse csak az volt, hogy az apját felvették az egyik nagyobb lánc helyi üzletébe. A fizetés persze nevetséges volt, de több mint a semmi. Szóval el tudtak éldegélni még így is, ha nem is olyan jól, mint eddig, de még mindig volt tető a fejük fölött, és étel az asztalukon. Liliya pedig pozitívan látta a dolgokat, ezen túl is… Hiszen ott volt neki Eva, az apja szerette.
Csak egy árnyék tulakodott be a fénybe.
Az anyja.
Ki tudja miért, de azon a néhány hétvégén, mikor volt kegyes meglátogatni a lányát, olyan hihetetlenül szemét volt vele, hogy először Lil nem értette, miért ilyen, s ha az apjánál rákérdezett, az nem is válaszolt. Majd rájött, hogy felesleges ezen drámáznia, és viszonozta a nő „kedvességét”. Akinek amúgy igaza lett, Liliya az apja szemét örökölte, tele élettel és csillogó kíváncsisággal, valamint az anyja szépségét, ha nem is érte őt utol, de csúnya biztosan nem volt. Egyszóval: akárhányszor találkoztak, az mindig veszekedésbe fulladt. Egyszer a legújabb pasijáról, egyszer arról folyt a vita, hogy miért járkál Liliya a nagyanyjához (mert az Silviával nem volt túlzottan jóban, Lil viszont imádta.) De legtöbbször apró dolgokról, minthogy mit hord Liliya, hogyan köti fel a haját, vagy éppen hogyan nem, mit eszik, hogyan viselkedik… Vagy Eváról, hogy miért barátkozik ilyenekkel. Igen, Eva sem volt egy könnyű természet, gondolkozás nélkül beszólt Silviának, a háta mögött szidta, mint a bokrot. Lil apját viszont imádta – szinte a sajátjának tekintette, hiszen az övé születése után pár hónappal meghalt. Így volt ez fordítva is, Eva anyját pedig Lil tekintette szinte a sajátjának. Az lett volna számukra a mennyország, ha összeházasodnak a szülők, de ez mindvégig csak álom maradt…
S alig egy évvel a pékség csődbemenetele után bezárt az iskola is. Nem tudták tovább fizetni az ott lakó tanulók ellátását, a tanárok fizetését, az épület fenntartását. Év végén bejelentették: az iskola bezárt, viszlát, menjenek, ahova akarnak. Liliya nemigen bánta a dolgot, hiszen ott barátai nem voltak, a tanárok sem imádták (bár meg kell mondani, nem is utálták), szóval nem sok minden kötötte oda. A gond csak az volt, hogy a környéken nem volt több ingyenes iskola, csak megfizethetetlen magániskolák… Így nem volt választása: a Nezabarba kellett mennie.
Szörnyű volt a búcsú, órákig zokogott Eva vállán a patak mellett. Imádta a kis falut, de nem csak ez volt a gond, hiszen ott kellett hagynia a legjobb barátnőjét és az apját egyaránt. Mégis megtette…
Hiszen nem volt más választása.
Amikor az iskolába került, enyhe kifejezés volt a hangulatára az, hogy lapos. Mire odaért, bár feldolgozta az eseményeket, de elfogadni, na, azt nem akarta. Ráadásul az első hónapban úgy tetszett, itt sem lesz másképp, mint előző iskolájában, itt is éppolyan magányos lesz. De a dolgok másképp alakultak… Összeismerkedett első jótevőjével. Gaea Nephelével, aki kérdés nélkül felkarolta és segített neki beilleszkedni. Liliya szinte a lelki társának tekintette/tekinti, akár az életét is rábízná - ahogy ez később meg is történt. Persze lett több barátja is, túlságosan sok ahhoz, hogy felsorolásra kerüljenek. Az biztos, hogy egyvalami sosem nem volt: magányos.
