Fyron Akadémia

Vámpírok, vérfarkasok, angyalok, démonok, emberek, lidércek, nimfák, nekromanták, nixék és valanok... Szövetségek, harcok. Légy részese ennek a kalandnak, ahol Te döntöd el, melyik oldalon állsz!


Az oldal bezárt. Régi tagok: nyugodtan játszhattok itt, néha mi is fogunk, de magát az oldalt nem visszük tovább aktívan.

    Karakteres novellák, kisregények

    Horváth Réka
    Horváth Réka
    .::Diák::.
    .::Diák::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Horváth Réka on Szer. Feb. 22, 2012 7:50 pm

    Tyla engedélyével megalkottam ezt a topicot, ahová (a címből sejthetően) olyan novellák, esetleg kisregények kerülhetnek be, amelyek egy karakter életének fontosabb eseményeit írják le.
    Részletesebben: ugye szoktunk novellákat írni, és novella, kisregény formájában írnánk meg a karaktereknek elképzelt jövőt, vagy a rokonai, vagy maga a karakter életét, részletesebben, néhány részt kiemelve, mert egy életrajzban, szerintem mindent részletesen fárasztó lenne leírni, így meg lehetne kiemelném apránként dolgokat és a karit és annak életét jobban meg lehetne ismerni. ^^ Az ötletet amúgy Sammy adta, köszönet neki. Very Happy
    Fredrik Laine
    Fredrik Laine
    .::Őrző: Cameos::.
    .::Őrző: Cameos::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Fredrik Laine on Kedd Feb. 28, 2012 4:23 pm

    Hát akkor én felavatnám a topikot.^^" Remélem nem lett béna, egyébként az olvasáshoz a Requiem for a dream-et ajánlom.^^

    Emlékképek


    Édes-e a bosszú, ha egy gyermek végez szülei gyilkosával? Nos, nem tudom, de van egy emlékem. Egy történetem, és volt egy álmom… Egy álmom, amivel talán megválthattam volna a világot.

    Fredrik Laine-nek hívnak. Amikor a történet kezdődött 1900 telét írtuk, Finnországban. Mindössze csupán hétéves voltam az ikertestvéremmel, Eliasszal, mikor a nagy lidércüldözések kezdetét vették. Igen, lidérc vagyok. Lehet nehéz elképzelni, hogy ezen a világon nemcsak emberek léteznek. Ha a Halandók hajlandók lennének néha kinyitni a szemüket, akkor látnák mennyi csodás, vagy épp visszataszító lény veszi őket körül. Tehát ott tartottam, hogy 1900-ban a hegyekbe menekítettek minket a szüleink. Heteket, sőt hónapokat töltöttünk ott! Nem is volt vele semmi gond, egészen addig, amíg el nem jött az a nap, ami mindannyiunk életét fenekestül forgatta. Egyik este apa kiment, hogy hozzon még be tűzifát, viszont soha nem jött vissza. Anyám kezdett aggódni, ezért kiment utána, de előtte meg szólt hozzánk.

    – Hamarosan visszajövök, csak megnézem hová kószált el az apátok. Bármit hallotok, ne gyertek ki a házból – mosolyt erőltetett az arcára, és a vesztébe indult.

    Nem tartottam vissza, nem is tudtam volna, mellesleg azt vártam, hogy bármelyik pillanatban belép apámmal, és telepakolják a kandallót fahasábokkal. De ehelyett néhány perc elteltével fémek csattanása ütötte meg a fülemet. Nos, nem árt azt leszögezni, hogy nagyon is kíváncsi természetű voltam eddig a napig. Felvettem a kabátomat, és a kíváncsiságtól fűtve ott hagytam a faház melegét. Amint kitettem a lábamat egyből megcsapott a hűvös esti szél. Megrettenve léptem egyet hátra, mikor megláttam anyámat egy angyallal harcolni. Nagyon rossz érzés kerített hatalmába, és jobban felmértem a környezetemet.

    Nem kellett volna, ugyanis abban a szent pillanatban, mikor megláttam a vöröslő hóban fekvő apámat nem érdekelt többé a világ, odarohadtam hozzá, térdre estem, és a könnyeimmel küszködve szorongattam a karját.

    – Apa, apa. Nem hagyhatsz itt minket! Apa! – kiáltottam, miközben a könnyeim patakokban csorogtak le az arcomon. Észre sem vettem, de a Vadász odébb lökte az édesanyámat, és felém indult. Hallgatnom kellett volna anyámra, és bent maradni a házban. A szeráfpengén megcsillantak a hajnal első sugarai, és pár pillanattal később anya hasába fúródott. Vér buggyant ki a hasából, és utolsó szavait hozzám intézte.

    – Fuss, fiam. Vigyázz Eliasra, vigyázz a testvéredre! És… Mindig is szerettünk titeket… – Ezek voltak az utolsó szavai Jaana Laine-nek, majd a férje testére zuhant, és örökre megállt a szíve dobogni.

    Sokkoltan bámultam, ahogy apám testére zuhan, felkaptam a hóban heverő fegyvert, és dühömben elhajítottam. Majd felpattantam a földről, ránéztem a szüleim testére, és Elias felé rohantam. Kirángattam a házból, majd bukdácsolva rohantunk végig az erdőn. Jó párszor elestünk, csúsztunk-másztunk az angyal pedig követett minket. A szárnyát a háznál sikerült valahogy megsebeznem, de még így is elég gyors volt.

    – Elias, fuss! Ne nézz hátra! Túl kell élünk ezt. És ebben a szent pillanatban megesküszöm neked, hogy anyáék gyilkosa miatt bosszút állok az angyalokon! Eltörlöm azt a fajt a Föld színéről, és soha többé nem kell rettegésben élünk.

    Egy kisebb tisztásra értünk ki, éppen megbotlottam, de az volt a szerencsénk, hogy három felnőtt lidérc felbukkant, és megvédett minket. Miután elűzték a vadászt visszatértünk a házhoz, ahol végignéztük, hogy a szüleink örökre a föld fogságába kerülnek.

    Innentől kezdett érdekessé válni a történet. Nem hittem volna, hogy valaha is látni fogom az otthonomat, de ha tudom, hogy az fogad ott… Hát akkor soha nem kívánkozok vissza. Ahogy beléptem a lakásba borzasztó érzés kerített a hatalmába. Eddig hittem benne, hogy az egész egy rossz álom volt, és mikor átlépem a küszöböt anyám vidám mosollyal az arcán fogad, vagy hogy éppen apám görnyed a papírjai felé, de ehelyett minden… Olyan rideg és távoli volt. Mintha nem mi laktunk volna itt. Élettelen volt minden anya nevetése és apám pacsulijának szaga nélkül. Lassú léptekkel, gombóccal a torkomban kutattam át az összes szobát, és a legfontosabbakat egy ládába dobáltam. Ha ezzel végeztem oda mentem az öcsémhez, megöleltem, a fülébe suttogtam, próbáltam nyugtatni, de ezt eléggé nehéz ha a lidérc fia egyáltalán nincs olyan állapotban, hogy másokat felvidítson.

    Miután összepakoltunk az új pártfogóinkkal elindultunk az Intézet felé, ami állítólag egy olyan hely, ahol árvákat képeznek ki angyalvadászatra. Megszeppenve léptem be abba a hatalmas épületbe, ami az évek során igyekezett pótolni az elveszített otthonomat. Egy kisebb csapat várt minket. Három fiú: Lasse, Antero és Jyrki. Két hétre az érkezésünk után csatlakoztak a Hirvelä testvérek is. Eleinte mindenkit elmartam magam mellől – az öcsémen kívül – de mégis akadt egy bátor „jelentkező”, aki megtörte a némasági fogadalmamat. Az illetőt Lasse Fältnek hívják, és az évek elteltével (És a makacsságának köszönthetően.) az egyik legjobb barátommá vált.

    Alighogy betöltöttem Eliasszal a kilencet újabb lidércek csatlakoztak a kis csapatunkhoz: Säde Hellen és Aake Levon. Lényegében együtt nőttünk fel, tanultunk, de gyilkoltunk is. Parancsra angyalokat öltünk, és folyamatosan edzésben tartottak minket.

    Békességben és biztonságban éltünk. Átvészeltünk két világháborút, egy gazdasági válságot, megúsztuk a nácikat és a kommunistákat. S mikor végre csillapodtak a kedélyek akkor ismét vadászatba kezdtünk.

    Nem sokkal később az Intézmény vezetője tudomást szerzett 2011 decemberében, hogy a híres-neves Fyron Akadémia újranyitja a kapuit, és az egyik igazgató nem más, mint Lord Sammael, aki a leghíresebb lidérc a földkerekségen. Igazi megtiszteltetés volt a Lord keze alatt tanulni, csakhogy akadt némi gubanc… A két legtehetségesebb harcos mehetett csak az iskolába, viszont én nem akartam elszakadni az öcsémtől. Csaltam. Nem volt szép, de meg kellett tennem. A vizsgára, amit Eliasnak állítottak fel… Nos én mentem be, és én csináltam végig. Így kerültünk át a Fair Isle szigetére.

    Nem sokkal később Lasse is csatlakozott hozzánk, mert kiderült a szemfényvesztés. Mellesleg az első évemben, azaz az első héten! Sikerült majdnem végeznem egy angyallal. Az iskolai évek alatt sikerült kontrollálnom az érzéseimet, viszont az angyalgyűlöletem nem változott.

    Végül is a szüleim az miatt az Angyal miatt veszítették el az életüket! Ezzel ellentétben sikerült egy-két olyan mennybélit is megismernem, akik képesek volt félre tenni a gyűlöletét, és normálisan viselkedtek velünk. Nem ragozom tovább, mert több érdekesség nem is történt az iskolában. Az akadémián szép eredménnyel végeztem, és a régi lidérc barátaimat összehívva alapítottunk egy bérgyilkos céget. Igen, bérgyilkos céget. Ez az egyetlen hivatás, ami illik hozzám. Most már nem vagyok olyan elvetemült, mint annak idején, és azt se felejtsük el, hogy nyomozók is vagyunk. Az pedig, hogy vér tapad egy lidérc kezéhez… Nos ezzel mindenkinek számolnia kell.

    Azt hiszem ennyi az életem (legalábbis a fontosabb része). Remélem valamilyen példát sikerült mutatnom ezzel… Bár mondjuk a lényeg az, hogy: Ne akarjatok Fredrik Laine nyomdokaiba lépni!
    Most következik az a kérdés, hogy boldog vagyok-e… Pillanatnyilag boldog vagyok. De soha többé nem leszek olyan, mint amilyen voltam. Soha nem fogom feldolgozni a szüleim elvesztését, mellesleg egyetlen lidérctársamnak se kívánok ilyen életet. Részben ez azért nem fog sikerülni, mert magamat hibáztatom, azért mert most ők egy másik helyen léteznek.

    Egyébként régen valaki azt mondta, hogy a „Carpe Diem!” szerint élek, de ez egyáltalán nem igaz. Öntörvényű vagyok, de nem tehetek róla.

    Senkinek nem kívánok ilyen múltat, és az lenne a legjobb, ha ezt olvastátok leszűrnétek a lényeget, és elfelejtenétek azt, hogy mégis kivel történt ez az egész…



    _________________
    Egy gyilkos, kit arra neveltek, hogy álljon bosszút szülei elvesztéséért. Egy fiú, aki csak átlagos életet akart élni. Egy lidérc, ki rengeteg dolgon ment keresztül az öccsével és a barátaival. Egy harcos, akinek talán még sincs kőből a szíve.  Egy számítógép zseni, aki programozásból él. És egy árny, aki egy angyalba szerelmes. Ki tudja, meddig titkolhatja az érzéseit mások elől? Ki tudja, mit szólnának a nevelői? Ki tudja, mennyire szereti a lányt? Vajon képes arra, hogy tegyen magasról az angyalok és a lidércek közti viszályra, arra hogy a Lidércvadász miatt haltak meg a szülei és a fajtársai? Vajon képes lenne-e megállítani a mennybéliek és az árnyak közt dúló háborút? Nos, ez még a jövő zenéje…


    Tyla Perathon (és Lily Holloway) különc kockája és Elias Laine ikertestvére
    Lucien du Bois
    Lucien du Bois
    .::Diák::.
    .::Diák::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Lucien du Bois on Vas. Ápr. 01, 2012 12:33 am

    Én vagyok a következő Very Happy Mint tudod, a fredes novellát imádom, szóval most nem fejtem ki megint a véleményemet ^^" Azonban itt van egy novella, amely leginkább Samhez kapcsolódik, de valamennyire egy közeljövőben elkészülő karihoz is...

    Elfeledett titkok

    1821-ben, egy francia palota szalonjában járunk: zene szól, elegáns öltözetű nők és férfiak társalognak, valamint a terem közepét táncoló párok foglalják el. Tipikus korabeli bált tekinthetünk már meg, azonban a rendezvény egyik résztvevője már sokkal kevésbé tipikus korabeli személy.
    Első pillantásra persze tökéletesen beleillik a tömegbe: a kor ruházata, viselkedése, kinézete tökéletesen illeszkedik hozzá. Azonban sokkal több, mint bármelyik más részt vevő: a „fiatal” férfi több mint háromezer éves. Időszámításunk előtt 1403-ban született egy másik kontinensen: hogy hogy került ide, és miért van éppen itt, az rejtély. Vélhetően csak ő maga van tisztában vele, noha az indok nem bonyolult: a lidércvadászt a környéken látták, nem is olyan régen, így egyértelmű volt, hogy neki is itt a helye. A bál… Nos, ez már jobb kérdés, de azért ez sem túl bonyolult: a kapcsolata miatt kellett eljönnie, a nő nem volt hajlandó segíteni neki, csak azzal a feltétellel, ha elkíséri a bálra.
    - Ő pedig a kísérőm, Sammael – hall meg egy csilingelő hangot, mire feleszmél, és megfordul, rámosolyogva szőke hajú partnerére, majd udvariasan biccent a férfinek, akinek éppen bemutatják.
    - Örvendek, uram – köszön illedelmesen. Magában persze fortyog, hogy tiszteletet kell mutatnia, mintha egy kis hebrencs volna, akinek udvariaskodnia kell a kiforrt, tiszteletreméltó úr előtt. Hiába, ez az ára, ha halandók között mozog. Akik ráadásul még csak a mágiához sem értenek.
    - Micsoda elegáns fiatalember! Látom, végre észhez tért, ifjú madame – mondja az úr, aztán biccent, és tovább sétál.
    - Mi az, hogy észhez tértél? – kérdezi sziszegve Sam.
    - Hosszú történet – felel amaz zavartan, majd fennhangon köszön az egyik úri hölgynek, aki vidáman sétál oda hozzá, és kezd el társalogni vele. Mivel a férfi látja, hogy Lisától nem fog választ kapni a kérdésre, úgy dönt, inkább az után az alak után siet, aki a megjegyzést tette. Hamarosan meg is pillantja, így felkap két italt az egyik tálcáról, és odasétál hozzá.
    - Nocsak, magára hagyták? – kérdezi a férfi fölényesen mosolyogva. Sam vállat von, és a nő irányába pillant.
    - Női társaságra lelt, így hát úgy gondoltam én is keresek magamnak egy beszélgetőpartnert. Valamint felébresztette a kíváncsiságomat a megjegyzése, arról, hogy Lisa észhez tért. Ő ugyanis nem volt hajlandó válaszolni, amikor erről kérdeztem… - mondja, s közben a férfi kezébe csempészi a poharat. Tudja, hogy a jó bor, a kellő szavak, a megfelelő hangulat segítségével könnyedén megszerezheti az információt, amire szüksége van.
    - Ó, tehát ön nem is tud Miss du Bois kis afférjáról? – kuncog fel a másik. Egyértelműen imádja, hogy egy jó szaftos kis pletykával szolgálhat a társaság legújabb tagjának.
    - Nem… Nem ismerem őt túl régóta, és itt sem vagyok járatos – válaszol Sammael, egyre kíváncsibbá válva. Vajon mi az, amit Lisa ennyire el akart titkolni előle, és mások így festik le? Pontosabban ki?
    - Egy Lucien nevű alakról van szó. Ez az Lucien egy rettentő gazdag férfi, akibe a legtöbb nő fülig szerelmes, de persze egyikőjük sem él komoly reményekkel. Na, már most Lisa du Bois nem így van ezzel. Ő igenis akart valamit ettől a férfitől, és mind kezdtük azt hinni, egész megőrült. De itt van maga, fiatalember, így úgy tűnik, végre észhez tért – mosolyog a férfire, és megveregeti a vállát, majd felhajtja az utolsó korty bort.
    - Érdekes… Ennek utána kell kérdeznem. Köszönöm, hogy a tudtomra adta, uram – hajt fejet udvariasan Sammael, miközben az agya magas fokozaton pörög. Azon tűnődik, hogy vajon mégis miért nem tud ő Lisának erről a „kis afférjáról”, ahogyan a férfi hívta. De mégis hogyan lehetne ez kis affér, kaland, ha a nő ennyire bele volt őrülve ebbe a Lucienbe?
    - Nos, további jó szórakozást, Mr…
    - Crow, uram – segíti ki gyorsan Sam.
    - További jó szórakozást, Mr. Crow – biccent a férfi, és magára hagyja a lidércet. Aki ez után a partnerét kezdi keresni a tömegben. Lisa végül a háta mögül bukkan fel úgy öt perccel később, kezében a kabátjaikkal.
    - Lassan indulhatunk, ha gondolod, Sammael – mondja, mire a férfi bólint, és elveszi mindkét kabátot, és rá is adja Lisára a megfelelőt. Miután elköszönnek a házigazdáktól, és elindulnak, Samnek azonnal járni kezd a szája.
    - Lisa, magyarázatokkal tartozol. Ki ez a Lucien? És mi… - Persze nem tudja végigmondani, amit akar, mert a nő befogja a száját a kezével.
    - Ne az utca közepén, Sam! Rossz hírbe hozol – sziszegi idegesen a nő. A férfi végül elhallgat, és kényelmesen sétálva követi a boszorkányt.

    ***

    Végre normális, neki megfelelő öltözéket ölthet, nem kell ostoba viktoriánus ruhákat viselnie. Így hát egy szövetnadrágban és vászoningben ácsorog Lisa szobája előtt, és az ajtón dörömböl.
    - Lisa du Bois, azonnal engedj be! – követeli dühösen. Egy perccel később nyílik az ajtó, és a vékony hálóingben lévő nő int Samnek, hogy menjen be hozzá.
    - Szóval, mi volt ez az egész? – kezdi el egyből számon kérni a nőt.
    - Ugyan Sam, ne foglalkozzunk most Luciennel. Egész mással is elfoglalhatjuk magunkat… - simít végig az arcán. Persze mivel a lidérc is férfiből van, hamar sikerül elterelnie a figyelmét, és nem sokkal később már egész határozottan nem foglalkozik a titokzatos férfivel, vagy bármi egyébbel.

    ***

    - Köszönöm, hogy vendégül láttál, Lisa, és köszönöm a segítséget is – mondja kimérten Sam, mire a nő elkeseredetten megragadja a kezét.
    - Sammael, maradj itt velem! – kezd el neki könyörögni, mire a férfi megrázza a fejét.
    - Megyek. Én mindig tovább megyek, vadászatban élek, ahogyan azt te nagyon jól tudod. Hagyj menni az utamra. Viszlát, Lisa – köszön el végleg a nőtől, majd elfordul, kirántja a kezét a nőéből, és gyors léptekkel elindul a legközelebbi sikátor irányába, hogy eltűnhessen innét, és utolérhesse a vadászt…

    ***

    Egy hónappal később, 1821 májusában Lisával közlik, hogy terhes. 1821 októberében majdnem összejönnek azzal a bizonyos Luciennel, de végül a dologból ismét nem lesz semmi, Lisát pedig minden nemesi körben megszégyenítik. 1822 januárjában megszületik a fiúgyermek, akit a Lucien du Bois névre keresztelnek…


    _________________
    Lucien elveszett gyermekként, apja után kutatva érkezett a Fyron Akadémiára, de itt tartózkodása messze nem ezért vált tartóssá: a hős lidércben egy pillanatig sem csalódott, hiszen világ életében gyűlölte őt... halálhírének hallatán azonban képessé vált megbocsátani neki. Életén és céljain ez nem igazán változtatott: továbbra is az írás a legfőbb szenvedélye, továbbra is Ed az egyetlen ember, aki igazán közel képes férkőzni hozzá, és továbbra is szorgalmasan végzi tanulmányait az Akadémián.

    Rebecca Taylor fél-lidérce
    Lucien du Bois
    Lucien du Bois
    .::Diák::.
    .::Diák::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Lucien du Bois on Vas. Május 06, 2012 1:11 pm

    Igen, megint én ^^" A főszereplő Michael Cobb.


    The Insingnificant


    Egy vékony, fiatal fiúcska ücsörög egy távolsági buszon, és a fülében üvöltő zenével kísérve némán mered ki az ablakon. Mellette egy sporttáska, benne az élethez alapvetően szükséges holmikkal. A fiú egy farmert, egy bakancsot meg egy hófehér, kapucnis pulóvert visel. A csuklya természetesen a fején, ő maga pedig igyekszik a lehető legkisebbre összehúzni magát. Mellette, a táskán ott hever egy fekete bőrkabát is, de a buszon kellően meleg van ahhoz, hogy arra ne legyen szüksége.
    Hogy mégis mit keres egy ilyen fiatal, maximum tizennégy éves gyerek egyedül egy Crawley-ból Eastbournbe tartó buszon? Nos, ez egy meglehetősen hosszú történet. Pár órával korábban ugyanezt a gyereket még egy London-Crawley vonaton találhattuk volna meg, még korábban pedig egy hatalmas kúriában, London gazdagnegyedében, ahol szolgálók vették körül, akik lesték minden vágyát, mint Abraham Cobb, a menő üzletember – és lényegében milliárdos, jól ismert Anglia szerte – egyetlen gyermekének. Valamint azt is láthattuk volna, ha korábban találjuk meg ezt a kisgyereket, hogy ő gyűlöli az egész felhajtást maga körül, és csak arra vágyik, hogy a szülei végre észrevegyék, hogy létezik.
    Ez volt a legjobb megoldás. Eljönni, és várni, hogy vajon mikor veszik észre az eltűnését. Hogy vajon feltűnik-e a szüleinek, hogy nincs otthon, hogy vajon mire fognak gondolni, és hogy vajon ha hazamegy, megváltoznak-e a dolgok. Halkan felsóhajt, és miközben elindul a következő gótikus, orgonaalapú szám, helyezkedik egy sort. Már jó ideje itt ül, teljesen egy helyben, és kezdenek elgémberedni a tagjai. Szóval mocorog egy kicsit, majd egy új pozíciót felvéve ismét kibámul az ablakon. Azon tűnődik, hogy vajon mikor érnek már el Eastbourne-ig. Elege van az utazásból: sok kilométert megtett már Londontól, mindezt egy nap alatt, így hát talán érthető, hogy fáradt. Csak arra vágyik, hogy leszállhasson a buszról, kereshessen magának egy hotelt, vagy motelt, vagy bármilyen fedelet, ami alatt aludhat, bemutatkozhasson Johnatan Rogersként, és egy forró zuhany után bedőlhessen egy ágyba. Már az sem érdekli, kié az az ágy, sem az, hogy milyen a hely, ahová kerül, csak kapja meg a fürdőt és a fekhelyet.
    Ismét sóhajt egyet, és megint mocorog egy kicsit. A busz megáll, és az ajtó, ami előtt ül, kinyílik. A fény felkapcsol az ajtó fölött, így Michael kénytelen a szeme elé kapni a kezét, ha nem akar rövid úton megvakulni. Ráadásul a hideg is megcsapja, így megremeg, és fázósan összehúzza magát. Miután az ajtó becsukódik, a lábait közelebb húzza a fűtőtesthez, és igyekszik egy kicsit felmelegedni. Felpislog az órára. Kilenc óra húsz perc. Lassan meg kell érkezniük, mert a menetrendben tíz órára írták az érkezést. Persze ebben a viharban…
    Megint kibámul az ablakon, éppen akkor, amikor a sötét horizontot átszeli egy villám. Ez után hangosan megdörren az ég, és mivel éppen ekkor vált a zene, ez teljes erővel hat rá. Össze is rezzen, és megint megpróbálja kisebbre összehúzni magát, mintha próbálna elbújni a vihar, a magány, a világ veszedelme elől. Mégsem tud elfordulni az ablaktól, és továbbra is kifelé mered a feketeségbe. Időnként – most éppen viszonylag gyakran – villámok hasítják félbe a sötétséget, a fiatal gyerek hatalmas félelmére. Azonban mégsem képes elfordulni, elbűvölte az égi jelenség veszedelmes csodája.
    Amikor legközelebb felpillant az órára, már csak két perc van tízig, és a távolban mintha tényleg fényeket látna. Noha egyértelmű, hogy késni fognak, de már látni a város szélét. Ahogyan haladnak, lassan egyre többet látni a környező épületekből, egyre erősebb a fény, és Mike egyre kezd megnyugodni. Igaz, már annyira fáradt, hogy itt is képes lenne elaludni, de tudja, hogy még ki kell bírnia egy kicsit. Szóval vesz egy mély levegőt, és rátapad az ablaküvegre, igyekezve kíváncsiságot kelteni magában, ahogyan az elsuhanó épületeket figyeli.
    Végül negyed tizenegykor érkeznek meg az eastbourne-i buszpályaudvarra, ahol a fiú elsőként mászik le a járműről. Persze időközben már felvette a kabátját, így ahogyan lelép, nem ázik agyon egyből. Persze a pulcsi csuklyája nem bírja túl sokáig, ráadásul a szél szembe fújja az esőt az ifjú angyallal, így pillanatokon belül az arcán már folyik a víz. Fejét lehajtva, sietős léptekkel indul meg, minél messzebb azoktól, akik eddig láthatták. Ideje keresni valami szállást…
    A pályaudvarról kilépve hunyorogva körbenéz, és belátja, hogy mindenképpen agyon fog ázni, úgyhogy nem is érdemes küzdenie ellene. Ráadásul lehajtott fejjel nem fog észrevenni egyetlen hotelt sem, így hát célszerűbb is felfelé nézelődnie. Sietve, szinte futva indul meg az utcán, kétségbeesett tekintettel keresve valami fedelet, ami alá befogadják, kérdezősködés nélkül. Szerencséje van, mert nem kell annyira sokat gyalogolnia a viharban: úgy tíz perccel később megtalálja a neki való hotelt: három csillagos, kellően elegáns, tipikusan olyan hely, ahol meg lehet fizetni a hallgatást.
    Nem sokkal később már a recepciónál áll, és kétszer leüti a csengőt.
    - Jövök már, jövök! – hall egy vidám hangot, és nem sokkal később meg is jelenik a pirospozsgás, kövérkés, egyértelműen jó kedélyű recepciós.
    - Miben segíthetek, fiatalember? – kérdezi, láthatóan kissé meglepődve, és a bejárati csarnokot fürkészve, egyértelműen a gyerek szüleit keresve.
    - Egy szobát szeretnék kivenni, egy főset, egy éjszakára – közli Michael komolyan és határozottan, mire a férfi felvonja a szemöldökét.
    - Így, egyedül? – kérdezi meglepődve. A fiú magabiztosan bólint, és leteszi a bankkártyáját és a személyijét a pultra. A személyi a tizenhét éves Johnatan Rogerst mutatja be, és a portás pontosan azt a fiatalt láthatja a képen, mint az igazolványon, a bankkártya pedig alaposan meg van rakva pénzzel, így bőven kerül belőle az egy éjszaka díja, még egy kis borravaló is. Így hát kénytelen-kelletlen előveszi a kellékeket, és beregisztrálja ifjú vendégét.
    - Étkezik itt? – kérdezi, ahogyan minden vendégtől. A fiú biccent.
    - Reggelit kérek. Valamint szeretném megérdeklődni, hogy mikortól meddig kell lemennem az első étkezésre – érdeklődik udvariasan, tőle megszokott bőséges szókinccsel Michael. Látja a pillanatnyi meglepetést a recepciós szemében, de ezt egyértelműen a szóhasználatának és a viselkedésének tulajdonítja.
    - Héttől tízig szolgálunk fel reggelit, Mr Rogers – válaszol barátságosan a férfi, miután túltette magát a csodálkozáson. Aztán gyorsan befejezi a papírmunkát, és Mike kezébe nyom egy kulcsot. Miután eligazítja a fiút a hotelben, hogy merre találja a szobáját, az étkezőt, és felsorolja a hely további szolgáltatását, kellemes tartózkodást kíván, és végre elengedi a gyereket.
    Mike, aki érzi, hogy már képtelen lenne fellépcsőzni a harmadikra, a lift mellett voksol, és valahogy elvonszolja magát odáig. Innentől már gyorsan megvan, és pillanatokon belül már belülről fordítja rá a szobakulcsot a zárra. A hely valóban megfelel az igényeinek: ízléses berendezés, nem túl szűk, de nem is túl tágas, nem zsúfolt, de nem is túl üres. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a megszokott szórakoztatóeszközök is megtalálhatóak idebent, és terasz is jár a szobához.
    A fiúnak mindezeket most esze ágában sincs kihasználni: ledobja a táskáját a kétszemélyes ágyra, kiszedi belőle a tusfürdőjét, a samponját, a törölközőjét meg a pizsamáját, és beveszi magát a fürdőbe.
    A mosdó is tökéletesen megfelel neki, ráadásul nem zuhany van, hanem kád, amely ugyan állva is használható, de Michaelnek most éppen arra van szüksége, hogy elfeküdhessen. Így hát bedugja a dugót, és megnyitja a forró vizet. Miután kibújt a ruháiból, óvatosan elmerül a kádban.
    A meleg kellemesen simogatja meggyötört tagjait, ő pedig megenged magának egy halk sóhajt. Tudat alatt erre vágyott egész nap: egy forró fürdő, egy biztonságos, zárt hely, ahová ugyan beszűrődik a vihar, de nincs olyan közel, mint a buszon. Ezen a tíz perces úton pedig végképp borzalmas volt a helyzet. Nem szokott hozzá, hogy nem kap mindent kézhez, amire szüksége van, de bizonyos szempontból sokkal jobb ez így. Hiszen életében nem élvezte még ennyire a forró fürdőt, életében nem érezte még ennyire finomnak a meleg vizet, ahogyan gyengéden végigsimítja és megnyugtatja minden porcikáját, soha nem volt még ilyen hálás azért, hogy végre pihenhet egy kicsit, hogy vehet egy fürdőt.
    Persze nem akar örökké bent maradni, így fél óra ázás után nekiáll rendesen megfürödni, megmosni a haját, majd megtörölközik, és hálóruhába öltözködve visszatér a szobába. Kilépve megcsapja a kinti, hűvösebb levegő, mire kissé megborzong, és sietve bebújik a takaró alá. Aztán rájön, hogy a telihold egyenesen az arcába süt, így kénytelen ismét felállni, és behúzni a sötétítőfüggönyöket. Persze ez után meg az a baja, hogy teljes sötétben kell visszamennie az ágyhoz. Végül futva teszi meg a távot, és reszketve-remegve mászik vissza a paplan alá. Odabent aztán hátat fordít az ablaknak, magzatpózba kucorodik, és a nyakáig felhúzva a takarót, megpróbálkozik az elalvással.
    Akármennyire is fáradt, még jó darabig képtelen arra, hogy elaludjon. Végül fél egy tájban sikerül valami alvásnak nevezhető kábulatba zuhannia, ami szépen lassan elmélyül, és valódi, pihentető álommá változik. Távol az otthontól, távol mindentől, amit valaha ismert, Michael Cobb végre békésen alszik, biztonságban és nyugalomban.