Barátokból volt sok, viszont egyvalaki helyét senki sem pótolhatta… Mégpedig Yan Sergej Branimirét, az eléggé zárkózott fiúét. Valami csoda folytán a lánynak már a második találkozásukkor megnyílt, és magyarázat is érkezett a viselkedésére… Innen pedig már egyenes út vezetett a szerelemhez, de ez az út, mint kiderült, eléggé egyirányú volt. Egyszer összevesztek, aztán pedig a fiú eltűnt csaknem egy hónapra, s azok voltak a lány életének legszörnyűbb napjai, csaknem menthetetlen depresszióba süllyedt. Ám a boldogságuk ezután sem volt töretlen, a fiú üzleti ügyei miatt kénytelenek voltak szakítani. Nem bírták túl sokáig… Négy hónapig voltak külön, ez alatt pedig Liliya csaknem egyenesen egy másik fiú karjaiba szaladt, mindenkinek csak fájdalmat okozva ezzel. Igen, őt is szerette, de egyértelműen csak a Yan által hagyott űrt próbálta betölteni vele. Aztán, valami jó szándékú Cupidónak köszönhetően egy hétig vakon szerelmes lett Nemir Growalba, ami ismét katasztrófába torkollott: megbántotta Yant, a jelenlegi barátját, és saját magának is csak fájdalmat okozott, hiába nem emlékezett semmire abból a hétből. Végül azonban… ismét egyedül maradt.
Ezalatt pedig Gaea hazaköltözött, aminek az egyedüli jó oldala az volt, hogy egy nála tett látogatásukkor Yannal egy vicces kedvű démon egy szobába zárta őket, és kényszerítette a fiút, vallja be, mit érez a lány iránt. Egyértelmű volt a végkifejlet, nem bírták tovább egymás nélkül. Aztán, a lány 18. születésnapján a fiú eljegyezte őt…
Persze történt más is ez alatt az egy év alatt. Volt, akit megismert, és máris elveszített – Gerretet, a vicces, mindig jókedvű szaktársát. Egy farkas végzett vele egy nyári szakkörön.
A barátai közül is volt, aki eltűnt, nem beszéltek hónapokig, vagy nagyon ritkán. De egyszer sem jutott eszébe azt kívánni, hogy bárcsak el sem jött volna az iskolába.
A második nyáron viszont elege lett. Elege lett belőle, hogy kéthavonta meghal, vagy életveszélybe kerül valaki, hogy a stressztől olyan gyakran kiborul ő is, hogy már nem tudja, élvezze-e az életet vagy ugorjon le inkább a toronyból… Megfordult a fejében ez is. Viszont jobb ötlete támadt. Megszervezte a másik világba való átjutását, hogy daimont szerezhessen. A gond csak az volt, hogy nem egészen úgy sikerültek a dolgok, ahogyan azt tervezte. Azonban végül meglelte daimonját, a Kay nevű kolibrit. Úgy érezte, csak ekkor vált egésszé… azonban az ő kapcsolatuk sem tartott túl sokáig.
Miután minden megváltozott:
Ugyanez év október elején azonban, egy teljesen átlagos estén, a szobájába lépve egy levelet talált az ágyán. S ez a levél gyökeresen kiforgatta egész addigi, éppen összeállt életét. Ugyanis az állt benne, hogy az apja meghalt - azonban ez nem minden. A levelet ugyanis ő, Andrey írta, s bevallotta benne, hogy ő is varázsló volt, s hogy ezt el kellett titkolnia a lánya, és szinte mindenki elől, ennek pedig egy titkos hadseregbeli tagsága volt az oka. Ennek a csoportnak a célja egy, az egész világot elpusztítani képes fegyver megsemmisítése volt. A probléma csak az, hogy túl sokan védték azt a valamit. Nem, ez nem egy szokásos háború volt - nem voltak nyílt összecsapások, az egész teljesen titokban folyt. S az emberek azt sem vették volna észre, hogy nyer, vagy veszít a jó oldal, ugyanis a fegyver egészen egyszerűen átvette volna az irányítást az elméjük felett. Ebben a hadseregben dolgozott az apja, azonban pár héttel a halála előtt felgyorsultak az események, és egy kisebb összecsapásban életét vesztette, de az akció titkossága miatt, a toborzás lehetetlensége lévén csak rokon vehette át a helyét. Ez volt Liliya. Az összetört, alig tizennyolc éves lánynak tehát el kellett pakolnia a gyászát, és belevágni egy olyan dologba, ami annyira messze állt a jellemétől, mint a jég a tűztől. Ki kellett hát, hogy aludjon a láng, ami a lányban égett - be kellett fagyasztania a lelkét, hogy a viharok ne tehessenek kárt benne. Azonban a jég sem törhetetlen…