    ***

    Másnap reggel, kilenc óra tájban a fiatal fiú magától ébred fel. Ilyenkor nagyon örül neki, hogy alapvetően korán kelő, mert nem kell órát állítania, hogyha fel akar kelni. Első dolga, hogy előbányássza a telefonját a farmerja zsebéből, és ellenőrizze az időt. Mivel csak tízig van reggeli, ezért nagyon nem készülődik: gyorsan megfésüli a haját, felkapja a tegnapi ruháját – persze zokni, fehérnemű és pólócserével -, majd kirobog és bezárja maga után az ajtót.
    Negyed órával ébredés után már odalent ácsorog a svédasztal előtt, és azon tűnődik, hogy mégis mit kellene reggeliznie. Végül egy bögre kakaó, némi gabonapehely és két szalámis zsemle mellett dönt. Hiába, tegnap nem evett valami sokat – idegességében nem is bírt volna -, szóval mostanra rettenetesen éhes. Úgy negyed óra alatt el is pusztítja a reggelijét, így visszavonul a szobájába, hogy rendesen összeszedje magát.
    Délre végez mindennel, és úgy dönt, ideje kijelentkeznie. Azonban ahogyan indulna kifelé, a táskája mélyén megcsörren a rendes telefonja, mire ijedten elejti a holmiját, majd vesz egy mély levegőt, és nekiáll leásni a ruhái mélyére. Ott aztán megtalálja a készüléket, amin az Apu felirat villog. Egy pillanatig dermedten figyeli, majd leül az ágyra, ledobja maga mellé a telefont, és a kezeibe temeti az arcát.
    Hát mégis észrevették.
    Nem sokkal később ismét elkezd rezegni a készülék, és Mike megint csak bámulni tud rá. Ha most felveszi, akkor semmi értelme nem volt eljönnie, mégis, annyira jó lenne, ha a sofőrjük érte jönne egy limuzinnal, amiből először az apja meg az anyja szállna ki, és megölelgetnék, aztán kicsit le is szidnák, és aztán hárman együtt hazamennének, és minden megváltozna. A szülei végre foglalkoznának vele, végre… Szeretnék egy kicsit.
    Amikor harmadszorra is megszólal a telefon, nem bírja tovább: érte kap, és izgatottan beleszól.
    - Apukám! – kiáltja.
    - Michael, mégis hová tűntél? Elraboltak? – hallatszik egy meglehetősen számon kérő hang a telefon túloldaláról.
    - Nem, apa… Megszöktem – vallja be szégyenkezve, de mégis büszkén a fiú. A reakció persze egészen más, mint amiben reménykedik…
    - Csodás. Mi dolgozunk, hogy neked kényelmes életed legyen, erre te csak úgy lelépsz… Nem baj. Hol vagy? Érted küldöm a sofőrt – mondja az apja, hangján pedig hallani, hogy igazából nem különösebben érdekli a fia. Mike szíve összeszorul, mert rájött, hogy nem változott semmi.
    - Eastbourne-ben. A Parc de la Ville hotelben – válaszolja suttogva. Aztán egy pillanatra szünetet tart, és könnyessé váló szemekkel ismét megszólal. – Papa... Gyere értem te is – kéri szipogva. A vonal túlfeléről néma csend fogadja.
    - A sofőr két óra múlva ott lesz érted – hallatszik még utoljára a férfi hangja, majd a telefon csipog egyet, jelezve, hogy megszakadt a vonal. Mike szeméből ömleni kezdenek a könnyek, ahogyan a gyerek ledobja a mobilt, és elfekszik az ágyon.
    Nem tudja elhinni, nem tudja elfogadni, hogy ennyire nem szeretik. Az édesapja biztosan csak azért viselkedett így, mert dühös rá, igen, de majd az anyukájával együtt meg fognak érkezni a hotel elé, a fekete limuzinnal, és megölelik őt, és aggódva kérlelik majd, hogy többé ne szökjön el, és megígérik majd, hogy sokkal több időt szánnak rá, és végre igazán érezni fogja a szülei szeretetét.
    Két óra nagyon hosszú idő a megváltásra várva. Nagyon hosszú, azért remegve, hogy tizenhárom éves fejjel újra láthasd a szüleid, nagyon hosszú, ha azért imdákozol, hogy kiderüljön : mégis szeretnek, mégis fontos vagy.
    De előbb-utóbb ezek a hosszú két órák is letelnek, így két óra körül Mike úgy dönt, ideje kijelentkeznie a szállodából, és átengedni a kényelmes emeleti szobát valaki másnak. Így hát lerobog a lépcsőn, vállán az egyre súlyosabbnak tűnő sporttáskával, és lerakja a kulcsot a pultnál Ugyanebben a pillanatban hallja az oly ismerős fékcsikorgást, amelyhez szinte minden nap szerencséje van. Ismét izgatott kezd lenni, ugyanis mostanra már egész belelovallta magát, hogy láthatja a szüleit, hogy megváltozik otthon minden. Így hát udvariasan elköszön a pocakos férfitől, és szinte futva teszi meg az utat a bejáratig. Az ajtón szinte kirobban, és a következő pillanatban már száll is ki a sofőr. A fiú pislog párat, majd zavartan a férfire néz.
    - Hol vannak a szüleim ? – kérdezi.
    - Az édesapja otthon, arra vár, hogy hazamenjen, ugyanis egy estélyre hivatalosak önök ketten ma este. Az édesanyja pedig dolgozik, fiatalúr – válaszolja a sofőr a tőle megszokott hivatali stílusban. Michaelben ezeknek a szavaknak a hatására végleg összetörik valami. Elkeseredetten ledobja a táskáját, majd a kocsihoz vágtat, feltépi az ajtót, és bekászálódik az autóba. Égszín tekintetét könnyek homályosítják el, és nagyokat kell nyelnie, hogy kibírja sírás nélkül.
    Hosszú út várja őket hazáig, lesz miről gondolkoznia. Amint úgy érzi, hogy most már nagyjából képes kontrollálni magát, bedugja a fülébe a füllhallgatóját, és nem hajlandó többet megszólalni.
    Csak némán bámul ki az ablakon, ahol továbbra is csak a komor, esős tájat figyelheti. Szemében könnyek, a torkában gombóc, a szíve darabokban. Végleg elveszítette a hitét abban, hogy a szülei szeretik. Nem foglalkoznak vele. Mert ő nem fontos. Ő nem értékes.

    Egyszerűen csak jelentéktelen.


    _________________
    Lucien elveszett gyermekként, apja után kutatva érkezett a Fyron Akadémiára, de itt tartózkodása messze nem ezért vált tartóssá: a hős lidércben egy pillanatig sem csalódott, hiszen világ életében gyűlölte őt... halálhírének hallatán azonban képessé vált megbocsátani neki. Életén és céljain ez nem igazán változtatott: továbbra is az írás a legfőbb szenvedélye, továbbra is Ed az egyetlen ember, aki igazán közel képes férkőzni hozzá, és továbbra is szorgalmasan végzi tanulmányait az Akadémián.

    Rebecca Taylor fél-lidérce
    Lucien du Bois
    Lucien du Bois
    .::Diák::.
    .::Diák::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Lucien du Bois on Kedd Május 08, 2012 12:07 pm

    Esküszöm, egy darabig ez az utolsó :'D De tényleg :'D Címe egyébként nincs, mert nem adtam neki... A többi meg majd kiderül belőle ^^

    Karakteres novellák, kisregények Sz_nh_z_www.kepfeltoltes.hu_

    A hatalmas színpad közepén egy kicsi lányka áll, körülötte a darabban szereplő felnőttek. Mégis, a főszerep az övé: az egész élete erről szólt. Erős, magabiztos, a szerepéhez tökéletesen illő hanggal és gesztusokkal beszél: a hat éves lány máris kész színésznő. A színdarab végén járunk már: éppen a záró sorokat szavalja. Pillanatokon belül kitör a taps, és a kislány, a többi szereplővel együtt hajlongani kezd. Hátul, az öltözőjében már egy rakat csokor várja, a máris hatalmas rajongótáborától, valamint szintén színész édesanyja.
    - Csodálatos voltál, kislányom! – mondja lelkendezve a nő. A gyerek büszkén mosolyog, majd felmászik a székére, és elkezdi nézegetni a virágokat. Valóban gyönyörűek, mint mindig…
    - Tudom, anyu. Elvégre nagyon megtapsoltak, és most is tele van az öltözőm virágokkal – sorolja a kicsi a már jól ismert jeleket. Az anyja csak megsimogatja a fejét, majd megpuszilja, és magára hagyja, mondva, hogy ki kell osztogatnia az előre szignált autogramm-papírokat…

    Karakteres novellák, kisregények Sara1_www.kepfeltoltes.hu_

    ***

    Karakteres novellák, kisregények Sara2_www.kepfeltoltes.hu_

    A tenger hullámai megtörnek a parton, és mély, robajló hangot adnak ki. Egy kislány lehunyt szemmel ücsörög az egyik szemmel, és hallgatja a megnyugtató morajlást. Végre, van egy kis nyugta! Nem azért, imádja a színházat, a szereplést, és mindent, de néha szüksége van egy kis békére és csendre. Mint például most. Tehát nyugodtan, csendesen, békésen ücsörög a sziklán, és hallgatózik. Aztán kinyitja a szemét, és kicsit körbenéz. A bal oldalán hirtelen meglát egy kék szikrát, mire oda pillant, és kis kotorászás után egy gyönyörű, kék követ talál. Pár pillanatig mered rá, majd szélesen elvigyorodik, felpattan, zsebre vágja a követ, aztán futva visszaindul a szálloda felé. Nem sokkal később a kőből egy szépséges medál készül…

    Karakteres novellák, kisregények Med_l_www.kepfeltoltes.hu_

    ***

    Egy fiatal lányka támaszkodik egy pad támlájára, valahol Párizs belvárosában. Pár méterre tőle több termetes alak ácsorog, akik azért vannak ott, hogy vigyázzanak rá. Ha tehetné, már messze járna. Rettentően unja ezt az egészet, és azt kívánja, hogy mindenki hagyja békén. A kezében egy kissé már kopottas nyuszi lóg, arcán rosszkedvű arckifejezés.
    - Most komolyan, csak addig a sütisig hadd menjek el! – kéri nyafogó hangon az egyik őrét, mire az megrázza a fejét.
    - Az édesanyja azt mondta, hogy itt kell maradnia, művésznő – válaszolja neki, mire Sara mérgesen dobbant egyet, megkerüli a padot, és lehuppan rá.
    - Nem ér, hogy soha sehová nem mehetek egyedül. Már tíz éves vagyok… A legtöbb gyereket ebben a korban már elengedik a szemközt lévő édességes bódéhoz! – magyarázza a gorilláknak, akik persze nem felelnek neki semmit. Erre persze megint csak durcásan szusszant, aztán magához öleli a nyusziját, és morcosan figyeli a járókelőket. Milyen jó nekik… Nem kell állandóan azt csinálniuk, amit mondanak nekik! A hangulata persze akkor sem változik, amikor megérkeznek a szülei, úgyhogy végigdurcázza az utat a színházig. Ott persze már kénytelen a darabra koncentrálni, főleg az apja rendre utasító pofonja után.
    A kislányon nem látszik a fájdalom, ahogyan kiáll a színpadra, hogy részt vegyen egy vígjáték előadásában…

    Karakteres novellák, kisregények Sara3_www.kepfeltoltes.hu_

    ***

    Egy tizenöt éves lány egyedül ücsörög egy hatalmas színházteremben, és elkeseredetten mered maga elé. Egy balettre készülnek éppen, de ő egyszerűen nem akarja ezt az egészet. Abba akarja hagyni a színészkedést, a táncot, az éneklést, egy átlagos gyerek akar végre lenni. Messze a rivaldafénytől, messze a hírességek csillogó, díszes, felszínes világától.
    Mindazt, amiben eddig élt, a szülei választották neki. De mindig… Mindig azt mondták, hogy szeretik. Akkor viszont meghallgatják a kéréseit, nem? Ha azt kéri tőlük, hogy engedjék neki, hogy iskolába járjon, és felhagyjon a szerepléssel, eleget fognak tenni neki, igaz?
    - Hát persze! – mondja felcsillanó szemmel, majd felpattan, és futva az öltözők felé indul, hogy beszéljen az édesanyjával. Igen. Új élet kezdődik. Csak azt nem tudja, hogy mennyivel keservesebb, mint az eddigi...

    Karakteres novellák, kisregények Sara4_www.kepfeltoltes.hu_


    _________________
    Lucien elveszett gyermekként, apja után kutatva érkezett a Fyron Akadémiára, de itt tartózkodása messze nem ezért vált tartóssá: a hős lidércben egy pillanatig sem csalódott, hiszen világ életében gyűlölte őt... halálhírének hallatán azonban képessé vált megbocsátani neki. Életén és céljain ez nem igazán változtatott: továbbra is az írás a legfőbb szenvedélye, továbbra is Ed az egyetlen ember, aki igazán közel képes férkőzni hozzá, és továbbra is szorgalmasan végzi tanulmányait az Akadémián.

    Rebecca Taylor fél-lidérce
    Isobel Campbell
    Isobel Campbell
    .::Diák::.
    .::Diák::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Isobel Campbell on Vas. Jún. 24, 2012 2:40 am

    Egy pillanat, amikor a legérzéketlenebb démon is a padlóra kerül

    Meghalt. Nem létezik többé. A Halál magával ragadta. Elragadta… Elvitte tőlem. Elvitte az egyetlen olyan személyt, aki még kedveltem is.
    Ezek a szavak csengtek egy fiatal, skót lány fejében, ahogy a Kísértettanyában ücsörgött egy fotelben. Lábait felhúzta maga mellé, és azokat átkarolja, fejét a térdére döntve ücsörgött már így órák óta. Mióta… mióta megtudta, hogy Rowan O’Callaghan távozott e világról Cahalt és Kyle-t maga után hívva bevackolta magát a holt rokonai közé.
    - Kérlek, ne engedjetek be senkit! Senkire nincs most szükségem… Még a srácokat se eresszétek be, oké? – szólt halkan, remegő hangon a lány, s hagyta, hogy a könnyei átnedvesítsék a nadrágját. Soha életében nem sírt még semmiért, de úgy tűnik hát ez a nap is eljött. Soha nem voltak barátai, nem is kellettek neki, senkit nem kedvelt, s most, hogy engedett a mogorvaságából, hogy próbált megbarátkozni másokkal… Nos, a másik fél halála lett a vége. Soha nem akarta ezt élni, mert sejtette, hogy borzalmasan fájna neki, ha bárkit is elveszítene. Egyszer bújt ki a szabályai alól, a megszokásai alól, s most tessék: itt ül lelkileg teljesen összetörve a holt rokonai szellemével, egy démonkutyával és egy másik ebbel. Az egyik, vele egyidős lány halványan ott derengett Isobel mellett, és sajnálkozva nézte őt.
    – Ne sírj ennyire, Izzy! Kár érte könnyeket hullatni – jegyezte meg halkan a szellem, mire a Sylorinás dühösen csillogó, vöröslő szemekkel felkapta a fejét.
    – Egyáltalán nem kár érte könnyeket hullatni! Fogalmad sincs róla, hogy milyen volt! Még egyszer ne merd a szádra venni, ha csak ilyeneket bírsz róla mondani, világos?! – torkolta a halott unokahúgát, majd a feje visszabukott a térdeire, és zokogott tovább.
    Miért kellett meghalnia? Miért éppen neki, mikor teljesen egyetértett a srác elveivel? Miért… Miért? Miért! A démonkutya felállt, és az orrát odadörzsölte a gazdája lábához. A démon felnézett, erőltetetten elmosolyodott, és megcirógatta a kutya fejét, majd felkászálódott a fotelből, s támolyogva megindult a lépcső irányába. Félúton a térdei összerogytak, s a lány szó szerint a padlóra került. A két kutya azonnal odaugrott, s a lány Kyle-ba belekarolva megpróbált felállni, de újra és újra kicsúszott a lába alól a talaj. A démoni véreb elhasalt, hagyta, hogy a gazdája felkapaszkodjon a hátára, és felvitte Isobelt az emeletre. A lépcső tetején megtorpant, s várta Izzy parancsát.
    – Kyle, kérlek… Vigyél a szobámba! – suttogta a kutya fülébe, majd az állat bundájába fúrta az arcát, és folytatta a könnyhullatást. Kyle engedelmesen elügetett Isobel szobájáig, orrával belökte az ajtót, s a lányt elvitte az ágyig. Ott Izzy átmászott, és a hátára fordulva a plafont kezdte el bámulni, a kutya pedig felkapaszkodott mellé, s kisvártatva Rowan kedvence is feltűnik a színen, hogy csatlakozzon az ágyon fekvőkhöz. A démon kisírt szemekkel bámulja továbbra is a szürke színű mennyezetet, bár néha-néha egy sírógörcs általi könnyzápor teljesen elhomályosította a látását. A teste egészében remegett, és nem tudott mit kezdeni magával azon kívül, hogy feküdt, és siratott egy elmebeteget.
    – Meg… Megesküszöm, nektek, hogy soha, de soha többé ez nem fog előfordul. Senkinek nem fogom hagyni, hogy egy kicsit is megkedveltesse magát velem. Nem engedem meg, hogy bárki is jóban legyen velem. Nem kell nekem senki rajtatok kívül – suttogta teljesen összetörten, majd az éjjeliszekrény fiókjából kivesz egy füzetet, tollat és egy ezüst pengéjű tőrt. A füzetbe gyorsan, elmosódó kézírással odafirkál valamit, bár az olvashatóságát a könnycseppek is eléggé roncsolják a papírnak, így biztos, hogy később csakis a Sylorinás lesz képes elolvasni.
    – Kyle, kérlek, hozd ide azt az edényt az íróasztalomról! – utasította a gyerekkori társát, aki szolgálatkészen leugrott, elkocogott a tálkáért, majd a szájába véve odavitte Isobel-hez. A lány elvette tőle a tárgyat, megköszönte neki, majd ismét beletúrt a szekrényéjének a fiókjába, s kis egy pici dobozt vett elő. Levette a tetejét, és egy madártollat emelt ki belőle, majd félrepakolt az ágyon, az ölében helyezte a tálat, a jobb kezével a kést markolta, majd a bal karját az edény fölé tartotta megvágja magát. A vérét belefolyatjt a tálba, majd a ruhaujjából készített kötéssel elszorította a vérkeringését. A lúdtollat belemártotta a vérébe, s aláírta a papírt. Vörös szemeivel szenvtelenül nézte az irományát, majd a vérét tartalmazó tálat lerakta a földre a kutyájának.
    Ekkor jelent meg az ajtóban a nagybátyja szelleme, aki csak a fejét csóválva nézte, hogy min ügyködik Isobel.
    – Talán valami gond van? – sziszegte dühösen a lány miközben felcsavarta a papírt, majd a tollal, füzettel és a dobozkával együtt bevágta a fiókba, és visszahanyatlott az ágyra.
    – Azzal, hogy itt bőgsz, – szégyent hozva a családunkra – semmivel nem lesz jobb Isobel Campbell! – mondta dörmögő hangon, mire az élő démon oldalra fordult, és Cahal bundájába fúrta az arcát. Néhány perc néma csend után fojtott hangon válaszolt.
    – De igen, mert így legalább biztos vagyok benne, hogy miután kellő hosszúságig gyászoltam, utána képes vagyok talpra állni – motyogta a lány, majd Cahal nyakán összefonta a karjait.
    Miután Kyle megitta a démonlány vérét utána felpattan a gazdája mellé, s a másik oldaláról dörgölődzött hozzá.
    – Isobel… – kezdett bele az elhunyt rokon, de Isobel az ajtó felé mutatott, jelezve, hogy nem óhajt erről beszélni. Aztán, amint magára maradt az O’Callaghan fiú kutyájának kezd dünnyögni.
    – Azt az egyet megtehetem érte, hogy vigyázok rád életed végig, és ha te velem vagy, talán annyira nem fog fájni az emléke. Ezzel tartozom neki, tartozom neki, neked és magamnak – szipogta a lány, s talán órákon keresztül így fekszik a két kutyával együtt. Hol Kyle-nak, hol Cahalnak taglalja azt, hogy mostantól mindenkire magasról tenni fog, és ha teheti a napjai nagy részét, ha teheti csak velük tölti, hogy megkéri a házvezetőjét had aludjon itt, és mostantól az emberiséget teljesen figyelmen kívül fogja hagyni. Csak az állatkáival, az alkímiával és a sámánizmussal lesz hajlandó foglalkozni. Olyan magas szinten fogja űzni a feketemágiát, hogy mindenkit az uralja alá hajt, szellemekkel és holttestekkel szórakozik, mások életét teszi tönkre, mert… Ha az ő életét megnyomorították, akkor másokét miért nem?! Mindenki, mindenki megérdemli azt a sorsot, hogy a Campbell lány elcsessze az életüket. Legalábbis ő így vélekedik. Bosszút forral az egész világ ellen, kiszúr Istennel és Lucifer oldalán hűen fogja szolgálni a Poklot, amíg aztán a saját céljait el nem éri. Egy új világot akar teremteni. Egy olyan világot, amibe ő válogatja meg, hogy kik létezhetnek. Egy olyan világ, ami a lány szerint sokkal jobb a mostaninál. Egy olyan világ, aminek a szabályait ő adja, benne hisznek az emberek. Tehát Isobel világában saját maga lenne a Mindenható, így azt cselekedik, amit csak akar.
    Letörölte a könnyeit, felült, majd megpróbált felállni. Ezúttal sikerült neki, és eltántorog a fürdőszobáig. Ott aztán megtámaszkodott a mosdókagylóba, és a tükörbe nézett. Szőke hajtincsei ragacsosan tapadnak egymáshoz, a szemei bedagadtak, alatta pedig sötét karikák húznak, az arca sápadtabb, mint valaha. A tekintete pedig mérhetetlen fájdalmat, elkeseredést és dühöt tükröz. Remegő kezekkel megnyitja a csapot, a hűs vízbe mártja a tenyerét, és megmossa az arcát. Felettébb jól esik neki a víz, felfrissíti, és valamelyest kizökkenti őt abból a kábaságból, amibe Rowan halála taszította.
    – Kyle, gyere ide! – hívta a kutyáját, aki hamarosan megjelent az ajtóban, a lány ráült a hátára, és az oldalát megpaskolva utasította arra, hogy vigye vissza a Sylorina társalgóba. Az csípős, esti szél a lány arcára fagyasztotta a könnycseppeket, de Isobelt nem érdekelte. Egyre jobban sarkallta Kyle-nak, hogy gyorsabban fusson, mert minél hamarabb vissza akart érni. Már csak egy dolog volt, amit meg szeretett volna szerezni Rowan dolgai közül. Az pedig nem volt más, mint a fiú köpenye. Régebben is szemezett vele, s tudta nagyon jól, hogy a másik nem adta volna oda neki. Most pedig, hogy Row halott már nincs szüksége rá, neki viszont annál inkább, mert a sajátját dühében szétszabdalta. A Fyronba érve első útja Perathon úrnőhöz vezetett. Vadul kopácsolt, egészen addig, míg a sárkány ki nem dugta a fejét az ajtón.
    – Perathon úrnővel szeretnék beszélni! – szólt dacosan, mire a fejében felcsendült az őshüllő hangja.
    – Meg lett beszélve a találkozó Mis Campbell? – faggatta a lány Eris, aki megingatta a fejét.
    – Nem, de most azonnal beszélnem kell vele! A halott diákjáról lenne szó – felelte mogorván Isobel, a sárkány pedig visszahúzódott, s beengedte a lányt.
    Tyla épp abban a pillanatban foglalta el a helyét a székében, mikor Izzy bevetette magát a szobába. Meg sem állt, amíg az íróasztalig el nem ért. Akkor aztán megállt, karba tette a kezeit, és az angyal-vámpírra nézett.
    – Sajnálom, hogy ilyen későn zavarom, de szeretnék magától egy szívességet kérni! – hadarta a lány, mire a nő felvonta a szemöldökét, s összekulcsolt kezekkel az asztalra könyökölt. – Szeretném kérni magát arra, hogy szerezze meg nekem Rowan O’Callaghan köpenyét. Nagyon fontos lenne Úrnő.
    Tért egyből a tárgyra, mire az asszony hangosan felnevetett. Felállt a székéből, és átkarolta a lány vállát.
    – Mégis miért kell neked a fiúnak az összevérzett köpenye? – kérdezte kíváncsian a nő, mire a diáklány megrándította a vállát, és finoman lefejtette magáról a házvezetője kezét. Ördögi mosolyt erőltetett az arcára, és kissé pimasz hangnemben válaszolt.
    – Hm. Mert mindig is szemeztem azzal a köpennyel, és most hogy már nincs, akár az enyém is lehet. Egyébként meg a vért se perc alatt kiszedem belőle – legyint a lány, de nem volt eléggé meggyőző az alakítása, ezzel ő maga is tisztában volt. Mindenesetre Tyla bólintott, kiment a szobából, s fél óra múlva visszatért az O’Callaghan fiú köpenyével. Átadta Isobelnek, aki pedig úgy szorította magához, mintha valami kincs lenne. Hálásan pillantott a tanárnőre, majd elrebegett egy köszönömöt, s kitántorgott a szobából. Odakint magára kanyarította a srác köpönyegét, és az sem zavarta, hogy ráalvadt a vér. Fejére húzta a kapucnit, majd visszaült a démonkutya hátára.
    – Mehetünk – mondta kissé bágyadtan, s halvány mosoly ült ki az ajkaira, ahogy végigsimított a szöveten. Kyle megiramodott, és teljes erőbedobással rohant végig az iskolán, a városba vezető ösvényen, az utcákon, míg haza nem értek. Mikor Isobel beért a házba a lelkek már várták őt. Levetette magáról a véres ruhadarabot, és megbízta vele a rokonait, hogy szedjék ki belőle a vérfoltokat. Ezután Kyle segítségével visszakerült a szobájába, elnyúlt az ágyon a szuszogó Cahal mellett, s tovább elmélkedett. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, majd egy újabb és egy újabb. Ismét záporozni kezdtek a könnyei, a párnába fúrta az arcát, s álomba sírta magát. Álmában pedig a fiút látta maga előtt, ahogy a kutyájával sétál egy kihalt utcában, s ő hiába próbálja utolérni túlságosan is le van maradva, hiába kiált utána, a fiú nem hallja meg, s végül Isobel alatt beszakad a föld, ő pedig zuhanni kezd egyre mélyebbre.
    – Rowaan! – kiált a fél-angyal, fél-démon után, és mielőtt földet érne felpattannak a szemei. Folyik róla a víz, levegő után kapkod, és rémülten pillant körbe a szobában. Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy ő ezt csak álmodta, hogy a másik valójában nem halt meg, de aztán arcul csapja az a szomorú tény, hogy ő mégis ott fekszik a tanyában, hogy Cahal ott van vele, s az ágya végén ott pihen Rowan újjávarázsolt köpenyege. Izzy előrehajol, az ujjaival görcsösen megragadja a ruhadarabot, magához húzza, és megpróbál visszaaludni.
    – Rowan, akárhol is legyél, remélem, jól érzed magad… – suttogta félálomban a lány, aztán az álomvilág ismét magába szippantja őt.



    _________________
    Egy önelégült skót lány, aki azt hiszi mindent megtehet. Eléggé érdekesen vélekedik a világról. Saját magán és a démonkutyáján kívül senkit nem szeret. Szívesen van egyedül, de ha szükséges, akkor szívesen köt szövetségeket céljai elérésében.

    Tyla Perathon ravasz démonlánya
    Lucien du Bois
    Lucien du Bois
    .::Diák::.
    .::Diák::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Lucien du Bois on Szer. Júl. 25, 2012 9:52 pm

    Az izzys novella amúgy elsőre kikészített, bár skype-on már mondtam :'D De legalább megtörted valamivel az enyémeket, és így betehetem a következőt is. Zene... Hát, hangulat miatt a Victimet ajánlnám, az Avenged Sevenfoldtól. Esetleg a Belive-et a Skillettől. A dőlt betűs idézetek egy része Rillától származik, a közös játékainkból. Szóval... Így tessék olvasni.


    Lelkiismeret és Fájdalom


    Ő sosem bánt meg semmit. Úgy érezte, képtelen rá, és egyébként is: neki ezt a feladatot szánták odafent. Hogy helyreállítsa a világ rendjét, hogy meggyilkolja azokat, akik kárt okoznak ezen a földön. Sosem bánt meg semmit… Mert tudta, hogy a pokolra jut.
    Ő sosem engedett a fájdalomnak. Úgy érezte, erősebb nála, és egyébként is: nem engedheti meg magának, hogy csak úgy elbőgje magát. Lassan felnőtt férfivé válik, nem fér bele, hogy csak úgy bőgjön. Sosem engedett a fájdalomnak… Mert félt tőle.