El kellett hát hagynia szerelmét, a barátait, az otthonát, az egész életét. Ideje az elmúlt napokon keseregni pedig nem akadt egy csöpp sem: minden nap munkával telt. Először nyomoznia kellett, embereket felkutatnia, protekciókat szereznie. Aztán később már a gyilkolásra kényszerítették - hiszen a csapat egyre fogyott, az ellenség száma egyre nőtt. Ölnie kellett tehát, neki, aki addig egy légynek sem volt képes ártani. S ha ez nem lett volna elég, végig kellett néznie, ahogy a saját társait is megölik - néha az ő hibájából. Yannal egyszer találkozott: akkor majdnem az ő életének is vége szakadt, miatta. A napok egymás után vánszorogtak, a sötétségbe immár nem vegyült fény, csak egy kicsi, halványan pislákoló pontocska: a hetente érkező üzenetek a szerelmétől. Azonban egy idő után ezek is elmaradoztak, majd nem érkezett több. S ekkor vált a háborgó tenger a legsötétebbé. Nem látta többé a partot, csak a hatalmas hullámokat. Még villámok sem csapkodtak, hogy némi világosságot adjanak a végtelen sötétben. Semmi sem volt - csak a végtelen tenger, a reménytelenség tengere, és az ő szánalmas kis vitorlása, amin próbált kiutat találni az elviselhetetlenből. Egyetlen egy fénysugár mutatta neki az utat, mindvégig, és ez a szerelem volt.
Egy napon fogságba esett, s élete legszörnyűbb napjait élte le élet és halál között, a fájdalom vékony fonalán ingadozva. Mindent tudott, mégsem mondott el semmit. Megölték a daimonját, de egy varázslattal őt életben tartották, ismét egyedül. Mégis megtörhetetlen maradt - végül megszöktették, félig holtan találtak rá, eszméletét vesztve, tele sebhelyekkel. Már az élni akarás is kiveszett belőle - de ismét talpra állt, szinte teljesen egyedül.
Egy napon azonban, mikor már szinte az összes remény elveszett, és csak alig egy tucatan maradtak a csapatból az ellenség ezerfős serege ellen, mégis sikerült véghezvinniük a lehetetlent. Betörtek a táborba, hogy megtalálják a fegyvert. Az út során sokan életüket vesztették, csak ketten, egy súlyos sebesült és Liliya maradtak életben. Ők ketten felállították a varázst, ami elpusztíthatta a fegyvert, de csak egyikük élhette túl: és az a lány lett. Pedig úgy érezte, minek neki már élnie! A szenvedésért, a semmiért, a fájdalomért nem érdemes. A vihar elmaradt, de mi értelme létezni egy sivár lakatlan szigeten, egyedül, az emlékeivel? Ráadásul megsebesült, és a sebe halálos volt - azaz lett volna, de egy jó szándékú idegen megmentette. Ő sem volt képes azonban a lelke sebeit begyógyítani. Ő pedig nevet változtatott (Galináról Buryanára) egy bolgár falucskába költözött, le a tengerpartra, hogy szállodát indítson, és ott szenvedje át hátralevő életét a mardosó emlékek és a végtelen fájdalom közé szorítva.
Azonban akadt egy probléma a tervében: amikor azt hitte, meg fog halni, írt egy levelet, azzal, hogy aki megtalálja, juttassa el Yannak. Ebben mindent leírt, ami az elmúlt nyolc hónapban történt vele, és, nos, elég depressziós hangnemben. Ez el is jutott a fiatal férfihoz. Nem volt hát más lehetősége, megvárta, amíg Yan megtalálja, és… a tervei szerint el akarta küldeni azzal, hogy ő jól van, tessék szépen elfelejteni, hogy valaha létezett. Elvégre kinek kellene egy ilyen lelki és idegroncs? De a szerelme is sokat változott: hamar felolvasztotta a jégszobrot, ami most Liliya volt, és nem ő, mint ahogy régebben. Így hát… a fiatal férfi múltja miatt egy lehetőség maradt: a Fyron Akadémiára menni, és próbálni begyógyítani milliónyi sebét, valamint ismét fellelnie önmagát. Ezúttal viszont ismét együtt azzal, akire a leginkább szüksége lett volna mindvégig - Yannal. De még ki tudja, mit tartogat számára, számukra az oly sokat ígérő jövő?