    - Patric! – csendül Kamen hangja a bejárati csarnokban. A fiú az egyik kanapéról pattan fel, amikor meglátja sylorinás társát. Rá várt eddig, ugyanis Lace nagyon furcsa állapotban közölte vele, hogy kérdezze meg a bérgyilkost, ha tudni akarja, mi történt vele.
    - Kamen – biccent fáradtan a fiatal férfi, magában reménykedve, hogy ki tudja kerülni ezt az egész beszélgetést. Egyszerűen nem érzi úgy, hogy képes most arra, hogy a legjobb barátja arcába vágja, hogy megölte Josht.
    - Lace eléggé lehangoltnak… Á, ez nem is jó szó, a lényeg, hogy valami nagy fájdalom volt benne, amikor bejött a Cameosba. Amikor megkérdeztem, mi a gáz, azt mondta, kérdezzelek meg téged. Már pedig ismered a kíváncsiságomat… Szóval, mi történt? Azt tudom, hogy elmentetek valahová, de ezen felül teljesen le vagyok maradva – kezd hosszas magyarázatba a félvér, Pat pedig rosszkedvűen hallgatja. Tudja milyen Kamen, amikor elveszít valakit, hogy mennyire össze tud törni. Márpedig neki fontos volt Josh. Nem is olyan régen elmondta neki, hogy még anno, a banda előtt ő volt a legjobb barátja, és végig együtt voltak Roxfort alatt, közösen követték el az ilyen-olyan csínyeket… Nehezebb, mint azt a srác valaha gondolta volna.
    - Nézd, nem tuti, hogy jót fog tenni, ha most elmondom… - kezd hozzá óvatosan, de persze Kamen egyből félbeszakítja a terelést.
    - Nem érdekel, hogy jó-e, vagy sem. Mi történt, Patric? – kérdezi, ezúttal már követelőbben. A bérgyilkos csak sóhajt, és megrázza a fejét.
    - Ha ennyire tudni akarod… Josh Parker meghalt – dönt végül a legrövidebb és legegyszerűbb közlési mód mellett. Kamen szeme elkerekedik, majd hirtelen – és kissé hisztérikusan – felnevet.
    - Nagyon jó vicc, Pat, egy fél pillanatra még el is hittem – válaszol, a tekintete mélyén valami ismeretlen rettegéssel és tudatossággal. A fiatal férfi halkan sóhajt.
    - Sajnálom, Kamen. Nem volt választásom. A farkas teljesen átvette felette az irányítást, nem tudta többé, hogyan kontrollálja önmagát, végeznem kellett vele – mondja, előre számítva a közelgő dührohamra. A cameosos fiú csak némán mered rá, majd lassan beszívja és kifújja a levegőt.
    - Úgy érted… Hogy te ölted meg? – kérdezi halkan, veszélyes hangon. Patric bólint, és úgy dönt, hogy nem magyarázkodik tovább, mert úgyis csak rontaná a saját helyzetét. A vele szemben álló egy pillanatig csak mered rá, majd a könnyek hirtelen ellepik a tekintetét, és teljes erejéből belebokszol a démon-vámpír mellkasába. A Morgan fiú csak felnyög, aztán elkapja Kamen kezeit és leszorítja.
    - Nem. Volt. Választásom. Búcsúztasd el – mondja határozottan, majd amikor úgy látja, hogy a bolgár fiú már nem akarja feltétlenül agyonverni, azért, amit tett, elengedi a másik kezeit.
    - Hogy… Hogy tehetted? – suttogja halkan, végtelen elkeseredettséggel a hangjában. És ezzel, meg a könnyek vékony fátylával a szemében eléri, hogy Patricben életében először megszólaljon a lelkiismeret. Persze ezt nem engedi sokáig terjengeni, szóval csak sóhajt, és az alagsor felé vezető lépcsőt veszi célba.

    - Persze ezek után is nyugodt éjszakád lesz, mi? – kiált még utána elkeseredetten Kamen, majd egy pillanatig még mered a bérgyilkos után, aztán dühösen megrázza a fejét, és futó léptekkel elindul az első emeletre. Arcán könnyek csorognak végig, most még azzal sem hajlandó foglalkozni, hogy ki látja, és mit gondol róla. Egyszerűen nem érdekli. Fejében párbeszédek kis részletei villognak, ahogyan egy nagy csattanással kivágja a Cameos körletének ajtaját.
    - Ha már így benne vagyunk a beszélgetésekben. Az én nevem Josh. Valaki soha nem változik semmit.. Ugye Bránerka?
    - Valóban van, ami nem változik. Többek között a piszkálódásod, az nem változott mióta tizenhat évesen utoljára hosszabb időt töltöttünk együtt. De legalább ma még nem tettél megjegyzést a magasságomra, Behemót.

    Már nyílik is a fiúháló ajtaja, ahogyan Kamen senkivel és semmivel nem törődve átrobog a helyiségen. Miközben előrángatja a szekrényéből a sporttáskáját, különféle képek villognak a szeme előtt.
    ...meg hogy Josh-sal megint büntetőt kapunk-e, ha kilógunk a körletünkből takarodó után, vagy eláztatjuk habos vízzel az alagsori folyosót, vagy kövekkel dobáljuk a hugrabugosok ablakait .
    Öt póló, két farmer, fehérnemű, minden fekete. Pizsama, méghozzá a mardekáros. Aminek egyébként az ujját aláíratta az összes szobatársával. Josh Parker. Egy gyors mozdulattal behúzza a táska cipzárját, továbbra sem foglalkozva az arcát áztató könnyekkel, a vállára kapja, és minden szó nélkül kisiet a hálóból, a többiek kérdéseit is figyelmen kívül hagyva. Nem érdekli semmi. Ahogyan lefelé robog a fehér márványlépcsőn, Josh hangja cseng a fülében.
    - Hogy vagy?
    - A becézgetéseket soha nem szerette. Kívül sötétnek látszik, de belül világos…
    - Mi a helyzet? Mennyire nyugodtál le?
    - Túlságosan is buzgó vagy.
    - Azért Alex úgy nem hibás abban, hogy Gist elrabolták. Ismerem Chase-t, egy lépéssel előrébb jár mindenkinél.
    - Kamen!


    Pat némán fekszik az ágyán a Sylorina fiúhálójában, nem foglalkozva a körülötte lévőkkel. Furcsa szorítást érez a mellkasában, ahogyan újra és újra felvillan előtte Kamen könnyes tekintete, az elkeseredett, halk suttogás, az utolsó, dühös kiáltás, amit a cameosos még utána küldött.
    - Kamen kedvéért ne ölj meg. Ígérem, békén hagyom őket.
    Nem kellett volna megtennie. Talán ha elengedi, és később gondoskodik Meredith biztonságáról, megoldható lett volna az egész a nélkül is, hogy megöli a háztársát. A józan esze maradéka persze hevesen tiltakozik, magyarázva neki, hogy szükséges volt, mert nem számolhatott arra, hogy mi történhet majd a jövőben… Nem jós. Bérgyilkos.
    - Lucifernél találkozunk…
    - Ott találkozunk.

    Tényleg szükséges volt mindez? Nem lehetett volna elkerülni valahogy?
    A tőr a markolatig belefúródik Josh testébe, de Patnek ez még nem elég. A penge máris ismét lendül, és a farkas szívébe vág. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Aztán Pat fekete szemeivel még egyszer a másik arcába néz, mielőtt elengedi a torkát, és ugyanabban a másodpercben mély sebet ejt Parker torkán. Ez után hagyja, hogy a test összeessen, és megpördülve Meredith felé indul, a tőrt a tokjába lökve. A háta mögött a tűz lassan szűkülő gyűrűvé záródik, és nem sokára meg is csapja az orrát az égő hús szaga.
    Mi ez az érzés? Mi ez az ismeretlen tűz, ami olyan, mint a gyűlölet, de nem valaki más felé irányul… Jeges tűz. Megfagyasztja a szívet. Tönkretesz, összezúz. Mi ez, amit sosem ismert eddig? Mi támadja, ragadja meg a szívét – a szívét, amiről rég azt hitte már, hogy nem tudja megérinteni semmi – úgy, mintha megfojtani próbálná? Kifacsarni belőle valamilyen érzelmet? Idegesen felpattan, ledobja magáról a takarót, felkapja az ágy végébe dobott sötétzöld törölközőt, és úgy dönt, fél órán belül másodszorra is elfoglalja a fürdőt.
    - Mi? Mit csináltál? Mennyire súlyos? Szerintem vidd Qarinba… nem szeretném, hogy fertőzést kapjon. Mit csináltál a holt testtel? Ezért még számolunk. Kihez viszed?
    Hiába ömlik a testére a jéghideg víz, nem segít. Ugyanúgy marcangolja belülről egy ismeretlen érzés. Valami, amiről sosem hallott még korábban. Vagy talán hallott, de nem képes felismerni. Pár pillanatig csak áll, majd frusztráltan sóhajt egyet, összeszorítja a fogát, és teljes erejéből belebokszol a vele szemben lévő falba.
    - Basszus… - morogja, miközben a fájdalom végigfut a kézfejéből egészen a válláig, ott átterjed a nyakára, majd az arca jobb felére is, szép lassan ellepi az egész testét. De még így is érzi, hogy belülről rágja az igazi gyilkos. És ekkor rádöbben.
    - Persze ezek után is nyugodt éjszakád lesz, mi?
    - Nem, Kamen – suttogja. – Ezek után megismerem a lelkiismeret fogalmát…

    Egy kis szoba, az emeleten. Igazából tényleg nincs benne sok minden, csak egy franciaágy, egy szekrény, meg egy íróasztal, rajta egy laptoppal. A szobát a fekete és a vörös uralja, olyan, mintha a cameosos háló lenne. És nyugalom van. Itt mindig nyugalom van, talán ezért is nevezte el Kamen a szobát menedéknek.
    - Kamen! Kamen, áruld el, hogy mi a bajod! – fogja le Sergej a fiatal férfit, mire az idegesen megrázza a fejét.
    - Gyászolok, Sergej bácsi. Nyugalmat akarok – suttogja fájdalomtól telt hangon, mire a nagybátyja arcán megértő kifejezés tűnik fel, majd a férfi bólint, és elengedi Kament. Fogalma sincs ugyan, hogy mi történhetett és kivel, de látja az unokaöccsén, hogy összetört, és nyugalomra van szüksége.
    A fiú közben felrobog a lépcsőn, kitárja a szobája ajtaját, berobog, majd kulcsra zárja azt. Ez után pedig felpakol egy rakat védő- és hangszigetelő bűbájt, ledobja a sporttáskáját, bekapcsolja a gépet, összerak egy lejátszási listát, feltekeri a hangerőt, majd eldobja magát az ágyon.
    Miközben felcsendülnek a Say goodbye nyitóakkordjai, képek villannak fel előtte. Hallja a fülében a tizenegy éves Josh hangját, ahogyan bemutatkozik neki a vonaton, látja a nagytermet, és közben rémlik neki, hogy ez az az emlék, amikor beosztották. Látja a gyerek önmagát, ahogyan széles vigyorral lehuppan a vonaton megismert fiú mellé.
    Ez után pörögni kezdenek a roxfortos évek képei, a csínyek, az átbeszélgetett éjszakák, a piszkálódások, minden, amit ott éltek át együtt, és hirtelen átugrik arra, amikor Gis megsérült, és Angliában voltak. Az Ever Street…
    - Üdv mindenkinek!
    - Josh! Hát te meg mit keresel itt?

    A gyomrát görcsbe rántja az öröm, ami eltöltötte akkor, a körülmények ellenére is. Görcsbe rántja a gyomrát, és könnyeket présel ki belőle. A fájdalom, a gyász, a veszteség könnyeit. Évekig a legjobb barátja volt, és most így kellett elveszítenie?! Patric kezétől kellett meghalnia?!
    Nem tudja, hogyan lehetne képes rá, hogy elfelejtse ezt a bérgyilkosnak. Hogyan lehet megbocsátani, ha a legjobb barátod meggyilkolja a másik legjobb barátodat? Mi a teendő? Ki a fontosabb? Érdemes-e ellökni valakit valaki olyanért, akit már úgysem kaphatsz vissza? Érdemes-e elveszíteni azt is, akit még megtarthatnál?
    - De hogyan bocsáthatnék meg? – suttogja maga elé a szoba sötétjében, ahogyan a lejátszó a Belive-re vált. Arca két oldalán könnyek gördülnek le, egyre sűrűbben, majd elkezd remegni, végül pedig már görcsösen zokogva markolja a takarót maga mellett. Egyszer mindennek vége lesz… És könnyebb elfogadni, mint harcolni ellene.

    Ő sosem bánt meg semmit. Úgy érezte, képtelen rá, és egyébként is: neki ezt a feladatot szánták odafent. Hogy helyreállítsa a világ rendjét, hogy meggyilkolja azokat, akik kárt okoznak ezen a földön. Sosem bánt meg semmit… Mert tudta, hogy a pokolra jut. Mégis: néha az ő lelkiismerete is feltámadt.
    Ő sosem engedett a fájdalomnak. Úgy érezte, erősebb nála, és egyébként is: nem engedheti meg magának, hogy csak úgy elbőgje magát. Lassan felnőtt férfivé válik, nem fér bele, hogy csak úgy bőgjön. Sosem engedett a fájdalomnak… Mert félt tőle. Mégis: néha neki is szüksége volt a könnyekre.


    _________________
    Lucien elveszett gyermekként, apja után kutatva érkezett a Fyron Akadémiára, de itt tartózkodása messze nem ezért vált tartóssá: a hős lidércben egy pillanatig sem csalódott, hiszen világ életében gyűlölte őt... halálhírének hallatán azonban képessé vált megbocsátani neki. Életén és céljain ez nem igazán változtatott: továbbra is az írás a legfőbb szenvedélye, továbbra is Ed az egyetlen ember, aki igazán közel képes férkőzni hozzá, és továbbra is szorgalmasan végzi tanulmányait az Akadémián.

    Rebecca Taylor fél-lidérce
    Amarilla Darwin
    Amarilla Darwin
    .::Igazgató: Sylorina::.
    .::Igazgató: Sylorina::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Amarilla Darwin on Csüt. Júl. 26, 2012 1:34 am

    Na.. megjelenek én is. Annyira kikészített, a Naomis novella, meg Sammyé a Kamenes, hogy lelki ismeret furdalást okozott nekem. Hogy mennyire.. első kezdő novellám és Alexről. Persze a Kamenes történet és a közös játék rátett egy lapáttal.[Kamen és Lil hibája, hogy Alex kikényszerítette ezt XD] Jó olvasást.. ^^

    Gyász avagy hogyan változzunk meg…



    Kullogva sétál Qarin utcáin. Ő nem volt képes erre. Látta.. egyszerűen ő látta, hogy a lány meg volt lepődve. Nem kicsit legjobb barátnője volt és tenni tudott volna ellene, de ilyen önző lenne? Egy könnycsepp gördül végig a fiú arcán. Mélyen bele nézve látja saját magát, amikor még minden jónak tűnt. Nem egyszerűen nem képes elrejteni az érzelmeket.
    - A fenébe is hiányoznak! Miért vetted el őket!? Mondd istenem miééééért vagy ilyen kegyetlen!? – Kiabálja el magát és borul térdre Qarin főtérén és a két keze a földön támaszkodik. Egyáltalán nem tette túl magát a dolgon pedig ő aztán, soha nem aggódik senkiért. Mindig is tisztában volt azzal, hogy a szíve legmélyén érez. Visszaemlékezik arra, amikor megismerte Josht. Nem felejti el, azokat a pillanatokat. A két srác egymás szemébe néztek és a következő pillanatok történtek:
    „-Te vagy a fogó!
    -Nem mert te…
    - Úgy is hamar elfutok, úgysem kapsz el!” –Nevetett a két gyermek. Aztán amikor barátságot kötöttek 15 évesen, megfogadták soha nem hagyják el egymást természetesen sokat nevettek:
    „-Csináljuk, meg a közös helyiségünket. Nevezzük el rólam és együtt fogjuk működtetni!”
    Csak elsírja magát a fiú.. Brenda halála megrázta a srácot.. tudta, hogy tudna tenni ellene, de ő nem volt képes erre. Nem! Egyszerűen képtelen volt választani. Giselle számára olyan szinten fontos neki, hogy akárki mondhat bármit nem fog választani ilyen döntésekben. Soha! Még is megtette. Rosszul érzi magát, de ezen a tényen nem változtat.
    - Vigyél, magaddal kérlek. Csak hozd vissza őket! Nem kellek én senkinek, egyáltalán nem. Minek hagytál meg a földön? Haltam volna meg ő általa és akkor minden rendben lenne… - Kiabálja a menny felé és ismét becsukja a szemeit. A srác lelkileg kivan és nem bírta sokáig. Fel kell, a földről leül a szökő kúthoz és nézi a kezében lévő dossziét. Ő tényleg önző volna? Csak arra gondol, hogy mi a legjobb számára? A sötétségben egy vakító fénysugár jelenik meg a számára. Mintha a nap beragyogná a sötétséget elűzve minden gondot. Békességet teremt a helyen. A fiú némán pislog, amikor meglátja a vele szemben lévő lányt.
    - Dolgod van itt a földön. Hogyha ilyeneket kiabálsz, nem vezet jóra. Ne aggódj értem… értem ne. Teljesen megnyugodhatsz, hogy jó helyen vagyok.
    - Mi értelme volt ennek? Mi? Önző, érzéketlen, faragatlan, beképzelt tuskó vagyok.. nem érdemli meg azt, hogy ilyen család vegye körül. Egyszerűen képtelen vagyok erre. Képtelen.. Brenda, mi változott meg?
    - Erre te tudhatod a választ. Csak is te.. Mindig van valaki a földön, aki meg tudja változtatni a másikat. Már pedig téged az változtatott meg, hogy megismerted Gisellett.. tudod ki vagy.
    - De nem tudom! Nem vagyok egyáltalán oda való.. érted? Kilógok a sorból.. csak…… egy Senki vagyok. Nem vagyok képes hinni magamba.. – Feleli az előtte álló szellemnek, aki mosolyogva békésen tekint rá egykor megismert angyalra. A lány nem érez bosszúságot sem haragot. Ő egyáltalán nem érzi azt, hogy bármiért gyűlölné a másikat. Ahogyan Gisellet sem.
    - Ha így gondolkozol, akkor soha nem is tudod meg. Figyelj, ne érezd azt, hogy kisebbségi komplexusod van, mert egyáltalán nincs. Emlékezz arra, amikor Karennel voltál a játszótéren. Emlékezz arra sosem hagytad el a hited. Emlékezz arra. Hányszor hoztad ki a csávából az embereket? Ne arra gondolj, hogy elvesztetted a magadba való hitet. Jó ember vagy teljes mértékben. Ne gyászolj minket. Éljél boldogan.. a leendő barátnőddel és a picivel.– Mondja a nő majd a vakító fény Alex számára eléggé fényes lesz. Eltünik a semmiből a srác némán bámul maga elé. Feláll, a szökő kúttól körbe sétál, és újra arra emlékezik, hogy mi történt itt.
    - Ha nem veszünk össze, akkor nem lenne ez… - Még ezt hozzá teszi, és a csillagokat kezdi el nézni. Eszébe jut egy újabb emlékfoszlány. Becsukja a szemét és halványan elmosolyodik.
    „Ugye örökre barátok maradunk? Mondd barátok maradunk?”
    Hangzik el a kérdés és lassan kinyitja a szemeit. A csillagokat nézve meg könnyebülést érez és nyugalmat.
    - Igen barátok… örökre… - Feleli halkan és megfogja a dossziét és elindul szépen lassan a lakónegyed felé. Kicsit összegörnyedve és továbbra is lelombozódva. Szárnyait kieresztve felrepül az égre és egy körkörös mozdulatokat tesz. Nem tudja egyszerűen miért, de érzi azt, hogy jól esik neki. Aztán szépen leszáll a házuk előtt. Leül a lépcsőre és ismételten felpillant a csillagos égboltra. Most immárom mosolyogva és nyugodtan.. Tudja, hogy őt várja valaki és olyan helyen van, ahol melegség tölti el a szívét.
    - Képes. Igen képes vagyok rá. – Mondja nyugodtan és feláll benyit az ajtón. Megkeresi Ramonát megpuszilja és elindul a fürdőszobába lezuhanyozni és felkészül a holnapi napra és igyekszik jobb belátásra bírni az angyalokat, embereket..


    _________________

    A hosszú hónapok. Mindent megadva azért, hogy bízzon valakiben. Elvesztett valamit és nem tudja visszajön e. Aki fontos számára szereti e. Képes e újra bízni és képes e megbocsájtani annak aki fontos. Új életet kezdeni és élvezni a hosszú hónapok után először a szabadságot vagy Kaeldir keze által át állt az angyalok oldalára? Eléggé bizonytalan nőszemély lett és ki tudja, képes e bízni bárkiben is. Elfogadni a segítséget most tényleg kiabál érte.. de ki fog ugrani? Ez a jövő kérdése..

    Akkor és Most ...
    Naomi Verhoeven
    Naomi Verhoeven
    .::Diák::.
    .::Diák::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Naomi Verhoeven on Csüt. Júl. 26, 2012 12:49 pm

    Sammy, a Kamen-Pates novellát még nem olvastam végig, de mondtam, hogy tetszett. Smile Rilla: Sajnálom Alexet.:/ De azért lehettél volna bőbeszédűbbb. Pont, amikor kezdtem belelendülni az olvasásba véget ért... Razz Ejnye. Én pedig berakom azt a bizonyos naomis novellát. Egyébként miattatok a fejemben van egy Emerickről szóló novella is. ><

    Figyelmeztetés: Erős idegzetűeknek és érzéketleneknek ajánlott!

    Rémképek és víziók,
    avagy egy mazochista Rontásűző legyőzi a félelmét



    Egy fiatal csaj oson oda a cameosos parafatáblához, és egy macskakaparással teli cetlit szegez fel oda. Az üzenetben az áll, hogy elmegy legyőzni a félelmét, és valóban így fog tenni. Meghozott egy döntést, és nem hajlandó visszalépni. Komor pillantása a fiúháló ajtajára siklik, felsóhajt, dacosan megrándítja a vállát, sarkon fordul, és feltépi a társalgó ajtaját. Hangtalan léptekkel halad végig az első emeleti folyosón. Az ablakokon beszűrődő holdfény kísértetiessé varázsolja a kastély ezen szakaszát, de a lányt nem érdekli. Befordul a közös társalgóba, hogy ott aztán felkapaszkodjon a másodikra vezető lépcsősoron. Eddig simán ment minden, senki nem vette észre, de itt már fokozottan figyelnie kell, hiszen itt található az alkalmazott lakrésze. Elsomfordál Catharina és Gwendolyn szobája előtt, de balszerencséjére Raphael még ébren van, és épp akkor jön ki a fegyvertárból, mikor eloson az ajtaja előtt. A férfi megáll, és szürke szemeivel a lányt kezdi vizslatni, aki megtorpan, és zavartan a hajába túr.
    – Mit keresel itt ilyen későn? A hálókörletedben lenne a helyed – szólítja le a fegyvertáros, ő pedig hebegve-habogva válaszolni neki.
    – Én… Nem tudtam aludni, és… Szerettem volna látni a csillagokat. Nem akartam elhagyni az épületet, és a… Eszembe jutott a torony – magyarázkodik, és lehajtja a fejét. Most biztosan visszaküldik, de nem szabad meghátrálnia. Nem is érti, hogy miért ezt mondta a férfinek, de most így jött ki. Raphael pedig halkan felnevet Naomi szavaira, összeborzolja a Rontásűző lány haját, és a fejével az őrtoronyba vezető lépcsősor felé bök.
    – Sipirc! Még egyszer meg ne lássalak! És ne maradj sokáig – ereszti utoljára a lányt, aki hálásan elmosolyodik, biccent, és elköszön a fegyvertáros lidérctől, aki csak halványan mosolyogva figyeli, ahogy Naomi Verhoeven eltűnik a lépcsőfordulóban.
    Naomi felért a toronyba, de nem oda ment, ahová ígérte. Kinyitotta a padlás feljárót, felkapaszkodott, és megparancsolta a szobának, hogy amíg nem győzi le a félelmét addig nem mehet ki. Egy kisebb, fehér falú helyiségben találta magát, a rajzcuccait már odakészítette, így leül középre, az ölébe veszi a vázlatokat, és nagyot sóhajtva lelkileg felkészül a legrosszabbra.
    – Kezdhetjük – suttogja halkan, felhúzza a térdeit, és a velem szemben lévő csupasz falra szegezi a tekintetét.
    A falak pedig megmozdultak, és a plafonnal együtt közeledni kezdtek a klausztrofóbiás lány felé. Naomit kiverte a víz, izzadni kezdett a tenyere, ő pedig ijedtében akkorát sikított, hogy ha nem lenne hangszigetelt a helyiség, akkor a fél Fyron tőle zengene. A gyomra görcsbe rándult, a torka a sikítás után összeszorult, és a Cameosos lidérc szemeibe könnyek szöktek.
    – Nem akarom, nem akarom… A falak! Kérlek, szoba! Engedj ki! Engedj ki, kérlek! Soha többé nem leszek rossz! Kérlek… Valaki! Valaki segítségen! Össze fog nyomni! Meg fogok halni! A levegőm… Nem akarok így meghalni! Nem, nem, nem… Milan! Milan, kérlek… Kérlek, segíts! Anya, anya, ha hallasz odafent… Könyörögve kérlek, ne hagyd, hogy ez történjen! Tudom, mennyire rossz ember vagyok, nem halhatok meg így… Anya! Pieter? Pieter, Roxane… Kérlek. Valaki! Nem bírom… Nem bírom tovább… Fogy a levegő. Én… Én – kiáltozik kétségbeesetten, az arcán csorognak a könnyek, amik egyenesen a tiszta, fehér lapot áztatják. Nao vadul rázza a fejét, a falakat csapkodja, hiszen csak annyi hely van körülötte, épphogy elfér. Nem akar meghalni, és egyszerűen képtelen rá, hogy felfogja azt, hogy a falak nem bántják őt, hogy nem fogy el az éltető levegő.
    – Könyörgöm… Nem akarok a Pokolra kerülni! Nem akarok olyan lenni, mint Cornelis! – nyöszörgi fájdalmasan, de az agya távoli zugából kényszeríti arra, hogy a falakat nézze, hogy ne vegye róluk a pillantását.
    Egy pillanatra úgy tűnik neki, hogy a szemben lévő fal mintha megmozdult volna, ezért felsikítva próbál hátrálni, de a háta akadályba ütközik. Nem bírja tovább, a kezeit a fejére szorítja, halkan motyorászni kezd valamit, aminek szinte semmi értelme nincsen, s mikor ismét felpillant, akkor az apját látja maga előtt. Az apját, akit néhány nappal ezelőtt egy fának szögezett, hogy bosszút álljon édesanyja haláláért.
    – Tűnj innét! Takarodj vissza a saját világodba! Hagyj békén! Pusztulj innét, én megöltelek! A kardoddal felszögeztelek egy fenyőre, és ott szörnyet haltál! Láttam, takarodj! – kiabál félelmében, az alak pedig egyre közeledik a lányához.
    – Most velem jössz a Pokolba, áruló csitri! Nemsokára a falak összenyomnak téged, én pedig ott foglak várni az Alvilág kapujánál, Lucifer pedig a legsúlyosabb büntetést fogja rád szabni! – sziszegi dühösen, mire a lány vadul rázni kezdi a fejét, az ölébe hullik a ceruzája, és a tárgyat felkapja neki vágja a falnak, ahol az előbb imént Cornelis állt. A klánvezető eltűnik, Naomi szíve pedig vadul kalapál, és majd’ kiugrik a helyéről. Egyre szaporábban veszi a levegőt, és a gondolatai is kezdenek elhomályosulni.
    A Rontásűző oldalra fordítja a fejét, bár abban a pillanatban azt kívánta bár ne tette volna. Megjelenik előtte a megmentője, a legjobb barátja, a Loeil társa dühös arca.
    – Milan… – suttogja reményvesztetten, és a hallucináció felé nyújtja a kezét, de az elfordul tőle. A lány teste megremeg, visszahúzza a kezét, és újabb könnycseppek áztatják az üres papírt.
    – Mégis hogy lehetsz ilyen önző, Naomi? Tudod hányszor bántottál meg engem? Tudod, hogy mennyire szarul esett nekem? Most pedig… Most pedig miattad kimondtam azt, amit soha nem akartam! Te kényszerítettél rá! Ezt soha nem fogom neked megbocsájtani! Egy szörnyeteg vagy! – fordul vissza dühösen csillogó szemekkel a Rontásűző fiú, mire a lány hangosan felsír, megrázza a fejét, és rekedten válaszol neki.
    – Tudom, tudom, hogy önző vagyok! Tudom, hogy hányszor bántottalak meg, és hidd már el végre, hogy borzasztóan sajnálom! És… Ha tudtam volna, hogy ennyire érzékenyen érint a téma, akkor nem nyaggattalak volna vele, de semmit nem mondtál el nekem! Hazudtál, titkolództál… Szerinted, ha tisztában lettem volna vele, akkor… Nem akartalak rá kényszeríteni! És igen, igazad van. Egy szörnyeteg vagyok, nem érdemlem meg a bocsánatodat… De akkor miért vagy itt? Te is fel akarod róni a bűneimet? Tisztában vagyok mindegyikkel. Naponta ezerszer is megbánom, amiket tettem! – fakad ki hisztérikusan, majd Milan eltűnik, ő pedig egyedül marad. Kétségbeesetten a fiú nevét kezdi kiáltozni, de nem kap választ. Helyette viszont egy emlékkép férkőzik a fejébe, és nem hajlandó eltűnni onnét.

    ***

    A kicsi Naomi vidáman ücsörög az apja mellett a pult tetején, miközben Cornelis épp a mosogatót szereli.
    – Apa, ha készen leszel, akkor mutatsz pár új igét? A többit már nagyon gyakoroltam, és unatkozom… – nyafog a kislány, mire a férfi felnevet.
    – Persze kicsim, de előtte megkérhetnélek valamire? Nem hagyhatom itt a mosogatót, édesanyád meg boltba ment – szól ki a férfi, mire a kislány lepattan a pultról, és nevetve szalutál.
    – Hát persze! Csak mondd, miben tudok segíteni! – kacag a gyermek Nao, és a nevetése betölti az egész házat. A férfi kimászik a mosogató alól, feltérdel, és megfogja a lánya vállát.
    – Menj le a pincébe, ott jobbra az első ajtón ne menj be! Hanem válaszd a baloldalit. Ott majd lesz egy láda, és abból hozd fel nekem a csavarhúzót, rendben? – magyaráz a gyermekkének, ő pedig vidáman megpuszilja az apja arcát, és szaladva indul meg a pince felé.
    Ahogy leér, körbepislant, meglátja a jobb oldali ajtót, de azt messziről elkerüli, és odalép a bal oldalihoz. Egy darabig feszegeti a rozsdás kilincset, majd jut a helyiségbe. A falon kezd kotorászni kapcsoló reményébe, de helyette valami nyálkás trutyiba nyúl. A pici lány elhúzza a száját, és épp indulna kifele, mikor bezáródik mögötte az ajtó. Riadtan felszegetni kezdi a kilincset, dörömbölni és kiabálni kezd, de azonban a torkán akad a szó, mikor motoszkálást hall a helyiség belseje felől. A félelemtől eltorzult arccal feszül neki az ajtónak, és megpróbál kijutni onnét, de a vasajtó nem enged.
    A sötétben egyszerre több, rémisztő és felettébb éhes szempár csillog, a kislány pedig felsikít. Összekucorodik az ajtónál, egy védőbűbájt kezd mormolni, de nem valami hatásos, mert tíz perc után újra aktiválnia kell. Csakhogy nem tudja, hogy mikor is jár le az a bizonyos tíz perc. Valami neki ugrik a karjának, és el kezdi befelé vonszolni, a lány pedig hiába próbál kijutni a szorításából egyszerűen képtelen rá. Aztán a gyermek Naomiban felélednek az életösztönök, és tudtán kívül egy olyan igét mormolt el, amit akkor nem is ismert. Vakító villanás világította be a szobát, a lány pedig meglátta a körülötte tanyázó szörnyek… Holttestét.
    Megölte őket, maga sem tudja hogy, de sikerült. Viszont a jobb karjába valami beleharapott, így az erősen gennyezik és vérzik. Felkászálódik a földről, odasiet az ajtóhoz, és mielőtt megérintené a kilincset a szobában világosság gyúl, az ajtó pedig magától kinyílik, és nem más áll ott, mint Elise Verhoeven, Naomi édesanyja. A lányka azonnal az anyja karjai közé veti magát, aki csitító szavakkal igyekszik lenyugtatni. A nő bezárja a pinceajtót, leoltja a fényeket, és a kislányát az emeletre véve lekezeli a sebét.
    – Anya, én… Nagyon féltem odalent – suttogja halkan a pici Naomi miközben néha felszisszenve tűri, hogy az anyja alkohollal tisztítsa ki a sebét.



    ***

    – Nem! – kiált fel a fehér szobában ülő lány, és kapálódzva igyekszik elhessegetni az emléket. Már vagy órák hosszat ül ott, és hallucinál össze mindenféle badarságot. Már addig is eljutott, hogy az édesanyja a karjai közt halt meg, és Elise megjelent előtte. Az nő azt mondta a szenvedő Naominak, hogy csakis ő a felelős azért, hogy meghalt, és szégyelli, hogy ilyen lánya van.
    Igen, a lány eléggé kikészült lelkileg, de még nem sikerült beleőrülnie. Lassan vánszorognak az órák, viszont az emlékek, a hallucinációk gyorsan váltják egymást. Így telik az el az első nap. A lidérc egy szemhunyásnyit nem aludt, de annál többet sírt, könyörgött, dühöngött, üvöltözött és csapkodott. Aztán felvirradt a második nap, a víziók megszűntek, a lány pedig immáron tiszta fejjel ült magányosan a titkos padlástéren. A zsebében kezdett kotorászni, és hamar talált is egy tartalék ceruzát. A füzetet felcsapta egy üres oldalon, és kissé remegő kézzel, de megpróbált rajzolni. Erőltette, hogy megpróbáljon lassan, szabályosan lélegezni és igyekezett kiszűrni az olyan szükségleteit, mint a mardosó éhség, a csillapíthatatlan szomjas és az álmosság. Nem tudta mit rajzol, sőt inkább firkának lehetne nevezni, amit művelt, de valamilyen szinten megnyugtatta. A falaktól még mindig félt, de kezdte úgy érezni magát, hogy egyre jobban megerősödött benne az az állítás, hogy nem fogy el a levegője. Igaz, neki fogalma sem volt mennyi az idő, de az egész délelőttöt végigrajzolgatta, és próbálta elhessegetni a negatív gondolatait. Aztán egyszer csak csörren a telefonja, ő pedig kapkodva veszi ki a készüléket a zsebéből. Összeszorul a gyomra mikor meglátja a kijelzőn villogni Milan nevűt, nagyot sóhajt, és remegő hangon beleszól.
    – Milan? Jól vagyok, ne aggódj. Hol? Írtam. Legyőzöm a félelmemet. Nem tudsz innét elrángatni. Jó itt nekem… – szól halkan, majd a fiú válaszára szusszant egyet. – A padlástéren vagyok, de nem tudok kimenni, szóval, ha akarsz, akkor gyere.
    Árulta el a másiknak, hogy hol van jelenleg, majd miután letették a telefont, a tárgy az ölébe pottyan, ő pedig neki veti a hátát a falnak. Egyáltalán nem akarta, hogy idejöjjön. Pláne a tegnapi után, de nem tud nemet mondani a másiknak. Képtelen rá. Így hát, mikor Milan megérkezik, akkor egy emberi roncsot láthat ücsörögni, aki hébe-hóba gyanakodva pillant a falakra, de amikor észreveszi, hogy nem mozdulnak, akkor felsóhajt, és ismét elmerül a kis világában. Ha a másik leül mellé, akkor hagyja, hogy átkarolják, és neki áll arról magyarázkodni, hogy ő tényleg nem akarta ezt az egészet, hogy nagyon sajnálja, és elmondja azt is, hogy megfordult a fejében, hogy elhagyja Fyront, de azt nem teheti meg. Valószínűleg még egy jó darabig ücsörögnek így, aztán a szoba mérete szép lassan növekedni kezd, és megjelenik a padlásfeljáró ajtaja is. A lány megpróbál felállni, de annyira elgémberedtek a tagjai, hogy ha nem kapják el, akkor a térdei összecsuklanak, ő maga pedig elesik.
    Utána valószínűleg, ha sikerült megbeszélniük a dolgaikat, akkor kettesben elmennek valahová, ha nem akkor pedig Naomi eltűnik, és estig fel sem bukkan a Cameos társalgóban.



    _________________
    Egy Rontásűző, akinek a szépen felépített életét egyetlen tettel szétrobbantotta, majd saját erőből kezdett el építkezni. Egy lány, kinek édesanyja meghalt, apjával pedig sajátkezűleg végzett. Egy klánvezető gyermeke, aki saját vállalkozásba kezdett. Egy lidérc, akinek végre fel kell nőnie. Végül pedig egy Loeil, aki tűzbe tenné a kezét a társáért.

    Tyaeloria Perathon belga elszánt Rontásűzője, Milan Wouters Loielje egyébiránt szerelme
    Liliya Antonov
    Liliya Antonov
    .::Őrző: Erethon::.
    .::Őrző: Erethon::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Liliya Antonov on Vas. Júl. 29, 2012 5:02 pm

    Hát, én is itt lennék, sikerült végre befejeznem Smile Zenének... Talán az AS - Tonight the world dies -t vaagy a Vad Fruttik - Lehunyom a szememet tudnám ajánlani (utóbbit mindenképpen a végére, az utolsó két részre).
    Nos... jó olvasást Smile


    Sötét, sötét napok
    (Dark, dark days)

    Az óra halkan csipogni kezdett, majd a takaró alól egy kéz nyúlt ki, hogy kitapogassa a digitális órát az éjjeliszekrényen, hogy aztán rácsapva elhallgattassa. Hét óra öt percet mutatott, amikor a kéz a takaró után nyúlt és lerántotta azt az alatta fekvő testről. Liliya felült az ágyban, nyújtózkodott egyet, majd kócos, szőke hajába túrva az órára pislogott. Aztán, lassan kinyitva a szemeit, lábujjaival a papucsot kezdte keresni az ágy melletti szőnyegen. Mikor megtalálta, belebújt és az ablakhoz lépve először kilesett a redőny rései között, majd felhúzva azt egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy a napfény anélkül süthessen sápadt arcára, hogy megvakulna. Szemei alatt karikák éktelenkedtek, arca a szokásosnál is sápadtabb volt, s így, fekete selyem hálóingben méginkább látszott, mennyire sovány. Így állt néhány percig, élvezte, hogy a nap melege simogatta az arcát. Aztán lehajtotta a fejét kissé, és az utcán rohanó emberekre emelte a tekintetét. Ki tudja, ki éli meg közülük a holnapot? Talán senki. Talán ő sem. Ezekkel a gondolatokkal lépett el az ablaktól, s indult a hotel fürdőszobája felé. Ők talán még szerethetnek… őket talán még szeretik. Nekik talán még megvan a lehetőségük egy normális életre. Ahogy neki sosem lesz már. Legalábbis, ebben a pillanatban, ebben a luxushotel szobájában, ahogy eldobva a hálóingét, a zuhany alá lépett, nem érezte úgy. Élvezte a melegvíz kellemes simogatását a bőrén. Sokáig állt a zuhanyfülkében, majd végül elzárta a vizet, és egy törülközőbe csavarva magát kilépett a puha szőnyegre. Kellett neki egy kis idő ilyenkor reggel, hogy magához térjen. Hogy rájöjjön, ki is ő jelenleg. Hogy rájöjjön, már nem az, aki régen volt. Csöpögő hajjal, vizesen, egy szál törülközőben elindult az éjjeliszekrénye felé, felemelte a medált, és belenézett. Üres. Persze, hogy üres, mint ahogyan már két hete az volt, akárhányszor megnézte. Azóta nem érkezett jel. Két hete kellett volna jeleznie, de nem tette. Vajon él? Mit számít ez egyáltalán? Sosem fogja többé látni. Leeresztette a kezeit, majd a medált visszadobta a táskájába, nem törődve vele, hogy hova esik, aztán visszatért a fürdőszobába. Megtörölközött, majd megszárította hosszú, szőke haját, aztán, még mindig törülközőbe csavarva a bőröndjéhez lépett. Itt még nem volt ideje kipakolni, tegnap érkezett csupán. Párizs. Ismét Párizs. Ahol utoljára látta. Elővett a bőröndjéből egy krémszínű, térdig érő szoknyát, magas derékkal, és egy halványzöld inget, a kivágásánál csipkékkel, buggyos ujjal. Ledobta a törülközőt az ágyra, és felöltözött, az inget betűrte a szoknyába, ami elegánsan simult szép alakjára. Aztán a tükörhöz lépett, egy kis sminkkel valami színt varázsolt az arcára, a karikákat is eltüntette, majd kihúzta a szemeit vastagon, feketével, a szempilláit, amik amúgy is hosszúak pedig még hosszabbá és dúsabbá festette egy szempillaspirállal. Nem szokott sminkelni, csak a munkához kellett. Úgy nézett rá, mint egy jelmezre, ami egy színházi előadáshoz volt szükséges. Távolabb állt a tükörtől, és szemügyre vette magát. Nem ő volt. Nem Liliya. Jelenleg ő Avril Bronte volt, francia származású, de angol üzletasszony, aki átutazóban járt a fővárosban. Az ezüst karóráját is felvette, majd rápillantva konstatálta, hogy már nyolc óra, így ideje lett volna elindulni. Azonban még nem tette meg. Az ágyra dobott táskájához lépve belenyúlt, és kivett egy éjfekete, csillogó követ. Tekintetébe egy pillanatra a remény és a mély, önmagát sem értő szomorúság költözött. Tehát ennyi. Yan és Liliya, akik azt hitték, örökre együtt maradnak, akik azt ígérték egymásnak, hogy együtt öregednek meg, immár külön utakon jártak. Aztán a lány becsukta a szemeit, s mikor kinyitotta, azokban egy cseppnyi érzelem, annyi sem maradt. Lassan visszacsúsztatta a táskájába a követ, s vele együtt a fájdalmat is.

    ***


    Tíz perccel később, retiküljével a vállán, egy napszemüveggel a szeme előtt lépett be egy zsúfolt kávézóba. Az ajtóban megállt egy pillanatra, amíg a napszemüveget feltolta a feje tetejére. Nem törődött az öltönyös férfiak mustráló pillantásával, átvágott a zsúfolt kávéházon. Magassarkú cipője kopogását elnyelte a tömeg morajlása: újságzizegés, halk beszélgetés, üzletemberek ideges mormolása a telefonba, sms hangok és mobilcsörgések, pincérnők fel-alá masírozása. Leült egy kétszemélyes asztalhoz viszonylag hátul, ahonnan belátta az egész helyiséget. Az elé lépő pincértől rendelt egy croissant és egy capuccinot, majd a retiküljét az asztalra, lábait pedig keresztbe téve, a széken hátradőlve lassan végigfuttatta tekintetét az embereken. Még nem érkezett meg az, akit várt, így elővette mobilját a táskából és tárcsázott.
    - Itt Bronte. Igen, én vagyok. Jól tudod, hogy hol. - Csattant fel hirtelen. - Bocsánat. Micsoda? Mondtam már, hogy ez baromság. - Méltatlankodott, majd egy sóhajt követően folytatta. - Én vagyok a pillanat, amely sosem jön el többé. Most boldog vagy? Remek. Nem, még nem, egyelőre várok. Rendben, de ezt már megbeszéltük, Edward. - Hallatszott visszafojtott hangján, hogy ideges. Nem akart kiabálni, nem szabadott feltűnést keltenie. Mindig is mondta, hogy ez a jelszó hülyeség, hiszen az ellenség két pillanat alatt ki tudná deríteni, ha nagyon akarná. Azonban következő szavai már higgadtan csengtek. - Értettem. Szia.
    Leeresztette a telefont, tekintetében némi idegesség látszott még egy-két pillanatig, azonban amint a pincér az asztalához lépett, kedvesen rámosolygott, és megköszönte franciául. Belekortyolt a kávéba, majd lassan, étvágytalanul megette a vaníliás croissant, és továbbra is várt. Már fél órája késett, lassan ide kellett érnie. Aztán, ekkor egy fekete öltönyös, magas, jóképű férfi lépett be a kávézó ajtaján, tekintete végigfutott a vendégeken, majd megállapodott Liliyán… azaz Avrilen. Hosszú, magabiztos léptekkel átvágott a kávézón, és egyenesen megállt a nő asztala mellett, így annak volt ideje szemügyre venni vonásait. Kerek, férfias, fekete hajjal keretezett arca valami burkolt gonoszságot tükrözött, apró, barna szemei titokzatosan csillogtak a szemgödörben. Vékony ajkai folyamatosan lebiggyedtek, amitől állandóan valami felsőbbrendű kifejezés ült ki vonásaira. Ezektől eltekintve azonban biztosan a nők bálványa lehetett széles vállával és magas termetével.
    - Üdvözlöm. Maga Ms. Bronte? - Szólította meg angolul Liliyát, ajkain leereszkedő mosollyal, amire válaszul egy fagyos tekintetet kapott.
    - Eltalálta, Mr. Gabra. Foglaljon helyet. - Szólalt meg magabiztos, már-már férfias hangvétellel a nő, mire beszélgetőpartnere arcáról rögtön lefagyott a fölényeskedő mosoly.
    - Úgy látom, ön tényleg komoly szándékkal küldte az üzenetet.
    - Jól látja. - Bólintott, majd a második kávéjába kortyolt. - Kér valamit?
    - Nem, köszönöm. - Siklott végig a férfi tekintete a fiatal nő testén. - Azt hiszem, inkább térjünk rá a tárgyra. Nem akarom húzni a drága idejét.
    - Ahogy óhajtja. - Ejtett meg felé egy kissé gúnyos mosolyt, majd előrehajolt, mintegy belátást engedve a dekoltázsába. A hatás nem is maradt el, a férfi tekintete el-elkalandozott. - Jól tudja, mit akarok, Mr. Gabra. Információt. De nem ingyen. - Tartott egy kis szünetet. Tárgyalópartnere tekintete végre megtalálta a nőét, s bólintott, hogy megértette. - Tudom, hogy maga mindent tud, ami Mr. C tartózkodási helyét illeti. - A férfi közbevágott volna, de Liliya egy intéssel beléfojtotta a szót. - Tudom, hogy tudja, Sir… Ne nézzen minket hülyének, kérem. Maga szépen megmondja, hogy hol tartózkodik Mr. C, aztán kap tőlünk egymillió dollárt a számlájára, még ma. - Majd közelebb hajolt a férfihez, és a fülébe suttogta. - És talán a gyerekeinek sem esik bántódása.

    ***


    A laptopjával az ölében ült a hotel ágyán. A férfit hamar megtörte délelőtt, alig pár óra kellett hozzá. Persze, ez csak egy senkiházi volt, aki véletlenül megtudott némi információt egy nagyon fontos emberről. Valószínűleg a DT (Dark Team - így hívták egymás között a csoportot, akik a fegyver bevetését tervezték) tagjai úgyis megölik őt is meg a lányát is, ha rájönnek, hogy tőle szerezték az információt. És rá fognak jönni, ebben Liliya biztos volt. A lelkiismeret-furdalás azonban már nem gyötörte, azon túltette magát, jó régen. Hiszen ha folyamatosan engedett volna az érzelmei sodrásának, már biztosan levetette volna magát az egyik felhőkarcoló tetejéről. Az éjjeliszekrényen az óra két óra tíz percet mutatott. A fiatal nő egy papírt és egy tollat kotort ki a táskájából, felírt egy nevet, egy telefonszámot és egy címet, majd lecsukta a laptopot és maga mellé rakta az ágyra. Levetette az inget és a szoknyát, majd kotorászni kezdett a bőröndben, magában konstatálva, hogy ideje lesz kipakolni. Mindegy, úgysem maradnak sokáig, ha minden jól megy, másnap már Tokióban lehetett. Egy másik szoknyát vett elő, rövidebbet és feketét, majd egy piros blúzt, és egy szintén fekete blézert. Felöltözött, majd felemelte a táskáját, és miután még egy utolsó pillantást vetett magára a tükörben, kilépett a hotelszoba ajtaján, ami halk kattanással csukódott be utána.

    ***


    A villa halkan csörömpölt, ahogy a tányérra helyezte. Tekintetét lassan végighordozta a pici, hangulatos étterem belső helyiségén. Kevesen ücsörögtek az asztaloknál, hiszen már bőven elmúlt ebédidő. A pincér odalépett a szőke lányhoz és elvette előle a tányért, az pedig egy udvarias mosollyal megköszönte. Amint a pincér elment, belekortyolt az ásványvizébe és zöld szemeit ismét a kis üvegajtóra szegezte. Nem hiába, hiszen azon éppen ebben a pillanatban lépett be egy alacsony, köpcös férfi. Amint meglátta Liliyát, arcán, a burjánzó szakáll alatt széles mosoly terült el. Liliya szintén elmosolyodott, majd felállt, s így üdvözölte főnökét. Az három puszival köszöntötte, majd mindketten helyet foglaltak az asztalnál. Az alacsony férfi intett a pincérnek, majd rendelt egy pohár bort, és megkérdezte Liliyát, kér-e esetleg valamit. Az nemet intett, s mikor a pincér elment, halkan megszólalt.
    - Ez nem biztos, hogy jó ötlet, Edward. - Szemében valóban kétkedés csillogott, de látszott rajta, hogy nem mer magabiztosabban vitába szállni felettesével. Az olyan ügynököknek, mint ő, semmiképpen sem jelenthetett jót, ha ellenszegültek egy parancsnak.
    - Mire gondolsz? - Kérdezett vissza a fekete szakállas férfi, kopasz fején csillogott a mellettük levő ablakon át besütő napfény. Liliya jól tudta, hogy ez a visszakérdezés csupán lehetőség arra, hogy visszavonuljon. Ha Edwarddal beszélt, minden egyes hangsúlynak, szemvillanásnak fontos jelentőséget kellett tulajdonítania. Ha csak egy picit félreértelmezett volna egy parancsot, annak végzetes következményeit lehettek volna - és Edwardnak bevett szokása volt félszavakban kiadni ezeket az utasításokat.
    - Tudod jól. - Válaszolt mégis a visszavonulás helyett, szemében aggodalom csillogott. - Lehet, hogy ennek az embernek az égvilágon semmi köze az egészhez. Csak néhányan hallottunk róla, hogy talán ő tervezte. De mit érünk el vele, ha… megtesszük? A helyébe léptetnek mást. - Fejezte be végül, tekintetét mindvégig főnökére függesztve. Az nem válaszolt azonnal, először belekortyolt a borba, amit a pincér letett elé, majd elégedetten cuppogott párat, és csak azután fordult a fiatal nőhöz, türelmesen formálva a szavakat. Csak mélyen ülő, barna szemeiből látszott, hogy nem tetszenek neki az ellenvetések.
    - Azt hittem, már rájöttél, hogy miből áll ez a munka. Apád is pont ilyen volt… Mindenkit sajnált, akinek el kellett vennie az életét. Hadd mondjak el valamit. - Sóhajtott, és ahogy az asztal fölött előrehajolt, hosszú szakálla az asztallaphoz ért. - Ez már nem az a helyzet, ahol bárkit is sajnálni kellene. Ők naponta megölnek közülünk embereket, te is tapasztalhattad. Minden ok nélkül! Csak azért, mert élvezik, legalábbis néha. Te is láthattad ezt, láttad, ahogy kinyírták Maryt, Penelopét, Martint, Nadját… És még sajnálod őket? - Egy ideges intéssel elhallgattatta az éppen közbeszólni készülő nőt. - Igen, tudom, az nem ő volt. De ő is épp olyan veszélyes. Jelenleg az egyetlen, aki képes lenne aktiválni azt. - Az utolsó szót különös hangsúllyal illette, mindig így beszéltek a fegyverről. Senki sem merte kimondani, hiszen még a falnak is füle lehetett.
    A férfi barna szemeit Liliyáéba mélyesztette miközben ismét hátradőlt, és egy korttyal eltüntette a maradék bort a pohárból. Egy dossziét vett ki a válltáskájából, és a fiatal nő elé rakta az asztalra, majd felállt, és a zsebéből pár papírpénzt halászott ki az asztalra.
    - Tudod, mi a dolgod, kislány.
    Barna szemeiben valami furcsa fény villant fel, valami olyasmi, aminek senki sem mert volna ellenállni, olyan sem, akinek nincsen semmi vesztenivalója. Azonban a következő pillanatban már ismét kedvesen mosolygott a szakáll alatt, jókedvűen biccentett a szőke felé, majd öles léptekkel elhagyta az éttermet.

    ***


    A sikátor csendjét csak a magassarkúja halk kopogása törte meg, és egy kóbor macska rekedt nyávogása az egyik ablakban. Már sötétedett, legalábbis a magas falakkal körülvett szűk, poshadt levegőjű utcácskába nem jutott már sem a napfényből, sem a főút lámpáinak sárga fényéből. Fehér combja szinte világított a sötétben, ahogy megállt egy ajtó előtt, és egy kis habozás után bekopogott. Vonásain nyoma sem volt érzelmeknek, szőke hajából, amit lazán hátrafogott, csak néhány kósza tincs lógott sápadt arcába. Nem kellett soká várnia, az ajtó hamarosan kitárult, és az irgalmatlan bűzön kívül, ami kiáradt, egy magas, kócos férfi jelent meg mögötte. Kusza, barna haja az ég minden tája felé elállt ráncos arcától. Szájából cigi lógott ki, sörhasa kidudorodott a gyűrött, izzadtságfoltos trikó mögött. Koszos farmernadrágjából alig látszott ki meztelen, koszos talpa. Az ajtófélfának támaszkodva, erős sörszagot árasztva, perverz vigyorral nézett a nőre.
    - Segíthetek, cica?
    Azonban elégedettsége nem tartott sokáig: Liliya egy rúgással ágyékon találta, majd leütötte volna, de a fickó elkapta a csuklóját. A szinte néma dulakodás jónéhány percig eltartott, eközben a sikátor utcájának másik felénél kötöttek ki, végül azonban a nő került fölénybe. Gyomorszájon rúgta a pasast, mire az a sikátor falának ütközött egy tompa puffanással. Mire pedig magához tért volna, már a kissé kócos és megviselt öltözetű nő fegyverének csövével találta magát szembe.
    - Nem is tudtam, hogy a jó öreg Marwellnek ilyen jó katonái vannak. - Vigyorodott el, kimutatva sárga fogait. Már szinte teljesen besötétedett, a félhomályban csak az utcáról beszűrődő némi fény világította meg őket. - Gyerünk, te kis k*rva… Húzd meg a ravaszt!
    A férfi részeg röhögése azonban nem hallatszódott soká: tompa fegyverdörrenés törte meg. Az alak arcára fagyott vigyorral esett térde, majd terült el a sikátor koszos aszfaltján. Liliya Érzelemmentes arccal lőtt bele a hátába ismét, majd miután az nem mozdult, visszacsúsztatta táskájába a fegyvert, sarkon fordult, és a sikátor kijárata felé vette az irányt.
    Az éjszaka csöndjét csak magassarkújának halk kopogása törte meg, s egy kóbor macska rekedt nyávogása egy lakatlan ház ablakpárkányán.

    ***


    Ledobta a ruháit a bőröndje tetejére. Nem kapcsolt villanyt, csupán a fürdőben, amikor lezuhanyozott. Az ablakhoz lépett, majd kinyitotta az erkély ajtaját, s így, a fekete csipkés hálóingében kilépett Párizs hűvös, kipufogógőzös levegőjébe. A korlátnak támaszkodva a semmibe bámult, szőke hajával kacéran játszott a kellemes esti szellő. Tekintetében kivehetetlen volt az érzelmei kavargása. Egyenes háttal állt, akár egy szobor, csak a hajtincsei törték meg mozdulatlanságát. Így állt egy darabig, érezve, hogy a lelke egy újabb darabja törik szilánkokká.

    Aztán belépett a szobába, lefeküdt a kemény ágyra, magára húzta a takarót, és megpróbált elaludni, hogy addig se kelljen a valóságra gondolnia.



    _________________
    Kevesen vannak, akik elmondhatják, hogy egyetlen egy esemény megváltoztatta az egész életüket - de Liliya közéjük tartozik. Ha akkor, csaknem négy éve nem iratkozott volna be egy bentlakásos iskolába, talán teljesen másképp alakult volna az élete. Az elmúlt négy éve olyan volt, akár egy keskeny, erdei ösvény, amiről nem tudod, hova vezet, mégis tudod, hogy végig kell menned rajta. Volt része szenvedésben és örömben, könnyekben és nevetésben - megismert és elveszített barátokat, majd tanúja volt az összes rokona halálának, végül pedig olyan dolgokra kényszerült az univerzum megmentésének érdekében, amikre másképp talán sosem lett volna képes. Kiforgatták a személyiségét, megpróbálták elpusztítani a lelkét, de ő mégis felállt, és még mindig itt van, annak a személynek köszönhetően, akit ma már férjének nevezhet. Most pedig remélhetőleg végre célba ért - bár, mint tudjuk, az utazás sosem ér teljesen véget.

    Jesmon Helar (és Yan Antonov) sokat átélt negyed-démona
    Lucien du Bois
    Lucien du Bois
    .::Diák::.
    .::Diák::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Lucien du Bois on Vas. Aug. 26, 2012 1:11 pm

    Reed:
    Tetszik, ahogyan Alex kóborol, tetszik az egész történet és a dolog felépítése, ahogyan a múlt összekeveredik a jelennel, és mindemellett belépnek a képbe a szellemek, ezzel úgymond helyreállítva Alexander békéjét. A számomra elég komoly hiba, hogy nagyon gyorsan abbahagytad, szívesen olvastam volna még tovább, mert érdekelt a történet. Ezen felül csak stílushibák vannak, meg egy-két érdekes mondatsorrend, de ezt igazából úgymond "megszoktam" a hsz-edinél, és végül is ez gyakorlással javul, szóval csak így tovább Wink Javaslat: mindig gondold át, hogy hogyan értelmezhető az a mondat, amit leírtál, és hogy beleillik-e a szövegkörnyezetbe. Ha nem, akkor ne sajnáld kivágni, vagy átírni valami másra, főleg, ha novellát írsz.

    Ty:
    Na, veled az van, főleg ezzel a novellával, hogy kilométerekről süt, hogy szerepjátékos vagy. Emlékeim szerint ezt is mondtam már. Ettől függetlenül nagyon tetszik a Naós novella, őszintén sajnáltam a csajt, hiába magyaráztad állandóan, hogy ne tegyem. Néha az ember szíve akaratlanul is megesik a bűnösön.
    Fogy a levegő. Én… Én – kiáltozik kétségbeesetten --> Na, ez engem iszonyatosan megzavart. Az Én... én... motyogás, nem kiabálás, én legalábbis nem tudok elképzelni senkit, aki kétségbeesetten azt kiabálja, hogy én! én! Gondolj csak bele, elég komikus lenne Very Happy Szóval ez értelemzavaró hiba. Más helyen egyébként ilyent nem találtam, csak kis stílusi dolgokat, amik részben szintén abból fakadnak, hogy novellaírás közben is szerepjátékos maradsz. Ezért használom a csillagokat gondolatjelként :'D Na, de tartok tőle, hogy ez most nagyon negatív lett, szóval hozzá is teszem, hogy azért nem tértem ki a pozitívumokra, mert alapvetően, mint azt már mondtam, nagyon tetszik az egész novella, és szinte beleérzem magam Naomi helyzetébe.

    Lil:
    Na. Eddig vagy nem volt időm, vagy elfelejtettem elolvasni a novelládat, ezért bocsánat. Kezdem azzal, hogy egy-két helyen nekem kicsit sok volt már a leírás, ez leginkább az első blokkban okozott problémát, mert túl sokáig részletezted, hogy hogyan öltözik, sminkel, stb, szóval a végére már kicsit eluntam. Nekem erre azt javasolták, hogy amikor leírok valamit, mindig gondoljak arra, hogy ezzel adok-e plusz információt az olvasónak, és hogy ami teljesen lényegtelen, azt hagyjam a fenébe. Mondjuk nem mondanám, hogy profi szintre fejlesztettem, de nekem azt mondták, hogy így érdemes átnézni az írásaimat. Azt hiszem ez az egyetlen, amit negatívumként tudnék felhozni, egyébként tetszett az egész, a részekre osztásos felépítés - ami nekem is a nagy kedvencem Very Happy -, meg a kiragadott cselekményszál is a csaj életéből. Na, most azt is megemlíteném, hogy az egész novellából az utolsó előtti blokkal ragadtál meg a legjobban. Már ki is másoltam az első három sort, hogy akkor ezt a hármat majd bemásolom, és leírom, hogy ezek a sorok tetszettek a legjobban, aztán megláttam a végén az ismétlődést, és őszintén szólva azzal a résszel engem teljesen lenyűgöztél. Na, azért a rend kedvéért bemásolom, amit akartam, csak hogy akkor már tényleg meglegyen Very Happy

    A sikátor csendjét csak a magassarkúja halk kopogása törte meg, és egy kóbor macska rekedt nyávogása az egyik ablakban. Már sötétedett, legalábbis a magas falakkal körülvett szűk, poshadt levegőjű utcácskába nem jutott már sem a napfényből, sem a főút lámpáinak sárga fényéből.

    Ez volt tehát az, ami nagyon tetszett, és nagyon magával ragadott.