Külső jellemzők:
Haja aranyszőke, egyenesen a háta közepéig ér, de mivel természetes mivoltában hullámos, ezért ha nem alkalmaz egyenesítő bűbájt, kissé rövidebb ennél, azonban általában egyenesen viseli. Ha süt a nap, úgy tűnhet a távolból, mintha egy mesebeli tündér haja csillogna a napfényben. Ezt a különös ragyogást talán a démon mivolta, talán a belső szépsége okozza. Bőre puha és világos, de nem túlzottan - lebarnulni mégsem tudott sosem. Arca kedvességet sugároz, orra szépen ívelt, ajkai teltek és mosolygósak. Szeme élénkzöld, s a különös, kíváncsian kedves csillogása ritkán veszik ki belőle. Alkata karcsú, de nem túl sovány, vonásai gömbölyűek, akár egy fotómodellé. Nem túl magas, alig 165 centi, nőies kisugárzása azonban pótolja a hiányzó magasságot. Öltözködésében kedveli a nem túl feltűnő, de nem is túl egyhangú színeket. Főleg a természethez kötődő színekbe szeret öltözni, úgymint a kék, a napsárga, a zöld. Szereti a nőies ruhákat, ugyanakkor, ha olyan napja van, találkozhatsz vele egy sima farmerben és rövid ujjúban is. Kedveli a változatosságot, de nem ruhamániás. Sminket szinte egyáltalán nem használ, ahogy ékszereket sem hord.
Belső jellemzők:
Mostanában elég nehéz meghatározni a jellemét, így nem is fecsérelnék túl sok szót rá, pedig lehetne róla oldalakat teleírni - megpróbálom röviden összefoglalni. Régen könnyebb volt meghatározni a jellemét: mindenkivel kedves volt, azonban elég visszahúzódó. Nehezen bízott meg másokban, azonban akit közel engedett magához, arra akár az életét is rábízta volna. Kevés ilyen ember volt az életében, értük viszont az életét is odaadta volna/odaadná. Azonban, ahogy hullottak körülötte az emberek, először Eva, a legjobb barátnője, majd az apja, egyre jobban elvesztette barátkozós hangulatát. A régi iskolájában szeretett mások társaságában lenni, rengeteget mosolygott, szinte máshogy nem is lehetett látni. Azonban az évek során megváltozott: már kerüli az embereket, nem szívesen enged magához közel senkit, azon a kevésen kívül, akinek ez sikerült. Azonban még mindig kedves, csak a visszahúzódásra való hajlama nőtt meg egy kissé. Nem tudja eldönteni magáról, hogy kicsoda valójában, ezért vannak napjai, amikor csak ül egy eldugott sarokban és nem szól senkihez. Rengeteg rémálma van, amik néha nappal is gyötrik, szóval, ha látszólag minden ok nélkül elkomorodik és otthagy egy beszélgetés közepén, ne lepődj meg túlzottan. Ugyanakkor vannak elvei, és azok, valamint a szerettei mellett kiáll akkor is, ha ez az életébe kerül. Imádja a természetet, mindig is ott érzi jól magát, valamint a zenét: jól tud hegedülni, és valamennyire zongorázni is, bár azt nem tanulta tanárnál, csak úgy magától, illetve Yan tanította. Természetesen szeret mindenfajta állatot a kutyától a csörgőkígyóig, neki teljesen mindegy. Szeret segíteni másokon, főleg a gyerekeken és az állatokon - szóval a nála gyengébbeken. Amióta pedig az elmúlt hónapokban kiképezték vagy ötvenféle gyilkolási módszerre, valamint a fegyverek kezelésére (van is neki néhány) azóta képessé is vált erre.
Háziállatok:
Jelenleg nincs.
Személyes tárgyak:
- Mindig magánál hordja a Yantól a harmadik találkozásukkor kapott fekete követ.
- Valamint a medálját, amibe ha beletesz valamit, az a Yannál lévő párjában jelenik meg
- Az eljegyzési gyűrűje
- A katanája, Hinoiri, valamint több kés, tőr, és pisztoly
- Egy kép, amin az apjával és Evával állnak összeölelkezve (Lil 16. születésnapján)