    ---

    Éééés, mivel ez végül egy nagyon bőbeszédű kritika lett, a novellámat egy másik hsz-ben teszem be :'D


    _________________
    Lucien elveszett gyermekként, apja után kutatva érkezett a Fyron Akadémiára, de itt tartózkodása messze nem ezért vált tartóssá: a hős lidércben egy pillanatig sem csalódott, hiszen világ életében gyűlölte őt... halálhírének hallatán azonban képessé vált megbocsátani neki. Életén és céljain ez nem igazán változtatott: továbbra is az írás a legfőbb szenvedélye, továbbra is Ed az egyetlen ember, aki igazán közel képes férkőzni hozzá, és továbbra is szorgalmasan végzi tanulmányait az Akadémián.

    Rebecca Taylor fél-lidérce
    Lucien du Bois
    Lucien du Bois
    .::Diák::.
    .::Diák::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Lucien du Bois on Vas. Aug. 26, 2012 1:17 pm

    Na, tehát akkor a novella. Olvasáshoz Linkin Park - In the End , kötelező jelleggel. Az egész novella erre készült, szenvedtem is érte vagy húsz percet, hogy hajlandó legyen szólni, szóval tegyétek meg a kedvemért, hogy ti is hallgatjátok hozzá, jó? :'D A novelláról meg? Hát, elég depis. Nem is tudok róla mit mondani, csak még azt, hogy a Lelkiismeret és Fájdalom folytatásának tekinthető. És azt hiszem, ebből a végén egész novellacsokor lesz, mert még legalább kettő Kamen-Patric novellát tervezek, plusz egy Michael-Kament, ami ennek a témájához kapcsolódik, vagyis egy olyan eseményt ír le, ami ebből a novellából fakad, tehát az is ide számolható.


    Áldozatok

    Néha azért, ami igazán fontos, áldozatokat kell hoznunk. Néha nincs más választás, csak hogy feladjuk még a számunkra legértékesebb dolgokat is. És hogy mi késztet minket arra, hogy valaha is így tegyünk? Egyetlen indok. Valaki, akit szeretünk.

    ***

    - Persze, Mike, átadom. Aha, igen. Igen, igen, megint rászólok – nevet fel Kamen, a telefonba beszélve. Éppenséggel London egyik sötétebb utcáján sétálgat. Igen, tény, hogy három nappal ez előtt még Bulgáriában volt, de ki akarja használni az elkövetkezendő napokat. Gist szándékosan hagyta a Fyronban, vagyis hát megkérte, hogy ne jöjjön vele, mert, a saját szavaival élve „Nagyrészt úgyis a magány miatt jövök, csak ha már egyszer itt vagyok, beszélek Danny boy-jal is.” Az igazság az, hogy tényleg egyedül szeretne lenni egy kicsit, mielőtt megkezdődik az iskola. Sok mindent át kell gondolnia, össze akarja írni az edzéstervét, napirendet akar felállítani, szóval úgy általában olyan dolgokat akar csinálni, amikhez nyugalom kell.
    Időközben már elköszönt Michael-től, így a telefont a zsebébe csúsztatja, majd körbepillant, és noha hirtelen furcsa érzése támad, csak annyit hajlandó megtenni, hogy ellenőrzi, még mindig az övén van-e a tőre. Szerencsére a megnyugtató súly kellemesen húzza a jobb oldalát, így halkan kifújja a levegőt, majd megy tovább. Nem jut messzire: úgy öt méterrel ér csak arrébb, amikor hirtelen megdörren egy pisztoly, és égető fájdalom terjed szét a vállában. Meglepetten felkiált, majd a vérző végtaggal nem különösebben foglalkozva megpördül.
    Vele szemben egy rakat, számára teljesen ismeretlen alak áll, csak egy személy van, akinek a nevén fél pillanatig sem kell gondolkoznia.
    - Jasper… - suttogja villámló szemekkel.
    - Üdv, Branimir. Nem számítottál rám? Meglepő… Pedig az után, hogy megöletted Pinky-t, igazán sejthetted volna, hogy nem úszod meg, ha Londonban sétikálsz – sziszegi a démon, mire Kamen idegesen összeráncolja a homlokát.
    - Nem ölettem meg. A gyilkosa magától cselekedett, utólag tudtam meg. – Persze egyértelmű, hogy a vele szemben állót nem tudja meggyőzni: a férfi szemein látszik, hogy már nem teljesen épelméjű, egy bomlott agyú valakire pedig eléggé nehéz hatni, még akkor is, ha beveti a képességeit.
    - Nyilván… Tudod jól, hogy nem hiszek neked. Kapjátok el, fiúk – int a fejével, mire Kamen kezében már villan is a tőr. Nem fogja megadni magát, ó, nem. Nem ilyen egyszerű ellenfél ő, túl értékes az élete ahhoz, hogy csak úgy hagyja magát megölni.

    ***

    Eközben néhány utcával arrébb egy magas, izmos alak éppen elegánsan elmetszi egy férfi torkát. Nagy summát nem fog érte kapni, de a semminél legalább több. Lehetséges, hogy a bandában töltött napjai meg vannak számlálva, szóval jobb, ha igyekszik biztosítani magát anyagilag. Amúgy csak ma jött, és harmincadikáig tervez maradni, mert hát aznap kénytelen lesz visszamenni az évnyitó miatt.
    Halkan szusszant egyet, lehúzza az áldozat ujjáról a gyűrűt, amelyet bizonyítéknak kértek, zsebre vágja, majd kényelmes léptekkel elindul. Szinte rögtön le is kanyarodik jobbra: az a terve, hogy a sikátoron végighaladva lefordul egy nagyobb útra, hogy onnan kimehessen a főútra. Persze kimehetne abból a sikátorból is, ahol az előbb végzett azzal az alakkal, de félő, hogy túl hamar találják meg, és akkor feltűnő lesz, hogy ő éppen akkor sétál el a gyilkosság helyszínéről. Ráadásul annál a kijáratnál térfigyelő kamera van.
    Miközben ezen tűnődik, kiáltásokra és dörrenésekre lesz figyelmes, így érdeklődve felkapja a fejét, igyekezve kivenni, hogy mi történik az utca túloldalán. Egy nagyobb csapat harcol… Úgy tűnik, egyetlen ember ellen. Gyorsan a fal mellé húzódik, és onnan oson közelebb a helyszínhez. Az első ismerős arc, akit kiszúr, az Jasper, és innentől voltaképpen elhatározza, hogy akárki is legyen a támadás alanya, annak bizony ő segíteni fog. Aztán amikor meglátja az áldozat arcát, görcsbe rándul az arca, és rájön, hogy nincs is más választása. Segítenie kell. Mert az ott Kamen.
    Túl sokáig gondolkozott. Amikor újra a küzdelemre fordítja a tekintetét, társa már fegyvertelen, és egy tűzgolyó repül feléje. Kamen katasztrofálisan rossz elemiből. Le is fagyott a tüzet látva. Ő innen megállítani már nem tudja a támadást.
    Igazából az egész cselekvés ösztönszerű, hirtelen, meggondolatlan, ami egyébként egyáltalán nem jellemző rá. Ő minden helyzetben gondolkozni szokott, mindig kielemezi, mi mivel jár, és hogy a fennálló lehetőségek közül neki mi a legjobb, de amikor a Kament fenyegető tűzgolyó útjába ugrott, mindez teljesen kiment a fejéből. Voltaképpen akkor jön rá, hogy mit is csinált, amikor a láng marcangolni kezdi a testét. Minden, amire még képes az az, hogy elmotyogjon egy esőt idéző igét, ami talán eloltja majd a lángokat, de utána lassan elsötétül körülötte az egész világ.

    ***

    Amikor Patric testét kapja el a tűzgolyó, egy pillanatig nem is érti meg, hogy mégis mi történik. Ahogyan azonban záporozni kezd az eső a bérgyilkos testére, és a zöld szemek eltűnnek a fiatal férfi szempillái alatt, feketére vált a szeme.
    Benne él a démon. Világ életében benne élt, és nagyon sok cselekedetét irányította már. De most az egyszer életében az angyal is arra buzdította, hogy gyilkoljon, hogy pusztítson el mindenkit. Néhány perc múlva tizenkét halott fekszik a földön. Kamen nem is emlékszik tisztán arra, hogy mégis hogyan ölte meg őket. Megperdül, és megindul Patric felé, de hirtelen megszédül, és megtorpanásra kényszerül.
    - Elárultál engem. Nem bíztál bennem, gyilkoltál, hazudtál, s noha hosszú ideig vártam, hogy majd jó útra térsz, ezúttal már ezért bűnhődnöd kell. Nem tartozol többé a Mennyei Birodalomhoz, száműzlek teremtményeim közül, s Lucifer szolgaságába taszítalak, Bukott – zúgja a fejében egy mély hang, ő pedig úgy érzi, mintha fulladozna: levegőért kapkod, a szemébe könnyek gyűlnek, és hirtelen annyira elgyengül, hogy térdre zuhan. Egész testét átjárja valami olyan mély fájdalom, aminek a létezését még soha nem tapasztalta meg, és nem is hitte volna el, ha nem érzi. Pár percig csak térdel, testét rázza a zokogás, szívét vasmarokkal fogja a fájdalom. Szép lassan azonban csillapodik a hurrikán a lelkében, és csak remények nélküli, kifosztott földeket hagy maga után.
    Kamen óvatosan megmozdul, és megnyugodva érzi, hogy már nem fog kicsúszni a lába alól a talaj, nem fog a következő lépésével gödörbe lépni, és lezuhanni a pokolba, ráadásul még az is eljut az agyáig, hogy Patric továbbra is ájultan, súlyosan sérülten fekszik tőle pár méterre. Gyors léptekkel hozzá indul, majd ott leguggol, átkutatja a másik zsebeit, és kihúz belőle egy kis zsákocskát. Csak egy adagnyi Teleport-pora maradt, de nem baj, mert annyi elég is lesz. Legalább Pat egy darabig nem szökhet sehová.
    - Annyira sajnálom, Patric… - motyogja, miközben a kört rajzolja, nem is foglalkozva a körülöttük lévő hullákkal. – Sajnálom, hogy nem bíztam meg benned. Bizonyítottál, soha többé nem fogok kételkedni benned, erre megesküszöm. Csak könyörgöm, maradj életben… Még nincs itt az ideje, hogy leköltözz a pokolba, hallod?
    Viszonylag gyorsan elkészül a kör. Még ellenőrzi, hogy sehol nem szakadt-e meg, majd sóhajt egyet, letérdel Patric mellé, átkarolja a démon-vámpír vállát, lehunyja a szemét, és megidézi maga előtt a krémszínű falakat, a nyolcszemélyes asztalt, a polcokat azzal a néhány képecskével meg könyvvel, a hatalmas ablakot, a két háromszemélyes kanapét, a krémszín függönyt, a hatalmas LCD tévét, az L alakú kanapét, a kávézóasztalt, és Michael arcát…
    Siker. Azonnal megérzi, amikor átkerülnek az arkangyal kúriájába, mert megváltozik a levegő, és rögtön megérzi Mike jelenlétét. A fiatal férfi éppen a tévé előtt ücsörög, kezében egy bögrével, de amikor megpillantja Kament és a sérült Patricet, azonnal felpattan, olyan rémülten, hogy még a poharat is elejti. Persze senki sem foglalkozik a padlót beterítő cserépdarabkákkal, mert Micha szinte már azonnal ott térdel a két bandatag mellett, értetlen, aggódó tekintettel.
    - Mégis mi a jó élet történt veletek? Ki vágott hozzá egy tűzgolyót? Te is tele vagy sérülésekkel, Kamen… - hadarja, a srác pedig csak megrázza a fejét.
    - Micha… Először gyógyítsd meg őt. Utána engem is kezelésbe vehetsz, és elmagyarázok majd mindent. De kérlek… Segíts rajta. Ehhez én még nem vagyok elég jó – suttogja, könyörgő tekintettel, teljesen összetörve. Mike összeszorult torokkal bólint, majd ismét tanúságot téve a testfelépítését meghazudtoló erőről megemeli Patricet, és elindul vele az egyik vendégszoba felé. Még szerencse, hogy Lizzie éppen Crownwelléknél van, és nem láthatja ezt a jelenetet.
    - Kamen, segítened kell. Szerezz egy lavórt a szolgálóktól a földszintről, és tegyél bele tiszta vizet. Azt hozd ide, aztán menj fel, és hozd le a dolgozómból a fekete táskámat, meg van egy barna doboz, amiben bájitalok vannak, azt is. Ha rosszul vagy, azonnal szólj! – teszi még hozzá, aggódóan Kamen után nézve, miután letette Patet az ágyra. Fogalma sincs, mi történt. Ha pedig megtudja… Nos, talán maradjunk annyiban, hogy nem lesz különösebben boldog. És hogy mi lesz a szívében sosem ismert űrt vizsgálgató Kamennel? Ki tudja. De biztosan megtalálja a maga útját a boldogulás felé.


    _________________
    Lucien elveszett gyermekként, apja után kutatva érkezett a Fyron Akadémiára, de itt tartózkodása messze nem ezért vált tartóssá: a hős lidércben egy pillanatig sem csalódott, hiszen világ életében gyűlölte őt... halálhírének hallatán azonban képessé vált megbocsátani neki. Életén és céljain ez nem igazán változtatott: továbbra is az írás a legfőbb szenvedélye, továbbra is Ed az egyetlen ember, aki igazán közel képes férkőzni hozzá, és továbbra is szorgalmasan végzi tanulmányait az Akadémián.

    Rebecca Taylor fél-lidérce
    Giselle Céline Marceau
    Giselle Céline Marceau
    .::Diák::.
    .::Diák::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Giselle Céline Marceau on Vas. Szept. 16, 2012 10:46 pm

    Hello.Smile Háát, őszintén szólva nem sikerült címet kitalálnom neki. A lényeg: hogy depis, filózós és öhm, azt hiszem kissé már túlzottan szerelmi bánatban szenvedő karakterről van szó. (És még annyi, hogy a történet kedden játszódik… Azaz 2012. szeptember 18.-án.) Egyébként próbáltam megfogadni a tanácsodat, Sammy.Smile Remélem sikerült.

    Ajánlani hozzá jó pár számot tudnék ebből pár:
    Three Days Grace – Over and over
    Nickelback – I’d come for you
    Mika – Happy ending
    Kelly Clarkson – Because of you
    Skillet – One day too late
    Evanescence – My heart is broken
    Bridy – Skinny love

    Ott álltam az őrtorony tetején, a szoknyámban bele-belekapott a hűvös esti szél, de én csak bámultam a messzeségbe nem törődve az arcomon végiggördülő sós könnycseppekkel. Egy mappát szorítottam magamhoz, amiben temérdek irat, prospektus és katalógus rejlett. Unalmamban az elmúlt időszakban ezzel dolgoztam. Július óta ezen ügyködtem, amikor volt egy kis időm, akkor ezzel vezettem le a feles energiáimat, mert jól esett tervezni. Igaz, nem gondoltam komolyan, de mégis jó volt tervezgetni a jövőmet, a jövőmet Vele. Most pedig egyre inkább úgy látom, hogy teljesen nem érdeklem.
    Igaz, nem is érdemelném meg a figyelmét, hiszen már sokadjára nem sikerült megvédenem, pedig ez lett volna a feladatom. Néhány órával az őrtoronyban való ácsorgás előtt még a Bazilikában voltam, és imádkoztam érte, majd megpróbáltam lemondani az őrangyalságról. Nálam sokkal jobb angyalok is vannak, akik teljesíthetnék a feladatot, hogy vigyázzanak rá, mert tényleg megérdemli, hogy valaki törődjön vele. Ha pedig én képtelen voltam rá, akkor nem érdemlem meg, hogy a védencem legyen. Viszont nem engedték meg nekem, hogy lemondjak a posztomról, és el is árulták, hogy miért. Azt mondták nekem, hogy nem fizikailag kell őt védelmeznem, hanem lelkileg, mert lehet, hogy megbukott, de valakinek akkor is muszáj tartani benne a lelket. Az én imáimmal ő nem nyerhet feloldozást, viszont, ha támogatnám ebben a nehéz időszakban, akkor talán visszatalálna a helyes útra. Ha lenne valaki, aki vezetné. De hogyan segítsek neki, hogyha állandóan elkerül? Egyszerűen nem tudok mit tenni ellene, hiszen hiába keresném, úgysem találnám meg, így talán felesleges minden erőfeszítés.
    Így hát az elmúlt időben az ő hangulata és hiánya miatt én is szenvedtem, szenvedek. Szeretném, ha tudná, hogy nem dől össze a világ, ha kitagadják, szeretném, ha tudná, hogy így is van értelme élni, és azt szeretném a legjobban, hogy ha rádöbbenne, hogy ha bűnbocsánatot nyer, akkor talán a szárnyait is visszakaphatja. Elmondanám neki, hogy mit gondolok erről az egészről, hogy nekem ő attól még ugyanaz marad, hogy nekem ugyanolyan fontos, és bármiben segítek neki, de sehogy nem tudok vele kapcsolatot teremteni. Ezért szépen elővettem azt a mappát, amiben a legtitkosabb, unaloműző elmebetegségeimet rejtettem el, és felsétáltam a toronyba elmélkedni. A tekintetem megállapodott annál a távcsőnél, ahol még januárban álltunk, és az felvillanó emlék hatására elszorult a torkom.

    - Tudtad, hogy nagyon szép vagy? – Jutott eszembe Kamen egyik mondata, aminek csak még jobban sikerült elkeserítenie. Odaléptem a korláthoz, szabad kezemmel végigsimítottam rajta, és figyeltem a lenyugvó napot.

    – Mennyivel egyszerűbb volt akkor minden… – suttogtam elgyötörten, majd hagytam, hogy az emlékek ismét megrohamozzak.
    Eszembe jutott az első találkozásunk az előző iskolában. Szintén este volt, megéheztem, ezért a hollómmal együtt elmentem a konyhába főzni valamit. Ő belépett az ajtón, és teljesen ledermedt, amikor megpillantotta a jó öreg Edgart. Emlékeszem arra, hogy az első szavával a házi kedvencem iránt érzett ellenszenvet fejezte ki, én pedig mélységesen fel voltam háborodva, hogy egy hello helyett annyit volt képes kinyögi, hogy „madár”.


    Aztán szintén ugyanabban az iskolában egyszer le akartam rúgni a lépcsőről, mert ott terpeszkedett és a borzalmas hangjával épp egy Skillet számot dúdolgatott. Végül nem löktem le, és ő sem szúrt le a tőrével, így inkább kedélyesen elbeszélgettünk. Aztán ott van az a bonctermes eset is, amikor azt is minden ketten kicsit be lehettünk tépve, mert képesek voltunk holt testek között vihorászni. Arra is emlékszem, hogy egy időben próbált meg tanítani biliárdozni is a játékteremben, hogy állandóan leszólta a főztömet és imádott kritizálni. A franciaországi napokat se tudom kiverni a fejemből, ahogy épp kómásan próbál letámolyogni a lépcsőn miután Brigitte felverte, vagy épp amikor azon szórakozott, hogy Amboise egész lakosságának élő show-t adtunk Antoine-nal, mert az az idióta el akart gázolni. A Riviérán eltöltött pillanatokra is emlékszem, és még mindig nem tudtam elképzelni, hogy a vágást az oldalán hogy volt képes cápaharapásnak hívni. A londoni bandával töltött első napomra és Jasperékre is kristálytisztán emlékszem. Azóta sem szeretem, amikor Tristan előttem hadonászik a revolverével, bár abból az estéből sokkal jobban megmaradt az, hogy akkor számomra ismeretlen okból képes voltam ott aludni mellette mert egészen ki volt ütve, és ha Patric nincsen, akkor valószínűleg orvosi ellátásra szorult volna. A Jeniliában töltött órákat, az első fogadásunkat , a defektes gebét és a cseppet sem lovagias viselkedését se tudnám elfelejteni, még ha akarnám se. A hajón eltöltött napokat, vagy a karácsonyi bál is örökre az emlékezetembe vésődött. Akárhányszor a fagyöngyös esetre gondolok önkéntelenül elmosolyodok, ha pedig az jut eszembe, amikor megboldogult anyám kiíratott a bolgár mágusképzőből, akkor mérhetetlen keserűség önt el.

    A Fyronban eltöltött szomorú, vagy vidáman pillanatainkról ne is beszéljünk. Amióta ismerjük, egymást mindig találunk megoldást a problémáinkra, ezért nem tudom elképzelni, hogy most miért nem működik ez. Talán elfelejtette, hogy nem csak neki lehet rám szüksége nehéz időkben, hanem ez fordítva is működik. Augusztus vége óta Naomi és Tyline próbálja elterelni borongós gondolata, de egyszerűen képtelen vagyok nem azon rágódni, hogy mégis mi történt vele. Naomi szerint lehet, hogy még neki sem sikerült feldolgoznia a bukást, de hát épp azért kellene mellette lennem, hogy támogassam! Tyline úgy véli, hogy a bukottság tett be neki, bár szerinte az is előfordulhat, hogy „berezelt”. Hosszú sorokon keresztül neki állt nekem fejtegetni, hogy ő úgy gondolja, hogy a bukottság mellé betársuló félelem egy igazán komoly kapcsolattól teljesen kiütötte. Viszont akkor azt nem értem, hogy ezt miért nem beszéli meg velem. Igazán nem tudok miért haragudni rá, de Lininek ezzel a megjegyzésével sikerült elbizonytalanítania. Tényleg szeret még egyáltalán? Mert én néha már tényleg úgy érzem, hogy magasról tesz rám, pedig tudom nagyon jól magamról, hogy az én érzéseim egyáltalán nem változtak iránta. Ez a teljesen bizonytalanság pedig lassan már engem őrjít meg.

    Nos, filozofálásom végére érve így kerültem fel az őrtoronyba, hogy rendbe szedjem a gondolataimat, és hogy megsemmisítsem azt a mappát, amibe a reményeimet és az álmait tartalmazta.

    – Ez egész világomat köréd építettem fel, de úgy tűnik ez téged nem érdekel – motyogtam halkan, és a mappát tartó kezemet a korlát túloldalára nyújtottam, nagy levegőt vettem, és készültem elereszteni, de egy ismeretlen hang hatására összerezzentem, megfordultam, és szembe találtam magam egy köpenyes alakkal.

    – Én a helyedben nem dobnám el. Még szükséged lehet rá – mosolygott negédesen, és úgy tűnik élvezte a zavarodottságomat. Nekidőltem a korlátnak, magamhoz szorítottam a mappát, és levegő után kapkodva meredtem a velem egyidős „fiúra”.

    – Ki vagy te? Egyáltalán élvezed, hogy a szívbajt hozod rám?! – fakadtam felháborodottan, mert a végén az ispotályban kötöttem volna ki szívroham miatt, de most egyáltalán nem volt kedvem Darius-nál vendégeskedni.

    – Egyrészt: ne érdekeljen ki vagyok, az a lényeg, hogy én tudom ki vagy, és azzal is tisztában vagyok, hogy arra még szükséged lehet. Másodszor: igen, felettébb élvezem. Nem ismersz véletlenül egy erethonos diákot? Liliyát. Őt is imádom idegesíteni, és a szívbajt hozni rá, szóval, ha még nem mesélt rólam, akkor szokj hozzá, hogyha én valahol feltűnök, akkor azt általában enyhe szívroham kíséri. Ja, és annak is tudnék örülni, ha végre összeszednéd magad, mert ha így folytatod, akkor bekattansz, kiugrassz innét, és a fejed szétloccsan a murván, az pedig hidd el, nem kellemes élmény. Láttam már egyszer itt egy öngyilkos diákot, és eléggé gyomorforgató látványt nyújtott – magyarázott nekem össze-vissza, de nem sikerült meggyőznie. Mert hát mégis ki olyan elmebajos, hogy hallgat valakire, aki a semmiből feltűnik a háta mögött, és neki áll ecsetelni, hogy látott már itt egy öngyilkos jelöltet.

    – Áruld el, hogy mégis miért kellene nekem téged végighallgatni, ahogyan szétloccsanó fejekről és öngyilkosságról prédikálsz? – faggattam felvont szemöldökkel, és magamban sikerült elkönyvelnem, hogy egy elmebeteggel álltam szemben.

    – Miért? Mert látom a jövőd, kislány – vágta rá kapásból, mire sikerült kicsikarnia belőlem egy megvető, szkeptikus mosolyt.

    – Ne nevettess! – morogtam magamban, és valahogy oldalazva próbáltam megkerülni, de nem eresztett el.

    – Nem hiszel nekem, Giselle Céline Marceau? Mivel bizonyítsam, hogy tényleg látnok vagyok? – kérdezte tőlem drámai hangon, majd a szemei sötétültek, és vontatott hangon beszélni kezdett. – Egy francia városban, Amboise-ban születtél. Apád hamar meghalt, édesanyádat nem rég vesztetted el. A legkisebb öcséd felköltözött a mennybe, a nagyobbik bátyád itt van az iskolába, viszont a másik eltűnt. Azért kerültél a Cameos-ba, mert én úgy döntöttem, hogy nem vagy elég tiszta az Erethon-hoz. Azt is tudom, hogy amikor állandóan imádod a szeretteid ballépéseit felemlegetni, de a sajátjaidat erősen cenzúrázod. A legjobb gyerekkori barátnőd egy pszichopata démon, név szerint Brigitte-nek hívják, és kicsi korotokban együtt táncoltatok. A legnagyobb félelmed pedig az, hogy elveszítetted a szeretteidet. Mondjak még valamit, vagy meggyőztelek?

    Teljesen elsápadtam, ahogy hallgattam ezt a vadidegent, aki minden különösebb érzelem nélkül beszélt a magánéletemről, mintha csak egy nyitott könyv lennék a számára. Az ujjaim közül kicsúszott a mappa, és súlyos puffanással ért földet. A térdeim összecsuklottak, és a hideg kőre estem.

    – De… Hogy? Ez lehetetlen – hebegtem, és egészen addig nem hittem neki, amíg ki nem mondta a legnagyobb félelmemet. Senki nem tudja rólam, hogy a szeretteimet féltem a legjobban, ezért nem is lehetett volna sejteni sem, ő viszont tudta, határozottan tisztában volt a gyengepontommal. Belém látott, tudja a titkaimat, a múltamat és a jövőmet, akkor pedig úgy tornyosult fölém, mint egy hatalmas kőszobor.

    – Már mondtam, látnok vagyok. Az egyik legjobb, ha így könnyebben be tudsz azonosítani: én vagyok a Médium – felelte halkan, majd lehajolt a mappámért, kinyitotta, és el kezdte nézegetni a papírjaimat. ¬– Anyádat húzd ki az ülésrendből! Már nem aktuális. Viszont szép ez a meghívó. Te tervezted?

    – Te… Te vagy a Médium? – kaptam fel a fejemet, amint elárulta a kilétét. De hát a Médium soha nem szokott mutatkozni! Nem értem, egyszerűen nem bírok kiigazodni rajta. Próbáltam feldogozni az információkat, de ez így egyszerre sok volt nekem. Feltérdeltem, és szép lassan megpróbálkoztam a felállással, bár a lábam remegetett, mint a kocsonya. – Szerintem semmi közöd azokhoz, ahogy ahhoz sem, hogy nem aktuális az az ülésrend. Két hete írtam, akkor még élt.

    Nem tudom miért, de nagyon frusztrált a jelenléte, pláne, amikor a meghívót kezdte ecsetelni. Ahhoz aztán végképp nincsen köze!
    – Kösz, igen, én terveztem, és örülnék neki, ha visszaszolgáltatnád a magántulajdonomat. Tudod, nincs jogod hozzá, hogy engedély nélkül elvedd! – szóltam rá, és várakozóan nyújtottam a kezemet, hogy megkaparintsam a dossziét, de ehelyett csak kiröhögött.

    – Már most is kezded? Nem lesz elég négy-öt év múlva? Ennyire azért ne szeresd a jogot, drágaságom! – derült jót rajtam, de végül csak kegyeskedett visszaadni a papírjaimat.

    – Miért? Mi lesz négy-öt év múlva? – vontam fel kíváncsian a szemöldökömet, ő pedig szélesen vigyorogva megvonta a vállát és fütyörészni kezdett.

    – Az titok. Majd meglátod. A lényeg az, hogy, ne add fel az álmaidat! És küzdjél a céljaidért, mert ha összetörsz, akkor soha nem leszel igazán boldog. Szóval kapjátok össze magatokat azzal a fiúval, és jó lenne, ha kiöntenéd neki a kicsi szívedet! A mappát meg el ne dobd, mert visszajuttatom hozzád! – beszélt titokzatos, majd a szemem láttára vált kámforrá.

    – Hé, gyere vissza! Mit kellene pontosan csinálnom? És meddig várjak? Médium? Médium! – kiáltottam utána, de nem tért vissza többé. Úgy tűnik csak ennyit akart közölni velem, mert elég hamar lerázott. Visszafordultam a táj felé, szorosan fogtam a mappát, és a tekintetemet az égre szegeztem.

    – Ha ez egy jel akart lenni, akkor köszönöm… – beszéltem halkan, majd még egy órán keresztül próbáltam elemezni ezt az egész helyzetet. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy nem fogom hagyni, hogy ez az idióta eltűnjön a süllyesztőben, ha tetszik neki, ha nem szépen leülünk valamikor beszélgetni. Addig pedig úgy teszek, mintha mi sem történt volna, mert hirtelen túl nagy váltás lenne a zaklatott állapotból nyugodttá válás, így egy darabig játszanom kell ezt az őrült szerepet.

    – Várni fogok rád, várni fogok… Mert te voltál az, aki megtanított úgy igazán szeretni, és te leszel valószínűleg az első, és az egyetlen szerelmem. Bármi is történjék velünk később szeretném, hogy ezeket tudd. Mert lehetséges, hogy mindig is ilyen érzésekkel fogok rád gondolni… – Néztem egy ideig elgondolkozva a csillagokat, majd egy halvány mosoly terült szét az arcomon, és ismét halkan motyogni kezdtem. – És szerint melyik az én csillagom, Kamen?



    _________________
    Hosszú-hosszú hónapokig tartó ingadozó hangulata és jó pár kisebbségi komplexusos kirohanása után végre valahára visszatért az élők sorába, és a szokásosnál is hiperaktívabb. Igen, kérem szépen, visszatért az életvidám idióta Giselle, akit már régóta hiányoltunk, és immáron Naomi Verhoeven, Jessica Lord és Alise Rubenis társaságában kedvére kipattoghatja magát, amikor épp nem a kedvesével tölti az időt. Mostanság egyébként igen jótékony kedvében van, Naomival önként és dalolva segítenek Qarin lakóinak ott, ahol csak tudnak. Szóval, igen, Giselle visszatért! Rettegj Fair Isle!

    Tyaeloria Perathon életvidám őrangyala és Kamen Grozdan Branimir menyasszonya
    Jesmon Helar
    Jesmon Helar
    .::Igazgató: Cameos::.
    .::Igazgató: Cameos::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Jesmon Helar on Hétf. Szept. 17, 2012 4:55 pm

    Ty, sajnos muszáj elmondanom, hogy imádom, ahogy írsz és nagyon tetszik a Gis-novella, még akkor is ha csak félig-meddig ismerem a háttérsztorit :'D És persze, szeretjük a Médiumot ^^ De nem offolok tovább, csak ezt muszáj volt elmondanom :')


    _________________
    Egy 7822 éves démon, aki fellázadt a sorsa, az élete, a Pokol Ura - és az egész világ ellen. Sosem volt az, aminek lennie kellett volna, sosem azt tette, amit elvártak volna tőle, és sosem érezte úgy, hogy ez helytelen. Talán az egyetlen ősdémon, akiből hiányzik a sötétség. Egy démon, akit Lucifer hívott életre, s ő megtagadta, mint urát. A Pokol szülötte... akit száműztek saját hazájából.

    A Cameos házvezető ősdémona.
    Jesmon Helar
    Jesmon Helar
    .::Igazgató: Cameos::.
    .::Igazgató: Cameos::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Jesmon Helar on Szer. Okt. 31, 2012 12:39 pm

    És íme én, a tegnap esti terméssel, nem túl izgalmas meg hatásos, de muszáj volt leírnom, mert kétfelől nyaggattak miatta, és ha már kész, gondoltam, hátha érdekel valakit.
    Szereplők: Liliya Buryana, Jesmon Helar

    Véletlen találkozás


    Délután négy óra öt perc, Liliya a sétányon éppen délutáni edzését végzi, pontosabban: fut. Fülében fülhallgató, zsebében mp3 lejátszó. Szaporán szedi a levegőt, ahogy nagy léptekkel halad a kastély körül, immár a félhomályba burkolódzó sétányon. Teljesen átlagos nap ez a mai, felkelt, úszott pár hosszt, aztán Yannal a kanapén heverésztek a hálókörletben, hallgatva az eső kopogását az ablakon, majd kimentek az istállóba meglátogatni a lovakat. Liliya, nos… ő jelenleg teljesen elégedett az életével. Boldog, ha úgy tetszik. Ha lehet még rá ezt mondani azok után, ami történt. Hiszen Yannal jól megvannak, ahogyan a többi barátjával is. Szinte minden rendben van az életében. Még ez az első látásra unalmasnak ható monotonitás is tetszik neki, hiszen úgy érzi, végre ismét normális élete lehet, mint egy átlagos tizenévesnek. Azonban jelenleg nem itt járnak a gondolatai. Azok jelenleg sehol sem járnak. Élvezi a lágy country dallamokat a fülében, élvezi az eső illatát, a párás levegőt és a mozgást.
    Azonban ekkor olyasmi történik, amire a legkevésbé sem számított. Ahogy egyre közelebb ér a szemből jövő férfihez, akire eddig fel sem figyelt, most felismeri őt, és ez a felismerés letaglózza. Ő az: a Vándor.
    Hirtelen megtorpan, tekintetét a férfire szegezi, aki szintén megmerevedve áll tőle alig néhány méternyire. Ő az. Felsejlik előtte a kép, ahogyan Oroszországban, egy kis város utcáján fekszik a sárban, már nem érezve a hideget vagy a fájdalmat, aztán megáll mellette egy öltönyös férfi, a karjába veszi, ő pedig hiába próbál tiltakozni, nem bír: elájul. Látja maga előtt a dohos hotelszobát, érzi, ahogy a szürke lepedő meztelen karjához ér, ahogy leerőltetnek a torkán valami édeskés folyadékot. Bár homályosan, de látja maga előtt a férfi arcát is, és tisztán hallja a hangját.
    „Liliya. Nem szabad feladnod. Még van miért élned, és ezt el kell hinned. Menj innen. Vegyél valahol egy házat. Te erős vagy. Kevés nálad erősebb embert láttam életemben. Bízz bennem. Én azért jöttem, hogy segítsek. Hogyha felébredsz, azonnal tűnj el innen. Hallod? Erősnek kell lenned!”
    Majd ismét a sötétség. Tisztán felismeri ezt az arcot. A Vándorét. Aki eljuttatta a füzetet Yannak. Aki meggyógyította.
    Aki megmentette az életét.
    Látszólag a férfi is meglepődött, ő sem számított a találkozásra. Vagy csak képzelődik? A Vándor ajkaira most halvány mosoly ül ki.
    - Liliya… Örülök, hogy látlak.
    - Ki maga? - Suttogja, kihúzva füléből a fülhallgatókat, megdöbbenve s egy kis megmagyarázhatatlan rémülettel a hangjában. A férfi eszébe juttatott mindent, mindent, amit el akar felejteni.
    - Emlékszel rám, igaz? Jesmon Helar vagyok. Jelenleg a Házvezető-helyettesed.
    Liliya csak pislog, nem bírja felfogni, hogy hogyan lehetséges ez. Hogy pont itt… pont ő…
    - De hát… Maga…
    - Igen, én voltam az. - Szólal meg ismét, s Lil megállapítja, hogy a hangja ugyanolyan megnyugtató és magabiztos. Oldódni kezd benne a feszültség, szívverése visszatér az eredeti tempójába, ismét megnyugszik. Nagyrészt. - Jól emlékszel. Perathon Igazgatónő hívott, hogy segítsek az iskola vezetésében. Persze, egyúttal szívességet is tett ezzel. - Teszi még hozzá. - Mit szólnál, ha sétálnánk egyet? - Int előrefelé, mire Liliya tétován bólint és elindul a férfi mellett arra, amerről jött.
    - Mondd csak, hogy kerültél végül ide? - Kérdi, mikor rájön, hogy a lány nem fog beszélgetést kezdeményezni.
    - Yan megkeresett. De ezt gondolom, tudja. - Sandít rá. Nem tudja, hogy féljen-e tőle, vagy megbízzon benne. - És mivel ő ide járt, én is ide jöttem.
    - Értem. Nos, örülök, hogy rendbejött köztetek minden. De kérlek, tegezz nyugodtan…
    Lil csak bólint, egyelőre nem igazán tud mit szólni a történtekhez.
    - De… miért segített… segítettél? - Teszi fel az első kérdést, ami eszébe jut. Annyi mást tudna kérdezni, de ez tűnt a legkönnyebben megfogalmazhatónak.
    - Ez a feladatom. - Hangzik a tömör válasz. Ezzel nincs előrébb.
    - Te… te is démon vagy? - Kérdi tétován. Mintha érezné, de egyáltalán nem biztos benne.
    - Igen. Ősdémon. - Lil elkerekedő szemeire csak halványan elmosolyodik. - Ne izgulj. Nem azt szolgálom, akire gondolsz. Nem kell annak lenned, aminek születtél. Én embereken, démonokon, vámpírokon és szinte mindenkin segítek, akinek szüksége van rá, és akarja. - Lil felé fordul, és szinte már természetellenesen fekete szemével elkapja a másik tekintetét. - Nem minden sötét, ami annak látszik. Ezt jól jegyezd meg. Az vagy, aki akarsz lenni, és ebben senki sem befolyásolhat. - Mondja komolyan, majd ismét előrefelé fordul.
    Liliya pedig szintén maga elé bámulva hallgat. Talán hosszú percek telnek el, mire megszakítva a csöndet, megszólal.
    - Azt hittem, fontos a vér. A származás.
    - Nem. - Csóválja lassan a fejét. - Az csak valami, amiről te nem tehetsz. Egyedül az számít, ami Te magad vagy és amivé válni akarsz. Ha elhiszed, hogy a démonlét befolyásolhat téged, fog is. Ha viszont nem… az már a te döntésed.
    Liliya az ajkába harapva figyeli a kavicsos utat. Hitelesek a démon szavai, hiszen ő… ő a Pokolban született, és mégsem az, akinek látszik. Sőt, valószínűleg kevés ember van, aki megteszi azt, amit ő. Hogy miért hisz neki? Megmentette az életét. Kezdi azt hinni, hogy nem csak a meggyógyítása és a füzet Yanhoz juttatása volt az egyedüli két dolog, amit érte tett. Egy ősdémon. Hát akkor neki miért kéne tartania attól, hogy negyedrésznyi démon vér bármiben is befolyásolni fogja? Halvány mosollyal tekint fel a férfira.
    - Talán igazad van. - Mire az szintén elmosolyodik.
    - Talán.
    Majd pár néma perc után ismét a szőke lány szólal meg.
    - Köszönöm. - Mondja halkan, majd amikor a férfi nem reagál, folytatja. - Hogy megmentetted az életem. De nem csak azt. Sokkal többet tettél…
    Jesmon vonásain pedig mintha valami meghatottsággal vegyes boldogság futna át. Ha Liliya tudná, hogy milyen ritkán hallja ezeket a szavakat, ilyen nyíltan kimondva!
    - Ne nekem köszönd. Saját magadnak.
    Persze, akármit is mond, nem tudja elrejteni a remek emberismerő Lil elől valódi érzelmeit, aki most megáll, a férfi elé lép, és egy szó nélkül átöleli. Jesmon pislogni sem tud, nemhogy reagálni, csak reflexszerűen visszaölel, majd még mindig megdöbbent arckifejezéssel nézi a mosolygó lányt, ahogy az elengedi, sarkon fordul és futva elindul a kastély bejárata felé.


    _________________
    Egy 7822 éves démon, aki fellázadt a sorsa, az élete, a Pokol Ura - és az egész világ ellen. Sosem volt az, aminek lennie kellett volna, sosem azt tette, amit elvártak volna tőle, és sosem érezte úgy, hogy ez helytelen. Talán az egyetlen ősdémon, akiből hiányzik a sötétség. Egy démon, akit Lucifer hívott életre, s ő megtagadta, mint urát. A Pokol szülötte... akit száműztek saját hazájából.

    A Cameos házvezető ősdémona.
    Lucien du Bois
    Lucien du Bois
    .::Diák::.
    .::Diák::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Lucien du Bois on Vas. Nov. 04, 2012 12:24 pm

    Mint már mondtam, a Jesmon-Lil novella irtó cuki lett Very Happy
    Íme, itt egy következő adag arról a bizonyos "Londoni Bandáról". A végét talán kicsit összecsaptam, de már nem volt több ötletem :'D

    Búcsúest


    Délután egy óra: az egész londoni banda a Le manoir de l'Ange-ban gyülekszik. Nagyon rég volt már, hogy mind a hatan egyszerre ugyanott voltak, ez azonban most egy tudatosan megszervezett találka volt. Michael széles vigyorral invitálja be az utolsóként érkező Danielt.
    - Helló! Már kezdtük azt hinni, hogy sosem érsz ide. Gyere, a többiek már betelepedtek a nappaliba, csak ránk várnak – mondja jókedvű vigyorral, mire Danny nevetve vállat von.
    - Jó, na, sok volt a dolgom. És neeeeem, köszi, nem kell kommentár – röhög fel, majd lerúgja a cipőjét, ledobja a kabátját, és már iramodik is az őrangyala után. Hiába, ő is várta már ezt az alkalmat, hiányzik neki a régi banda. Az emeletre érve máris meghallják Jessica vidám hangját, ahogyan éppen egy Avril számot énekel nagy hangon.
    - You’re on your knees, beggin please, stay with me, but honestly, I just need to be a little crazy – énekli szinte kiabálva a lány, pedig aztán még egy korty sem gördült le a torkán, mert a piálást későbbre tervezték. Elvégre ha már egyszer összeszedték az egész bandát, nem érdemes azonnal leitatni őket.
    - Halihó, Danny boy – vigyorodik el Kamen szélesen, amikor meglátja a srácot, amire persze azonnal kap egy szúrós pillantást, meg úgy kábé egy lavórnyi vizet a nyakába az elementálmágus jóvoltából.
    - Én is nagyon örülök neked, Grozdi – terül el ördögi mosoly a vérfarkas arcán is, ahogyan a nagyokat prüszkölő félvért figyeli, majd odalép Pathez, kezet ráz vele, kiölti a nyelvét Kirára, aztán lehuppan Jess mellé. Igen, a megszokott módon köszöntött mindenkit, úgyhogy most már lepihenhet.
    - Te, Mike, van valami kajád? – pislog fel az arkangyalra, aki felröhög, majd ledübörög a lépcsőn, hogy szerezzen valamit enni az örökké éhes farkasnak. Addig a többiek ismét jókedvű csevelybe kezdenek.
    - Szóval mesélj, Dan, mi újság veled mostanában? – pislog a hiperaktív lány egykori párjára, és úgy tűnik, túl tette magát rajta, ami viszont nem teljesen jó, elvégre a másik továbbra is szerelmes belé… Vagyis valami olyasmi. Legalábbis ő ezt nevezi szerelemnek, ez a max, amit ki tud facsarni magából, de nem tehet róla, így van összerakva.
    - Igazából semmi extra, skacok. Mióta ti leléptetek, egész London hulla unalmas, én legalábbis nulla dolgot találok benne érdekesnek. Imádnám, ha mind szépen visszajönnétek, de gondolom az esély közelít az abszolút nullához, szóval 273, 15 celsius vagy nulla kelvin fokhoz – szusszant, mire kiérdemel egy nagyon meglepett pillantást Kamentől.
    - Egészségedre, Dan – horkant fel, mire a srác felnevet.
    - Figyelj, ha másból nem, legalább fizikából jó vagyok, arra nem lehet panasz. Pedig azt se tanultam soha – vigyorog jókedvűen. Hiába, az egész tizenkét év alatt csak és kizárólag a fizika ismereteit sajátította el, azt is azért, mert egyszerűen ragadt rá a tudás. Persze a kémia már messze nem ment ilyen jól, de hát nem lehet minden tökéletes, ugyebár.
    - Tessék, még mindig meg tudsz lepni bennünket, pedig már lassan kezdtem azt hinni, hogy már nem tudsz újat mutatni – nevet fel ezúttal Patric, és eközben megérkezik Mike is, aki gyorsan lepakolja a nagy tálca kaját és rágcsálnivalót az asztalon lévő üdítők mellé, majd lehuppan az egyik párnára a földön, elhalássza a poharát, és felvigyorog a többiekre.
    - Szóval. Tisztelt hölgyeim, uraim, és minden egyéb! Azért gyűltünk ma itt össze, hogy visszaemlékezzünk a Banda és annak tagjainak múltjára. Ki kíván elsőként felszólalni? – Patric jókedvűen felnevet, majd eloroz egy poharat, önt magának némi kólát, és hátradőlve magához ragadja a szót. Elvégre ő kezdeményezte ezt az egészet, hogy gyűljenek össze, beszélgessenek, emlékezzenek a múltra, hát akkor nem is árt, ha ő kezdi.
    - Na. Hát, arra gondoltam, hogy menjünk szépen sorjában. Ugye az egész banda azzal kezdődött, hogy találkoztam Jess apjával, aki kirendelt a csajszi mellé – int a lány felé, aki biccent. – Akkor voltunk tíz évesek, ami, akárhogyan is számolom, lassan már tíz éve volt. Ezzel kezdődött minden: mi ketten nagyon sok időt töltöttünk együtt.
    - Bizony! – vág közbe a lány. – És már abban a két évben is nagyon sok hülyeséget csináltunk. Például volt egy olyan eset, nem tudom, Pat emlékszik-e rá, de volt egy olyan eset, amikor megpróbáltam átmászni egy falon. Addig király is volt, amíg felértem, de aztán…
    - …aztán odafent megtorpantál, és elkezdtél visítozni, hogy márpedig te onnan nem mersz lejönni, szedjelek le – röhög fel a fiatal férfi az emlék hatására. – Persze gondolom el tudjátok képzelni, hogy tíz évesen milyen nagyon sokat tudtam tenni érte, szóval a vége az lett, hogy az egyik járókelő kihívta a rendőrséget, mert azt hitték, hogy előlem menekült fel a fal tetejére – vigyorog, de közben megforgatja a szemét. Tök logikus, hogy a csaj a segítségét kéri, ha egyszer miatta mászott fel egy falra, de mindegy. – Három órát töltöttem miatta a zsarukkal, mire felfogták, hogy én csak a haverja vagyok – rázza a fejét. – Hiába, a rendőrség tökre reménytelen.
    - Ez után jöttem én – teszi hozzá Kira, aki úgy tűnik még ennyi időre sem tudja elviselni, hogy ne legyen a beszélgetés központjában. Ezt Micha évődő mosollyal jelzi is felé, de a Művésznő persze csak leinti, hogy ne merjen beszólni neki.
    - Igen, ez után jöttél te – kuncog Patric. – Tizenkét évesek voltunk. Hogy is találkoztunk? Valahogy az utcán, igaz? – kérdezi összeráncolt szemöldökkel, mire a fiatal színésznő bólint.
    - Pontosan. Éppen két pasast zártam rövidre, akik fajtalankodni készültek velem. – A fogalmazás módján persze ezúttal Daniel és Jessica nevetnek fel, akik ezzel ki is érdemlik a vámpír felháborodott, elégedetlen pillantását. Hát mi az, hogy ilyen borzalmas eshetőségeken nevetnek?
    - Jaja, így, hogy mondod, már emlékszem – bólogat hevesen a férfi. – Nagyon jót röhögtem azon, ahogy leráztad őket, azért is mentem oda, hogy megtudakoljam, kiféle-miféle vagy. Nem bántam meg – teszi még hozzá egy barátságos mosollyal, majd Dan horkantására legyint egyet.
    - Ma ne rendezzetek jelenetet, nem azért kerítettünk elő mindenkit, hogy egymást marjátok – szól rá a legfiatalabb tagra, aki erre durcásan szusszant egyet, majd előrenyúl, összeszed magának némi kaját, és azzal hátradőlve várja a történet folytatását.
    - Utána következtem én. Vagyis nem pontosan akkor, mert hát ugye később kiderült, hogy igazából mi Pattel találkoztunk már korábban, vagyis neki köszönhetem az életemet – mosolyog Kamen a vámpír-démonra, aki vállat von.
    - Igazából én voltam a legjobban meglepődve, amikor kiderült, hogy te vagy az a srác, akinek a bántalmazását látva kihívtam a zsarukat. De talán felesleges is mondanom, hogy nagyon örülök neki, hogy négy évvel később ismét keresztezte egymást az utunk – mondja jókedvűen. – Kam tizennégy évesen került a bandába, éppenséggel akkor, amikor éppen egy grafitivel… Khm, művészkedett az egyik londoni aluljáróban – vigyorodik el, mire az emlegetett is felröhög.
    - Jó, na, hát valahol nekem is ki kell élnem a kreativitásomat, az meg úgy éppen egy teljesen király felületnek tűnt – magyarázza, de persze ezzel sem tudja megállítani a többieken végigfutó nevetéshullámot. Igazából egész eddig kettejük titka volt, hogy hogyan is találkoztak ők, hiszen Pat csak úgy később mutatta be Kirának meg Jessnek. Akik persze egyből megszerették a vékony, ezüstszemű, morbid humorral rendelkező fiút, és azóta is teljes szívből imádják.
    - A negyedik – emeli fel a hangját Patric, hogy a kacagáson keresztül is hallható legyen – Michael volt. Igazából Kamen meg Micha között kábé fél év telt csak el, de erről Kira többet tud mesélni, elvégre ő hozta be a bandába – int a színésznövendék felé, aki elmosolyodik, majd Mike-ra pillant.
    - Igazából mi a családjaink révén már régebben is ismertük egymást, szóval nem akkoriban találkoztunk, amikor bemutattam a bandának, hanem már sokkal korábban. Csak akörül az év körül, hányban is? 2007, 2008 körül, valahogy így. Szóval akkor Michael sokszor mondta, hogy nagyon unja már a szüleit, és egyébként is állandóan egyedül van, én meg megsajnáltam, ezért bemutattam őt nektek is – fejezi be a sztorit röviden. A földön ücsörgő arkangyal egyetértően bólogat, majd Daniel nagy örömmel ismét magához ragadja a szót, elvégre nagyon jól tudja, hogy most következik ő.
    - Éf akkor megérkeftem én if – magyarázza teli szájjal, mire Pat fintorog egyet.
    - Danny, hányszor kérjelek még meg, hogy vagy dumálj, vagy egyél? Majd inkább én beszélek, oké? – vonja fel a szemöldökét. - Szóval ismét úgy fél év telt el az új tag óta, amikor az utcán sétálgatva azt vettem észre, hogy egy srác éppen két varázstalan valakivel igyekszik elbánni, úgyhogy végignéztem a dolgot, és megállapítottam, hogy pont egy ilyen alakra van szükségünk – vigyorodik el jókedvűen, mire a farkas lenyeli a szájában lévő kaját, és szélesen elvigyorodik.
    - Hát igen, mert ugye én mindenkit elsőre lenyűgözök, mert…
    - …én vagyok a csodálatos és tökéletes Daniel Dylan! – fejezi be a fiú helyett a mondatot Kamen, mire mindenki harsányan felnevet, egyedül a legfiatalabb tag fintorog, majd tér vissza a kajához. Aztán a félvérnek is feltűnik végre az a bizonyos felszeletelt édesség, amit mindennél jobban imád, így felcsillannak a szemei.
    - Micha! Az ott… az ott… - kezdi áhítatos hangon, mire az angyal felnevet.
    - Igen, csokitorta. Lizzie egyedül neked sütötte – mondja vigyorogva, mire a másik egy jókedvű kacajjal ráveti magát az édességre, és vélhetően ezzel sikerült is befogni a száját vagy egy fél órára. Hogy ez áldás vagy átok, azt már mindenki döntse el maga. Patric a maga részéről kuncogva rázza a fejét, majd ismét önmagára irányítja a figyelmet.
    - Szóval 2008 végére teljesen összeállt a banda, és innentől kezdődik az igazán érdekes sztori, amire már megéri visszaemlékezni – mondja jókedvűen, mire Jess vidáman felkacag.
    - Emlékeztek amikor Micha bevitt minket a királynőhöz? – vigyorog, mire az arkangyal felnyög, és hevesen megrázza a fejét.
    - Esküszöm, az volt életem egyik legrosszabb ötlete. Komolyan, hogyan juthatott eszembe, hogy én ezt a bandát bejuttassam a Buckingham Palace-be? – szörnyülködik önmagán.
    - Figyelj, nem páros lábbal rúgtak ki minket – kacsint rá Dan.
    - Nem, páratlannal. Kész katasztrófa volt, az a csoda, hogy utána még Giselle-t is be tudtam juttatni, mert apám megbékített odabent mindenkit, és tisztára mosta legalább az én nevemet. De szerintem ti mindannyian elfelejthetitek, talán Kira kivételével, hogy valaha is bejuttok oda még egyszer – rázza a fejét, mire végre Kament is sikerül eltéríteni attól a szándékától, hogy az egész emeletes csokitortát egy szuszra falja be.
    - Figyelj, mi csak önmagunkat adtuk – vigyorog, ami nagy nevetést vált ki a többiek körében, hiszen a srác fogai nagyrészt barnák a csoki miatt.
    - Szerintem előbb igyál valamit, Kam – röhög Jess, majd felpattan, és átnyújt egy üveg fantát a srácnak, aki zavartan vállat von, majd úgy ahogy van meghúzza a flakont.
    - Az eredeti témára visszatérve: egyet kell értenem Mike-kal, ha mi magunkat adjuk, akkor nem éppen királynői környezetbe valók vagyunk – nevet Patric. – Sokkal inkább illünk a londoni sikátorokba.
    - Jasperék! – kiált fel Jessica, mire a démon-vámpír felhorkant.
    - Hát, hozzátartoznak a banda életéhez, szóval úgy gondolom, ki kell térnünk rá. Szóval ugye ez az egész úgy volt, hogy ezzel a Jasper nevű sráccal nagyon jóban voltam, még amikor kisebbek voltunk. Vagyis… Annyira nem is voltunk már fiatalok, még olyan tizenöt-tizenhat évesen is jóban voltunk. Csak aztán egy komoly konfliktus alakult ki abból, hogy én sokkal szívesebben vagyok veletek. Elkezdett támadni titeket a bandájával, és hát ebből alakult ki a kettőnk közötti bandaháború, lényegében Jasper és miattam – foglalja össze tömören Patric, most először gyűjtve össze az energiát arra, hogy tisztességesen elmagyarázza ezt az egész ügyet. Nem volt egyszerű helyzetben, döntenie kellett, hogy kit választ, és az egyik legjobb barátja nem volt képes elfogadni az elhatározását.
    - Sok bajunk volt velük – fűzi hozzá Kira komoran. – Állandóan galibát okoztak, emlékeztek? Már akkor, a kezdetek kezdetén is, egy csomószor megsebesítettek minket. Oké, főleg Jess-t – int a fejével a lány felé, aki vállat von.
    - Igazából annyira már akkor sem érdekelt. Persze, oké, nem volt egyszerű helyzetem, de azért sikerült mindent túlélnem. Szívósabb vagyok, mint amilyennek tűnök – nevet fel a törékeny, pici lány, mire Pat fájdalmasan elmosolyodik. Nem fejti ki ennek az okát, de mindenki tudja, mire gondol: Jessica apjának történetére. A férfiről kiderült, hogy megőrült, egy súlyos mentális betegsége volt, és ez a tény annyira tönkretette Jess-t, hogy az majdnem belehalt.
    - Igen. Az a lényeg, hogy még mindig velünk vagy – jegyzi meg Dan, mozdulva, hogy átkarolja a lányt, de az gyorsan felpattan, hogy szerezzen magának egy kis kekszet. A vérfarkas megenged magának egy kis fintort, majd visszatér a tulajdon kajájához.
    - Ez így van – mosolyog Mike is. – De Jasperék miatt sem kell már aggódnunk: az idő folyamán kiderült, hogy mi vagyunk a szívósabbak, elvégre előbb feloszlottak, mint mi. De ez talán azért van, mert mi sosem fogunk feloszlani – nevet fel halkan, és a nevetése kellemes, mély boldogsággal tölti el a többieket, főleg az angyal Jessicát meg a fél-angyal Kament. Hiába, megéri egy arkangyallal barátkozni.
    - Örökké együtt – vigyorog Kamen, aki ezúttal ivott az említett cselekvés előtt, biztos ami biztos. Senkinek nem tűnik fel, hogy Patric szeme bűntudattal megvillan. Ő nagyon jól tudja, hogy a legkevésbé sem biztos az az örökké. Olyan útra készül, amiről talán soha nem fog visszatérni, ami egyértelműen azt jelenti, hogy az örökre már csak két napig tart.
    - Oké. Fajok? Elvégre majdnem az egész csapat emberként kezdte – szólal meg ismét Kira, mire Kamen felhorkant.
    - Maradjunk annyiban, hogy én sokkolódtam a legjobban. Egész életemben azt hittem, démon vagyok, erre mi derül ki? Na mi?! Hogy az egyik felem angyal. Persze ezt nekem soha senki nem mondta, mert végül is miért kéne Kamynak tudnia, hogy félig mennybéli, á, ugyan már! – puffog egy sort, mire Micha jókedvűen felkacag.
    - És mi még azt hittük, hogy már megbékéltél a másik feleddel! – Kamen persze egy szusszantás után vállat von.
    - Meg, de akkor is idegesítő, hogy annyi éven keresztül démonként éltem, aztán meg hopsz, kinő a szárnyam, félig angyal vagyok, és mondjuk nem kellett volna gyilkolászni. Na, mindegy. Maradjunk annyiban, hogy jelentősen megkönnyítette volna a helyzetemet, ha tudok róla, hogy anyu angyal volt – magyarázza komolyan. Igazán nehéz időszak volt az, amikor el kellett fogadnia, hogy mégis ki és mi ő… De sikerült. Túljutott rajta.
    - Szerintem Kira egyébként önmagára célzott, tekintve, hogy tizenhét évesen átváltoztatták – jegyzi meg Patric, mire a lány vállat von.
    - Igazából nem számít különösebben, szeretek vámpír lenni. Ráadásul, ha akkor nem változom át, akkor már te sem lennél életben – teszi még hozzá.
    - Azért már hálálkodtam is eleget. Aztán ugye itt van még Dan, akiből… Mikor is lett vérfarkas? – vonja fel a szemöldökét a fiatal férfi.
    - Hát, látod, ez egy rohadtul jó kérdés. Lövésem sincs, valamikor. Az tuti, hogy egy éve már megvan, de talán kettő is – gondolkozik el a banda legfiatalabb tagja. Végül megrázza a fejét. – Úgysem tudom megmondani. Meg egyébként is, Jess sokkal kalandosabb módon vált angyallá – teszi még hozzá.
    - Maradjunk annyiban, hogy szívesebben maradtam volna ember – morogja a lány, mire Daniel kissé zavarba jön és megköszörüli a torkát. – Csak Perathon igazgatónőnek köszönhetem, hogy visszahozott az életbe angyalként. A mai napig nem tudom irányítani a képességeimet, nem beszélem a fajom nyelvét, ráadásul semmi nem változott meg – magyarázza, nem túl jókedvűen, és elég nagy csend támad a szobában. Valahogy most senkinek nincs kedve beszélni, mindenki tudja, milyen nehéz dolgokon ment és megy keresztül Jessica, attól függetlenül, hogy igyekszik mindig jókedvű lenni, mindig nevetni, pörögni, beszélgetni.
    - Azt hiszem, hozok fel rendes piát – töri meg a csendet Michael, aki fel is pattan, és már indul is kifelé a nappaliból. A többiek eközben lassan ismét beszélgetni kezdenek, mindenféle értelmetlen témáról. Időről-időre felcsattan a nevetés, majd az arkangyal is visszatér, és a kezében lévő alkoholos italok hangos ujjongást váltanak ki a némileg iszákos banda tagjaiból. Innentől persze már semmilyen komoly téma nem vetődik fel, csak isznak, röhögnek, kajálnak, és felelevenítik a legjobb pillanataikat. Nyolc óra tájban jutnak el arra a szintre, hogy ismét békéssé válnak: Dan kényelmesen elfeküdt a kanapén, feje a halkan dudorászó Jessica ölében. Kamen Patric-kel és Michával ül a földön, és kártyázgatnak, Kira pedig a telefonján babrál valamit.
    - A régi szép idők – nevet fel egyszer csak Pat, mire a többiek körbenéznek, és egy újabb nevetéshullám lesz úrrá rajtuk. Valóban, régen is mindig így néztek ki estére, ilyenkor pihentek rá az éjszakai bulikra meg csatározásokra.
    - Elmúltak – sóhajt fel Kamen, mire a többiek is elkomolyodnak, és bólintanak, de Mike megint elmosolyodik.
    - Nem baj. Megváltoztunk. A világ is megváltozott. De együtt vagyunk, nem? Fontosak vagyunk egymásnak, segítünk egymáson, ha baj van, így valahol minden maradt a régiben. És gondoljatok bele… Hol lennénk most, ha nem fejlődünk? Igenis előnyünkre vált az eltelt idő, bármilyen jó visszagondolni a múltunkra – magyarázza a többieknek, mire azok elkezdenek bólogatni, Pat pedig nehezen felsóhajt.
    - Tudod, Micha, ez a jó benned. Hogy mindenben képes vagy a legjobbat látni. Sose változz meg – erőltet ki magából egy mosolyt, és ez az a pillanat, amikor mindenki megérzi, hogy Patric bajban van. Persze nem olyan naivak, hogy azt gondolják, segíthetnek, vagy akár megtudhatják, hogy mi az, de érzékelhetően aggodalom lepi el a szobát.
    - Izé – szólal meg halkan Jess. – Utálom elrontani a hangulatot, de nekem még van egy fontos elintéznivalóm a suliban. Mennem kellene.
    Patric természetesen azonnal kap az alkalmon, nagyon jól tudja: ha most nem lép le, akkor később már nem lesz hozzá ereje, hogy elmenjen, hogy itt hagyja őket. Semmi mást nem akar, csak így maradni, itt maradni és nem gondolni a holnapra. Mike-ért csinálja. Tudja, hogy érte csinálja és tudja, hogy muszáj megtennie.
    - Nekem is idő van. Elő kell készítenem pár dolgot – mondja, ahogyan leteszi a lapjait, és feláll. Kamen aggódóan összeráncolja a szemöldökét, de azért felpattan, és odalép a sráchoz. Mindenki meglepetésére férfiasan megöleli, majd elengedi, tekintetében egyfajta „Vigyázz magadra!” érzéssel, majd érdekes módon a többiek is követik őt. Senki nem érti, hogy miért, de valahol mélyen mindenki érzi, hogy ez valaminek a vége. Végül egy nagy kört alkotnak, kezek átvetve a többiek vállán, és egy percig így állnak, néma csendben. Ez után elengedik egymást, majd nevetgélni kezdenek, búcsúzkodnak a két távozótól, hogy aztán visszatérjenek ahhoz, amivel eddig foglalkoztak.
    Ami Jess-t és Patet illeti? Nos,előbbi azonnal az Akadémia felé veszi az útját, utóbbi pedig Fyron kihalt szellemvárosa felé fordul, hogy megpecsételje a sorsát…


    _________________
    Lucien elveszett gyermekként, apja után kutatva érkezett a Fyron Akadémiára, de itt tartózkodása messze nem ezért vált tartóssá: a hős lidércben egy pillanatig sem csalódott, hiszen világ életében gyűlölte őt... halálhírének hallatán azonban képessé vált megbocsátani neki. Életén és céljain ez nem igazán változtatott: továbbra is az írás a legfőbb szenvedélye, továbbra is Ed az egyetlen ember, aki igazán közel képes férkőzni hozzá, és továbbra is szorgalmasan végzi tanulmányait az Akadémián.

    Rebecca Taylor fél-lidérce
    Jesmon Helar
    Jesmon Helar
    .::Igazgató: Cameos::.
    .::Igazgató: Cameos::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Jesmon Helar on Vas. Nov. 04, 2012 9:03 pm

    Jó lett, Sam, olyan életszerű, mármint simán magam elé tudom őket képzelni, pedig a 6-ból csak 3-at ismerek :'D Nem vettem észre, hogy összecsaptad volna a végét, szerintem az sem lett rossz Smile És az a legfurább, hogy alapvetően vidám az egész hangulata, de mégis inkább szomorú. Na, ez is szép mondat lett, Lil, gratulálok. Remélem, azért érthető :'D


    _________________
    Egy 7822 éves démon, aki fellázadt a sorsa, az élete, a Pokol Ura - és az egész világ ellen. Sosem volt az, aminek lennie kellett volna, sosem azt tette, amit elvártak volna tőle, és sosem érezte úgy, hogy ez helytelen. Talán az egyetlen ősdémon, akiből hiányzik a sötétség. Egy démon, akit Lucifer hívott életre, s ő megtagadta, mint urát. A Pokol szülötte... akit száműztek saját hazájából.

    A Cameos házvezető ősdémona.
    Lucien du Bois
    Lucien du Bois
    .::Diák::.
    .::Diák::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Lucien du Bois on Szomb. Nov. 24, 2012 11:51 am

    Azzal a bizonyos "szép mondat"-tal széles vigyort csaltál az arcomra, ugyanis éppen ezt a fura valamit próbáltam megjeleníteni. Szóval köszi Very Happy


    _________________
    Lucien elveszett gyermekként, apja után kutatva érkezett a Fyron Akadémiára, de itt tartózkodása messze nem ezért vált tartóssá: a hős lidércben egy pillanatig sem csalódott, hiszen világ életében gyűlölte őt... halálhírének hallatán azonban képessé vált megbocsátani neki. Életén és céljain ez nem igazán változtatott: továbbra is az írás a legfőbb szenvedélye, továbbra is Ed az egyetlen ember, aki igazán közel képes férkőzni hozzá, és továbbra is szorgalmasan végzi tanulmányait az Akadémián.

    Rebecca Taylor fél-lidérce
    Rebecca Taylor
    Rebecca Taylor
    .::Igazgató: Erethon::.
    .::Igazgató: Erethon::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Rebecca Taylor on Vas. Feb. 10, 2013 6:51 pm

    Hát ez igazából csak egy ilyen izé, amit meg akartam osztani veletek, mert nagyon boldoggá tesz a tény, hogy Kamen meg Andrew végre kibékült Very Happy Szóval ez igazából kábé csak akkora, mint egy hosszabb hsz-em, de azért tessék itten van, olvassátok Razz

    ~...~ ~...~ ~...~

    Andrew és Kamen már vagy öt perce ülnek néma csendben, lehajtott fejjel: Kamen a kanapén, térdeire támaszkodva, Drew vele szemben egy fotelben, törökülésben, ölében egy könyvvel. Végül a fekete hajú fiú nem bírja tovább, és felpillant.
    - Megpróbálhatom megint? – kérdezi halkan.
    - Mit akarsz megpróbálni? – néz fel a másik a könyvből, hangja épp olyan hideg és közömbös, mint az elmúlt hetek folyamán.
    - Bocsánatot kérni – felel Kam csendesen. Andrew egy pillanatig csak figyeli, majd sóhajt egyet, behajtja az aktuális oldal csücskét, majd a könyvet becsukva feláll, a kanapéhoz sétál, és leül.
    - Hallgatlak. – A kezdeményező nehezen sóhajt egyet, majd megköszörüli a torkát. Ő sem teljesen biztos benne, hogyan kéne megpróbálnia, mi az, amit még nem mondott el, de próba szerencse. Hátha most sikerül meggyőzni Drew-t, hogy legalább hallgassa végig.
    - Szóval… Fogadjuk el alaptételnek, hogy egy idióta vagyok – kezdi lassan. – Ebben azt hiszem, egyet értünk. – Andrew csak biccent, keresztbe téve a lábait.
    - Az idióták pedig gyakran csinálnak idióta dolgokat, igaz? Szóval… Ha valami hülyeséget csinálok… Nálam az a normális, mert egy idiótánál az a normális, ami másoknak idiótaság. Tehát… Ezt azért mondom el, mert úgy gondolom, hogy úgy ér, ha tudod, mire számíts. Mert valószínűleg… – Mély sóhaj. – Valószínűleg meg fog történni újra meg újra meg újra meg újra. Próbálkozni fogok, hogy megjavuljak, hogy utolérjem a saját korosztályomat, de… Nem tudom megígérni, hogy többet nem fog ilyesmi előfordulni. Kérlek, mindezek mellett bocsáss meg nekem – fejezi be végül halkan, elfordítva a fejét. Tudja, hogy nem igazán érdemli meg, és hogy nem biztos, hogy Drew-nak pont egy idióta kell a nyakába, mégis… Reménykedik. Mert neki szüksége van a srácra, ez tuti.
    - Az a baj, Kamen, hogy… Engem nagyon sokat bántottak már. És nem vagyok benne biztos, hogy örömöt találnék a barátságunkban. Nincs szükségem még több fájdalomra – mondja halkan, jobb kezével öntudatlanul is végigsimítva a nyakában lógó keresztet. Kamen némán lehajtja a fejét, és egy kicsit várva megköszörüli a torkát.
    - Mi történt veled? – kérdezi, majd kis csend után kihúzza magát, és zavartan folytatja. – Persze nem kell elmondanod… Miért is nekem mondanád el? Nem mintha bármiben is különleges lennék, vagy valami… - Andrew ennél a mondatnál feláll, és komolyan lenéz Kamenre, aki automatikusan felemelkedik a kanapéról.
    - Szóval akkor gondolom ennyi – kezdi, de Drew hirtelen, minden jelzés nélkül megöleli. A félvér egy pillanatig csak meglepetten pislog, majd kissé bizonytalanul viszonozza az ölelést.
    - Ühm… Ezt most miért is kapom? – kérdezi zavartan, mire Andrew felhorkant.
    - Az a nagy harci helyzet, hogy szükséged van rám – mondja elmosolyodva, majd elengedi Kament. – Megbocsátok neked, de csak akkor, ha összekaparod magad.
    Kam egy pillanatig csak nézi, majd széles, teljes fogsoros vigyor ül ki az arcára, és nevetve ismét megöleli Drew-t, aki csak kuncogva leszedi magáról, majd hallgatni kezdi, ahogyan a fiú pattogva magyarázni kezdi, hogy szerez neki egy italt, vagy menjenek le Qarinba szórakozni egyet, és végül ott is kell hagynia a könyvét a Csarnokban, mert nem képes lekapcsolni a hiperaktív srácot. De a helyzet az, hogy igazából nem bánja annyira a dolgot…


    _________________
    Rebecca nem nevezhető éppenséggel szokványos vagy hétköznapi démonnak: élete célja, hogy segítsen másokon, hogy jobbá tegye a kiszolgáltatott, szegény vagy tehetetlen embereket. Persze emiatt sok bántást kapott már életében, de úgy tűnik, hogy ennek őt a legkevésbé sem sikerült meghatnia, és mind a mai napig ugyan ezen az úton halad. Határozott, jószívű, szilárd erkölcsű fiatal nő, aki mindig megtalálja azokat, akiknek szüksége van rá. Ha bármiben segítséget igényelsz, ő biztosan nem fog elhajtani, mert egyszerűen neki is jól esik, ha tehet valamit másokért. Imádja a tanítást, élvezi, hogy fiatalok között lehet... Becca tökéletesen elemében van a Fyron Akadémia berkeiben.
    Lord Sayon Merlioth
    Lord Sayon Merlioth
    .::Diák::.
    .::Diák::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Lord Sayon Merlioth on Szer. Feb. 20, 2013 8:03 pm

    Sayon és Loras egy különös kapcsolat létrejötte

    Egy szép, de kicsit hideg nap a mai, vissza kell szoknia Sayonnak a hideghez, mert ott Eidolonban sokkal jobb idő volt. De most inkább kerüli a főudvart úgy gondolja. Épp a múlthéten történteken gondolkodik nagyban, amikor észreveszi az egyik tanárát Loras Middletont amint épp az egyik korlátnak dőlve áll kint a lugasban. Úgy dönt oda megy hozzá. Amikor odaér oda áll mellé.
    - Üdvözletem tanárnő! Hogy van? kérdi meg Sayon aztán elnéz egy kicsit másfelé és így pont nem veszi észre Loras elpirulását, de aztán mégiscsak válaszol:
    - Üdv Sayon! Köszönöm, jól. Örülök, hogy előkerültetek, nagyon sokan aggódtak értetek. Mi történt?
    - Hát, ez egy nagyon hosszú történet tanárnő és ha nem baj erről most inkább nem beszélnék.
    - Persze, hogy nem baj. De emlékszel azt mondtam, hogy hívj nyugodtan Lorasnak, ha így vagyunk és nem az osztályteremben vagy bárhol máshol az osztállyal. Hogy tetszett a mai óra?
    - Nagyon jó volt, Esteron ma még a szokásosnál is jobban alakított nem hiába hívtuk mi mindig villámkezűnek. – Mosolyodik el utána Sayon.
    - Igen, tényleg nagyon ügyes volt, de te voltál a második legjobb úgyhogy neked sincs mit szégyellened. Tudod, én már amióta itt vagyok, figyellek téged. Nagyon sokszor letört vagy miért?
    - Elrabolták a húgomat mielőtt eljöttem és a nyáron kiszabadítom, ha belehalok is, de kiszabadítom. Ezért vagyok néha letört, mert egyre közelebb a nyár és egyre jobban kezdek aggódni.
    - Értem, hát, ha gondolod ,én szívesen segítek neked.
    - Köszönöm, Loras, minden segítség elkél majd a nyáron.
    - Szívesen, azért amiben csak tudok segítek, ha valakinek szüksége van rá.
    - Tényleg köszönöm.
    - Nincs mit. Majd elpirul egy kicsit ezért elfordul egy picit.
    Sayon felhúzta a szemöldökét erre majd odafordult Loras felé.
    - Mi a baj Loras, mi történt? – kérdezi, aztán ráteszi a kezét a nő vállára, amolyan nyugtató gesztus képpen mire az visszafordult ránézett félig meddig könnyes szemmel.
    - Miért sírsz Loras mi a baj? Ne sírj, bármi probléma is szólj és én segítek ha tudok. - Erre Loras apró szipogásokkal tűzdelve bele kezd a mondandójába:
    - Tudod, mostanság, nem tudok mit kezdeni az érzéseimmel és néha előtör belőlem a sírás ennyi.
    - Biztos? – kérdezi Sayon, mert hát nem nagyon tudja elhinni, hogy ennyi a baj csak.
    - Biztos. Köszi, hogy ennyire aggódsz értem. – Aztán, nem bír tovább uralkodni érzéseim és megcsókolja Sayont, majd elhúzza gyorsan arcát és elfordítja azt. Mire Sayon utána nyúl visszafordítja és visszacsókolja egy hosszú, forró csókban, közben átöleli Lorast és úgy néz ki el sem akarja engedni. Aztán a csók után megszólal.
    - Tudod, már amikor a névnapodra csokit vittem, már akkor el akartam mondani neked, csak aztán amikor ott álltál már nem tudtam elmondani. A torkomon akadt a szó. Pedig olyan szépen elterveztem mindent, de semmit nem tudtam megtenni.
    - Semmi gond Sayon. –mondja Loras, közben a másik vállára hajtja a fejét. Majd fölemeli barna őzike szemeit a férfira. Még sohasem volt ilyen boldog mint most és életében először megköszönte az anyjának amit tett, mert másképp nem találkozott volna ezzel a férfival és gondolatban megköszönte Jesmonnak is, hogy elhozta ide. – tudod… - kezd bele újra mondandójába – tudod életemben másodszor vagyok igazán boldog, most. Először akkor voltam ilyen boldog amikor Jesmon, a fogadott apám, aki megmentett elhozott ide másodszor pedig most, hogy itt vagyok veled és szeretlek és te is engem.
    - Örülök, hogy boldog vagy. – szólal meg Sayon – És én most itt előtted fogadom, hogy nem hagyom, hogy bajod essen vagy, hogy bárki vagy bármi elszomorítson. – Majd egy csókot nyom Loras homlokára. – Be kéne mennünk mert itt kint azért hideg van, már ha szeretnél.
    - Még maradjunk egy kicsit. - Azzal megfordul, mivel tél van ezért most még átlátni a fák ágai között és így tökéletesen látja a csillagokat. – Gyönyörűek a csillagok, nem?
    A kérdést követően Sayon is megfordul oda lép Loras mögé átöleli a derekát majd felnéz az égre.
    - Tényleg gyönyörűek, akárcsak a szemed, kis őzikém. – Loras erre felnéz rá majd egy rövid csókot lehelt újdonsült párja ajkára. – Holnap mit csinálunk majd az órán?
    - Hű, a holnapi óra teljesen megfeledkeztem róla. – kap a fejéhez Loras. – meg kéne írnom a holnapi anyagot. Köszi, hogy figyelmeztettél.
    - Én kettőnkre gondoltam. A többiek megtudhatják vagy nem, hogy mi járunk?
    - Hát, nem tudom. – sóhajt egyet Loras. – Ezt majd megbeszéljük még óra előtt jó? Most viszont sietek. Szia édes! - majd egy gyors puszit nyom párja ajkára és indul meg a szobája felé. Sayon pedig nézi amint távolodik majd fölrohan a konyhára enni valamit. Úgy döntött, hogy miután evett egy adagot amióta itt van először, de életében már ki tudja hányadszor, de lemegy a városba és keres egy jó helyet ahol ihat erre a gyönyörű eseményre.



    _________________
    Egy Démonvadász, aki apja halála és húga elrablása után döntött úgy, hogy az lesz. Ám így sem indulhat húga után mert anyja az akadémiára küldi. nagybátyja pedig azzal bízta meg, hogy szerezzen barátokat akik segíthetnek húga vissza szerzésében. Ráadásul az első évben történtek hatására, nagymértékben változott ígyhát nem ugyan az a démon lett aki év elején idekerült.
    Loras Middleton férje.
    Horváth Réka
    Horváth Réka
    .::Diák::.
    .::Diák::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Horváth Réka on Kedd Márc. 19, 2013 7:55 pm

    Igen, én is eljutottam ide, kb. 1 órám műve (kisebb megszakításokkal), Réka depijét már ki kellett írnom magamból, meghallottam a tévében ezt a dalt és megjött az ihlet. Very Happy
    Ha lehet (és a kellő hangulat eléréséhez szerintem kell), hallgassátok meg:
    Émi - Vágy
    Én erre írtam és szerintem így teljesen egész. Very Happy Címet nem adtam neki, mert novella, de mégsem. Ennek nem lehet címet adni, ezt nem lehet pár szóban megfogalmazni. Smile


    Csak hintázok a székben, nézem az úton haladó autókat, hallgatom a város hangos zaját, de mégis olyan csendes minden. Egyedül vagyok. Talán ez mindennek az oka. Emiatt nem érzem már azt a pezsdítő érzést, mint mikor még boldogan tekintettem ki az ablakon és vártam, hogy épp átsétálj a zebrán, majd kopogj az ajtónkon én pedig boldogan nyissam ki előtted. Sóhajtok egyet és tekintetemet a zajos városról most a könyvespolcra és az előtte lévő kisasztalra és székekre fordítom. Emlékszem, érdeklődve nézted meg a könyvek sokaságát és nevetve jegyezted meg, hogy mekkora kocka vagyok, hogy mindezt elolvasom. Aztán sok emlék, szépen sorban ismét felelevenedik előttem, ahogy körbenézek ebben a szobában. Túl sok minden emlékeztet itt rád. Túl sok minden ebben a világban.
    Menekülve az emlékek elől inkább felállok és céltalanul elindulok, át azon a bizonyos ajtón, azon a zebrán és talán, tudtomon kívül, pont azon az úton indulok el, mint amin együtt szoktunk sétálni régen.
    ~ Ennyire rabja lennék még? ~ Gondolkozom el, és nem is érzem, ahogy az erős szél szinte tépi a hajam, amint egyre gyorsabban haladok előre a zajos emberek között, ahol mégis, mást nem hallok, csak a te hangodat a fejemben és mást nem látok, mint tégedet. Sok száz ember van itt körülöttem és mégis, én csak rád tudok gondolni, aki itt sem vagy mellettem. Nevetést hallok mögülem, egy fiúét, és egy ütemet kihagyva dobban csak újra a szívem.
    ~ Az nem lehet... ~ Fordulok hátra és rájövök, hogy tényleg nem. Pedig már kezdem azt hinni, hogy tényleg a te hangodat hallom, de mégsem. Csak egy másik, boldog szerelmespár sétál most ugyanazon az úton, mint mi egykor. Ugyanúgy nevetve és ugyanúgy, teljesen szerelmesen. Vajon ők is így szétválnak majd? Vajon a lány is így fog ragaszkodni majd a volt szerelme emlékébe? Vagy csak én vagyok ilyen buta (vagy inkább őrült)? Csak én ragaszkodom ilyen eszementül abba az emlék foszlányba, ami belőled maradt hátra?
    Szerintem nem. Biztos vagyok benne, hogy vannak még olyanok, akik tényleg olyan mélyen érezték a másik szerelmét, hogy az elmúlása után sem képesek megválni az emlékétől. De a nem képesek talán nem is megfelelő megfogalmazás. Inkább nem akarnak, ahogy én sem akarok megválni a mosolyodtól, a nevetésedtől, attól a meleg ölelésedtől és a forró csókodtól. Pedig már hányan mondták, és mégis... Mégis vagyok olyan hülye, hogy eszementül fussak az emléked után, teljesen reménytelenül. Lehet, hogy már rég más karjaiban vagy, lehet (sőt, biztos), hogy már el is felejtettél. Elfelejtetted azt a délutánt, amikor először találkoztunk - pedig az tényleg egy meghatározó élmény volt, mindkettőnknek -, elfelejtetted, mikor az iskolában újra találkoztunk. Akkor engem még a rettegés, téged pedig a bosszú fűtött, és csak pár hónap kérdése volt az az 1 boldog év, ami akkor minden beteljesülését jelentette nekem.
    Aztán eltűntél és többet nem láttalak. Csak a nyakláncod maradt nekem, ami úgy éreztem mégis hozzád köt azon a pár ezer kilométeren át is. De úgy tűnik ezt csak én éreztem így, te már elfelejtettél. Már akkor csak egy kósza álom lettél a számomra, ami azóta is kísért minden éjszakán és nappalon át. De lehet, hogy ez így van rendjén, lehet, hogy egyedül kell megöregednem az emlékeddel a szívem mélyén. De az is lehet, hogy majd egyszer jön valaki, valaki, akinek a mosolya még a tiédet is felülmúlja, aki még forróban csókol és még szorosabban ölel, mint te valaha is tetted.
    De addig is, amíg ez a nap el nem jön, addig te fogsz a szívemben élni, te fogod boldoggá vagy épp szomorúvá tenni egy reggelem és azzal talán az egész napom. Miattad fogok továbbra is sírni, magányos, álmatlan éjszakáimon és miattad fogok talán újra (hányadszorra is?) a világtól elzárkózni. Utánad fogok futni, rólad fogok álmodozni, hogy egyszer visszajössz hozzám és szeretsz, még ha tudom is, hogy ez teljességgel lehetetlen. Viszont nem fogom elengedni az emlékedet, nem hagyom, hogy feledésbe vessz, mert te fontos vagy nekem. A legfontosabb a világon, talán nem lenne olyan dolog, amit meg ne adnék, hogy újra veled lehessek. Mert én tényleg, igazán szívemből szeretlek Dan!


    _________________
    Egy látó angyal-vámpír, aki kapott egy második esélyt az életben, hogy bosszúja beteljesülhessen, cserébe pedig Isten hűséges katonája lett. Viszont ahogy hazament, minden elképzelése romba dőlt, valamint most már homály fedi gyilkosa kilétét, szerelme pedig újra a régi. Hogy hogy történthetett mindez? Maga sem tudja, de egyben biztos, ha a keze közé kapja azt, aki ezt az egészet kitervelte... Nos, abban nem lesz semmi köszönet.
    Rosetta M. McCarthy feltámadt, bosszú éhes angyal-vámpírja
    Jesmon Helar
    Jesmon Helar
    .::Igazgató: Cameos::.
    .::Igazgató: Cameos::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Jesmon Helar on Szer. Aug. 14, 2013 12:00 am

    Én ezúttal egy szép kis depresszív Jesmon-novellával jöttem, aminek előzményeként érdemes ismerni ezt a játékot, de ha nincs kedved végigigolvasni, itt egy rövid összefoglaló:
    A lényeg, hogy Jesmon ugyebár ősdémonként az Alvilágban tevékenykedett sokezer évig, majd Lucifer felküldte egy faluba, ahol démonellenes összeesküvést vélt felfedezni. Itt Jesmon beleszeretett egy angyalba, azonban hirtelen feltűnt Lucifer, aki nemhogy azt a bizonyos lányt, de az egész falut legyilkolta. Jesmon csodával határos módon el tudott menekülni. Ez a novella ezeket az eseményeket követően játszódik... Jó olvasást Smile
    Ja igen, és egyébként ez a tervezett Jesmon-novellasorozat első része Very Happy


    Fájdalom


    Az első alkalommal lassan, nagyon lassan mozdultam meg, de még ennyitől is iszonyatos fájdalom hasított a mellkasomba. Nem tudtam eldönteni, mennyi napot tölthettem így, de nem is nagyon érdekelt. A lényeg, hogy úgy éreztem, már képes vagyok rá. Képes vagyok rá, hogy felálljak, és a romokból egy teljesen új életet építsek.
    Az igazság az, s ezt szégyellem beismerni, hogy az első napokban – vagy hetekben, ki tudja -, gondolni sem tudtam rá, hogy bármit is kezdjek még ezzel a széttépett s darabjaira szaggatott élettel. Arra gondoltam, hogy öngyilkos leszek. Hiszen pontosan tudtam: Luciferhez nem fogok visszamenni, s úgy éreztem, máshova sem lennék képes eljutni. Persze ez nagy butaság lett volna, hiszen ha megteszem, biztosan a Pokolra jutok, egyenesen üldözőim karjaiba hullva. Mégis szeretném azt hinni: nem ez tartott vissza attól, hogy megtegyem. Soha, sem azelőtt, sem azután nem éreztem magamban annyi gyávaságot, hogy ez akár csak eszembe is jusson.
    Ahogy végre sikerült ölembe hulló kezeimet felemelni, mély levegőt véve beszippantottam a barlang dohos, szúrós szagát. Szinte már mosolyogva realizáltam, hogy fel sem tűnt, mennyi állat élt itt velem együtt – pedig félreérthetetlenül éreztem a bűzüket. Miután kezeim már megfelelően mozogtak, lassan felemeltem jobb lábamat, s magamhoz húzva dörzsölgetni kezdtem, így próbálva beindítani megsatnyult vérkeringésem. Nem csodálom, hogy sokáig tartott, hiszen elképzelhető, hogy hosszú hónapokat töltöttem így, teljesen mozdulatlanul.
    A művelet még körülbelül két-három órán át tartott; először a végtagjaimat mozgattam át, majd a barlang hűvös s nedves falának támaszkodva felálltam, s kinyújtóztatva elgémberedett tagjaimat sétálni kezdtem. Az első lépések borzalmas fájdalmat okoztak az előkészületek ellenére is, viszont belül semmit sem éreztem. Olyasféle közöny lett úrrá rajtam, amelyet akkor érez az ember, ha mindent elveszített, amije csak volt, s már egy porszemet sem tudhat magáénak. Amikor már szó szerint nincs miért élni, mégis muszáj.
    Minden esetre valahogy sikerült kisétálnom a csaknem egy kilométer hosszú alagúton. Még szerencse, hogy a fény már korábban is beszűrődött néhány szellőzőnyíláson, különben biztosan megvakultam volna pár órára. Odakinn dél volt, s a Nap olyan elemi erővel tűzött a meredek hegyoldalra, ahol a barlangot találtam, mintha az ég világon semmi sem történt volna. Furcsa, hogy ha valami olyasmi történik velünk, ami ennyire elképesztően fáj, azt várjuk, az időjárás is velünk együtt gyászoljon. De nem teszi. Mert a mi sorsunk, a mi életünk aligha befolyásol is bármi fontosat a világon. Legalábbis akkor így gondoltam.
    Hiába nézegettem jobbra-balra, nem tudtam elképzelni, hogyan jutottam ide fel, pláne nem abban az állapotomban. Hiszen több súlyos sebből véreztem, kimerült voltam, kétségbeesett és hihetetlenül dühös. Több kilométeren át megállás nélkül futottam az erdőben, védő varázslatokat szórva magam után, miközben, hiába tudtam, hogy ez a lehető legfeltűnőbb dolog, törtem-zúztam magam körül, amit csak értem. Sosem fogom elfelejteni azt az érzést. Nem láttam, szinte nem is tudtam, mi történik körülöttem. Csak az elmúlt pár óra képei lebegtek a szemem előtt, azok viszont olyan élesen, mintha csak újra meg újra át kellene őket élnem. Úgy éreztem, meg fogok őrülni. Talán akkor, egy időre meg is őrültem.
    A barlang szája alatt szinte feneketlen mélység húzódott. Arra gondoltam, kizárt, hogy itt olyan állapotban fel tudtam volna mászni. Aztán megláttam jobb oldalt egy lassan lefelé ereszkedő, keskeny lépcsősort, amit valaki a sziklafalba vájt. Így már érthető.
    Onnantól kezdve, hogy megláttam a hegyet, csak töredékes emlékeim vannak az estéről – mert idő közben beesteledett. Először is, hogy arra gondolok, itt kéne elbújni egy darabig. Aztán pedig, hogy megállok a hegy lábánál és mászni kezdek, majd visszazuhanok. A következő kép azonban már a barlangból való, zihálva, a kimerültségtől és a kétségbeesett dühtől remegő tagokkal a barlang falának dőlök, majd véres csíkot húzva magam után lecsúszok a padlóra, ahol lehunyom a szemem, s innen egy időre ismét elsötétül a kép. Következőnek arra ébredtem, hogy a nagyobb sebeim el vannak látva, legalábbis annyira, hogy ne fertőződjenek el, de nem emlékeztem arra, hogy ezt én tettem, pedig más egészen biztosan nem járt ott. Felfedeztem a plafonon egy szellőzőnyílást, amin halvány fény derengett át, így feltételezhettem, hogy ismét nappal van.
    Aztán többé képtelen voltam megmozdulni.
    Nem ettem, nem ittam és nem aludtam legalább két-három hétig, de valószínűbb, hogy ugyanennyi hónapig, mert több hosszabb időszakra elájultam – ami alvásnak minősülne, mégsem éreztem magam semmivel sem kipihentebbnek, mint előtte. Olyankor talán napokig ki voltam ütve. Ha ember lennék, biztosan nem éltem volna túl.
    De túléltem, s tudtam, már elég időt töltöttem a barlangban ahhoz, hogy kimozdulhassak, s kezdhessek valamit magammal. Végignézve testemen szinte megrémültem attól, amit láttam. Alvadt vér, feldagadt testrészek, lila foltok. A bordáimat meg tudtam volna számolni, az izomzatom pedig szinte teljesen eltűnt. Végigtapogatva arcomon éreztem, hogy a szakállam, valamint a hajam is igencsak bozontosra növekedett. Szánalmasan félelmetes látványt nyújthattam.
    Elkezdtem leereszkedni az erdőbe, ami szintén nagyon sokáig tartott, hiszen szinte minden izmom felszívódott ez idő alatt. Végül azonban mégiscsak leértem, s azonnal az erdőbe vettem magam, ahol végre megmosakodtam a patak vizében, s némi mágia segítségével megborotválkoztam, lenyírtam a hajam, s begyógyítottam a csúnyább sebeimet. Legalábbis annyit, amennyire volt energiám. Aztán, miután lassan, hiszen tudtam, hogy sietni ilyenkor nem jó, annyit ittam a vízből, amennyit tudtam, lefeküdtem egy halom levélkupacra, láthatatlanná tettem magam, s aludtam. Teljesen álomtalanul, talán több napon keresztül.
    Mikor felébredtem, ismét nem sokat haboztam. Kissé meglepődtem érzéketlenségemen – hiszen tulajdonképpen még csak enyhe keserűséget vagy bánatot sem véltem magamban felfedezni -, de mivel úgy tűnik, túladagolták bennem az érzéseket azon az egy napon, még ez sem zavart.
    Az első faluban nem sok időt töltöttem, csak némi ételt és egy ruhát emeltem el, figyelve rá, hogy onnan lopjak, ahol van helyette elég. Sajnos semmit sem tudtam helyette hagyni, de elhatároztam, hogy amint képes leszek rá, visszafizetem.
    Aztán elindultam. Bár egy percig sem gondoltam rá, mégis pontosan tudtam, hogy hova megyek. Hogy hova kell menjek. Bármennyire is veszélyes volt.
    Egész nap gyalogoltam, mire végre napnyugtára odaértem.
    A látvány rettenetes volt. A falu, amit annyira szerettem, ami mindig nyüzsgött az élettől s a mosolygó arcoktól, most a földdel volt egyenlő. A házak helyét csupán feketéllő foltok s szerteszét heverő romok mutatták, a fák a falu határától több száz méterre is csupán élettelen csonkként mutatkoztak, s a falu közepén egy hatalmas hasadék tátongott, minek aljából felhallatszódott a tenger hullámainak egyenletes csapkodása.
    Hangtalan léptekkel, az elképedéstől szinte megbénulva sétáltam végig a falun, egyenesen a főtérre tartva. Tekintetemet végigfuttattam a házak romjain, s arra gondoltam, kik laktak ott. Mindannyiukat ismertem. Egyesével. Jó emberek voltak, s csodálatos angyalok. Olyanok, akik már nem élnek, s ez egyedül az én hibám. Emlékeztem, hogy az utcán, amin akkor sétáltam, hányszor siettem végig a főtérre menet, hogy Őt láthassam. Pontosan tudtam, melyik volt az a sarok, ahol először megpillantottam. S a főtérre érve azt a pontot is meg tudtam volna mutatni bárkinek, ahol heteken át minden nap vártam rá.
    Aztán tekintetem a tér közepére tévedt, s úgy éreztem magam, mint akit pofon vágtak. Valamiért nem gondoltam rá, hogy még ott lesz. De ott volt. Nem csak ő – hanem mindenki. Élettelen, oszlásnak indult hullák mindenfelé, s olyan szag, amit még a legerősebb gyomrú ember is nehezen visel el.
    A térdeim feladták a szolgálatot. Szinte nem is éreztem, ahogy tompa puffanással földet értem. Tenyeremet a porba támasztva bokákoltam, s beletelt jónéhány percbe, amíg magamhoz tudtam térni. Akkor felálltam, s a főtéren végigsétálva végigtekintettem a hullákon. Még mindegyiket fel lehetett ismerni. Őt viszont elkerültem. A tengerpartra sétáltam, oda, ahol utoljára voltunk együtt. Nem vártam, rögtön intettem egyet, mire annyi sírgödör jelent meg, ahányan éltek a faluban. A saját kezemmel hordtam oda mindegyiküket. Késő este lett, mire végeztem. Már csak egy élettelen test feküdt a falu egykori főterén.
    Felemeltem a fából összedobott ásómat, s pontosan azon a helyen, ahol akkor feküdtünk egymás mellett, ásni kezdtem. Körülöttem több száz kis kereszt meredezett az ég felé, mindegyiken egy-egy névvel, míg én lankadatlanul ástam a félhold s a csillagok halovány fényében.
    Tudtam, rájönnek, hogy én csináltam, de nem érdekelt. Nem fognak rám találni, ebben biztos voltam. Időközben ugyanis megszületett a tervem a következő évszázadokra.
    Lassan végeztem, s mikor úgy éreztem, elég mély a gödör, kidobtam az ásót, majd én is kimásztam belőle. Lassú, de határozott léptekkel indultam a főtér felé. Tudtam, hogy ennyivel tartozok neki. Óvatosan emeltem fel a testet, s nem az oszladozó hullát láttam benne, hanem a nőt, akibe beleszerettem, s a leggyönyörűbb teremtést, akivel életemben találkoztam.
    Lassan belefektettem a sírba, s miután elrendeztem, néhány néma s szorongatóan fájdalmas pillanat után dobálni kezdtem rá a földet. Közben pedig rájöttem, hogy korántsem veszítettem el minden érzelmemet. Akkor nem fájt volna ennyire iszonyatosan eltemetni első s egyetlen szerelmemet. Akit Lucifer gyilkolt meg – miattam.
    Ahogy végeztem, ledobtam a sír mellé az ásót, majd felemelve az utolsó keresztet, a következő szavakat véstem bele:
    „Loreleine – A legcsodálatosabb”
    Majd leszúrva a keresztet a földbe, felemeltem az erdőben szedett vadvirágot, s a sírra helyeztem.
    Némán s mozdulatlanul álltam, tekintetem a földhalomra szegezve, a hullámokat hallgatva, ahogy egykedvűen nyalogatják a parti homokot.
    Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül térdre borultam, s zokogni kezdtem. Még sosem sírtam azelőtt, és azután sem. Nem is tudtam, hogy képes vagyok rá. Olyan érzés volt, mintha a keserűség s a bánat, ami egyre csak halmozódott bennem, áttörte volna a magamban emelt gátat, és végigsöpört volna rajtam, én pedig tehetetlenül átadtam magam a könnyeimnek.
    A sírra borulva, ökölbe szorult kézzel zokogtam. Sírtam úgy, mint ahogy csak az sírhat, aki életében egyszer tapasztalta meg az igazi szeretetet, s szinte azonnal, egy rövid kóstoló után el is vették tőle.  Sírtam olyan keservesen, mint aki tudja, hogy soha többet nem fogja ezt megtenni. Olyan elmondhatatlan, mély, mindent elemésztő fájdalommal, ahogy csak nagyon kevesek tették. Azon kevesek, akik elég erősek voltak ahhoz, hogy ne haljanak bele a fájdalomba.
    A csillagok azonban úgy világítottak, mint bármikor máskor. Ők nem értették, vagy ha értették is, nem érdekelte őket az az ősdémon, aki fellázadt a sorsa, a Pokol Ura, s az egész világ ellen, cserébe pedig olyan nagy árat fizetett, ami kétséges, hogy megérte számára. Nem érdekelte őket, pedig azelőtt talán még sosem láttak hasonlót.
    S talán arra sem számítottak volna, hogy végül felkeltem, s egyenes tartással megálltam a sírral szemben, majd megtöröltem könnyáztatta arcomat, s fekete szemeimben valami különös elhivatottsággal vegyes magabiztossággal tekintettem fel rájuk. Nem mondtam semmit, s nem gondoltam semmire. De akinek hallania kellett, úgyis hallotta néma fohászomat, ami annyira néma volt, hogy még én magam sem érthettem meg. Nem is lehetett, mert nem szavakból állt, csupán a zavaros s mégis letisztult érzéseimből.
    Akkor, pontosan abban a pillanatban vált világossá előttem, hogy ki vagyok valójában.


    _________________
    Egy 7822 éves démon, aki fellázadt a sorsa, az élete, a Pokol Ura - és az egész világ ellen. Sosem volt az, aminek lennie kellett volna, sosem azt tette, amit elvártak volna tőle, és sosem érezte úgy, hogy ez helytelen. Talán az egyetlen ősdémon, akiből hiányzik a sötétség. Egy démon, akit Lucifer hívott életre, s ő megtagadta, mint urát. A Pokol szülötte... akit száműztek saját hazájából.

    A Cameos házvezető ősdémona.
    Castin Noyers
    Castin Noyers
    .::Igazgató: Sylorina::.
    .::Igazgató: Sylorina::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Castin Noyers on Csüt. Okt. 03, 2013 6:19 pm


    Ez egy kisebb karakteres novella majd a közelgő Sylorinásomról aki találkozik hő szeretett régi ismerőssel Alexel akivel "magas röptű" beszélgetést folytat. Mint Mardekáros - Griffendélessel vagy Sylorinás a Cameosossal!? Remélem nem lesz unalmas és természetesen ez a karakter más az iskolában van, de nem fogom még behozni majd valamikor nagyon későn. :)Remélem el nyerte a tetszéseteket ^^"

    Zene amikre írtam, de leginkább az első zene amire tudtam írni ezt a hangulatot és stílust amit a lány képvisel. ^^

    https://www.youtube.com/watch?v=-BWUm7qORVY
    https://www.youtube.com/watch?v=CSw_YSeXVEI




    Az első találkozás


    Sokra vittem még. Most jelenleg a szobában ücsörögve várom azt, hogy a nénikém megérkezzen. Minden áldott nap este hét órakkor érkezik meg. Ügyvédként dolgozik és persze rengeteg a munkája. Viszont nagyon sok energiája van, amit nem tudom, honnan szerez. Szinte csak úgy meglep és tudom azt, hogy min megy keresztül, hiszen én is ezen a pályán voltam.
    A nevem Haven Fox és természetesen az életem úgy megváltozott, mint még soha. Angliában élek a nagynénémmel Ceciliával aki egyébként gazdag. Csak pár hónapja vagyok nála. A szüleim meghaltak balesetben és nem sokkal utána meghalt a bátyám is. Halálba kergette magát és tele voltak vele a hírek. Mindenki tudja azt, hogy Miles nem volt rossz gyerek ő mindig is megbízható volt. Ő volt az egyetlen, akire mindig lehetett számolni és természetesen mindig is tisztában voltam azzal, hogy nála jobb embert nem ismerhetek.  Miles hiányzik, magamat hibáztattam, amiért ki is készültem ezért pszichológushoz is jártam. Úgy gondolta a nénikém, hogy jót fog nekem tenni és igaza is lett. Azután elkezdődött a suli váltás is. Új iskolába kerültem és nem tudom azt, hogyan viszonyuljak a többiekhez. Mindig is külön álló voltam.  Volt nekem két barátom bár őket is mindig kihasználtam. Természetesen nem mondható el ez rólam, de az óta rengeteget változtam. A zenei ízlésem ugyan nem annyira, de külsőre igen. Hosszú fekete hajam van és király kék szemem. Az ajkam telt és vörös az arcom hófehér, de télen általában piroskás szokott lenni. Nem tehetek arról, hogy kipirosodom, ha hideg van. Az öltözékem természetesen fekete felső, sötét farmer és bakkancs vagy hosszú szárú csizma és a kiegészítők sem maradhatnak el.  Ha kellett, akkor kiöltöztem, mert vannak színes ruháim, de azokat egyszerűen nem szeretem hordani.  A szobám sötétzöld, amit én választottam ki. A nénikémnek nem tetszett, a fekete függönyökkel, hiszen neki ez túl depressziós. Úgy gondolja, hogy legyek kicsit lányos és ne „gótos”..  Becsomagoltam és a nagynéném elvitt Fyronba. Persze az akadémia az ahova beiratott és úgy gondolta azt, hogy jót fog nekem tenni a változás. Persze jól is gondolja lehet.. hiszen muszáj kizökkennem a depresszióból.
    Az iskolába haladva a csomagomat viszem és a térképet előveszem. Meg kell keresnem a Történelem órát. Az-az első  olyan órám amit nagyon várok és elég nagy a kastély. Nem egyáltalán nem járnak fura fazonok rajtam kívül.. olyanok, akik harsányan elnevetik magukat.
    - Szia! Te vagy az új lány! Elena vagyok, ha bármire szükséged van csak szólj nyugodtan én vagyok  az őrződ és szívesen segítelek én téged. – Mondja a lány és felvonom a szemöldököm úristen! Ennek hogy van ennyi energiája.. felvonom a szemöldököm és sóhajtok egyet majd elmosolyodom.
    - Szia! Az én nevem Haven! Örülök, de köszönöm azt hiszem boldogulni, fogok. – Mondom a lánynak, aki tovább megy velem a kastélyban. Valahol a főbejáratnál vagyunk és rám néz felvont szemöldökkel.
    - Tudom, hogy várod az órát meg minden, ahogy elnézem viszont ide az a térkép nem jó. ráadásul nincsen térképe az iskolánknak, ha van is akkor az igazgatók maguknak csináltak egyet.. Egyébként meg mivel délután van nincsen óra. Gyere, lekísérlek a körletbe. – Feleli, a lány majd negédesen rá mosolygok majd követem. Unszimpatikus a lány és egyszerűen idegesít a vörös haja és persze az is ahogyan bánik. Persze mindig is idegesítettek az ilyenek és ráadásul nem is fajtám beli.. fúj.  A Sylorinához elkísér, kinyitja az ajtót és befáradok. Olyannak képzeltem el mint a Mardekárt. Mielőtt a szüleim meghaltak volna oda jártam, de eljöttem, hiszen nem bírtam volna tovább ott lenni.  A változás viszont mindenkinek jót tesz.  Leteszem a társalgóba a csomagot és veszek egy mély levegőt.
    - Tökéletes.. – Néz rám a lány és rápillantok.. – Örülök annak, hogy ide kerültem. Mindig is a zöld házban voltam és ez nem változott.
    - Értem. Figyelj, a csapat eléggé fura a lányoknál különösen szóval ne lepődj meg. – Magyarázza a csajszi. Min kéne meglepődni? Nem kérdezek többet, majd meglátom.
    - Nem fogok meglepődni. Nem szokásom..  – Felelem, egyszerűen majd megfogom a csomagomat és beviszem a lányhálóba. Sikerül végre leráznom a lányt, hiszen el is tűnt, mert közölte azt, hogy dolga van.  Ledobom, magam az üres ágyra majd később ráérek ki csomagolni. A naplómat veszem elő egyelőre és persze muszáj mindent leírnom.
    Mindig is szerettem naplót vezetni ez most is így lesz és persze nem fog változni itt sem. Nagynéném is megszabadult egy gondtól, de azért mindig is haza fogok utazni. Legalább is amikor tudok, mert gazdag körbe számítok.

    Másnap reggel….

    Amikor felkelek, körbe nézek, még mindenki alszik. Hajnali öt óra van és persze nem csoda. Soha nem szerettem későn kelni így marad a korán kelés. Ki ugrom az ágyból és halkan kiosonok a fürdőszobába, hogy elkészüljek. Nem csoda, hiszen egyszerűen el tudok készülni.  Nem jelentett sokat az, hogy elkészüljek a gyorsaság nálam mindig sokat jelentett. a mai öltözékemhez felvettem egy fekete csuklyát úgy nézek ki mint egy démon. Na jó tényleg az vagyok és ezt nem titkolom. Nem egyáltalán nem furcsálom azt, hogy nem otthon ébredtem.. Behunyva a szememet magam előtt látom a szüleim halálát aztán, ahogyan a bátyám próbál engem megvédeni. Saját magát is megvédi, hiszen túlélte, de ő rajongott a szüleinkért.. én is, de nem annyira. Hiányzik is nagyon és azt mondják nekem nincs szívem? Az olyanokhoz, aki teljesen normális nincsen.. a kihasználáshoz értek a legjobban. Ahhoz, hogy jól át tudjak verni másokat.  Ahogy elindulok reggelizni, örülök, hogy a csendes épületen haladhatok át. 5 órakkor még mindenki alszik, így aztán nyugodtan tudok enni. Ahogy megtalálom, a diák konyhát nagy nehezen meglepődve tekintem azt, hogy én nem vagyok egyedül. Nem baj majd máskor. Ahogy rápillantok a srácra totálisan ismerős nekem. Valahol már láttam pár éve, de nem tudom hol.. Közelebb megyek, hozz, és ahogy eszik leteszi a pirítósát és felvonja a szemöldökét.
    - Mondd te jól vagy? – Teszi fel a kérdést és pucolja meg a kezeit.
    - Igen csak nagyon ismerős vagy nekem.. – Mondom, neki majd megvonom a vállamat. A srác tovább eszik.
    - Egyébként köszönni is kell. Kezdem én a nevem Alexander és örülök, hogy megismerhetlek. – Én nem örülök egyáltalán. Egy jól kinéző egoista gyerek, Oh, basszus, azt hiszem, meg van, honnan ismerem..
    - Te vagy az a srác aki régebben a Griffendél nyaligépe volt!? – Csóválom meg a fejemet és kivillantom a fehér fogaimat.
    - Te meg az aki mindjárt meghal ha nem vonja vissza ezt. – Morog, maga alatt majd büszkén kihúzom magam. Emlékszem már. Anno mindig is bántottam a pici húgát, mert mindig is eszes gyerek volt és a hugrabugrosok annyira idegesítőek voltak, hogy egyszer megkapta tőlem a magáét és annyira megbüntetett, hogy a legrosszabb tanárhoz kerültem, akit a mai napig rühellek, és az alvilágba kívánok.
    - Nem változtál semmit Marceau. Tudod a kedvencem az volt, amikor fellógattam Brendát az átváltoztatástan udvaron. – Nevetem el magam és nem tudom, miért csinálom ezt. Tudni illik mindig is nekem sikerült felbosszantani őt a legjobban végre ez nem fog megváltozni.
    - Te változtál Fox. Tapló vagy, sőt még rosszabb. Mi történt? Ki rúgtak a Roxfortból, mert túl sokan gyűjtöttek ellened aláírást?
    - Nagyon vicces vagy. Tudod mindig is szerettem a cinikus megjegyzéseidet, de tudod legjobban mit?  - Fordulok, meg majd nézek a szemébe. Sohasem tagadtam azt, hogy nem jó pasi, de kavarni mindig is tudtam. – Azt, hogy így viselkedsz.. – Suttogom a fülébe majd előveszek kenyeret és berakom a pirítóba. Reggelire általában azt szoktam enni és ez nem változott.
    - Na jó elment az étvágyam..
    - Az étvágyad maximum attól mehet el, hogyha ronda nőt látsz. Ja te még azt se láthatsz, mert nem lehet barátnőd. – Mosolygok és erre ő megfordul.
    - Tudod egy valamibe bele estél.. abba a csapdába, hogy van barátnőm és akár tetszik akár nem el kell fogadnod, hogy jó pasi vagyok veled ellentétben, te hideg vérű, szánalomra méltó.. kiszámíthatatlan..
    - Kiszámítható.. tudod komolyodtam. – Mosolyogok rá és nézek szúrós szeműen.
    - Nocsak legalább egy valamiben változtál, de a nagyképűséged ott van..
    - Tudod nem hiába voltak a szüleim az egyik leggazdagabbak a Fox vállalat vezérigazgatója ráadásul nem hiába van még meg. Tudod az újság szerkesztés az egyik legjobb dolog.. és erre te is rá jössz.. Mármint arra, hogy hírszerzés és a pletyka egész jó.
    - Mire akarsz ezzel kilyukadni?
    - Semmire, de tudod mi jellemző rám? Hogy szemét vagyok és számító. – Felelem és megvonom a vállam majd a srác vissza ül én meg csendesen megcsinálom a reggelimet. Ez a beszélgetés is érdekes volt bár Marceauval mindig is ilyen volt a beszélgetésünk. Nem voltunk persze jóban, de nem tagadtam azt, hogy jó pasi. Csak nem az én esetem, de különben sem vagyok olyan sráccal aki zselés nyálas és úgy beszél, hogy „au revoir”.. Egyszerűen nem tehetek róla, de a hányinger kerget. Persze csendben elfogyasztjuk a reggelinket és remélem nem lesz még egyszer ilyen beszélgetésem vele. Örülök, hogy nem egy házba vagyok vele, de nem tehetek róla. Akkor már marad nekem Elena az a hiperaktív pörgős őrző lány vele jobban kijövök. A nap további részében pedig igyekszem láthatatlan maradni.


    _________________
    Castin Noyers egy olyan srác akit nem lehet meglepni. Azt hiszik, sokan, hogy meghalt, de a valóságban csak annyi van, hogy elrejtőzött illúzióval. Kiváló illúzió mester és remekül tudja átverni az embereket. Ezen felől ő Elizabeth bátyja, de mivel üldözik őt is és a lányt is kénytelen volt ezt az utat választani. Senkije nincsen és senkiben nem bízik. Csak saját magára számíthat és úgy érzi lassan, hogy nem fogja bírni ezt a terhet cipelni. Aysen megtalálja őket vagy tovább tudja őrizni a titkot? Rajta kívül még egyetlen egy személy ismeri ezt az egész történetet, de úgy fogja intézni a dolgot, hogy ő találja meg mint Aysen. Hogyan lesznek ez után a dolgok, hát ezt még ő sem tudja.

    Elizabeth védelmező bátyja, Patric J. Morgan jó barátja
    Castin Noyers
    Castin Noyers
    .::Igazgató: Sylorina::.
    .::Igazgató: Sylorina::.

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Castin Noyers on Csüt. Okt. 10, 2013 12:00 am


    Azt hiszem ez néhányotokat biztosan érdekel igen megint én vagyok és ezzel zárom a napot, mert finomítottam rajta. Mi a finomítás? Meglátjátok. Nem hosszú ez tényleg arra ment rá, hogy a harcot írja le. Mikor játszódik? fú.. hát Elizabeth össze veszése után. Nincs hozzá zene nem nagy szám, de remélem jobban tetszik, mint az előző xD érdemes elolvasni főszereplők: Gabriel, Beliar, Darioth.
    Jó olvasást hozzá! Smile

    Az Arkangyal bosszúja


    Nap ragyogott az égen. A tengerre leereszkedtek a napsugarak fényei és beragyogta az egész tengert. Minden olyan békés volt még is a békében volt a legnagyobb baj. A baj csőstül jön, és természetesen mindig történik valami. Ez nem a mennyország. A tengerpartnál áll egy fiatal férfi, aki tele van energiával és minden jóval. Csak lelkileg érzi az ezer éves angyal, hogy el van fáradva. - Az ember a lélek útján elveszhet. Mi van, ha sohasem találja meg a visszavezető utat?*Hangzik a kérdés, de persze semmilyen válasz nem érkezik. Az égre pillant. A szürkés-kék szemeit becsukja és élvezi a tenger partot. Talán ez az utolsó, amit élvezhet, hiszen mindig úgy kell élni mintha az a nap, lenne az utolsó. A mennyből leereszkedett egy kicsit ilyen helyre, hiszen mindenképpen egyedül szeretett volna lenni. A gondokba temetkezve csak bámulja a tengert és nem képes elsétálni. Egyszerűen nem bírja felfogni, hogy képes arra, hogy valaki ilyen sorsra jusson. Amit a férfi egyszer a fejébe vesz, mindig teljesíteni fogja. Viszont vannak olyan pillanatok, amikor az ígéreteket nem lehet teljesíteni. Behunyva a szemét egy jelenetet játszódik le előtte: „Akkor sem fogod tudni visszahozni, mert nem tudod! Nem vagy egy hős sem és ráadásul, ha az lennél, akkor sem kéne így viselkedned. Téged is nyom a teher, mint mindenki mást engem meg te eszel azzal, hogy ígérgeted te is így lesz meg úgy lesz. Gabriel az ígéretekből szeretnék valamit látni, de addig is hagyj egy kicsit békén!” – Ez a jelenet még Elizabethel volt, hiszen a lány is ki van bukva és kiadta a dolgokat Gabrielnek persze nem rosszindulatból. Az arkangyal arcán egy könnycsepp ereszkedik le, amit azonnal letöröl. – Érzelgős… - Jegyzi meg valaki egy maró gúnnyal, majd büszkén kihúzva oda lép az arkangyal mellé. Amaz nem néz rá, de úgy gondolja nem is érdemelné meg az illető a pillantását. Már várta ezt a találkozást. Várta a találkozást, hogy visszaadhassa mindazt, amit-lent kapott Corneliustól. Viszont itt a baj nem Cornelius áll mellette. – Ma meg fogsz halni. – Dünnyögi tovább aztán amint véget ér ez az egész már mindenki túl lesz ezeken a dolgokon. – Nem egyedül fogok meghalni. – Feleli az angyal és rápillant a férfire. – Beliar.. lehet, hogy erős vagy! Erősnek mutatod magad. Viszont, nagyon gyönge vagy és gyáva féreg, aki nem érdemli meg az életet. Azt akarod, hogy meghalljak? Hallj meg Luciferért.. Hallj meg, mert úgysem fogom hagyni, hogy előbb végezz velem. – Feleli, az angyal majd előrántja, a két kardját majd kitárja a szárnyát. A démon csak elmosolyodik ördögien és hátra tett kézzel nem igazán tudna semmit tenni. Beliaron nem lehet ki igazodni a démon olyan, mint egy mágnes. – Hát akkor! Harcoljunk. – Jelenti ki és a férfi hátrébb sétál. Mintha párbajra készülnének. Nem-nem ment el az eszük csak azért ők nem gyerekesen fogják elvégezni a dolgot. Mind a ketten farkas szemet néznek egymással és Gabriel a szárnyát csapkodva elkezd futni a démon felé, hogy megvágja, de amaz tűzgömböt használva az angyalt hátra repíti. Felszisszent. A bajnoknak nem fáj ez az egész megszokta már a fájdalmat, de a lelki kínzásból elég volt.
    Folytatódik a dolog és az angyal a kardját összecsiholva erős fénysugár jelenik meg benne. Más forog most kockán. Ha már nem jutott le az alvilágba máshogy rendezi le Beliarral a dolgot.
    - Rosszabb harcos, vagy mint gondoltam.. – Mondta gúnyosan és elővette az egyik kardját a démon és ténylegesen megkezdődött a harc. Gabriel másra sem tudott gondolni, mint ahogy Michaelre és, hogy mennyire hiányzik a fivére és mennyire szenvedni fog az összes démon, azért amiért ennyire megszenved érte. Az arkangyal fénylett.. még a napsugaraknál is jobban ilyenkor a düh és az idegesség kapja el. A bajnok egy valamire mérges még pedig azért, hogy bántották. Nem őt, hanem azokat akik fontosak neki. Az angyal folytatja az ütést és szent lángot dob a démon felé, aki egy szempillantás alatt elkapja. Az ősdémon szemében bosszú van és gúnyosan vicsorog, mint akár egy éhes farkas. Leszúrja az arkangyal lábát, aki csak felszisszent. Ő nem ordít, felrepül és minden erejét bevetve használja azt amit sohasem tett meg. Még erősebb fényt, hogy visszaűzze, a démont ahová tartozik, mert hova tartozik? A pokolba. Ám váratlan fordulat következik a csatába.
    - Álljatok le! – Szólal meg egy ismerős hang mire Gabriel észbe kap és ráfigyel. – Nem azért kell bosszút állnod, mert ezt érzed, hanem mert fontos neked valaki. Fontos olyan személy akit nem szeretnél elveszíteni ez érthető. Álljál, le kérlek szépen nem szeretném ha emiatt megbuknál és a bátyádhoz kerülnél. Szükség van rád Gabriel arkangyal. – Hangzanak el Darioth szavai és közeledik a férfi az angyalhoz, aki leszáll a földre. A démon pedig mit sem érdekelve tovább támad és az angyal gyilkosan megperdülve egy kardot dob a démonba. Megsebesül tőle, de nem hal meg. – Ezt azért kaptad, mert ellenem fordítottad a testvérem.. – A démon meglepődve meghökken.. és meginog egy pillanatra. A találkozás, amire szinte senki nem számított.
    Ahogy állnak szemtől szemben egymással mindenki meg van lepődve. Talán ez érthető is.
    - Meghaltál.. – Az angyal rápillant testvérére majd vissza Beliarra és felé indul.. aki hátrálni kezd. Nem csoda, hogy meghökkent Darioth most kihasználja az alkalmat, hogy megfélemlítse a férfit.
    - Visszatértem. Üzenem azoknak, akik el akartak tenni láb alól meg fizetnek mind azért amit Micahelell tesznek. Ahogy közelebb ér a démonhoz elővenné a kardját, de amaz távozni készül. Az angyal leteszi a kardot és elrakja majd vissza sétál az arkangyalhoz és letérdel majd begyógyítja a sebét amennyire csak tudja.
    - Nem kellett volna lejönnöd.. – Jelenti, ki Gabriel mire feláll a másik és a szemébe néz.
    - Az a dolgom, hogy az arkangyalokat szolgáljam és védjem. Te képeztél ki és egy angyal nem hagyja cserben a másikat. – Feleli, a férfi majd elmosolyodik.
    - Az lenne a legjobb dolog, ha visszatérnénk a mennybe, ne miattam haragudj rendben? – Néz az arkangyalra és mind a ketten elmosolyodnak.
    - Ugye tudod, hogy most el lesz híresztelve, hogy nem haltál meg?
    - És? Legalább az-az ostoba öcsém félhet, hogy van ki kigatyázza. Különben is van tartozásom ide lent és szeretném azokat is leróni. Viszont nem most. Gyere, Gabriel menjünk.. Beliar nem ér annyit, hogy megöljön, hidd el. Ha a vesztedbe akarsz rohanni úgysem fogom hagyni én sem és a testvéreid sem. Ezt jól vésd az eszedbe. – feleli az angyal mire mind a ketten megölelik egymást majd visszatérnek a mennybe ott folytatván ezt a kis beszélgetést.



    _________________
    Castin Noyers egy olyan srác akit nem lehet meglepni. Azt hiszik, sokan, hogy meghalt, de a valóságban csak annyi van, hogy elrejtőzött illúzióval. Kiváló illúzió mester és remekül tudja átverni az embereket. Ezen felől ő Elizabeth bátyja, de mivel üldözik őt is és a lányt is kénytelen volt ezt az utat választani. Senkije nincsen és senkiben nem bízik. Csak saját magára számíthat és úgy érzi lassan, hogy nem fogja bírni ezt a terhet cipelni. Aysen megtalálja őket vagy tovább tudja őrizni a titkot? Rajta kívül még egyetlen egy személy ismeri ezt az egész történetet, de úgy fogja intézni a dolgot, hogy ő találja meg mint Aysen. Hogyan lesznek ez után a dolgok, hát ezt még ő sem tudja.

    Elizabeth védelmező bátyja, Patric J. Morgan jó barátja

    Ajánlott tartalom

    Karakteres novellák, kisregények Empty Re: Karakteres novellák, kisregények

    Témanyitás by Ajánlott tartalom


      Pontos idő: Csüt. Feb. 20, 2020 7:30 pm